Új Néplap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)

1994-11-09 / 264. szám

1994. november 9., szerda Hazai körkép 5 A tévé képernyője előtt „Célozni tanulnak a kato­nák. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár ká­romkodik, szidja a katonákat. Végre kikapja az egyiknek a kezéből a puskát. - Nem tud­tok ti semmit! Ide nézzetek! - Céloz, lő - nem talál. Egy pil­lanatra zavarba jön, aztán fel­találja magát. Az egyik újonc­hoz fordul. - így lősz te! Megint céloz, megint elhi­bázza. - így lősz te! - mondja a másiknak. Végre, kilenced­szer talál. - És így lövök én!” Célpontok... E humoros kis történetet, je­lenetet Karinthy Frigyes illesz­tette irodalmi karikatúráit tar­talmazó kötete élére, amely szombat este, kikelvén a sza­vak sírjából, megelevenedett a képernyőn is, Esztergályos Károly jóvoltából, aki elkészí­tette tévéváltozatát az „így ír­tok ti” néhány kiemelkedő da­rabjának. Merész vállalkozás: átfogalmazni, ha csak részben is a képek nyelvére azt, ami­nek lényege irodalmiságában van, szorosan kötődik az írás­hoz - írói modorosságok torz­képe. Igazán meggyőző akkor marad tehát a változat is, ami­kor a szöveg humora érvénye­sülhetett, mint például az Ady-paródiák előadásában, amikor is nem kellett jelenetet fabrikálni a megszólaltatott karikatúra köré. A Hacsek- Sajó, jól ismert kabaréforma erőltetése sem használt, csök­kentette az összeállítás iro­dalmi rangját, s kissé felhígí­totta nemes humorát. Külön­ben célba vétettek Móricz, Pósa Lajos, Hercegh Ferenc, Gyóni Géza, Bíró Lajos, Mol­nár Ferenc, Kosztolányi Dezső modorrá vált szemléleti és sti- láris vonásai - jeles színészek közreműködésével. Apropó, Kosztolányi: Ka­rinthy barátjával és kortársával ugyanaznap este, szombaton szintén találkozhattunk, jólle­het a kettesen. Máté Gábor szólaltatta meg a költő verseit, prózájából is szemelgetve, így kötvén meg Szegény Dezső... címmel Kosztolányi képer­nyőcsokrát. Igényes összeállí­tás, míves arckép, mondanám, ha csupán a hallottakat kellene értékelni, s el lehetne tekinteni az est képi világától, Sass Ta­más szerkesztő-rendező min­denképpen eredetiségre törő, jó szándékú, de végül is torz eredményt szülő beállításaitól, amikor is a szerencsétlen szí­nészt hol a hátára fekteti, hol háttal állítja a kamerák felé, hol arcának egy-egy részletét mutatja, száját, avagy szemöl­dökét alaposan felnagyítva, már-már groteszk hatással. Mint hogyha a rendező nem bízott volna eléggé a szöve­gek, Kosztolányi erejében és a színész megjelenítő képessé­geiben, zavaró képi mutat­ványt mellékelt a tartalmas összeállításhoz. Zavart to­vábbá a színész szájában égő cigaretta szállongó füstkariká­ival, mely szinte „beködösí­tette” a képernyőt. A Ka- rinthy-történet értelmében Sass Tamás aligha talált célba, sőt, alaposan mellélőtt. Végjáték? Maradva a célnál, hisz min­dennek megvan a határozott célja, vagy legalábbis kellene, hogy meglegyen, még egy kö­zönséges tévéműsornak is, hát még egy stúdióbeli vitának, amelynek résztvevői ha nem is keresnek célpontokat, hogy te­libe találják őket, de minden­képp egy cél irányában kell, hogy haladjanak gondolatilag, hogy minél jobban megköze­líthessék, végül elérjék azt. Ez adhatja a sikert. Sajnálatos módon a színházról rendezett stúdióvitáról jóindulattal sem lehet állítani, hogy céljához ért, eredményhez vezetett. Végveszélyben van-e a kultú­rának ez az egyesek szerint - főleg Szikora hangoztatta - különlegesen fontos intézmé­nye? Van-e kiút a jelenlegi mély gödörből, ahová pénz, kellő támogatás hiányában ju­tott? Sok minden