Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-17 / 244. szám

1994. október 17., hétfő Körkép 7 Túszt akartak szedni Baracskán könnyebb Herélnie kellett, de alig találta Beszélgetés a szolnoki börtönben Kiadta magát már állatorvosnak, plébánosnak, pártelnöknek, rendőrtisztnek, futárnak, bankigazgatónak A szolnoki börtön nevelő­tiszti szobájában ül előttem ez a 24 éves fiatalember. Félhosz- szú haj, rövid szakáll, meg­nyerő tekintet, kedves, közvet­len modor. Az ember bárminek elképzelheti az előtte helyet foglaló békéscsabai Horváth Zoltánt. Volt ő sok minden, hi­szen legutóbb is csalás miatt vonták ki a forgalomból.- Horváth úr! Hozzájárul a beszélgetéshez?- írásba adom, mert végre úgy kerülök az újságba, hogy nem köröznek.- Hallottam nagy átváltozó, és fantasztikus balhékat csi­nált az ország egyik csücské­től a másikig. Mikor is kezdte?- Tizenhét évesen, amikor megkaptam az asztalos szak­munkásbizonyítványomat. Mindez 1987-ben történt. Gondoltam pénzt keresek és mivel a kutyám többször elvit­tem a doktorhoz, úgy határoz­tam, a Csaba környéki tanyavi­lágban állatorvosnak adom ki magam.- Sikerült?- Van, akinek évek kellenek a tanulmányok befejezéséhez, én két nap alatt doktor úr let­tem. Két nap alatt diplomás- Miképpen?- Felültem egy kismotorra. Szereztem fehér köpenyt, volt orvosi táskám. Benne gyógy­szerek, injekciós tűk és temér­dek desztillált víz. Gondoltam, ha ezzel oltom be a jószágo­kat, nagy baj nem lehet. Em­lékszem, az első tanyában 50 év körüli gazda fogadott. Pá­linkát is adott, mert az mond­tam: mi békéscsabai állatorvo­sok körjáratot csinálunk. Igen? - kérdezte. Ha már eljött, nem bánom, oltsa be az aprólékot baromfivész ellen. Harminc­hat forint volt akkor darabja és csak azon az egy helyen hét és félezret kerestem. Igen ám, de azt is közölte, a tehén nem adja a tejet, csináljak neki va­lamit. Összeszorult a szívem, te jó ég mit tegyek. Gyorsan határoztam, egybekevertem minden őrültséget és beadtam egy injekciót. Nem ragozom tovább, ez a gazda a tárgyalá­somra is eljött és arra kérte a bírónőt: ne büntessenek meg, mert az injekció óta a kérődző jól tejel.- Máshová is eljutott?- Ajaj! Szívesen fogadtak minden tanyában, sokszor reg­gelit is kaptam. Az egyik he­lyen malacherélés várt rám, korábban azt se tudtam, hol a golyója. Azért csak kivágtam a visító süldőt, később meg bele­jöttem.- Hány helyre jutott el?- Harminchétre. 1987. júliu­sától november elejéig. Akkor jött a rendőr és anyu is ott tudta meg. Kaptam egy évet, leültem belőle kilenc hónapot.- Kiszabadult és megfo­gadta ...- Nem fogadtam én semmit. Stílust váltottam. 1989/90 a pártalapítások évei. Gondol­tam megalapítom a Kubikusok pártját, ez ott Csongrád kör­nyékén jól is hangzott. Még a televízióban is felléptettek. Hozzáteszem, a taxisblokád idején sok aláírást gyűjtöttem, és ezeket lobogtattam: már ennyi tagom van. Felkerestem az MDF-et, a Fideszt, az MSZP-t, a függetleneket, hogy segítsenek. Segítettek.- A legjobban melyik párt?- Torgyánék, a kisgazdák, tőlük 350 ezret kaptam. Kocsit béreltem, elit helyekre jártam, és jöttek a nők is. Mert ahol pénz van, ott nőknek is lenni kell, hiszen közülük sokan sze­retik a pénzt, a pénzes palikat. Ekkor megint ruhát és stílust kellett váltanom. Szolnokon voltam egy csajnál és láttam magam a televízióban, hogy köröznek. Na, Zoli mondtam, ennek fele sem tréfa. Szeren­csére a lány nem vette észre a körözést. Annak ellenére eljöt­tem tőle, és másnap irány Pest. Volt forintom, irány a jelmez- köicsönző, ettől kezdve reve- rendás pap voltam. Imaköny­vem is lett, ez ma is velem van a cellámban.- Miért ennél a hivatásnál kötött ki?- Egyszerű. Sokszor keve­redtem igazoltatásokba. Azt tapasztaltam, nincs az a rendőr, aki egy plébánostól - legyen az állomáson vagy ut­cán - személyit kéme. Egyéb­ként személyim is volt, termé­szetesen hamis. Egymás után kerestem fel a parókiákat, hogy ellopták a kocsimat. Se­gítettek: van ahol négyezret, máshol ötezret, ritkán tízezret kaptam. Esztergomba is elju­tottam, ahol előadtam a régi mesét, kifosztottak. Erről rendőrségi igazolásom is volt, pecsétes. Elég az hozzá, a pa­lotában egy magas rangú sze­mély fogadott. Meghallgatott, végigmért, leültetett és átment egy másik szobába. Percekre egyedül maradtam és láttam, az asztalon pecsétes üres iratok hevernek. Belemarkoltam a paksamétába és a diplomata táskámba tettem. Hamarosan jött az úr, tőlük 10 ezret kap­tam és alá is írtam, hogy átvet­tem. Két nap múlva elvetődtem Győrbe, ott a Káptalan dom­bon van a püspökség. Bemen­tem a titkárságra és éppen hoz­záfogtam volna a szövegem­hez, amikor egy baj történt, de ez nekem szerencsét hozott. Felborult a táskám, kiszóródott belőle minden, köztük a sok pecsétes egyházi, esztergomi irat. Rámnézett, elmosolyodott és így szólt: Összetévesztették- Ön jött a segélyekért? Fogalmam sem volt miféle segélyekről van szó, de bólin­tottam. Azt hitték, engem küld­tek Esztergomból. Ezután be­szélgettünk, úri módon meg­ebédeltettek, és 64 ezer forin­tot csúsztattak a táskámba. Nagy hálálkodások közepette távoztam. Irány az állomás, Pest. Igen ám, de elment az utolsó vonat, és a következő hajnalban indult, közölték. Nem baj, megvettem a jegyet, leültem a padra, a táskát a hó­nom alá szorítottam és a reve­rendában elbóbiskoltam. Arra ébredtem, két rendőr finoman ráz. No, lebuktam, villant át az agyamon. Kiderült, egy frászt. Atkísértek a forgalmiba és ott közölték:- Atyám, igazoltatás folyik, azért kértük, fáradjon ide. Itt nyugodtan bóbiskolhat, meg a táskája sem lesz veszélyben. Köszöntem, megáldottam őket, így menekültem meg. De csak átmenetileg, mert a fény­képes körözés már érvényben volt és 1991 áprilisában Szol­nokon lebuktam.- Mikor szabadult?- 1992-ben. Hazamentem Csabára, de a szüleim elzavar­tak. Elutaztam egy lányhoz Bá- taszék mellé. Összeköltöztünk és úgy tűnt, én a börtönt csak kívülről látom ezentúl. Ő is dolgozott, én is, a szüleinél laktunk, szóval éltem az átlag­emberek mindennapjait. Saj­nos beütött a baj: a hites párom félrelépett. Nem tudta miért tette, én erre összeszedtem a cókmókom, felmondtam a munkahelyemen és tavaly ok­tóberben búcsút intettem Báta- széknek.- Hol kötött ki?- Sok helyen. Forintom ma­radt bőven, jó helyre volt él­tévé, végül ez okozta a vesz­tem. Szóval tavaly ilyenkor szabad lettem ismét és újra stí­lust váltottam. Most a szegény állampolgár szerepe követke­zett. Előadtam kifosztottak, ki­raboltak, vittem pecsétes iga­zolást. Felkerestem ötven pol­gármestert, plébániát, a Máltai Szeretetszolgálatot sem hagy­tam ki. Szolid, szerény voltam, így szinte mindenhol leesett 4-5 ezer. A másik módszerem az volt: felutaztam Budapestre. Itt kiválasztottam egy benzin­kutat és stoppoltam. Nem Tra­bantnak, Wartburgnak, Ladá­nak, hanem menő nyugati márkájú kocsiknak. Ha fújta, ha hordta kiskabátban, lássák kifosztottak, megloptak. A nagy többség adott. Volt aki ezret, a másik háromezret, elő­fordult, hogy tízezret. Bőrka­bátot, bundát, szőrmesapkát is kaptam. Mindez 1993. decem­berétől 1994. februárjáig ment.- Utána?- Lebuktam, megint itt Szolnokon.- Ezek szerint nem szereti az itteni zsarukat.- De, nincs nekem velük semmi bajom. Akkor ők voltak az ügyesebbek, és ezt díjazom. Mert én uram, nem akármilyen figura vagyok.- Gyanítom, Horváth úr.- Hozzáteszem, én rontot­tam el. Kimentem a buszpá­lyaudvarra és nem volt nálam igazolvány. Arról nem be­szélve, felismert az egyik rendőr. Most egy évet kaptam, de ha minden igaz, a jövő hónapban nyílik az ajtó.-Mi minden volt világéle­tében?- Állatorvos, plébános, fu­tár, bankigazgató, erdész, párt­alapító, az Aggteleki Nemzeti Park igazgatója, katonatiszt, rendőrtiszt, mert ilyen ruháim is vannak.- Emlékszik a legutolsó tárgyalásra?- Igen. Mondta az egyik ül­nök, hogy a tisztelt bíróság ve­gye figyelembe, hogy a bűn- cselekmény elkövethetőségé- hez nagyban hozzájárult az, hogy az emberek naivak, hi­székenyek.- Tényleg így igaz?- Nagyon is az. Megdöb­bentő a hiszékenységük, a be­folyásolhatóságuk. Csak meg­felelő módon kell közeledni hozzájuk.- A férfiakat vagy a nőket könnyebb rászedni?- Nincs nagy különbség a nemek között, az életkor sem számít. Nekem legalább is ez a tapasztalatom.- Volt, aki bizalmatlanul fogadta?- Igen, de kidumáltam ma­gam. Még egy fontos észrevé­tel, ha lehet.- Tessék. Számít a ruha is- Állítom, ruha teszi az em­bert. Nem mindegy, reverenda feszül rajtam, katonatisztnek öltözők, vagy bankigazgató­nak.- Hogyan tovább?- Van egy lelkész, akit szin­tén átvágtam, de végül megbo­csátott. Eljött látogatni is, hozzá utazok. Annyit elárulok, nem ebben a megyében él.- Mit ígér?- Semmit, mert az egy nagy hazugság lenne. Helyette in­kább azt: búcsúzik önöktől egy pap, egy állatorvos, egy párt­elnök, egy polgármester-jelölt, mert az is voltam, egy rendőr­tiszt, egy bankigazgató. Kérem tisztelettel: vigyázzanak, mert jövök! Mondjuk ide, vissza. Vagy máshová.- Mikor lép ki a börtön ka­puján?- November 10-én, csütör­tökön reggel hat és negyed hét között.- Milyen szerelésben?- Most éppen vadászegyen­ruhában. Mert ha elfelejtettem volna mondani, vadász is vol­tam. Ha szeret korán kelni és ak­kor eljön oda a kapuba, saját szemével győződhet meg róla. D. Szabó Miklós Az év elején K. Mihály kérvényt nyújtott be a sopron­kőhidai büntetésvégrehajtási in­tézet igazgatósághoz. A nehéz­kesen fogalmazott, rövid, mindössze néhány soros írásban azt kérte a börtönparancsnoktól, hogy tegye lehetővé áthelyezé­sét a baracskai börtönbe. A jog­erős büntetését töltő elítélt azzal indokolta kérelmét, hogy ra- boskodásának ideje alatt mező- gazdasági munkát szeretne vé­gezni, s amint azt megtudta, ab­ban a börtönben erre van lehe­tőség. A 23 esztendős fiatal férfi 1995 végén várhatta a szabadu­lást, több bűncselekmény elkö­vetéséért kétesztendős szigorú büntetést kapott. Az előéletét tükröző nyilvántartás alapján sokszor került már szembe a törvénnyel, számos jogerős bün­tetést szabott ki rá több dunán­túli város bírósága. Amolyan ru­tinos bűnözőnek, nehéz fiúnak számított. A nem túlságosan hí­zelgő előélet ellenére a sopron­kőhidai fegyház vezetősége a kérelem ügyében pozitív döntést hozott, K. Mihályt áthelyezték Baracskára. Mihály számára az idei nyár az egyik növénytermesztő bri­gádban végzett, lelkesnek egyál­talán nem nevezhető munkával és tervezett szökésének előké­szítésével telt el. Később kide­rült ugyanis, hogy áthelyezési kérelme mögött egyáltalán nem a mezőgazdasági munka szere- tete, hanem az állt, hogy az el­ítéltek körében kevésbé bizton­ságosnak tűnő baracskai bör­tönviszonyokat felmérje és a szökés lehetőségét kipuhatolja. Arra hamar rájött, hogy a mun­kahelyről, a kertekből nem lehet „csak úgy” kisétálni, s ha neta­lán sikerülne is napközben vala­hogyan „eltűnnie”, túl messzire úgy sem juthat, hamar elfognák. A sikeres szökésre akkor lá­tott lehetőséget, mikor egy cel­lába került O. Jánossal. Á nála két esztendővel fiatalabb férfi hasonló bűncselekményeket kö­vetett el mint ő, s a kiszabott két év tíz hónapból neki is hátra volt még egy esztendő. A cimbora szintén nehezen viselte a bezárt­ságot, hajlandónak mutatkozott a K. Mihály által kidolgozott, merész terv végrehajtására. A rácsfűrészelést, falmászást, alagútfúrást hamar elvetették, s Diana tudta, amit minden okos asszony tud, s rendszerint a butábbja is megérez, legfel­jebb csak később: a férje meg­unta őt. Ha másból nem, tud­hatta a lapokból, mert az min­den szigetországi újságolvasó előtt világos volt, hogy Károly herceg sokkal szívesebben mú­latja az időt barátai és barátnői körében, mint tulajdon felesé­gével. Ez a baráti kör - Lady Dale Tryon, Patti Palmer-Tomkin- son, Lady Susan Hussey és má­sok - olyan összetartó és Károly herceghez oly lojális társaságot alkotott, hogy abban bizony a hercegnőnek sem maradt helye. „Mintha soha senki nem hallga­tott volna a szavára, mintha soha senkit nem érdekelne, mit is érez valójában.” Aztán találkozott James He- wittel, s amikor a lovasleckék­ből kifogytak, meghívta őt a Kensington palotába. Miért? Mert szükségét érezte egy még el sem kezdődött románc folyta­tásának, s mint A szerelmes hercegnő szerzője állítja, szük­ségét érezte annak is, hogy a házasságának öt esztendejében elszenvedett sorozatos kudar­cok után végre teljesértékűnek érezhesse magát asszonyként és szeretőként is. Aznap nagy gonddal öltöz­ködött a vacsorához, s úgy fes­tette ki magát, hogy arca termé­szetesnek látsszék. A férfi is te­tőtől talpig snájdig volt, mint mindig, mert James eleve az a típus, aki megőrül az idegesség­től, ha ráncot vasalnak az in­gébe. „James Hewitt kapitány vagyok, s a walesi hercegnőhöz megyek” - közölte a kapuőrrel, s amikor a hercegnő lakosztá­lyához vezető kaput elérte, Di­a televízóban látott krimikből, újságcikkekből merített ötletek alapján döntötték el. hogy túszt ejtenek, s a fenyegetés révén pénzt, gépkocsit, szabad elvonu­lást követelnek maguknak. Egy börtönben túszt ejteni nem könnyű feladat. Tudta ezt jól a két bűnöző. A felfegyver­zett őrökkel szemben aligha le­het esélyük. A kezükbe kerülő egyetlen vágóeszköz, a börtö­nökben rendszeresített bugyii bicska, nem lehet vetélytársa a pisztolyoknak, géppisztolyok­nak, kiképzett őröknek, nem is beszélve a szektorokat is lezáró vastag rácsokról, a távolról ve­zérelt elektromos zárakról. Mégis... K. Mihály kitalált va­lamit. A túszszedésnek egy ál­tala viszonylag könnyen kivite­lezhetőnek tartott módszerét. Alig várta, hogy kettesben maradjon cimborájával, s ami­kor meggyőződött arról, hogy beszélgetésüket senki nem hall­hatja, előhozakodott a tervével.- A doktornőt és az asszisz­tensét kell elkapnunk. O. János ele szőr nem tartotta jónak az ötletet, de amikor társa előhozakodott a részletekkel, megváltozott a véleménye. Úgy tervezték, hogy a börtönelőírá­soknak megfelelően előző nap délután beteget jelentenek. Á házirend szerint a vizsgálatnál csak egy beteg lehet a rendelő­ben. K. Mihály szándékozott bemenni először a helyiségbe. Egy alkalmas pillanatban elő­rántotta volna az elrejtett bugyii bicskát, azt a doktornő nyakára szorítva akarta foglyul ejteni. A történtek után az asszisztensnő sikoltozásra, kiáltozására számí­tottak. Ekkor kellett volna bero­hanni a rendelőbe az előszobá­ban várakozó O. Jánosnak, le­fogni az asszisztensnőt, eltorla­szolni az ajtót. A börtönpa­rancsnokkal való, a feltételek kiszabását, a megfelelően hatá­sos fenyegetést, a tárgyalást K. Mihály akarta lefolytatni. Hamar rájöttek, hogy ezt a tervet ketten aligha tudják vég­rehajtani. Két fogollyal szemben - még ha ezek nők is - két túsz- tartó nem jelent olyan fölényt, hogy a feltételek teljesítése ese­tén fegyveres őrökkel szemben a rendelkezésükre bocsátott gépkocsival elszökjenek, megfe­lelő egérutat nyerjenek. Elhatá­rozták ezért, hogy még valakit ana már sietett lefelé a lépcsőn, hogy üdvözölje. Vacsora előtt pezsgőt ittak, s közben Diana legutóbbi közel-keleti utazásá­ról mesélt, azzal a megjegyzés­sel, hogy a kapitány bizonyára kényelmetlenül érezte volna magát az olyan teljesen alkohol- talanított és szextelenített or­szágokban, mint Omán, s hogy az ománi televízió - Diana örö­mére - kivágta a híradóból azt a jelenetet, ahol férje megcsó­kolta őt. Itt tartottak a beszélgetésben, amikor az ajtónálló vacsorához szólította őket - kettejüket a ti­zenkét személyes asztalhoz, melyen persze ugyanolyan vakí­tóan csillogtak a kristálypoha­rak és az ezüst gyertyatartók, mintha tucatnyian ülték volna körül. A kapitánynak, bár­mennyire is hozzászokott, hogy kétlábbal áll a földön, ezúttal kedve lett volna belecsípni a sa­ját karjába, s megtudni, ébren van-e vagy csak álmodja, hogy kettesben vacsorázik a walesi hercegnővel, aki más férfi fele­sége. A vacsora után egy másik szalonba mentek kávézni, s Hewitt akkor lepődött meg iga­zán, amikor a walesi hercegnő kiöntötte kávéját, majd nemes egyszerűséggel az ölébe ült, s átkulcsolta a nyakát. „Csókja puha volt és romantikus, s a férfi, noha rettenetesen kívánta, úgy érezte, hogy ez a finom öle­lés minden, amit Diana akar, minden, amit vár tőle.” Ha hinni lehet Anna Paster- naknak (ezt a megjegyzést még többször meg kell tennünk eb­ben a könyvismertetésben), ak­kor Hewitt tévedett, azaz keve­sebbet várt, mint amit kaphatott. Tévedésének oka pedig az lehe­bevonnak az akcióba, keresnek egy hozzájuk hasonló gondol­kozásé, megfelelően elszánt börtöntársat. B. Ferencet szemelték ki. Úgy adódott, hogy egy napon börtön folyosón egymás mellé kerültek, s alkalmuk nyílt a be­szélgetésre. S miután megtud­ták, hogy a harmadik társ bűn- cselekményei is megfelelően fajsúlyosak, s ő sem szabadulna 1995 februárja előtt, ismertették vele a tervet. Úgy tűnt, B. Fe­rencnek tetszik az ötlet, izgal­mas kalandnak találta a vállal­kozást, elfogadta a rá kiszabott szerepet, mely szerint a dok­tornő lefogása után ketten ro­hannak majd be a rendelőbe, s amíg K. Mihály tárgyal a bör­tönparancsnokkal, sakkban tart­ják a túszokat. Június hatodika hétfőre esett, ekkor akartak beteget jelenteni a baracskai büntetés-végrehajtási intézet szökni akaró rabjai, hogy aztán másnap a hatalmukba ke­rített túszokért cserébe pénzt, gépkocsit követeljenek. Ä ké­sőbbi vallomásokból kiderül, hogy a börtön „idő előtti elha­gyására” tulajdonképpen csak az értelmi szerzőnek, K. Mi­hálynak volt „nyomós” indoka. Betegesen féltékeny volt élettár­sára, aki egy látogatás során kö­zölte vele, hogy megelégelte kapcsolatukat, a férfi bűnöző életformáját, ezért elhagyja. A büntetését töltő férfi tenni akart ez ellen valamit, próbált meg minden áron - akár a jog szerint terrorcselekménynek minősülő túszejtés módszerével is - sza­badulni. Ki tudja, hogyan végződik a szökési kísérlet, mi baja, bántó- dása esett volna a két ártatlan nőnek, a rabok egészségére vi­gyázó doktornőnek és az asz- szisztensnek, a mindenre elszánt K. Mihály kezei között. Szeren­csére ugyanis a túszszedést, a szökést az utolsó pillanatban megakadályozták, a szökni aka­rókat magánzárkákban elkülöní­tették. Történt ugyanis, hogy B. Ferenc rádöbbent a túszszedési akció veszélyességére és egyben esélytelenségére. Jelezte a tervet a börtön biztonsági szolgálatá­nak, akik a rendőrség bevonásá­val még időben meg tudták tenni az ellenlépéseket. Halász Kálmán (Atlantic) tett, hogy Diana hercegnő öt év keserves házasélet után végre teljes értékű nőnek szerette volna érezni magát, s úgy érezte, ennek most jött el az ideje. „Diana felállt, egyetlen szó nélkül kinyújtotta a kezét, s a hálószobájába vezette Ja- mes-t.” „Ahogy ott feküdt a férfi mellett, aki szorosan köré fonta izmos karját, Diana nem győzött ámulni egyszerűségé­ben is megnyerő férfiasságán. James erős fizikai vonzerővel volt megáldva, s hitt saját testé­ben, amivel bámulatba ejtette. Dianával ellentétben James soha nem kérdőjelezte meg sa­ját testi képességeit. Nem vol­tak kellemetlen tapasztalatai és nem voltak kételyei. Soha nem engedte meg magának a meg­szállott önvizsgálat luxusát. A test az ő szemében az volt, ami, test, ilyen egyszerűen, minden hűhó nélkül.” Diana pedig, felnőtt életében talán először ennek a férfinek a karjaiban érezte magát igazán nyugalomban és biztonságban. „Miután elég felnőttnek bizo­nyult ahhoz, hogy elébe menjen egy ilyen szituációnak, most meg kellett tanulnia együtt élni az új helyzettel. Meg kellett ta­nulnia, hogyan legyen ön­maga.” A kapitány azon az éjszakán hajnali kettőkor hagyta el a Kensington palotát. Hazatérvén még sokáig nem tudott elaludni a felindultságtól, mely most már sokkal inkább volt érzelmi, mint szexuális. És persze intel­lektuális is, amennyiben ettől a naptól azt mondhatta magáról: „Hercegnő a szeretőm." (Következik: Lelkifurdálás nélkül) (Atlantic Press) A szerelmes hercegnő (3.) A hercegnő is nőből van

Next

/
Thumbnails
Contents