Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-01 / 231. szám

1994. október 1., szombat 5 Nézőpontok Szombati jegyzet Az élet azért megy tovább Az utóbbi időben jó néhányszor szerepelt a szolnoki Hetényi Kórház a sajtóban. A cikkek legtöbbször az intézmény leromlott állapotával, adósságával, az igazgató személyével foglalkoz­tak. így akarva-akaratlanul olyan érzés alakulha­tott ki az olvasókban, hogy ebben a mamutintéz­ményben mással sem foglalkoznak, mint a nagy­főnök vagy a leendő nagyfőnök személyével, az­zal, hogy ki és mikor fizeti ki a több százmilliós hátralékot. Holott a valóság korántsem csak ez. Igaz, ese­tenként feszítő a pénztelenség, a gyógyszert is be kell osztani, miközben napjainkban is rengeteg orvos, ápolónő, asszisztens, kisegítő teszi dolgát. Hogy miért? Mert ez a munkahelye, a szakmája, a hivatása - ha úgy tetszik, az élete. Hogy említsek néhány apróságot: azóta is gyö­nyörűbbnél gyönyörűbb kisfiúk, kislányok látták meg a napvilágot a szülészeten. Akadt, aki 3,9 ki­logrammal érkezett, más viszont sietett, így pár hétig erősödnie kellett. Volt, akit szeretettel, féltő gondoskodással vártak otthon, míg előfordult, hogy a kisember egy intézetben folytatta. De er­ről aligha az apró jövevény, a doktorok vagy az ápolók tehetnek! Vagy szóljak a belosztályokról? Ahol őszbe csavarodott hajú idős emberek várnak gyógyulást ingadozó vérnyomásukra, cukorba­jukra. Ha nem is teljes felépülést, annyit, hogy hátralévő éveik elviselhetővé váljanak. Ugyanitt egyre több a középkorú, meg a fiatal is, jelezve: a szervezet belső nyavalyái kis hazánkban nem csak a hetven-nyolcvanévesekre jellemzők. Vagy említsem a sebészetet, ahol kit sérvvel, kit vak­béllel, kit epével műtenek, hiszen ezen betegsé­gek jószerével naponta ismétlődnek. De sorolhatnám tovább a mindig nagy for­galmú sürgősségi osztályt, ahol kificamodott vég­tagokat raknak helyre, sebeket látnak el, törött kezeket, lábakat igyekeznek orvosolni. Vagy em­líthetném egy idős férfi esetét, aki boldogan újsá­golta a kapuőmek:- Megint látok a bal szememmel! Még úgy is­tenigazából nem, de azt mondta a doktornő, vi­gyázzak magamra, lesz ez még jobb is. Legyen, mert van egy kis szőlőm Várkonyban, és az rám vár... Lehet, pár fontos osztályt, részleget kihagytam, bár azt gondolom: aligha a teljes felsorolás a lé­nyeg. Mert, válság ide, adósság oda, a kedvezőt­len helyzet ellenére, akiknek kell, ott is napról napra teszik a dolgukat. Aminek meg is van az eredménye, hiszen az idekerültek túlnyomó több­sége úgy távozik: segítettek rajtam, bízom ben­nük, magamban. Bizony róluk, a mindennapok közkatonáiról; orvosokról, asszisztensekről, mű­tősökről, szóval a dolgozókról is írni kellene, ha már egy kórház annyiszor terítékre kerül. Visszafelé ipar­kodva a buszra vár­tam, miközben arra lettem figyelmes, hogy egy fiatalasz- szony sírva borul egy férfi nyakába. Mivel előttem jöttek ki a kórházból, tapintat­lanul odaóvakodtam hozzájuk, és megkérdeztem: valami baj történt-e.- Nem, de ki maga? - így a megszólított.- Újságíró.- Igen? Akkor elmondom, hogy a kisfiámat lá­zas, életveszélyes állapotban hoztuk be. Három napig küzdöttek az orvosok érte, és végül hála Is­tennek meggyógyult. Igaz, én is segítettem.- Hogyan?