elhangzott a több mint egyórás gondolat- cserében, amelyben gyakorló színházi emberek, színigazga­tók hallatták hangjukat hol hi­degen, hol szenvedélyesen, hol keserűen, hol édesebben. A vitát vezető Györffy Miklós azonban végül is az elégedet­lenség hangján volt kénytelen zárni maga is az igazából va­lahogy célt tévesztett, vagy még inkább célját vesztett be­szélgetést. Makacsul, mind egyre csak oda lyukadt ki a vé­leménycsere, hogy pénz, több pénz kívántatik. Hogy jó szín­ház is kellenék, hogy az in­tézmény élete mint művészeti piacé attól is függhet, hogy mi­lyen áru van benne, hogy né­zőinek mit is kínál, ez jófor­mán szóba sem került. Legfel­jebb kérdésként hangzott el a műsorvezető nyugtalan záró­mondataiban. A politika nincs már érdekelve - a kultúra is felszabadult -, mit is mutat be egy színház. Másfajta érde­keltség lépett döntően a he­lyébe, a nézőé, aki vagy örömmel vált jegyet egy-egy előadáshoz, mert amit kap, számára az érdekes, vagy él­mények hiányában érdekte­lenné válik neki még a színház is - nem csak egy sikertelen bemutató. Egyébként Kerényi Imre, Zsámbéki Gábor, Szi­kora János, Balázsovits Lajos mellett, illetve velük Spiró György, a Szigligeti direktora is kifejtette véleményét, nem osztván a végveszély szélső­séges nézeteit, ugyanakkor el­ismervén az átalakulással együtt járó problémák sú­lyosságát, s a jövőt, a szín­házművészet jövőjét illetően a fejlett polgári gondolkodás megerősödésében jelölte meg, ahogy az például már tőlünk északra, a skandináv orszá­gokban működik. Ez a távlat, hogy holnap vagy épp ma ho­gyan alakul majd a teátrumok sorsa, erre nem sikeredett fe­leletet találni - hiába céloz­gattak rá, illetve felé többen is. Elmaradt titkok Nem járt különbül Frideri- kusz Sándor sem - már megint ő, de mit tehetünk, ő ma a leg­szorgalmasabb műsorszállítója a televíziónak, rövid időn be­lül harmadik arcával jelentke­zett (más kérdés, mennyiben tér el ez a harmadik az előző kettőtől), ő sem talált célba talk-show-jával, melyben azt a határozott ígéretet tette „cél­pontul”, hogy megismerteti velünk a gazdagon férjhez menésnek, ha nem is a tudo­mányát, de a titkát minden­képp. Hát erről bizony nem tudhattunk meg semmit! De nem is csodálom, majd bolond lesz valaki elárulni, milyen csellel, fortéllyal, csalafinta­sággal szerezte meg milliomos társát; maradjon ez csak titok, nem tartozik országra-világra. A téma professzorától - e tárgyban őt nevezték ki, a nyolcszorosán férjezett Gábor Zsázsát mindentudónak - csu­pán az eredményt ismerhettük meg, azzal büszkélkedett vas­kosan, de a hozzá vezető út részleteiről ő is mélyen hallga­tott. Ami pedig egyenesen fel­háboríthatott, ahogyan vissza­élve professzori szerepével, minduntalan zavarta, sőt bele­fojtotta oktalan, sőt szemtelen közbekotyogásaival meghívott társaiba a szót. Még a rendkí­vül ügyes műsorvezető sem tudott mit kezdeni a túltengő önérzetben szenvedő szőke szépséggel - lelőni sem lehe­tett -, aki kis hazánk vonzó tengerentúli képének alakítá­sában is jelentős szerepet tu­lajdonít magának (tudj’ isten, miben s mennyire vonzó!). Az elhangzottakból valahogy az csengett ki, az a józan igazság, hogy a gazdagságot nem csak a milliók jelenthetik, a házas­ságban sem. Maga a kérdés is, gazdag férjet fogni minden­áron, inkább a szenzációéhes bulvárlapok rovatába kíván­kozik, semmint komolyabb gondolkodásra, mérlegelésre késztethetne. Ezt érezhettük ki legtisztábban a manökensorsú dr. Sütő Enikő szavaiból is, meg a megszólaló nézőkéből is: a tárgy komolytalanságát. Ezúttal tehát nemcsak nem ta­lált a nagy