Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-01 / 231. szám
8 Kulturális panoráma 1994. október 1., szombat Ember az embertelenségben Tízmillió halott - négy a központi hatalmak és hatmillió az antant hatalmak oldaláról -, húszmillió sebesült. A mozgósítottak száma a központi hatalmak oldalán 22,2 millió, az antant országok oldalán 40,6 millió. E sokatmondó adatok meglehetősen régiek. Nyolcvan évvel ezelőttiek. Az első világháborút minősítik. Azt az évekig tartó véres, verejtékes, szenvedésekkel teli időszakot, amely azzal a bizonyos 1914. június 28-i szarajevói merénylettel vette kezdetét. A trónörökös Ferenc Fer- dinándnak és hitvesének meggyilkolásával. A hajdan volt háborúra, az első világégésre emlékezik egy kiállítással két gyűjtemény. Az Országos Széchenyi Könyvtár - a helyet adó intézmény - és a Hadtörténeti Múzeum anyagából nyílt az Ember az embertelenségben című, november végéig látogatható kiállítás. Rendhagyó módon nem a történelem, nem a hadi események játsszák a főszerepet a tárlaton, Katonák - háborús hátországban gében, állandó fenyegetettség közepette zajlott. A tábori konyha és a tábori kórház, a tábori posta és a tábori lelkész. Levél a kedvestől és levél az Ritka békés pillanat a háborúban: levélírás haza sokkal inkább a háttér, a háborúban részt vevő emberek és a hátország, az otthon maradt családok kerültek előtérbe. Tárgyak, dokumentumok, levelek, írott emlékek, fényképek, térképek, rajzok, könyvek, plakátok segítik felidézni a századelő háborús hangulatát. Alig van fegyver, harci eszköz. A képek, tárgyak mind másról szólnak. De úgy, hogy közben tudjuk, minden történés a halál közelséotthon maradókhoz. Sebesültek, betegek, postabontás, ajándék- csomag szétosztása. Karácsony a harctéren, és egy karkötő töltényből megformálva. Sebesültkereső kutyák, bál a katonákért, gyűjtés, „kössünk zoknit, érmelegítőt a fronton lévőknek”. Ha- dikölcsön, hadiözvegy, hadiárva, haditudósítás. Hivatásos és amatőr fényképészek, grafikusok, írók és levélírók szóban, képben megörökítették a háborút. Szerencsére annak idején a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának Igazgatósága, az Országos Széchényi Könyvtár elődje elhatározta, hogy „egybegyűjti az összes írott emléket és nyomtatványokat, amelyek a most dúló háborúra, ennek előzményeire és okaira vonatkoznak... Kívánatos, hogy ehhez a gyűjtéshez a nagyközönség is hozzájáruljon” - szólt a felhívás. És a könyvtárnak sikerült is sok tízezer háborús emléket összegyűjtenie. Ebben az első világháborús kollekcióban szerepel ötezer korabeli fényképfelvétel is. A képeket a Magyar Fényiroda (az MTI elődje), a Magyar Királyi Hadi- tudósítói Iroda haditudósítói és önkéntes amatőrök készítették. Alapos restaurálás, átfényképe- zés után sikerült az egyedülálló fotóanyagot megmenteni. És most először láthatja a nagyközönség is ezeket a hiteles és sokatmondó képeket. Amelyek minden leírásnál hitelesebbek, informatívabbak. Az első világháború véget vetett az Osztrák-Magyar Monarchiának. Nagy árat fizettünk érte. Az akkor húszmilliós Magyarországról négymillió-nyolcszázkilencvenezer katonát vonultattak be, küldtek a frontokra. Közülük elesett, eltűnt, megsebesült vagy fogságba esett 37 ezer 680 tiszt és egymil- lió-kilencszázötvenkét közlegény. Ez a veszteséglista is olvasható a kiállításon, (kádár) Megújult Műcsarnok „Otthona a magyar művészetnek” Az ezeregyszázadik esztendő ünnepségeinek sorában az egyik legizgalmasabb esemény a kortárs képzőművészet bemutatója lesz. Erre azonban az épületben kerül majd sor, amely Schicke- danz Albert tervei alapján száz évvel ezelőtt épült: a Műcsarnokban, amely tereink közül a legimpozánsabbat, a Hősök terén ékesíti. Elsőként épült fel a Sugár út végében, csak a századfordulón követte ugyancsak Schickedanz tervei szerint az ezredéves emlékmű, s végül, 1906-ban, a Szépművészeti Múzeum. A korabeli sajtó így köszöntötte: „A magyar művészetre nézve is van egy jelentőségteljes és maradandó emléke ennek a millennáris esztendőnek, s ez az új műcsarnok fényes palotája, mely nemes és egyszerű formáival, hatalmas oszlopos homlokzatával és czéljainak megfelelő beosztásával ott emelkedik a Városliget küszöbén, az Andrássy út torkolatánál. Ez az egyszerűségében is impozáns épület arra van hivatva, hogy a következő har- mincz esztendőn át otthona legyen rohamosan fejlődő magyar művészetnek.” A harminc eszendőből már majd száz adatott a rohamosan fejlődő magyar művészet számára... Az épület szép, szerkezete egy háromhajós középkori bazilikát idéz. A hajókat nem oszlqpso- rok vagy árkádok, hanem tömör falak választják el egymástól, s a timpanonnal zárt, oszlopos patrikuszok klasszikus hatást keltenek. Külső felét tégla és színes kerámiaburkolat díszíti, mely a pécsi Zsolnay-gyár akkori új találmánya: fagyálló pyrogránit. Az épület fő motívuma a hatoszlopos bejárati portikusz korinthoszi oszloprenddel. A téglaburkolatú falsíkok, s a párkányzatok, ablakkeretek színes díszei reneszánsz hangulatot árasztanak, az első 1896-os kiállítók között ott találjuk a magyar művészet nagyjait: Munkácsyt, Benczúrt, László Fülöpöt, Szinyei Merse Pált és Rippl-Rónai Józsefet. Mint sok-sok épületnek ezen az égtájon, ennek is kalandos sors jutott. 1914-ig az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tárlatait fogadta, a „műcsarnoki festészetet”, aztán hadikórház, majd újból kiállítóhely lett. A második világháborúban több aknatalálatot kapott, s romos volt. Először a külsejét állították helyre 1949-50-ben. A Zsolnay-gyár ismét legyártotta az eredetinek megfelelő színes kerámiaelemeket, aztán újból, ahogy azelőtt is, a mindenkori hivatalos művészeti irányzat fóruma lett. A ’80-as évek elejétől funkciója megtartása mellett kísérleti törekvéseknek is helyet adott, és vezetői törekedtek arra, hogy valamiféle szellemi műhely legyen, filmvetítésekkel, beszélgetésekkel, érdekes bemutatókkal. A kilencvenes évek elejére az épület rekonstrukciója elodázhatatlanná vált. A szakmai munka átkerült a Palme-házba. Ez év őszére a felújítási munkák befejeződnek. Az eddigi 1600 négyzetméter helyett 2330 négyzetméter áll majd a kiállítók rendelkezésére. Megnyitották az eddig raktárként használt félköríves apszist. Korszerűsítették a tetővilágítást és a légkondicionáló rendszert. Keserű Katalin, a Műcsarnok igazgatója intézményében Kunsthallét szeretne, olyat, amellyel a magyar művészek és a művészet jobban bekapcsolódhatna az európai kortárs művészeti élet vérkeringésébe. A kiállításokon kívül szakmai bemutatók rendezését, s kiadványok megjelentetését tervezik. Felújították a pincerendszert, amelyben nemcsak raktá-’ rak lesznek, hanem egy olyan terem is, amely alkalmas hangversenyek, előadások megrendezésére. A megújult Műcsarnok a jövő év tavaszán reprezentatív kiállítással várja látogatóit. (Józsa) A Műcsarnok keresztmetszeti rajza Csatornaverseny - kölcsönkéréssel Kell-e nekünk magántévé? Már sok nagy üzlet hasznát zsebelték be - nem törvénytelen eszközökkel - azok a vállalkozók, akik időben ébredtek, akik tudták vagy csak megérezték, hogy a változó helyzetben mire .van igény és fizetőképes kereslet itthon vagy külföldön. S eddig tulajdonképpen minden rendben van: erre való a vállalkozás, ezért kell, hogy valaki kockázatot vállaljon, s ha beüt, amire feltette a pénzét, már amennyiben valóban a saját pénzét tette fel az üzletre igazán méltányos a busás haszon. Igen ám, de mi van akkor, ha a vállalkozó szinte semmi kockázatot nem vállal, s csupán azért erősködik, hogy a „verseny” jegyében ő is sápot húzhasson a haszonból. Azért követeli, hogy bevegyék a boltba, mert szerinte csak így jön létre a piaci verseny, ami - állítólag - a minőség és választék legfőbb garanciája. Mindez természetesen nem csupán elméleti okoskodás, hiszen most olyan példa rajzolódik ki a szemünk előtt, hogy vélhetően oktatni fogják majd a vadkapitalizmus témakörében. A televíziós csatornák privatizálásáról van szó. (Mint talán közismert: két földi csatorna van most állami kezelésben, és egy égi - a Duna Tévé ugyan alapítványi tulajdon, de az alapítvány tulajdonosa az állam -, s egy harmadik valóban eladható csatorna létezik, ami azonban még csak az ország kb. 60 százalékát fedi le.) Miről van itt szó valójában, amikor a földi kettes csatornát egyesek mindenáron privatizálni akarják? Néhány élelmes és a szakmához közel álló üzletember elfogadhatatlannak tartja, hogy a televíziós hirdetések szinte teljes összege a hivatalos, állami, ahogy mostanában nevezni szokás: a közszolgálati televízió kasszájába vándoroljon. Ők azt szeretnék, ha az állam megosztozna ezen a bevételen, és ők ennek fejében - úgymond - versenyt teremtenek, amitől majd az állami televízió rákényszerül, hogy jobb műsort adjon. (Természetesen a kevesebb pénzből, s ha az állam mégis versenyben akar maradni, adjon több közpénzt erre a célra a parlament.) Sajnálatos módon olyan, valóban jelentős és tehetséges televíziós személyiségek is ezt hirdetik, akik az elmúlt évek során önszántukból vagy politikai nyomásra kénytelenek voltak elhagyni az állami televíziózást. Indokaik élén az első helyen a nyugati országok állami televízióinak állítólag egyre sanyarúbb helyzete szerepel. Akkor nézzük, hogyan is állunk ezekkel a példákkal. Mit is jelent valójában ez a verseny? Mindenekelőtt azt, hogy ezeknek a kereskedelmi jellegű magántelevízióknak a programjait eluralják a filmek és bugyuta vetélkedők. Úgy vélik, s nem teljesen alaptalanul, hogy a nézőket elsősorban filmek érdeklik a képernyőn is. S vetítik a filmeket orrba-szájba - ahogy ezt a szlengben mondani szokták -, s mert a világfilmtermés véges, és átlagszínvonala igen csak alacsony, rendszerint ugyanazokat a produkciókat ismételgetik. Akinek van kábelcsatornája, és néha kapcsolgat, az tapasztalhatja, hogy amit az egyik adón látott, azt lehet, hogy másnap a másikon látja viszont, a harmadikon meg egy hónap múlva, és mindezt fél éven belül kétszer ismétlik. Azt mondják a csatornaverseny hívei - s most természetesen nem a nagyon fontos helyi, kis, regionális adásokról van szó, amelyek rendszerint ugyanolyan közszolgálatiak, mint az MTV -, hogy színvonalas magántévék színvonalas információs műsorokat is adnak majd, meg erre a médiatörvény is rákényszeríti őket. Először is igen kevés a színvonalas és pénzügyileg tehetős magántévé a világban, amelyik egyáltalán finanszírozni tud jó és eredeti műsorokat. Másodszor: Berlusconi úr olasz példája és az ő televíziós birodalma nem elég bizonyíték arra, hogy a magántulajdonos objektivitása - és ez természetes - addig tart, ameddig az érdekeit nem zavarja. S ugyan hogyan lehetne magántulajdonost közszolgálati feladatokra kényszeríteni? S ha törvény születne, hogy a magántévét is ilyesmire kötelezik, miféle felügyelő, ellenőrző bizottságnak lenne joga ahhoz, hogy a tulajdonos objektivitását ellenőrizze? Üdítően hatott az egyik legeredetibb tehetségű televíziós személyiség, Kepes András két országos napilapban is megjelent interjúja, amelyekben kifejtette, hogy miért fordított hátat a magántelevíziózás még oly kedvező - a résztulajdonlást is felkínáló - ajánlatának. Nagyjából az előbb vázolt okokra hivatkozott, amelyhez neki is vannak személyes tapasztalatai, éppen Amerikából, ahol ösz- töndíjaskodott. Ő valóban tudja, milyen tulajdonosi korlátok érvényesek a kereskedelmi televíziózáshoz. Azért mondjon tehát le az állam önként és dalolva a reklám- bevételek egy részéről, hogy néhány ember meggazdagodjon? Verseny természetesen kell, de ehhez jobb lenne megfordítani és természetessé tenni a sorrendet. Hozzanak létre televíziós stúdiókat, sugárzó láncot magántársaságok, csináljanak jó programokat, s ha tényleg sokan nézik őket, akkor bizonyára hirdetők is meggondolják, hol hatásosabb percenként százezrekért fogpasztát, pelenkát, rágógumit vagy hajsampont hirdetni. Akkor valódi konkurencia lesz. Nem olyan, mint a most már törvénybe is bekívánkozó változat, amelyik olyan autóversenyhez hasonlít, amelyben a régebbi kocsinak oda kell adni az egyik kerekét, hogy a másik is a startvonalhoz állhasson. Aki autóval akar versenyezni, annak legalább legyen ki a négy kereke. Bernáth László A mozik műsorából True Lies - Két tűz között A napokban játssza a szolnoki Nemzeti Filmszínház James Cameron filmjét, mely elüt a szokványos, úgynevezett de- tektívfilmektől, jóllehet főszerepét az e műfajban gyakorta látható Arnold Schwarzenegger játssza. Rendezője alkotta meg a nagy sikert aratott Terminá- tort, valamint a Terminátor II.-t is, és most ő is új oldaláról kíván bemutatkozni. Egyébként a film ötlete Schwarzeneggertől származik, aki a következőképpen idézi fel a születés pillanatát: ,,Egyszer láttam egy francia filmet. Az volt a címe, hogy La Totale. Egy kettős életet élő titkosügynökről szólt, aki nagyon is otthonosan érezte magát e kettős szerepben. Láttam, hogy megvan benne minden, ami egy nagyobb költségvetésű mozi csírája lehet: akció, szerelem, látvány meg minden. Gondoltam, megkeresem az ötlettel James Cameront, hátha megtetszik neki. És megtetszett. Gyakran beszélgettünk róla, hogyan csinálhatnánk együtt egy olyan filmet, amelyben nemcsak akció van, hanem más egyebek is. A True Lies - Két tűz között tehát más, mint a megszokott filmjeim.” Ugyanerről, de más oldalról Cameron a következőképp vélekedik: „Arnold meg én egyszer reggeli közben arról meditáltunk, hogy jó lenne egy olyan akciófilmet összehozni, amelyben van egy csomó komikus elem is, mivel eddig nem csináltam vígjátékot, s engem is érdekelne a lehetőség. Megtetszett ennek a tökéletes titkosügynöknek a figurája. Egy csomó nyelven beszél, tudományos fokozattal rendelkezik atomfizikából, tud helikoptert és sugárhajtású vadászgépet vezetni, s a közelharcban is verhetetlen. Bizonyos értelemben mesebeli hős, fantáziafigura, a ’60-as évek romantikus kémszereplőinek egyenesági leszármazottja, s ez a szerep, úgy láttam, jól illeszthető Schwar- zeneggerre. Mindketten úgy gondoltuk, magunk is jól szórakozunk a mű elkészítése közben, azzal nekivágtunk. Képeinken Arnold Schwarzenegger (Harry), valamint Jamie Lee Curtis (Helen)