- Nem mentem haza. Az éjszakát itt töltöttem a kórház előtt a pádon. Majd megfagytam, de tud­tam, ott fekszik nem messze tőlem a kisfiam, és hogy meggyógyuljon, itt kell lennem a közelé­ben. És sikerült! - nevet. A hétvégére már vihet­jük. Ránézek könnyes, maszatos arcára. Még be­szélgetünk, megtudom: 31 éves, és a hajába már ezüstszálak lopakodtak. Férje szerint ez alatt a három nap alatt őszült meg. Hogy így történt? Bi­zonyára. És ezt is meg kell írni, szükséges meg­írni, mert ott, abban a kórházban gyógyították meg. Miközben bizonyos szinteken, helyeken „háborúk”, torzsalkodások dúlnak, az embereket ezek általában nem érdeklik. Hiszen ők addig szeretnek, dolgoznak, tanulnak, és olykor megbe­tegednek. Szerencsére túlnyomórészt meg is gyógyulnak. Akkor is, ha a régi igazgató dirigálja az intézményt, és akkor is, ha esetleg egy másik, netalántán harmadik fogja. Mert fontos, nagyon fontos egy intézménynél a főnök személye. Lett légyen az iskola, óvoda, művelődési ház, kórház. De a legfontosabb mégis a jó szakembergárda. Azok, akik a napi munkát végzik, legyen az sérvműtét, angolóra, hályoglevétel vagy játékta­nulás az óvodában. Elvégre a főnökök jöhetnek, mehetnek, de a munka a szakma legjobbjaira, a szakemberekre váró feladatok maradnak. Azt nekik kell (elvé­gezniük. És ha közülük minél többnek a neve elé a jó vagy kiváló minősítés kerül, istenigazából ez adja, jelenti, biztosítja egy intézmény rangját, hírnevét. Akár kórház az, akár gimnázium, akár minisztérium vagy szövetkezet. Elvégre vita ide, várakozás oda, az élet azért megy tovább a Heté- nyiben, meg máshol is. Szerencsére ... 3>- Iliiét HUNGÁRIA WIENERBERGER Téglaipari Rt. AKCIÓ! Termék Ft/db* Ft/m2* POR07H E R M® 38 65,90 1054 POROTHERM®30 50 800 POROTHERK/P10 47,30 378 Kisméretű lyukas I. o. 8 1240 A közölt árak áfa nélkül értendők! Cím: 5401 Mezőtúr, Szolnoki út, külterület Telefon: 56/361-054 Fax: 56/361-951 Forduljon helyi kereskedőjéhez! * A HWT Rt. által javasolt irányár. '62027/1 Lélekben fiatalok maradtak Idős emberek a határ mindkét oldaláról landtól Amerikán, Ausztrálián át ki tudja meddig. Tavaly öt­száz levelet írtam, s választ kap­tam, mert aki még él, ragaszko­dik a szülőföldjéhez! Itt Ma­gyarországon is. Beregszászi il­letőségű budapestiek már meg­alapították a Beregszászért Ala­pítványt. Itt a kép, nézd, a tava­szon a városban Kossuth-szob- rot avattunk! És írd le, kérek minden magyart, jöjjön hoz­zánk, ismerjen meg, lásson bennünket, Verecke minden magyarnak fontos lehet, Bereg­szász kapuja nyitva előttetek! A 74 éves építészmérnök nagy hazai diadalának tartja, hogy az egykoron elpusztított harmincezer embert jelképesen eltemették, s a jelképes kopor­sót anyaföldbe bocsátó kötél da­rabjait szerteküldte a világba. Molnár István - aki a Lend- vai Népújság állandó tudósítója, s az egykori főszerkesztővel a szlovéniai Szentlászló község képviseletében augusztus 20-án járt legutóbb nálunk, nem tit­kolja: a hatvanas évek eleje óta sűrűn járt hazánkban. Neki is fáj, hogy gyakran kell magya­ráznia: Szlovénia nem Szlová­kia, s a Zala meg Vas megyével határos kis országban 28 telepü­lésen élnek magyarok, békes­ségben, megértésben s alkot­mányos egyenlőségben a szlo­vénekkel. Száll a sóhaj, mintha imádság születne: add, Uram, hogy mielőbb így legyen min­den külországban, ahol magyar testvéreink élnek! Mindeközben jártuk a me­gyét. Jászberényben kezdtük, ahol a Jász Múzeumán megcso­dáltuk a múltat, hogy a Nagy­boldogasszony templomában egyszerre törjön föl: Magyaror­szágról, édes hazánkról, ne fe­ledkezzél meg ... Jászapátin a Makovecz építette csodás mű­velődési házat, Jászszentandrá- son Aba Novák és Chiovini freskóit csodáljuk - megszeret­jük nyomban. Ámultunk a Ti- sza-tónál, amelynek partjáról már az utolsó víkendező is ha­zatért, s ahol végtelen úrnak tet­szik a víz. Kunhegyesen, a vi­dék legnagyobb református templomában hallgatjuk a tisz­teletest: a munkanélküliség rombolja a lelket, eltespeszti a gondolkodást. Nézzük az abád- szalóki szép, alig tíz- meg húsz­éves házakat - mindegyik falán ott a felirat: „Zimmer frei”, s el­gondolkozunk, mi hazai haza­iak is: ugyan mikor épülnek is­mét szép családi otthonok ná­lunk? A rákóczifalvi Bozsik Már­tonná 1985 óta nyugdíjas, s az Arany János Klub vezetőségi tagja. A szabadkaiakkal a talál­kozás első percétől kezdve mint régi barátokkal beszélget. Meg­értik egymást és ismerik is, hi­szen a két nyugdíjastársaság között sokéves már a kapcsolat, egyre közelebb hozza a két te­lepülés embereit egymáshoz. - Tiszteljük, szeretjük egymást - mondja egyszerűen, mintha magától értetődő lenne mindez. Rózsika, Menkó Mihályné két kezét nézem, míg beszél. Papírgyári munkásnő volt, s nyugdíjasként is talált magának munkát, mert szeret, szeretne jól élni, s a gyerekeinek is adni még. Nem messze tőle, a ma- dárcsontú kis asszony szinte egész úton meg se szólal, hogy aztán este, a kenderesi főutcán megy állj a bánatát:- Én áttelepültem, de boldog­talan vagyok, hiába vannak itt a gyerekeim is, a szülőföld után sír a lelkem. Azért jöttem most is, hogy köztük legyek, lássam, halljam őket, s irigyeljem tán. Nem is tudom, csak azt: nagyon nehéz. A barangolás Kunhegyes után Kenderesen zárul. Ki-ki meggyőződése szerint. Van, aki elmegy, fejet hajt Horthy Mik­lós mellszobra előtt, van, akit a kúria terasza érdekel a legjob­ban, s kedvtelve nézi, mi szép a háborúban oly sokat szenvedhe­tett épületet. Nem is csodálko­zik, hogy a mostani lakók, a gazda- és gazdasszonyképző di­ákjai furcsállják a sok idős ven­déget, akik még őket is megöle­lik. A barangolás láthatóan em­lékezetes marad. A kenderesi- eknek is, akik polgármesteres­tül, jegyzőstül, népes nyugdí­jasklubbal várták a messziről és közelről érkező vendégeket, s olyan szeretettel szolgálják elé- bük a vacsorát, mintha szakava­tott vendéglősök - talán csak jószívű háziasszonyok - lenné­nek. Száll a nóta, a dal, Torma Mihály tárogatóst, meg a ken­deresi polgármestert névnapján népes társaság köszönti - de hát ez csak a búcsúzás, sokszor szállt a nóta, a Szeressük egy­mást gyerekektől a népdalokig, magyar nótákig. A dalaink még őrzik a múltat, még tudunk együtt, szárnyaién énekelni - ha egymást életét nem is ismerjük eléggé. És ezért aggódunk: mi lesz velünk, ezzel a sokat szen­vedett, rengeteg nehézséget át­élt korosztállyal, hogy zárul le . az életünk? És lesznek-e köve­tőink, akik határon innen és túl olyan szeretetteljes kíváncsi­sággal kutatják közös múltun­kat, jelenünket, mint mi? A gye­rekeink, az utódaink nyo­munkba lépnek-e? Adja Isten, hogy így legyen! * Október elseje az idősek vi­lágnapja. E nap jeles megün­neplésére a Jász-Nagy- kun-Szolnok Megyei Nyugdíja­sok Kulturális Egyesülete szep­tember 27-28. között nemzet­közi találkozóra hívta a Kár­pát-medence országainak nyugdíjasait, magyar nemzeti­ségű sorstársait. A háromnapos találkozó megyei barangolással zárult, s ma reggel egy busznyi társaság országjárásra indul. Végcéljuk a Tolna megyei Szekszárd, ahol ma, az idősek világnapján országos nyugdí­jas-találkozót tartanak. A szolnokiak kezdeménye­zése ennek tükrében is elisme­résre méltó. Szeretettel, barát­sággal új fejezetet írnak a ma­gyarság évszázados - sokszor embertelenül nehéz - történeté­ben. Kinyitották a határokat minden jóakaratú magyar előtt, s az Alföld szívében megmutat­ták az idősek - akik lélekben végig fiatalok maradtak -, mennyire becsülik, tisztelik egymást határon túl és innen. És ez a mindenség magában. S. J. Hangverseny a Mátyás-templomért Gyula valamikor a délutáni órákban nagyot legyint:- Ne beszéljünk róla, elég, ha annyit mondok, hogy az épí­tészmérnöki nyugdíjam meg a feleségemé nem ér föl a ker­tünkben kaparászó tizenhat tyúk havi tojáshozamával... Klárika még délelőtt mondta el, hogy bár a 100 ezer lejes nyugdíja soknak tűnhet, azért nemhogy folyóiratra, még egy napilap előfizetésére sem vál­lalkozhat, pedig a férje még ak­tív tanár. Molnár István, amikor ki­mondja, szinte restelli: bizony az ő nyugdíja