buzgalommal célzó show-man, alighanem a cél­pontját sem választotta meg igazán jól. Valkó Mihály Negyvenkét évesen vitte magával a kaszás Miért nem szólt a harang Bodnár Istvánért? Pedig síremlékeket készített, a temető volt a munkahelye Kevés emberre illik az az állítás, hogy a munkahelyén temették el, ámbár a tragikusan fiatalon, 42 évesen el­hunyt kunhegyesi Bodnár István ezen kevesek közé tar­tozott. Ugyanis napjai többségét a néma kunok örökös tanyái körül töltötte: lévén kőműves és sírkőkészítő. Hir- telenül, váratlanul távozott az élők sorából - tudtuk meg a felesége hozzánk írott leveléből. Előző este látszólag még semmi baj nem volt, tréfálkozott, beszélgetett otthon a gyerekekkel, de rá egy napra, éjfél előtt örökre letette a kőmüveskanalat, kalapácsot. Negyvenkét éves múlt Ennyi az élet? Neki ennyi ju­tott: hátrahagyta 20 és 17 éves gyerekeit, valamint özvegyét. A családfő nélkül maradtak rájuk szakadt bajait a hitvesen kívül a rokonok intézték. Miután,tisz­tázták a gyors és váratlan halál körülményeit, kitűzték a teme­tés napját. Felkeresték a refor­mátus egyház vezető lelkészét, kérték: megfizetik, ezért hú­zássá meg a harangot. Ha nem is a vallásos ember lelki üdvé­ért, de a város lakóinak tájékoz­tatása végett. Ugyanis Kunhe­gyesen kialakult egyféle szokás: az itt élők ismerték a harang je­leit. Csendítenek, nyugovót húznak, sőt az ismétlésekből az is kiderült: férfi vagy nő az el­hunyt. Aki „fenn járt” a köz­pontban, annak ilyenkor illett megnézni, ki a halott, és ezt a szomszédok tudomására hozni. Ez hozzátartozott a település íratlan szabályaihoz. Ennyit a harangról. Igen ám, de Bodnár István nem volt vallásos: kom­munista sem, nem érdekelték őt a pártok. 1951-ben, a születése­kor meg is keresztelték, refor­mátus lett, és az iskolái befeje­zése után valahogyan úgy ala­kult az élete, hogy a sírok vi­lága, környéke vált a munkahe­lyévé. Tudta róla mindenki: nem kedvelte a papokat, külö­nösen egyet, és ebből követke­zett: olykor elmondta, ha elviszi a kaszás, nem ragaszkodik a vallási szertartásé temetéshez. Az is érdekes, hogy az apja an­nak idején, az ötvenes eszten­dők elején többet adott a ha­rangra, mint a békekölcsönre, ami ugye akkortájt aligha szá­mított központi elismerésre. Sőt, bizonyos kellemetlensége­ket okozott neki, de hát ezt már a múló idő pora betakarta. Szóval kellett volna a haran­gozás, hiszen ehhez azért ra­gaszkodott. Nagy Kálmán lel­kipásztor úr azonban a harang meghúzásától elzárkózott. El­mondta ugyanis, hogy tavaly nyáron a presbitérium hozott egy határozatot, amelynek ér­telmében társadalmi temetéshez nem jár harangszó. Azt is hoz­zátette, hogy ateista temetéshez haranggal nem asszisztál. Az özvegy szerint ez már vi­lágos beszéd, és félreérthetet­len, hogy lám-lám, most van mód és alkalom visszaadni a szocializmus alatti egyházat ért sérelmeket. Részben ez is ért­hető, noha az elhunyt ebben még áttételes formában sem vett részt, elvégre mint írtam, 1951-ben született. Hacsak nem tartozik ide néhány kunos kiné­zetű, összetételű mondata, ame­lyeket az általa nem kimondot­tan tiszteletnek örvendő egy­házfinak címzett. Elég az hozzá, belátta az özvegy, itt aligha lesz megegyezés, megbékélés. Megegyezés nélkül Pedig amikor ezt a csoda­szép templomot építették, 1827-től 1847-ig, sőt, tulaj­donképpen 1959-ig, olyan adókat vetettek ki a lakosokra, hogy abba jószerével belege- bedtek. Többször is, azért is húzódott, no meg egy kolera- járvány, illetve néhány aszá­lyos, marhavészes esztendő miatt az építkezés. Fizetett itt mindenki, aki pénzzel nem bírta, az erejével, kétkezi munkájával. Érdekességképpen vetem közbe, hogy akinek például szőlője volt valamelyik zárt­kertben, metszés után a gallya­kat, azaz a venyigéket nem vi­hette haza, mert azzal égették ki a téglákat. Meg is lett az eredménye: az ország egyik legnagyobb, legszebb reformá­tus templomát hozták létre a kunhegyesiek. Az eszükkel, a szívükkel, a pénzükkel, két ke­zük munkájával, arcuk verej­tékével. Most akkor mi a baj? - kér­dezi a levélíró. Ebbe az új vi­lágba megint új templom kel­lene? Új haranggal? Netalán- tán egy új pappal? Végül java­solja, hogy amiképpen épült, úgy legyen mindenkié ez a csodaszép létesítmény, szóljon mindenkinek a harangja, fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Természetesen nem in­gyen: pénzért. Aki fizeti az egyházfenntartási járulékot, annak kevesebbért, másoknak drágábban. Presbiteri határozat Felkerestük Nagy Kálmán tiszteletes urat is, aki ismer­tette velünk, hogy a huszonegy tagú presbitérium tavaly hozott egy olyan határozatot, ha a te­metés az egyházi szertartás szerint bonyolódik, szól a ha­rang. Függetlenül attól: járt-e templomba az illető vagy nem, fizette-e az egyházi adót vagy nem. Ha azonban a temetés társadalmi, mint Bodnár István esetében is történt, ehhez ta­valy nyár óta a presbitérium akkori határozata értelmében itt, Kunhegyesen nem jár ha­rangozás. (A lista nem teljes, mert van, ahol szintén ez az ál­láspont, de nem minden telepü­lésen.) A tiszteletes úr azt is sérel­mezte, hogy akad olyan pol­gári temetést végző, aki papi kellékeket, ruhát, énekeket „használ”, holott ő öt évet ta­nult azért, hogy egyáltalán te­methessen is. Hangsúlyozta: nyitva áll az ajtó, nincs be­csukva senki előtt, aki egyházi temetést, szertartást kér, annak szólhat a harang is. Ma is beszédtéma Kérem, ennyit erről az eset­ről, amelyik ma is beszédtéma a kun városban. Megoszlanak a vélemények: ki a döntés mel­lett, ki ellene foglalt, foglal ál­lást. Gondolom, ezt teszik az olvasók is, akik átsilabizálják ezen szerény írást. Egyébként ifjú Bodnár Ist­ván, vagy ahogyan mindenki nevezte, Bodnár Pista temetése kegyeletes, vigaszt nyújtó volt. Sokan eljöttek végső búcsút venni attól az embertől, akit le­het, kissé smirglis modorral ál­dott meg is a sors, de az is igaz: se lefelé, se felfelé nem válo­gatta a szavait. Akiről az is igaz, hogy a temetőből élt, a temető­ért, hiszen jó néhány mutatós síremlék emlékeztet rá. Arra, hogy volt egyszer egy 42 éves fiatalember, akit máról holnapra magával ragadott a kaszás. Nem maradt más utána: két árva, egy özvegy, meg a keze munkája a helyi temetőben. Majdnem elfelejtettem: kissé hibádzik a főcím: azért a ha­rangszó végül is csak elkísérte. A plébános-kanonok úr a kato­likus templom harangját húzatta meg érte. Miért,,miért, amikor katolikus egy napig sem volt? Fogalmam sincs. Talán mert temettek. Itt, Kunhegyesen, egy kunhegyesi embert... D. Szabó Miklós Szerelmi történetek 100 országban, 26 nyelven Irodalmi értékekre törekszik a „szívhez szóló” kiadó Sajtóközlemény / AB-Aegon­sorsolások Két újabb sorsolást rendez a közeljövőben az AB-Aegon Biztosító. Az elsőre november 3-án került sor, amelyen a nyilvántartott lakásbiztosítás­sal rendelkező ügyfelek nyer­hettek részvételt egy különle­ges amerikai utazásra. Az úti cél Dallas, és a nyertesek a népszerű tévésorozat magyar szinkronhangjait adó művé­szekkel együtt kereshetik fel többek között a forgatások helyszíneit is. Az ÁB-Aegon és Dallas között kapcsolatot te­remt az is, hogy Pamela és Bobby magyar megszemélye­sítői, Simorjai Emese és Csankó Zoltán a biztosítótár­saság reklámjainak is állandó „hangadói”. Újév napján kerül sor a má­sodik sorsolásra. Az immár év­tizedes hagyomány szerint a szilveszter éjszakáján 0 és 2 óra között világra jött csecse­mők közül öten kapnak ked­vezményezettként 100 ezer fo­rint induló tőkéjű Aranyfonal életbiztosítást. 1995 az ÁB-bébik után is­mét a Családi Otthon Biztosí­tással rendelkezőknek hozhat szerencsét. Nemcsak több millió forint értékű lakást nyerhetnek majd a harmadik sorsoláson, hanem ezenfelül több mint 3 ezer ügy­fél kivételes üzletpolitikai kedvezményt is kap: az ÁB-Aegon elengedi, illetve visszatéríti minden 500. lakás­biztosított 1995. évre eső teljes díját. , Az ÁB-Aegon Általános Biztosító Rt. ezekkel a sorsolá­sokkal is köszönetét kíván mondani hűséges ügyfelei mil­liós táborának. Bővebb felvilágosítást ad: Sipos József kommunikációs igazgató, tel.: 218-8483, Gyár­fás Zsuzsa sajtófőnök, tel.: 215-3766. Szellemi, lelki, érzelmi ka­paszkodók után vágynak a mai eldurvult, „megkemé­nyedett” világban az embe­rek. A férfiak többsége sze­mérmesen leplezi ezt, fél ki­mutatni éhségét a szeretetre, ám a nők nyíltabbak e téren. Ezért is sikeresek a világ 100 országában 26 nyelven megje­lenő Harlequin szerelmes regé­nyek - vallja Végh Mária, a nemzetközi kiadóvállalat ma­gyarországi marketingmene­dzsere. A napokban elkészült hazai felmérés szerint az évente 10 millió példányban megjelenő Harlequin-sorozat kisregényeit zömmel a harminc-ötven év kö­zötti közép-, illetve felsőfokú végzettségű högyek olvassák. De azért szép számmal akadnak fiatalok is a romantikus történe­tek hívei között. A pszichológu­sok szerint a hölgyek egy része azért olvassa ezeket a könyve­ket, hogy életmintákat lessen el saját kapcsolatai felfrissítésére. De akadnak olyanok is, akik a történetek szárnyán képesek „elrepülni” egy üdítőbb, kelle­mesebb világba. Évente harmincezer kézirat­ból választják ki a legjobb írá­sokat. A világszerte megjelenő kidványok egy-egy sztorija természetesen azonos. 1989-ben a hivatás és a szere­lem összhangjára törekvő nők sokszínű életét ábrázoló Júlia regények jelentek meg először a hazai újságosstandokon, majd következtek az utazásokkal kapcsolatos szerelmi történetek, a Rontanák, az érett kor szépsé­gét és az újrakezdés szerelmes pillanatait megörökítő Biancák, a kissé erotikusabb Tiffanyk és a kórházi környezetben játszódó orvos-nővér szerelmi kapcsola­tokat megörökítő Szívhangok. A szerzők többsége amerikai és angol hölgy, akik között megtalálható Agatha Christie és Penny Jordan is, hiszen az ő műveiket is megjelentette a Harlequin. A magyar fordítók között ta­lálhatjuk például Tandori De­zsőt, mert azt szeretnék, hogy irodalmi értéket képviseljenek ezek a népszerű formátumban elterjedt kis könyvek. Idén ok­tóber 21-én ítélték oda első íz­ben a legjobb fordításért járó Harlequin-díjat, amit Várnai Pé­ternek nyújtott át az Ungvári Tamás vezette zsűri. A „szívhez szóló” kiadó je­lentősen támogatja a szívbeteg gyermekek érdekében létreho­zott alapítványt. Anyagilag is áldoz azért, hogy Makovecz Imre tervei alapján mielőbb fel­épüljön az első olyan magyaror­szági gyermekklinika, ahol a speciális kardiológiai ellátás és az életmentő műtétek megold­hatók. (Ferenczy) FELOSZLIK A NO PARKING. Sok szolnoki fiatal bánatára jelentették be a hírt szom­baton a Jam Cafféban. Miután a sajtó képviselőivel közölték a hírt, íziben búcsúkon- certet tartottak. A fenti talán az utolsó közös kép a No Parkingről. (Fotó: I. L.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents