Új Néplap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-12 / 267. szám
12 Irodalom művészet 1994. november 12., szombat A z antikvitásban a költészet s a valóság még nem hasadt ketté. A világ mindennapi érzékelését áthatotta az álom. Ég és föld között nem tátongott szakadék. A teremtett és a teremtő szabadon társalgód egymással, s e meghitt viszony nyomán sokasodott földön és égen. A mai vallási hiedelem ettől eltér: a Teremtő a maga kiszámíthatatlan szeszélye szerint véghezviszi, a sárban csetlő-botló lélek pedig elszenvedi a teremtést. Valójában magatehetetlen áldozat. Az antik ember tudta, hogy az istenektől nemcsak az arcát örökölte, hanem a varázsolás képességét is. És ezzel élni is tudott. A tájakat a képzelet teremtményeivel népesítette be. A hegyek, dombok és ligetek természetét keresve emberi, legalábbis emberszerű lényeket álmodott. Az erdőbe faunokat és nimfákat. Félisteneket, akik egyaránt részesülnek a Teremtő s a földi lélek természetéből. Valamiképp e kettő közt tartják a kapcsolatot. Valójában a különféle tájak természetéből születtek. Erdőkéből, folyókéból, hegyekéből. Mert egy-egy táj képe, ami ezernyi nézőpontból más és más, megfoghatatlan. Kell valami bizonyosság, ami a látványt kibontja, értelmezi, ugyanakkor megvilágítja annak rejtett tartományait. Minden kép hasonlít a teremtőjére. Elárulja, hogy a látvány részleteiből - esetünkben egy-egy erdő tündéri fragmentumaiból, fák görbületéből, mohos sziklákból és vadak szeme párjából - mit tart fontosnak, mit fölöslegesnek. Boucher, a rokokó festő, képei nyomán pedig Debussy és Ravel, a két impresszionista muzsikus antik nosztalgiái és képzelete fátyolos tónusának modelljéül az antik tájat választotta. A faunok és nimfák világát. A párás ligetet, ahol újra és utoljára testet öltenek az antikvitás szellemalakjai. A nap fénye átszivárog a halványlila ködön. Tájakat látunk, pontosabban szólva: hallunk, ahol a vadon és a liget találkozik. A sűrű erdő a napsütötte tisztással. A derűs patakpart meg a mohos szikla. És a tájban megmozduló alakok is részesednek a vadon meg a verőfény természetéből. A faun az ágakéból, kusza gyökeréből. A fején lombkoszorú. A testét szőr borítja, mint a vadon szövevényét bújó állatokét. A nimfák lelke a napsugárral rokon, meg a virágfakadással. Debussy és Ravel tudta, hogy az antik táj zenei. A középkori inkább látvány. Kép. Ebből a vadonból már kivesztek a nimfák és a faunok. A tánc meg a Szepesi Attila: természetben barangoló gyakran kapja azon magát, hogy egy árnyékos erdőben, nyálkás szikla tövében, borongós hangulat lesz rajta úrrá. A környéken a levegő is elhomályosul. Másutt épp az ellenkezőjét érzi. Megáll egy patakparti ligetben, amit átsző a napsugár. Virág nyílik, és őzek legelésznek. A vándor leül, derű járja át, és nincs kedve továbbsietni. Szent hely ez utóbbi, ahová egykor vi- rágkoszorúzta emlékművet állítottak, s ahol ünnepséget renA Clochard-erdő muzsika. Titoklátó remeték és kísértő ördögök lakják, ahogy az Grünewald képein látható. A nimfák napsugaras természetét a szent remeték, a faunokét a sátán teremtményei öröklik. Ahol a vadon felszakadozik, és napfény járja át, remeték kuporognak a csapongó lepkék és a legelésző vadak közt. Az agg Szent Antal és Szent Pál társalog az idilli tájban. A mindentudó Szent Antal, akinek modellje egy egyiptomi remete volt és a legendák övezte Szent Pál, a mi pálos rendünk névadója, akiről az egyháztudósok kiderítették, hogy sosem élt, ugyanúgy a mitikus képzelet szülötte, mint a faunok és a nimfák. A két aggastyán párbeszéde hátterében a táj derűs. De oldalt ijesztő sötétség üli meg. A sátán arca villan elő onnan, s borzongató tekintete környezetében minden felperzselődik. Kormos ágak, kígyószerű gyökerek, csontra vetkőzött madarak, s a hagymázos képzelet teremtette sárkánygyíkok, a levegőeget szántó denevérformájú lények. Ez is, az is a rontás hasonmása. Grünewald tájképfragmentumaiból az ember megérti a nevezetes helyek születését. A 1 :S Radnóti Miklós: Levél a hitveshez A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, - s szivemben nappal újra megtalálom, - hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésű büszke páfrány. Mikor láthatlak újra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél újra, kamaszkorom kútjába visszahullva féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitesem leszel, - remélem újra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, csak messze vagy. Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék; csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen de beborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát, s országok útjait; bíbor parázson ha kell zuhanó lángok közt varázslóm majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2x2 józansága hull rám. Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben. 1944. augusztus-szeptember *** Ötven éve ölték meg Radnóti Miklóst, a költőt, akire a fenti verssel emlékezünk. deztek. A másik meg ártó természetű hely, amit el kell kerülni, mert ott mindig történik valami baleset. S ha a teremtésből részesülő ember valóban hitte és átélte, hogy az egyik táj áldott, a másik ártalmas, akkor az úgy is volt. A szent ligetben újjászületett, a baljós tájon átjárta a rontás. A középkor meg az újkor határán a tájak természete újra megváltozik. A remeték és a sátáni lények helyére a vadonba azok a félig valódi, félig elképzelt teremtmények költöznek, akikről, illetve amikről a születő természettudomány hallott. Még minden bizonytalan. Vademberek járják a berket, akiket távoli földön látót valaki, ám mire Európába érkezik a hírük, a képzelet romantikussá színezi őket. Furcsa vadak bolyonga- nak az erdőn: egyik-másik - az orrszaravú, az elefánt meg az orángután - valóban létezik, némelyik viszont - a tevepárduc, az egyszarvú, a lovakat zsákmányoló ruk-madár - az álmok világából való. Konrad Gesner Természethistóriájában, ami a XVI. század közepéről datálódó, becses kultúrtörténeti emlék, e lények összekeverednek. Évszázadok munkája tisztítja meg majd a Gesner-féle vadonerdőket a félálom teremtményeitől, s ezzel párhuzamosan a költészettől is. Mert akadnak ugyan ma is itt-ott, Pápua Új-Guineában, Tibetben, Amazóniában meg a Kongó-vidék járhatatlan mocsaraiban „Gesner-erdők”, ahol ismeretlen lényeket sejt a tudomány: óriáslajhárt, yetit, s a nevében is rejtelmes mokele-mbembét, ami a sárkánygyíkhoz hasonló. Ám hogy valóban léteznek-e ezek a furcsa lények, kétséges. Az újkor, benne a mi civilizált ezredvégünk vadonja, fokozatosan csupaszodott roman- tikátlan fatömeggé. Haszonfák köbméterrel mérhető együttesévé. Ma már ahogy a szólás tartja: nem látjuk a fától az erdőt. Debussynél, Ravelnél még egyszer, utoljára benépesítik a faunok meg a nimfák, ám a korszak festőinél már csak a vadászok és rőzsehordók, szénégetők, korsós lányok és a kirándulók. Körülöttük az erdő olyan, mint a színházi kulissza, csupa magakellető tarkaság, de mögötte nincsen semmi. A z ember érzékeli e fogyatkozás szomorúságát, s teszi, amit tehet: erdőt teremt a hajdani vadon helyébe. Sorba ültetett, mérnöki fantázia álmodta ligetet. Ahogy egy természettudós mondta: „gyomerdőt”. Sivár akácost, nyárast. És közben az a kevéske vadon, ami a hajdaniakból megmaradt, pusztul s szennyeződik. Némiképp tán hasonlít a Grünewald megfestette, sátán lakta erdőkhöz. Romladozó, lombjátvesztő, kérgehullató fatömeg. Clochard-erdő. Mert itt is, ott is találkozni benne az ezredvég ámyéklelkeivel, a berekben tanyát ütő csavargókkal. A leromlott, beteg iszákosokkal. Akik már nem maguk sorsát élik, csak túlélnek. Szennyesek és szánalmasak. Olyanok, mint körülöttünk az erdő: az autóroncsok, üvecserepek, műanyaghulladékok lepte, hajdani vadon, amiből kiveszett a zene és az álom. Nem a faunok és nimfák ligeteire, hanem a mi apokaliptikus ezredvégünkre hasonlít. Oskar Kokoschka litográfiái Maria Orska (1922) Ezra Pound (1964) Eleje a Nagykörúttal érintkezik, vége a külvárossal. Közben pedig különös figurákkal találkozhatunk. Egy szoba-konyha Egy szoba-konyhás lakás a Népszínház utcában. Itt élünk az asszonnyal, akit szeretek. Lavórban fnosdunk és mosunk, mert a fürdőszoba romokban hever. Viszont a gáz- konvektoros cserépkályha télen ontja magából a meleget. A főfal másik oldalán laknak Bolondék, felnőtt és apró gyerekekkel, plusz egy éjjel-nappal vonító farkaskutyával. Bolondék éjszaka élnek, éjjel tizenegytől hajnali ket- tőig-háromig tart a vircsaft, üvöltözés, kergetőzés, labdadobálás az eb szórakoztatására. A jó ég tudja, hogy - kivált a kicsik - miként bírják. Az asszony, akit szeretek, rokoni kapcsolatok révén jutott ehhez a harmincegyne- hány négyzetméterhez. Amikor egy hideg decemberi napon először jöttünk föl megnézni a lakást, mindent úgy találtunk, ahogy az a nagymama halálának pillanatában maradt. Még ott volt a néni testének kihűlt nyoma a lepedőn, használt papírzsebkendője a párna alatt, gyógyszeres fiolái az éjjeliszekrényen. Az asszony, akit szeretek és barátom, merthogy ő is velünk volt, a komódban találtak egy díszes üveg alján valami opálkék likőrt, amit annak rendje és módja szerint meg is kóstoltak. Nekem valahogy nem volt hozzá gusztusom. Jött egyszer egy ember, bizonyos Metzger úr, piros orrú borfaló, aki költségvetést készített, ígérte, küldi a víz- és gázszerelőket. Azóta is... Az asszony, akit szeretek, Budán szeretne élni, zöldövezetben, olyan lakásban, aminek üvegből van a teteje, s a hálószoba padlóját szőnyeg helyett bársonyos, zöld pázsit borítja. Ehhez képest nálunk folyton leszakad a redőny, és napközben is égetni kell a villanyt. Mintegy az aszony elvágyódását megállítandó, esténként elviszem sétálni a Rákóczi vagy a Köztársaság térre, rövid túrákat szervezek a Keleti pályaudvar alagútlabirintusába. A Blahán pedig mindannyiszor ismerősként üdvözöljük - s ha módunkban áll, néhány forinttal is kisegítjük - a lépcső aljában ücsörgő ügyeletes koldust. ján piros könyv, rajta fehér irkalap, golyóstoll. Ebből gondolom, hogy írják a partikat. Hogy mit játszanak, azt már nincs pofám kilesni; bármennyire is lassan megyek, maximum tíz-tizenkét másodpercig tudom szemmel kísérni őket. Csak annyit sikerül megállapítanom, hogy magyar kártyával foglalatoskodnak. Biccentünk egymásnak az üzletlakóval, hiszen régi ismeretlen ismerősök vagyunk: naponta látjuk egymást, többnyire a Kis József utcai borozóban, ahova ők tévét nézni járnak. Nyáron a hőség elől, a járdára menekülnek, közvetlenül a fal mellé rakják a kárpitja vesztett foteleket. Ahogy lemegy a Nap, oda ül ki az Üzletlakó meg a felesége. És soha egy fölösleges szó. Eggman A Mongol A Mongol mindig úgy néz ki, mintha éppen a megelőző pillanatban szaladt volna bele egy bal csapottba. Amit aztán nyomban egy jobbegyenes is követett. De a Mongol nem az a fajta, aki könnyen megadja magát. Mármint végleg. A Mongolt meg lehet küldeni, egyszer, kétszer, többször, de legyőzni nem lehet. Olyan ő, mint Hemingway öreg halásza. Csakhogy már az öreg Halász sem a régi. Egy Chin- town névre hallagtó kínai étterem nyílt a helyén. Reggelente vágott szemű, sárga emberkék rázzák előtte a villamossínekre a lábtörlőt meg a szőnyegeket. Ellenben a Kishalász még él, de oda viszont a Mongolt nem engedik be. Nem mintha annak előtte a Mongol gyakori vendég lett volna ott... Ő inkább a kisjózsit, a hatlépcsős borozót szereti. A Mongol télen-nyáron ugyanazt a rojtos, szürke műszőrme bundát viseli. Ahogy koszos csövesszatyrával, szeme alatt a sötéten kéklő monoklikkal oson a fal mellett, olyan, mint egy deviáns Mikulás. Az Üzletlakó Amikor éjjel háromnegyed tizenkettőkor leugrok munkaundoritisz ellen valami piáért a sarki éjjelnappaliba, Üzletlakó éppen lapot oszt a feleségének. A közvetlenül a járdára nyíló üzletlakás ajtaja sarkig tárva. Üzletlakó szájából ferdén csüng alá a spangli, füle mögé fésült, elöl már erősen ritkuló, zsíros haja a lapockáját verdesi, mivelhogy félmeztelen. Negyven körüli ember az Üzletlakó, de metszőfogai nem ezért hiányoznak. Az asszony könyöke mellett, fotel karfáHa olcsó bábolnai tojást akarsz, Egg- manhoz állj be a sorba. Eggman kidudorodó agglegénypocakja fölött színehagyott kék munkaköpenyt visel. Orra, akár egy bokszo- lóé. Sör és dobozos üdítő is van nála, de az Istennek se merészkedj a pult mögé. Egg- mann allergiás a kevergésre. Meg a benyul- kálásra. Viszont a töpörödött öregasszonyoktól és a csóróktól nem fogad el borravalót. Azzal nyutatgatja őket, hogy neki bőven elég a napi három rongy. S ha valamelyikük vitatkozni merészel, gyorsan egy ingyentojást nyom a markába. Olykor azon gondolkodom, hogy vajon hány tojás mehet át naponta Eggman kezén? Kishalász A Kishalász pultosa nagyokat köszön mostanában nekünk. Nyilván azt hiszi rólunk, hogy mi is smasszerok vagyunk. Itt akadtunk össze ugyanis nemrégiben egy fe- győr haverommal és munkatársaival. A tizenharmadik havi fizetést próbálták éppen elverni. A kese, halszemű kishalászos csapos nem győzött kiszolgálni bennünket. Sör, unicum, unicum, sör... Az idősebbik Varjú, merthogy az ifjabbik is ott volt, a rangidős smaszi, eldicsekedett vele, hogy ő már Nagy Imre akasztásánál is jelen volt. A fiatal Varjú hiába csitítgatta, hogy hagyja már abba, apuka, hülyeségeket beszél... Aztán a fegyőrök serkenő bajuszú, húsz év körüli Benjáminja, aki már csontrészeg volt, megvallotta nekünk sírva, hogy ő egy ismert rockgitáros zabigyereke. Utánaszámoltunk, úgyhogy elvileg lehet benne valami.
