Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-29 / 255. szám

8

1994. október 29., szombat

Kulturális panoráma

Hopp Ferenc és múzeuma Oktatunk? Nevelünk? Avagy melyik a fontosabb?

Egy gazdag pesti polgár, akit érdekeltek a tudományok, a művészetek, aki életében ötször körülutazta a Föl'det, miközben műtárgyakat gyűjtött, 1919-ben végrendelkezett. Megyőződvén arról, hogy a gyűjteménye „java részét alkotó kelet-ázsiai (kínai, japán és indiai” műtárgyak alkalmasak arra, hogy egy kelet-ázsiai művészeti múzeum alapjául szolgáljanak, s másrészt kulturális művelődés céljából a nagy nyilvánosságnak hozzáférhetővé tétessenek”, múzeumot alapított. Hopp Ferenc, mert hogy ő volt a nagyvonalú mecénás, nemcsak gyűjteményét, hanem Andrássy út 103. szám alatti villáját is az államra hagyományozta, hogy itt mutassák be a különleges műtárgyakat.

A végrendelkezésnek éppen az idén volt hetvenöt éve. Azóta működik a villában a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum. A jubileum alkalmából a műgyűjtő életútjának és gyűjteményének bemutatására vállalkozott az intézmény Hopp Ferenc emlékezete címmel. (Á kiállítás az év végéig látogatható.)

Ki is volt Hopp Ferenc? Sajátos életútját népmeséi karrierként minősítik, alakját a magyar polgárosodás reprezentánsaként emlegetik. Az 1883-ban született kisvárosi sekrestyés fia a morvaországi Fülekről rokoni kapcsolatok révén került Pestre. Itt állt be optikusinasnak, a már

Hopp Ferenc portréja

akkor is jónevű Calderoni céghez. A cég nevét aztán éppen Hopp Ferenc híresítette tovább, amikor bécsi, majd New York-i tanulmányok után visszatért, és társ lett a cégben. Már az ő működése idején vált a Calderoni és Társa optikai és tanszergyártó nagyvállalattá. A tanszergyártást ő honosította meg Magyarországon, a Kiegyezés után, Eötvös József tanügyi reformja idején.

Mivel érdekelték a természet- tudományok, műszerek beszerzésével és kipróblásával, előál- lításáal támogatta a meteorológiai észlelő hálózat kiépítését, segítette Konkoly Thege Miklós csillagászati műszergyártó kísérleteit. Cége foglalkozott az

akkor fejlődő fényképezés eszközeivel, Hopp Ferenc is szenvedélyes fotográfus lett. Felvételeinek nagy része, sajnos, a háború során elveszett.

Sokat utazott, és vonzódott a keleti kultúrákhoz. Útiélményeiről levelekben, fényképekkel számolt be, és felolvasta írásait a Földrajzi Társaság ülésein. Több beszámolója nyomtatásban is megjelent. Ezek egy részét őrzi a Hopp Ferenc Múzeum könyvtára.

Útjain előbb csak útiemlékeket vásárolt, később már tudatosan gyűjtötte a keleti művészeti régiségeket. Szerette a finom faragásokat, féldrágakőből, elefántcsontból, nemes fafajtákból és lakkból. Gyűjtötte a rekeszzománc, bronz használati és dísztárgyakat. A gyűjtemény alakításában Felvinczi Takács Zoltán műtörténész volt segítségére. Aki utóbb az új múzeum igazgatója lett, s kitartó munkával rendezte, rendszerezte és bővítette a Hopp Ferenc által adományozott, több mint négyezer darabos gyűjteményt.

Az alapítás mintha meghatározta volna a kelet-ázsiai művészeti múzeum fejlődésvonalát, számos mecénás gyarapította az évtizedek alatt a műkincsek számát, a század elején-köze- pén, s mind a mai napig. Noha Budapest ostroma megtizedelte a múzeum anyagát, mára több mint húszezer műtárgyból áll a gyűjtemény.

K. M.

Idézőjel, látvány és még valami

Alulírott azon özönvíz előtti saurusok rendjébe tartozik, akik egy jégkorszakot úgy éltek túl, hogy például a színházi produkciók „áthallásainak” kissé fátyolos, de életmentő és vélük szolidáris sugaraiban melengették zöldesz- szürke pikkelyeiket. Ezen őshüllőkre ilyenformán az jellemző, hogy ha egy színház műsortervében meglátnak egy klasszikus címet, rögtön azon törik fejüket, hogy vajon miféle aktualitást látott meg a szövegben a rendező, meg a produkció többi megálmodója. Nos, gondolta alulírott a Don Carlos címére vigyorogva (ez egy gyíkfélének igen könnyen megy), persze, ott a történelem furcsa fintora: milyen képet vágna a szabadság nevében birodalmat dezintegrálni vágyó Posa márki, ha látná, amint a szabadság nevében integrálódó Európában Madrid epekedve néz Brüsz- szelre, hogy szorítaná őt tápláló kebelére? Van ez olyan történelmi kutyakomédia, mint az, hogy Pannónia lakói rosszallóan csóválják a fejüket, amiért Bécs katonákat állít arccal kelet felé, hogy ne jöjjenek már ahy- nyian azok, akikkel valaha „in- separabiliter ac indivisibiliter” volt. Csak azért bocsájtom előre mindezt, hogy az alábbi - színikritikával össze nem tévesztendő - feljegyzéseimet ezzel a Jurassic Park-i tényezővel beszorozva tessék fogyasztani.

A véle kortársi cinkosságot vállaló kacsintgatás melengető sugaraira vágyó őslény egyik szeme ugyanis a szolnoki Don Carlos előadásán nagyot kop- pant. Azt jól sejtette, hogy itt Schiller szövegéből sokminden ironikus idézőjelbe kerül, de azt, hogy ezek az idézőjelek hová kerülnek, azt rosszul tippelte meg. Gaál Erzsébet színháza ugyanis posztmodem színház, melynek értékrendjében a látvány- és mozgásötletet illeti meg az első, a második és a harmadik hely, a szöveg a lista vége felé foglal el szerény helyet, a lista végén kullog a követhető, tehát tettenérhető vezérlőelv és a stílusbeli egységet, kohéziót száműzték a lajstromról.

A látvány- és mozgásötleteknek tehát úgy kell lefedniük a rendelkezésre álló felületet, mint az arabeszk-díszítésnek. Uralkodó ám itt a horror vacui. De ami sajátságos: minden kulturális előzmény Schillertől - Verdiig, Sturm und Drangtól - klasszicizmusig, jambustól bel- cantóig üres háttérnek minősül, vagy legalábbis beszürkült fehér felületnek ebben az előadásban. Gaál Erzsébet minduntalan megismételt zárójeles üzenete, úgy tűnik, ez: „a Don Carlos-ügyet amúgyis úntig ismeritek, Schiller-szövegként, romantikus operaként kijutott már belőle tinéktek.” Hogyan másként értelmezhetnénk azt az iróniát, amellyel a Schiller által nagyhatásúnak- szánt drámai monológok, meg a Verdi által nagyhatásúnak szánt áriák kioltják egymást a groteszk play-back oldószerében? Vagy méginkább azt, ahogyan a dráma egyik kulcsjelenetében a szereplők egymás szövegére beszélnek, jelezve: mindössze annyi a lényeg, hogy itt félreértik egymást. De erre a jelenetre talán még érdemes visszatérnünk.

Nyilvánvaló tehát, hogy az előadást nem Schiller szövege, hanem a Gaál Erzsébet, Árvái György és Benedek Mari nyújtotta látvány, nem a veretes jambusok, hanem a szereplő- gárda mozgásművészete felől kell megközelítenünk. És itt a megközelítést szó szerint kell érteni, hiszen a részletesebb és mélyebb elemzést ily szűk keretben lehetetlenné teszi a posztmodem említett ötletzuha- taga és eklekticizmusa. Mondhatnám úgy is: az értelmező egyenirányítás szándéka ellen tökéletesen véd a posztmodem vértezek Egy-egy látványt, pillanatot, mozdulatot, szekvenciát talán pontosan értelmezhetünk; de magát a folyamatot? Mert, hogy folyamatról van szó, afelől nincs kétségünk. (Egy zuhatagot szemlélve is minimum a mozgásirányt bárki érzékeli.) Szóval ahogy ez a háromrétegű színpadkép kibomlik, ahogyan módosul, ahogyan a mozgások ritmusa változik, abban a különböző konvenciók csúfondáros feleselgetése közepette, valami folyamat tanúi vagyunk. Egy kettős folyamatéi. Mindenki mind kiszolgáltatottabbá, s egyszeresmind szabadabbá válik. Tessék csak megfigyelni: az első rész plein air képe hat a legfojtogatóbban, legbörtönszerűbben szűkösnek a maga iszonyú és frivol kontrasztjával a vetített háttér foto- realizmusa és a spanyol udvar agyonstilizált manierizmusa között. A második helyszín-komplexum a maga trompe-l’oeilben végződő architektúrájával már jóval tágasabb, bár olyan, mint egy vexir- kép, amely mindenfele a szem gyarlóságának szóló csapdákat rejteget. Olyan, mint egy lidércnyomás színhelye. Amikor börtönné változik, akkor lesz a leglevegősebb, legegyértelműbb és legegységesebb.

Ehhez látszik illeszkedni a

jelmezek és mozdulatok kissé naíámisztikusan túlbeszélt metamorfózisa. Hiszen értjük mi, hogy miként válik Valois Erzsébet a madridi etikettben vértezett királynőből bárki által sebezhető, bárkinek kiszolgáltatott, kalitkába zárt érzékenységgé; hogy milyen kettősségről beszél az alul sötét krinolin-ka- lodába, felül könnyű, piros trikóba bújtatott Eboli; hogy miként szerez Posa hült teteme mellett golyóálló plexipáncélt a lemeztelenített meilkasú Infáns; hogy mit jelent a királyi negli- zsé arany iszap-, vagy inkább arany-fekália-szerű megformálása II. Fülöp gyötrődésének jeleneteiben. Hiszen értjük, hogy a lelkek fölötti korlátlan hatalomvágy milyen perverz időtlenségéről akar szólani az, amikor Domingo és a Főinkvizitor az ókori kelet félisteneinek habitusát a transzvesztiták morbid fehérneműjével elegyítő öltözetükben, távolkeleti harci művészetek koreográfiájával tarkított, pánerotikus, agresszív

tánccal fejezi ki azt, amit Schiller monológjaival kísérnek.

Amit nem értünk ebben az összefüggésben, az az, hogy akkor Posa márki látványa miért nem esik át hasonló metamorfózison. E máltai lovag miért marad meg küllemében a vilgámegváltó eszmétől a halálosan veszélyes intrikáig

ugyanolyan angolszászosan puritánnak? És Álba herceg? Az általa képviselt nyers agresszivitásban semmi perverz nincsen?

A kérdések sorát szaporíthatnánk; egy közülük előtérbe tolakszik: hogy miért éppen Schiller jelentett ilyen kihívást az előadás megalkotóinak? Gondolom,. Gaál Erzsébet a Csomo- lungmát megmászót idézve válaszolna: Mert van.

Olyannyira van,

hogy néha diadafmaskodik, átüt a produkció fedőrétegein is. Az előadás metaforájának az Infáns és Eboli hercegnő páros, a drámában kulcsszerepet betöltő jelenetét tekinthetjük. Kölcsönösen megsemmisítik egymás verbális üzenetét. Gesztusaikban pedig valami vibráló, zavart harmónia van. Ilyen a Schil- ler-szöveg és az előadás viszonya is.

Van azonban az előadásban egy lázadó is, egy igazi, Schillernek egy erős szövetségese. Úgy hívják: Balkay Géza. Bármilyen öltözetben, bármely testhelyzetben, bármely dekórumban a schilleri gondolat áramlik felőle. '

Éltető József

pedagógiai jelentések jó részében ma már nevelő-oktató munkáról esik szó. Holott ráférne az erősítés az oktatásra is, hiszen általános iskolát végzettjeink közül nem kevesen akadozva-bakadozva olvasnak, rosszul számolnak. Ez főleg szakmunkásképzős tapasztalat: lehet vitatni, de attól a tény még tény marad. Visszatérve az első mondathoz, némi ellentmondást vélek felfedezni az állításban: mert ha a nevelés az elsődleges, annak meg kellene látszani a gyerekek viselkedésén. Az is igaz, van, akin meglátszik, máson még tévedésből sem fedezhetők fel efféle örvendetes jelek. Mi lehet ennek az oka? Hiszen nincs az az iskola, amelyik nem nevelné a szépre, a jóra nebulóit, legfeljebb nem éppen magás hatékonysággal. Ebben ők, a pedagógusok a hibásak? Aligha.

Ugyanis az iskola elszakíthatatlan az őt körülvevő világtól. És ha az bonyolult, ellentmondásos, miért lenne másképpen az alma materben is? Mert ugye milyen pedagógiai sokk az, amikor a közepesen végzett diák öt év múlva csillogó kocsicsodával érkezik a találkozóra, miközben egykori osztályfőnökét az egyik kartársnője hozza el. Trabanttal. No, ez részlet- kérdés esetünkben, mert azért más ellentmondások is akadnak az intézmények falai között.

Kezdjük az elején. Az iskolákba ugye bizonyos szakos tanárok kellenek. Olyanok, akik ismerik a matematikát, a fizikát, a magyart, a földrajzot, a számítástechnikát, az oroszt, a kémiát, szóval a szakjukat. Lassan oly módon változik a világ, a követelményrendszer, hogy az alsóbb osztályokban is hovatovább szakosok szükségeltetnek. Nem beszélve a felső tagozatról vagy a középiskolákról. Szóval az a lényeg, hogy jó szakos legyen az illető? Ügy tűnik, igen, mert ha valaki nem ismeri a tantárgya csínját-bínját, a tizenévesek szemében könnyen nevetségessé válik, sulinyelven szólva: leszerepel. Ez a pedagógus aligha lehet jó nevelő. Mindez valami olyasmit igazol: nevelni a tantárgyak tanítása révén is lehet. Még akkor is, ha a tanuló különösebben nem rajong az illető tárgyért. Ha másra nem; fegyelemre, figyelemre, pontosságra és bizonyos ismeretekre feltétlenül. Lett légyen szó matematikáról, kémiáról, vagy éppen földrajzról. Szóval mondjuk egy jó kémiatanár akkor is tud hatni a gyerekekre, ha azok éppen a vegytant nem kimondottan csípik. De akkor valami több, valami plusz kell, Olyan legyen az illető, hogy szeresse a gyerekeket, mert akkor őt is vi- szontszeretik. A tizenévesek ezt nagyszerűen megérzik. Az sem baj, ha a katedrán álló egyéniség: tetteinek, szavainak súlya van, és nem a múló politikai divatok szerint alakítja baráti kapcsolatait, szid, vagy áld bizonyos jelenségeket. Sajnos sokszor a tanárok egy része erre kényszerült. Gondoljunk csak a XX. század történelmére vagy az 1956-os forradalom megítélésére.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a legmenőbb gimnáziumok sorrendjét mindig az oktatás, azaz a felvételi vizsgákon mutatott szaktárgyi teljesítmény határozza meg. Tudom, erre lehet olyan válasz, hogy a kiművelt emberfők egyúttal a nevelés területén is kaptak valamit, ami igaz is. De hát ezen röpke . percek, negyedórák alatt ez aligha érdekli a tisztelt bizottsá- gokat.

_______

A

kkor mi

veinek vagy oktatnak a pedagó-- gusok? Sokszor hallom, amíg kisebb a gyerek, elsődleges a melegszívű, jó nevelő, később jöhet a remek szaktanár. Szerintem e két tényező egy nagyszerű pedagógus esetében aligha válik ketté. Az viszont

tény, hogy folyjon-folyvást változó mindennapjainkban a gyerekek személyiségének a formálásában bizony az iskola egyre kisebb szeletet vállalhat, vállal.

Azért is, mert egy hasonló intézménybe vagy nyolc, vagy négy, esetleg három évig jár a gyerek, ugyanakkor az élete szerencsére ennek a többszöröse. Jó alapokat adhat egy nagyszerű középiskola, de a sikeres élethez ez ritkán elég. Fontos a család, az apa, anya személye, hiszen a meleg otthon egy olyan biztos kikötő, ahová bármikor visszatérhet a hajótörött. Azután nem elhanyagolható az utca, a munkahely, a társadalom szerepe, a mindennapok egymásutánja. Az, hogy hová, milyen kömye- zetbe kerül a fogékony fiatal.

fa egyre nagyobb gondot jelent az, hogy az iskola, az oktatás hovatovább minden szinten pénzkérdés is. Akadnak családok, akik állják a versenyt, mások lemaradnak, mert kuncog a fillér. Ez azért szomorú, hiszen tapasztalat, hogy sokszor nem ott a szorgalom, a kitartás, ahol temérdek a vagyon. Ezért a jó tanító, tanár azt is tudja, védencei honnan, milyen környezetből érkeztek. Milyen szokásokat cipeltek magukkal hazulról? Sajnos,- nagyobb településeink iskoláiban a családlátogatás, ez a fontos mozzanat sokszor elmarad. Pedig könnyebb lenne a nevelő-oktató, vagy az oktató-nevelő munka - nevezzem bárminek - ezek ismeretében. Elvégre hál’ istennek, a gyerekek döntő többsége családban él. És ha formálni, nevelni, tanítani akarjuk őket, valahogyan innen illene elindulni. Akár a kezdő táncosnak a kályhától. Ezt a lehetőséget kihagyni nagy fényűzés, azt is mondhatom, hogy luxus. Különösen akkor, ha pedagógus az illető. Esetleg nincsen igazam?

D. Szabó Miklós

Születésnapjukat ünnepük a versenytancosok

Magas színvonalú rendezvény keretében ünnepli meg ötödik születésnapját a Kaiser-Pe- likán Tánc-Sport Egyesület - hangzott el a Szolnokon tartott sajtótájékoztatójukon, ahol Pásztor Ferenc, a szervezet elnöke, valamint Krizmanics Ferenc a rendezvény programjain kívül az egyesület távolabbi terveit is ismertette.

A Ságvári Művelődési Központban ’89-ben megalakult Pelikán Táncklub utódjaként működik ’92 óta az egyesület, melynek művészeti vezetését idén június elsejétől Jánosi László vette át. Az együttes közel száz tagot számlál, ebből harminc páros versenytáncosként lép fel nívós rendezvényeken.

Pásztor Ferenc hangsúlyozta, nem titkolt céljuk közismertté és elfogadottá tenni a táncnak ezt a formáját a városban és az országban egyaránt. Nemzetközi porondon már létjogosultságot nyert, hiszen nemrég, 63. önálló sportként létezik a versenytánc. Elhangzott továbbá, olyan szintű elismerést és támogatást szeretnének elérni, hogy önálló költségvetési tényezőként szerepelhessenek a városban.

A rendezvényről szólva elmondták - bár színhelye az Olajbányász Sportcsarnok lesz, ennek ellenére színházi körülményeket teremtenek, ahol három óra hosszás - műsorral ünnepük születésnapjuk ötödik évfordulóját október 29-én este.

Szulák Andrea, Robin Hood előadásán kívül versenyprogramokat - latin, standard és formációs táncokat - mutatnak be az egyesület táncosai, de más jellegű szórakoztató műsor is szerepel a „palettán”.

Jövő évi terveikről szólva ismertették, hogy szeretnék elnyerni a „B” Országos Társastánc Bajnokság megrendezési jogát, valamint terveik között szerepel egy nemzetközi verseny szervezése is, amelyen a testvérvárosok versenytáncosain kívül a szomszédos országok is képviseltetnék magukat.