megfelel 50 ezer forintnak. Sóhajok szállnak a szavai nyomán, istenem, hát ilyen is van? Rózsika, a papírgyári nyugdí­jas egyre csak azt mondja mel­lettem, igaz, ami igaz, joggal panaszkodnak nálunk a nyugdí­jasok, mégis a gyerekeinknek a legnehezebb. Ők vannak kitéve minden új megpróbáltatásnak, és ne is csak a munkanélküli­ségre gondoljunk. Kerényi Gyula, a beregszászi nyugdíjas mindvégig azt han­goztatja, gyerekek, el ne felejt­sük, hogy a gyerekeink ismer­jék meg, szeressék, gyakorolják a munkát. Ha van munkájuk, van jövőjük! Rózsa Béla, a szabadkai nyugdíjasok klubjának elnöke igencsak összetart Oravecz La­jossal egész nap. Szinte iga­zolja, hogy a klub előző, 23 éven át elnöki tisztét betöltő sorstársával egyet akar. Pacsa Klára - aki este vallja be, hogy Pacsa Lászlóné lenne a neve, ha a magyar szokások szerint viselné házassága bizo­nyítékát - a nagybányai nyugdí­jasklub elnökeként a nyáron már járt nálunk. Akkor „csak” két ország fiai ismerkedtek egymással, most szinte itt a Kárpát-medence minden szeg­letében élő idősek egy-egy vagy több képviselője. Ismerkedés, barátkozás? Előbb talán az is­merkedés... Sokáig ugyanis nem volt di­vat arról beszélni, hogy máshol is élnek magyarok, s nem csu­pán a (hajdanán így mondták) disszidensek szaporítják a vi­lágban élő magyarok növekvő seregét. Mondják többen is, mennyire fáj, ha találkoznak honfitársa­inkkal, s azok rájuk csodálkoz­nak: „maguk románok (szlové­nek, ukránok etc.), és tudnak magyarul?” Nem tudunk rá mást mondani, „nem kell ilyen butaságra figyelni, azt minősíti, aki mondja ...” Persze vannak ennél fájóbb emlékek is. Kerényi Gyula, a beregszászi Vérke-parti öregdiákok, vala­mint a Beregszász és Vidéke Magyar Kulturális Szövetség elnöke Jászberényben, a bará­tok temploma előtt sír először:- A beregszászi és környék­beli magyarok közül ötven év­vel ezelőtt negyvenezret vittek el málinkij robotra, s közülük harmincezer soha többé nem tért vissza! A mi vidékünkről valóban úgy, ahogy a költő mondja, „kitántorgott” a vi­lágba tömérdek jó magyar! Tar­tom a kapcsolatot vagy ötszáz született beregszászival, Új-Zé­Jótékony célú hangversenyt rendeznek október 15-én szombaton, 19 órai kezdettel Budapesten, a Mátyás-temp­lomban. A műsorban fellép Petro- ván Mária orgonaművész. A Fővárosi Énekkar és az Ifjú Zenebarátok Központi Kóru­sát Ugrin Gábor Liszt-díjas karnagy vezényli majd - je­lentették be a szervezők teg­napi sajtótájékoztatójukon. Mint elhangzott: a koncert ingyenes, a hallgatók önkén­tes adományaikkal nyújthat­nak segítséget a budavári N agyboldogasszony-templom helyreállításához. Ä koncerten César Franck: h-moll korálfantázia; Saint-Saens: A hattyú; Du­bois: h-moll toccata; Vierne: Westminsteri harangok című műve csendül fel. Kodály Zoltán csendes mi­séje, a Missa brevis is elhang­zik, amelyet ötven esztendeje, 1944-ben komponált a szerző. A háborús öldöklés köze­pette született mű fájdalmasan aktuális napjainkban is. A művészek ingyenes kon­certjükkel szórakoztatni is szeretnének, illetőleg a maguk eszközeivel hozzájárulni a műemléki templomot ért esz­telen pusztítás okozta károk nyomainak eltüntetéséhez. (MTI) Film és költészet A párizsi Cinémathéque gyűjteményének némafilm­ritkaságaiból láthatnak válo­gatást az érdeklődők a Polyphonix fesztivál október 4-ei estjén. A Film és költészet című programban az 1900-as évek elején készült műveket mu­tatnak be francia és magyar költők „hangkíséretével”. A Budapesti Őszi Feszti­vál rendezvényének a Fran­cia Intézet ad otthont, 19 órai kezdettel. A műsorban hét filmet ve­títenek, amelyek közül a leg­rövidebb alig több mint két­perces, míg a leghosszabb időtartama kilenc perc húsz másodperc.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents