Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-22 / 249. szám

12 Irodalom----művészet 1994. október 22., szombat lső menyasz- szonyom egy nyínasepru volt. A tün­dérerdők bá­natra hajló, pokolra hulló ágaiból, az őrült, elátkozott menyasszonyok ködnevelő, szellőket ölelő, mélabúsan lengedező karjaiból fonják mifelénk a cigányasszonyok Hamupipőkéit a pitvarok­nak, kik úgy őrzik, mintha holdudvar lenne, a székely orta tisztaságát. Hétvégé­én elvegyülnek a kapu előtti porral, megmártóznak a sárban, szeméttel kélnek nászra, csűrföldeken, istálló padlatán, trágyadombok po­rondján szegődik hozzájuk a gyalázat. Kopnak, rojtosod- nak, kifosztanak, korán vé­nülőn járják megsemmisülé­sig a táncot, a gúzsbakötöt- tet, míg ki nem kosarazza, sarokba nem állítja a házas­ságszédelgő idő. Egy ilyen tündérből cse­lédlánnyá átkozott nyírfaág seprűt kértem fel én eleiem­ben legelőször táncra. Tü­körtermek helyett az istálló, a csűrföld lett a mi táncisko­lánk. Bodorhajú, szöszke kicsi lánykák helyett nyírfa­seprű a partnerünk. Pedig milyen gyönyörűek voltak, milyen táncrahívogatóan kökényszeműek, csillagos homloKÚak a vélünk egy­korú fruskák, kik bent a ser­kék táncházában ropták a lassú, a sebes magyarost, járták a polkát, a hetfélit, a németest, akik már a gimbe- lem-gombolom, légy enyém angyalom dallamara, egy- szal harmonika szavára ci­pelték a bécsi erdőbe a bot­lábú fiúkat, mert a muzsi­kusnak dalból volt a lelke, s elhozta a mi világvégi tája­inkra is a tangót. De hiába szólt, hívott a zene, a kamasz csitrik éb­redő szerelme, mi nem és nem, nem mentünk be az akkoron még élő táncházba, ebbe a gyalázatos, trágár, kegyeletsértő intézménybe, ahol lábbal taposták a leg- szentségesebb szomorúsá­got, gyermeklélekbe szorí­tott ferfibánatot, a riadalmas hollófekete gyászt. Hiába csábított a vigalom, málna­szörp, százfele sütemény, tombola, közös ének, zálo- gosdi, tánctanulás, mi oda nem. Nem és nem megyünjc. Mert mi gyászoltunk. És szégyelljék magukat a ben­tiek. És különben is a pio­nírszervezet szervezte az egészet, s mi vélünk egy tál­ból nem cseresznyézünk. Mi piros nyakkendőt nem kö­tünk. Jönnek majd az ameri­kaiak, s attól fogva fogják felakasztani a kommunista csemetéket - mondta a falu jobbik fele, s véle mi is. Ezt vallottuk. És a gyászt. 1956 novemberét írták. Szomorú, ködös, letargikus november járta, negyvenna­pos hideg-rideg, országos esőkkel, amilyenek csak Csíkban, a Hargita keleti lá­bainál tudnak léleksorvasz- tóan, reményveszejtően zu­hogni. Meglehet, hogy em­lékezetem csal, s elvegyíti egy másik ősszel az akkori verőfényt. Ha az volt, akkor a világ legnagyobb hazug­sága volt, mert lelkűnkben valóban borult, hideg, vér­aláfutásos volt az ég. Nem­csak a felnőttekben ájult el a jókedv, a remény, hatalma­sodott a rettegés, hanem mi f yermekek, a kamaszkor üszöbére botlott, vásott kölykök is sírtunk. Készek voltunk a halálra, sirattuk a levert magyar forradalmat. Gyászunk mély volt és igaz. Annyira mély és any- nyira igaz, hogy barátommal messzire elkerültük az isko­lai mulatságokat, a vasárnap délutáni gyermekbálokat, pajtási összejöveteleket. Megtiltottuk magunknak a táncot, a világi dolgok gyö­nyörét. Annyira komolyan vettük a gyászt, akár nagy­anyáink, asszonyaink a há­borúban elesettek, eltűntek meggyászolását, akiknek megsemmisülését évtized­del a háború után sem hitték el, várták, várták talpig feke­tébe öltözötten várták a Don-kanyarból a férfiakat. Azt hiszem, azon az őszön jegyeztem el maga­mat örökre a mélabúval, éb­redtem rá elpusztítható vol­tomra. Hogyne gyarmatosí­totta volna gyermeki lel­künket a bánat, mikor a ku­rucok, az aradi vértanúk, Pe­tőfi, Dózsa, Budai Nagy An­tal s a magyar történelem más hősei mellé azokban a katartikus októberi napok­ban újabb hősök nőttek: Nagy Imre, Maiéter Pál, Gimes Miklós, Dónáth Fe­renc, Losonczi és még sokan mások, akiknek hangja eljött az egyetlen rádión a félreeső székely falucskába is?! Akik elküldték újból a reményt. Akik által olyan jó volt újból magyarnak lenni a Székely- földön is. S akiket aztán megöltek. Apám letaglózottan ült a bora mellett, amikor hallotta rádióban a szovjet tankok dübörgését. Újból legyőz­ték. Anyám napokig sírt, hisz bemondta a rádió a celldömölki állomás (nővére élt ott) bombázását. Szemé­lyes meggyalázásunkká, ve­reségünké lett az 1956-os magyar forradalom leverése. A pár napnyi felujjongás, felszusszanás után újból visszatért a félelem, újból kulákok lettünk, osztályel­lenségek, újból hazátlanok, bozgorok. Rövidesen megkezdődtek a perek, el-eltünedeztek a falvakból, falunkból is a fér­fiak. Hiába jöttek hát az első szerelmek, öntötték el ka­maszodó lelkünket és tes­tünket az ébredő ösztönök, vágyak, tilos lett a tánc. Mi magunk tiltottuk meg ma­gunknak. Azt hiszem, képe­sek lettünk volna meghalni is. Barátommal - egy nap születtünk,.sgy keresztnevet viseltünk, s egy padban ül­tünk, növetelre is egyfor­mák, a legkisebbek voltunk - a tavaszon megkötött vér­szerződésünkhöz híven, fel­esküdtünk a gyászra. Fel­metszett ujjaink hegyét il­lesztettük egymáshoz, hogy eggyé vegyüljenek véreink. Vértől maszatosan esküd­tünk az iskola fásszínjében örök barátságot, tettünk fo­gadalmat jó cselekedetekre, s arra, hogy mi magyarok vagyunk. Ennek az eskünek a jegyében határoztuk el tit­kos, egyéves gyászunkat 1956 novemberében. Ennek jeléül kabátunk bélésébe varrtuk a Kossuth-címert, melyet egy kőműves segéd tetovált karjáról másoltunk le, aztán a padlásokon felfe­dezett könyvekből megis­mertük színes változatát is, azt rajzoltuk, másoltuk; ver­sengtünk, ki tudja szebben, bélyeg nagyságúra rajzolni, festem. Égy évig minden nap ezt a kabátunkba rejtett billogot - mert . égetett, égette bőrünket - kellett egymásnak a gyász jeleként titokban felmutatni. És nem énekeltünk. És nem táncoltunk. Az iskola kórusában csak tátongtunk a többi közt, amikor a pionír vidámságáról, s az éjies pro­letárról szólt a dal. És jo ta­nulókként nem jelentkez­tünk történelem órán, ahol egészen mást tanítottak, mint amit mi tudtunk. És nem tanultuk meg a verset a földműves társulásáról, az újbarázdát szántó ekéről, a győzelmekre vezető pártról, a sztahanovista bányászról. De megtanultuk Tompa Gó­lyához és Madár fiaihoz című verseit, Vörösmarty Vén cigányát. Gyászunk hosszú, hosszú volt. Alig akart a végére érni. Hisz jöttek a lánykák, jöttek a társak, a vidámak. S minket hiába hívtak, faláb­bal álltunk előttük, nem mozdult táncra a lábunk. Mert a közösségi tánctanu­lás kimaradt életünkből. barátok s a lányok csúfo­lódásait szé­gyenkezve viselve, egyedül, elbújva a világ szeme elől kellett az elmu­lasztottakat bepótolni. Ki mást kérhettem volna tehát fel tánctanulásra, mint a szénacsűr sarkában árvál­kodó nyírfaseprűt. így lett legelső menyasszonyom a fehér nyírfaág. Ilyenkor ősszel, amikor a nyírfaligetekben vagy a Hargita sötét fenyői között árvan felfehérlenek a kar­csú, a szélben lengő, táncoló nyírfák, tudom, hogy első és legszebb szerelmeim hullat­ják lombjukat, múlnak el a haláltáncnázban immár mindörökre. Ferences István: (Erdélyi triptichon) Hälältänchäz Szalay Lajos: Golgota Dúsa Lajos: Emléklap 56 debreceni zászlairól Bizony, még az a kisiskolás is ujjongott, hogy végre, na végre! Csak tanítónőnk, szép tyúkanyónk, parancsolt a padlóra minket- szemközt a pártház, s van fegyverük -, Fűvészkert utcai iskolánk nagy, örömös októberében. Kao-Mao-Csin, Komócsin elvárs amott inai a pártkasszával. - De csupa piros-fehér-zöldek lobognak gyermeki szívünkben, akár ott kint a Perényi utcán: fényes, villogó lobogással... Gyermek voltam, és csak gyerekké, tisztán érzővé akarok válni. Mindig csak piros-fehér-zölden- csak magunkért és senki ellen - szeretnék szabadon lobogni, édes hazámhoz kötve szállni. A lepányvázhatatlan lélek Miként is van az, hogy ez a diploma nélküli alig- jogász, az úgymond hoz­záértő politikusoknál, az őt becsmérlő publicisták­nál messzebb tekintően, napjainkig hatóan megsej­tette „kompország” sorsát /„Ne tapossatok rajta na­gyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon / Vér-vesztes, sze­gény szívünkön”/; ez a gyanúsbohém önpusztító az éppen alapozódó ma­gyar szociológia próbafú­rásainál mélyebbre hatolt a megérzéseivel; hogyan, hogy ez franciául gyengén beszélő tudósító a párizsi időszakaiban a legna­gyobb biztonsággal vet egybe francia és magyar viszonyokat (még ha egy asszony és környezete a „keze”, pontosabban az „esze” alá dolgozott is a napi társaséletben)? Az már a sors (?) iróni­ája, hogy sok évtizeddel később franciára átültetett (egyébként lefordíthatat­lan) versei olvastán a mű­velt francia udvariasan sem leplezheti fanyalgá- sát, mert poézisnek avit- tas, életnek meg kelet-eu- rópaian talányos... A kérdésekre persze le­het azzal válaszolni, hogy ez a zseni képessége. Csakhogy ha nem csupán életében, hanem halála után is valaki úgy dúskál­hatott a „beteges”, „aber­rált”, „elfajzott” jelzőkben mint ő, akkor ne áltassuk magunkat misztifikáció­val. Avagy legyünk pon­tosak: zseni, mert az első világháború előtti Európa és a monarchia mélyára­maiból, épp csak felbuk­kanó örvényeiből is holt­biztosán feíderített folya­matokat, továbbgondolt erővonalakat, amelyek évek, évtizedek múltán vulkáni erőkként átrendez­ték a világot. Ez a magyarság legjobb képességeit és önemésztő szenvedélyeit önmagában hordozó sorsalak, mind­azon esetlegességekből, a hétköznapok hullámveré­séből, amelyet - jobb híján - „korunknak” neveznek a benne élők, nyomban ki­vonta mindazt, ami mást is jelzett, az időlegesből és jövőbe ívelőt. Az ilyen, együttélve felismerő ma­gatartáshoz valóban kevés a diploma (ami korántsem az egyetem vagy a szak­szerűség lebecsülése), avagy az elhatározás (ab­ból még csak akamokság lesz). Érzékelni és érzékelhe­tővé tenni mindazt, ami körülvesz és átjár minket, amivel küszködünk, s ami elemészt bennünket, ami­nek termékei vagyunk, s aminél mégis másminőek vagyunk, s ami végül el­nyel minket - ennek meg­nevezésére volt képes e lepányvázhatatlan lélek, Ady Éndre. Marafkó László M ezőcsalános sokszor felsejlik múltam egyre fakuló díszle­tei mögül. Nem vé­letlenül, hiszen színész voltam ott, a Csortos Gyula Színház­ban. Többek között kollégám volt Sercegi is, akit azóta sem láttam, és őszintén szóivá nem is hiányzott. Hanem az idő morzsolódása közben az emberi viszonylatok is valahogy átren­deződnek. Kezdetben nem ép­pen kedvelt figurák aszalódhat- nak kedveitekké egyszerűen azért, mert ők még tanúi voltak az ifjúságunknak. Miként ez a Sercegi is az enyémnek. Ezért amikor a közelmúltbán Mezőcsalánoson jártam, hatá­rozottan örültem, hogy rég lá­tott utcák és házak mellett fel­bukkant a rég látott Sercegi is.- írókám! - rikkantott felém, amikor beléptem a Tátracsúcs presszóba meginni egy üveg sört. - Hát te, hogy kerülsz ide? Elmondtam, hogy kerülök oda, és leültem a meggyűrt arcú, erősen megkopaszodott hajdani kollégám mellé az asz­talhoz. Valami feszes tonet- székre, mert a régi plüssöknek, a molyrágta, porfogó ülőkéknek már csak a hűlt helyét találtam. Ahogy sok mindennek, ami a régi Mezőcsalánosra emlékezte­tett.- Olvastam ám a könyved, tapshoz kérem szereplőket! - mondta jelentőségteljesen Ser­cegi. - Ne is tagadd, hogy en­gem is megírtál benne.- Nem is tagadom - mondtam -, de vigasztaljon az a tudat, hogy magamat is megírtam benne Tóföldiként. Egyébként melyik figurában ismertél ön­magadra?- Nem érdekes - hessentette el a kérdést Sercegi -, jobb ha ezt nem firtatjuk.- Jó, akkor ne firtassuk. Ott vagy még a Csortos Gyula Színháznál?- Változatlanul, öregem, és éppúgy semmi megbecsülésben nincs részem, mint régen. Kis vacak szerepek, morzsalék szö­vegek, olykor valamivel na­gyobb epizód, de ez most már nem is érdekel. Pontosabban azóta nem érdekel, amióta a rendszerváltozással megfordult minden.- Nem értem, az előbb azt mondtad, hogy kis morzsalék szövegek...- A színházban, barátom, de nem az önkormányzatban. Ugyanis önkormányzati képvi­selő vagyok, és ott végre kiélhe­tem az ambícióimat.- A politikait?- Egy frászt, a színészit! Ha hallanád, milyen felszólalásaim vannak, te is megtapsolnál, nemcsak a képviselő társaim.- Bocsáss meg, de ezt most már végképp nem értem... Mit tudsz te mondjuk az egészség­üggyel kapcsolatban olyat mondani...- Beletrafáltál - vágott közbe Sercegi -, mert éppen a múlt hé­ten volt egy ülésünk, ahol az egészségügyi probléma szere­pelt a napirenden. Természete­sen felszólaltam, és dicsekvés nélkül állíthatom, hogy kirob­banó sikerrel. A Nórából mond­tam el Rank doktor szerepét. Meghúztam persze, összevon­tan, monológot csináltam be­lőle. Amikor azt mondtam „kö­szönöm a tüzet”, nem túlzók, de sokan sírtak is.- Na, ne viccelj! Te egy Ibsen drámából mondtál el részletet az önkormányzati ülésen?- Hát persze. Hiszen színész vagyok, vagy nem? De ez még semmi! Amikor a kárpótlási törvényről volt szó, Tiborc pa­naszát adtam elő. Frenetikus ha­tás! Öregem, én már alig várok egy-egy napirendi pontot, mert mindig ahhoz választom ki a megfelelő szöveget. Tudod ez milyen nehéz? Például nagyon megizzasztott, amikor az új ra­vatalozó felépítéséről tárgyal­tunk. Semmi sem jutott az eszembe, végül az Antigoné mellett döntöttem, hiszen ő is csak el akarja temetni a hozzá­tartozóját.- Antigoné? De hát az női szerep. •- Na és? Játszom azt is.- Fantasztikus! Ezek szerint te színháznak tekinted az ön- kormányzati üléseket?- Mi másnak? Mások is pró­bálkoznak néha egy-egy hal­vány alakítással, de megmarad­nak amatőr szinten. Dilettán­sok! De én profi vagyok bará­tom, ezt azért ne felejtsd.- Ha jól emlékszem, te párt­tag is voltál még az antivilág- ban. Most melyikbe léptél be?- Az egyik újba. Nem lénye­ges. Úgy értem, az alakításai­mat tekintve.- Most mire készülsz?- Várj csak, valami erdőtéma lesz a napirenden, és azt hiszem a Machbetet játszom el. Tudod, amikor a bimami erdő megin­dul, de még az egyáltalán nem biztos... Lehet, hogy eléneklem az erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdőt.- Énekelni is szoktál?- Na hallod! Az önkormány­zati testületben is az operettet szeretik leginkább. Egyszer vas­tapsot arattam Sir Basilként a Polkatáncos, polkatáncossal. Még szteppeltem is az emel­vény előtt. Már nem tudom, mi­lyen napirendi ponthoz szóltam így hozzá, dehát az ki a fenét érdekelt... Nagyszerű voltam francia királyként is a János vi­tézből. „Vívtam életemben sok nehéz csatát...” Emlékszem, ezt akkor adtam elő, amikor éjfélig is elhúzódott az ülés, mert a költségvetést tárgyaltuk meg. Szóval jól vagyok, öregem, jó. Ha a színházban csak fele ennyi szerepet játszhattam volna el, ma már Kossuth-díjas lehetnék. De ezzel most már nem törő­döm. Abban bízom, hogy fel­szerződöm Pestre.- Ne beszélj! Van már ajánla­tod?- Micsoda? Ja, hogy színház? Ki beszélt itt arról? A követ­kező választásokon megpályá­zom a képviselőséget, győzök és felszerződök a parlamentbe.- Ott is játszani akarsz?- Na ná, és végre bekerülök a tv-be. Apuskám, ez minden vá­gyam. Ólykör elnézem néme­lyik műkedvelő alakítását, hát valami elképesztő. Beszélni sem tudnak, s nem domborítani. De majd nézd meg az én belé­pőmet! Azt hiszem, a Hamlet nagy monológjával kezdek: Lenni, vagy nem lenni... Hidd el, ez változatlanul aktuá­lis. És legalább három millió néző! S ercegi ivott a söréből, és elégedetten dűlt hátra a meglehetősen kényel­metlen tonetszéken. Messzire tekintett, és valószínű­leg már ott látta magát a parla­mentben. Végül is miért ne? Tóth-Máthé Miklós: Sir Basil a testületben i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents