Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-17 / 244. szám

1994. október 17., hétfő

Körkép

7

Túszt akartak szedni

Baracskán könnyebb

Herélnie kellett, de alig találta

Beszélgetés a szolnoki börtönben

Kiadta magát már állatorvosnak, plébánosnak, pártelnöknek, rendőrtisztnek, futárnak, bankigazgatónak

A szolnoki börtön nevelőtiszti szobájában ül előttem ez a 24 éves fiatalember. Félhosz- szú haj, rövid szakáll, megnyerő tekintet, kedves, közvetlen modor. Az ember bárminek elképzelheti az előtte helyet foglaló békéscsabai Horváth Zoltánt. Volt ő sok minden, hiszen legutóbb is csalás miatt vonták ki a forgalomból.- Horváth úr! Hozzájárul a beszélgetéshez?- írásba adom, mert végre úgy kerülök az újságba, hogy nem köröznek.- Hallottam nagy átváltozó, és fantasztikus balhékat csinált az ország egyik csücskétől a másikig. Mikor is kezdte?- Tizenhét évesen, amikor megkaptam az asztalos szakmunkásbizonyítványomat.

Mindez 1987-ben történt. Gondoltam pénzt keresek és mivel a kutyám többször elvittem a doktorhoz, úgy határoztam, a Csaba környéki tanyavilágban állatorvosnak adom ki magam.- Sikerült?- Van, akinek évek kellenek a tanulmányok befejezéséhez, én két nap alatt doktor úr lettem.

Két nap alatt diplomás- Miképpen?- Felültem egy kismotorra. Szereztem fehér köpenyt, volt orvosi táskám. Benne gyógyszerek, injekciós tűk és temérdek desztillált víz. Gondoltam, ha ezzel oltom be a jószágokat, nagy baj nem lehet. Emlékszem, az első tanyában 50 év körüli gazda fogadott. Pálinkát is adott, mert az mondtam: mi békéscsabai állatorvosok körjáratot csinálunk. Igen? - kérdezte. Ha már eljött, nem bánom, oltsa be az aprólékot baromfivész ellen. Harminchat forint volt akkor darabja és csak azon az egy helyen hét és félezret kerestem. Igen ám, de azt is közölte, a tehén nem adja a tejet, csináljak neki valamit. Összeszorult a szívem, te jó ég mit tegyek. Gyorsan határoztam, egybekevertem minden őrültséget és beadtam egy injekciót. Nem ragozom tovább, ez a gazda a tárgyalásomra is eljött és arra kérte a bírónőt: ne büntessenek meg, mert az injekció óta a kérődző jól tejel.- Máshová is eljutott?- Ajaj! Szívesen fogadtak minden tanyában, sokszor reggelit is kaptam. Az egyik helyen malacherélés várt rám, korábban azt se tudtam, hol a golyója. Azért csak kivágtam a visító süldőt, később meg belejöttem.- Hány helyre jutott el?- Harminchétre. 1987. júliusától november elejéig. Akkor jött a rendőr és anyu is ott tudta meg. Kaptam egy évet, leültem belőle kilenc hónapot.- Kiszabadult és megfogadta ...- Nem fogadtam én semmit. Stílust váltottam. 1989/90 a pártalapítások évei. Gondoltam megalapítom a Kubikusok pártját, ez ott Csongrád környékén jól is hangzott. Még a televízióban is felléptettek. Hozzáteszem, a taxisblokád idején sok aláírást gyűjtöttem, és ezeket lobogtattam: már ennyi tagom van. Felkerestem az MDF-et, a Fideszt, az MSZP-t, a függetleneket, hogy segítsenek. Segítettek.- A legjobban melyik párt?- Torgyánék, a kisgazdák, tőlük 350 ezret kaptam. Kocsit béreltem, elit helyekre jártam, és jöttek a nők is. Mert ahol pénz van, ott nőknek is lenni kell, hiszen közülük sokan szeretik a pénzt, a pénzes palikat. Ekkor megint ruhát és stílust kellett váltanom. Szolnokon voltam egy csajnál és láttam magam a televízióban, hogy köröznek. Na, Zoli mondtam,

ennek fele sem tréfa. Szerencsére a lány nem vette észre a körözést. Annak ellenére eljöttem tőle, és másnap irány Pest. Volt forintom, irány a jelmez- köicsönző, ettől kezdve reve- rendás pap voltam. Imakönyvem is lett, ez ma is velem van a cellámban.- Miért ennél a hivatásnál kötött ki?- Egyszerű. Sokszor keveredtem igazoltatásokba. Azt tapasztaltam, nincs az a rendőr, aki egy plébánostól - legyen az állomáson vagy utcán - személyit kéme. Egyébként személyim is volt, természetesen hamis. Egymás után kerestem fel a parókiákat, hogy ellopták a kocsimat. Segítettek: van ahol négyezret, máshol ötezret, ritkán tízezret kaptam. Esztergomba is eljutottam, ahol előadtam a régi mesét, kifosztottak. Erről rendőrségi igazolásom is volt, pecsétes. Elég az hozzá, a palotában egy magas rangú személy fogadott. Meghallgatott, végigmért, leültetett és átment egy másik szobába. Percekre egyedül maradtam és láttam, az asztalon pecsétes üres iratok hevernek. Belemarkoltam a paksamétába és a diplomata táskámba tettem. Hamarosan jött az úr, tőlük 10 ezret kaptam és alá is írtam, hogy átvettem.

Két nap múlva elvetődtem Győrbe, ott a Káptalan dombon van a püspökség. Bementem a titkárságra és éppen hozzáfogtam volna a szövegemhez, amikor egy baj történt, de ez nekem szerencsét hozott. Felborult a táskám, kiszóródott belőle minden, köztük a sok pecsétes egyházi, esztergomi irat. Rámnézett, elmosolyodott és így szólt:

Összetévesztették- Ön jött a segélyekért?

Fogalmam sem volt miféle

segélyekről van szó, de bólintottam. Azt hitték, engem küldtek Esztergomból. Ezután beszélgettünk, úri módon megebédeltettek, és 64 ezer forintot csúsztattak a táskámba. Nagy hálálkodások közepette távoztam. Irány az állomás, Pest. Igen ám, de elment az utolsó vonat, és a következő hajnalban indult, közölték. Nem baj, megvettem a jegyet, leültem a padra, a táskát a hónom alá szorítottam és a reverendában elbóbiskoltam. Arra ébredtem, két rendőr finoman ráz. No, lebuktam, villant át az agyamon. Kiderült, egy frászt. Atkísértek a forgalmiba és ott közölték:- Atyám, igazoltatás folyik, azért kértük, fáradjon ide. Itt nyugodtan bóbiskolhat, meg a táskája sem lesz veszélyben.

Köszöntem, megáldottam őket, így menekültem meg. De csak átmenetileg, mert a fényképes körözés már érvényben volt és 1991 áprilisában Szolnokon lebuktam.- Mikor szabadult?- 1992-ben. Hazamentem Csabára, de a szüleim elzavartak. Elutaztam egy lányhoz Bá- taszék mellé. Összeköltöztünk és úgy tűnt, én a börtönt csak kívülről látom ezentúl. Ő is dolgozott, én is, a szüleinél laktunk, szóval éltem az átlagemberek mindennapjait. Sajnos beütött a baj: a hites párom félrelépett. Nem tudta miért tette, én erre összeszedtem a cókmókom, felmondtam a munkahelyemen és tavaly októberben búcsút intettem Báta- széknek.- Hol kötött ki?- Sok helyen. Forintom maradt bőven, jó helyre volt éltévé, végül ez okozta a vesztem. Szóval tavaly ilyenkor szabad lettem ismét és újra stílust váltottam. Most a szegény állampolgár szerepe következett. Előadtam kifosztottak, kiraboltak, vittem pecsétes igazolást. Felkerestem ötven polgármestert, plébániát, a Máltai Szeretetszolgálatot sem hagytam ki. Szolid, szerény voltam, így szinte mindenhol leesett

4-5 ezer. A másik módszerem az volt: felutaztam Budapestre. Itt kiválasztottam egy benzinkutat és stoppoltam. Nem Trabantnak, Wartburgnak, Ladának, hanem menő nyugati márkájú kocsiknak. Ha fújta, ha hordta kiskabátban, lássák kifosztottak, megloptak. A nagy többség adott. Volt aki ezret, a másik háromezret, előfordult, hogy tízezret. Bőrkabátot, bundát, szőrmesapkát is kaptam. Mindez 1993. decemberétől 1994. februárjáig ment.- Utána?- Lebuktam, megint itt Szolnokon.- Ezek szerint nem szereti az itteni zsarukat.- De, nincs nekem velük semmi bajom. Akkor ők voltak az ügyesebbek, és ezt díjazom. Mert én uram, nem akármilyen figura vagyok.- Gyanítom, Horváth úr.- Hozzáteszem, én rontottam el. Kimentem a buszpályaudvarra és nem volt nálam igazolvány. Arról nem beszélve, felismert az egyik rendőr.

Most egy évet kaptam, de ha minden igaz, a jövő hónapban nyílik az ajtó.-Mi minden volt világéletében?- Állatorvos, plébános, futár, bankigazgató, erdész, pártalapító, az Aggteleki Nemzeti Park igazgatója, katonatiszt, rendőrtiszt, mert ilyen ruháim is vannak.- Emlékszik a legutolsó tárgyalásra?- Igen. Mondta az egyik ülnök, hogy a tisztelt bíróság vegye figyelembe, hogy a bűn- cselekmény elkövethetőségé- hez nagyban hozzájárult az, hogy az emberek naivak, hiszékenyek.- Tényleg így igaz?- Nagyon is az. Megdöbbentő a hiszékenységük, a befolyásolhatóságuk. Csak megfelelő módon kell közeledni hozzájuk.- A férfiakat vagy a nőket könnyebb rászedni?- Nincs nagy különbség a nemek között, az életkor sem számít. Nekem legalább is ez a tapasztalatom.- Volt, aki bizalmatlanul fogadta?- Igen, de kidumáltam magam. Még egy fontos észrevétel, ha lehet.- Tessék.

Számít a ruha is- Állítom, ruha teszi az embert. Nem mindegy, reverenda feszül rajtam, katonatisztnek öltözők, vagy bankigazgatónak.- Hogyan tovább?- Van egy lelkész, akit szintén átvágtam, de végül megbocsátott. Eljött látogatni is, hozzá utazok. Annyit elárulok, nem ebben a megyében él.- Mit ígér?- Semmit, mert az egy nagy hazugság lenne. Helyette inkább azt: búcsúzik önöktől egy pap, egy állatorvos, egy pártelnök, egy polgármester-jelölt, mert az is voltam, egy rendőrtiszt, egy bankigazgató. Kérem tisztelettel: vigyázzanak, mert jövök! Mondjuk ide, vissza. Vagy máshová.- Mikor lép ki a börtön kapuján?- November 10-én, csütörtökön reggel hat és negyed hét között.- Milyen szerelésben?- Most éppen vadászegyenruhában. Mert ha elfelejtettem volna mondani, vadász is voltam.

Ha szeret korán kelni és akkor eljön oda a kapuba, saját szemével győződhet meg róla.

D. Szabó Miklós

Az év elején K. Mihály kérvényt nyújtott be a sopronkőhidai büntetésvégrehajtási intézet igazgatósághoz. A nehézkesen fogalmazott, rövid, mindössze néhány soros írásban azt kérte a börtönparancsnoktól, hogy tegye lehetővé áthelyezését a baracskai börtönbe. A jogerős büntetését töltő elítélt azzal indokolta kérelmét, hogy ra- boskodásának ideje alatt mező- gazdasági munkát szeretne végezni, s amint azt megtudta, abban a börtönben erre van lehetőség.

A 23 esztendős fiatal férfi 1995 végén várhatta a szabadulást, több bűncselekmény elkövetéséért kétesztendős szigorú büntetést kapott. Az előéletét tükröző nyilvántartás alapján sokszor került már szembe a törvénnyel, számos jogerős büntetést szabott ki rá több dunántúli város bírósága. Amolyan rutinos bűnözőnek, nehéz fiúnak számított. A nem túlságosan hízelgő előélet ellenére a sopronkőhidai fegyház vezetősége a kérelem ügyében pozitív döntést hozott, K. Mihályt áthelyezték Baracskára.

Mihály számára az idei nyár az egyik növénytermesztő brigádban végzett, lelkesnek egyáltalán nem nevezhető munkával és tervezett szökésének előkészítésével telt el. Később kiderült ugyanis, hogy áthelyezési kérelme mögött egyáltalán nem a mezőgazdasági munka szere- tete, hanem az állt, hogy az elítéltek körében kevésbé biztonságosnak tűnő baracskai börtönviszonyokat felmérje és a szökés lehetőségét kipuhatolja. Arra hamar rájött, hogy a munkahelyről, a kertekből nem lehet „csak úgy” kisétálni, s ha netalán sikerülne is napközben valahogyan „eltűnnie”, túl messzire úgy sem juthat, hamar elfognák.

A sikeres szökésre akkor látott lehetőséget, mikor egy cellába került O. Jánossal. Á nála két esztendővel fiatalabb férfi hasonló bűncselekményeket követett el mint ő, s a kiszabott két év tíz hónapból neki is hátra volt még egy esztendő. A cimbora szintén nehezen viselte a bezártságot, hajlandónak mutatkozott a K. Mihály által kidolgozott, merész terv végrehajtására.

A rácsfűrészelést, falmászást, alagútfúrást hamar elvetették, s

Diana tudta, amit minden okos asszony tud, s rendszerint a butábbja is megérez, legfeljebb csak később: a férje megunta őt. Ha másból nem, tudhatta a lapokból, mert az minden szigetországi újságolvasó előtt világos volt, hogy Károly herceg sokkal szívesebben múlatja az időt barátai és barátnői körében, mint tulajdon feleségével.

Ez a baráti kör - Lady Dale Tryon, Patti Palmer-Tomkin- son, Lady Susan Hussey és mások - olyan összetartó és Károly herceghez oly lojális társaságot alkotott, hogy abban bizony a hercegnőnek sem maradt helye. „Mintha soha senki nem hallgatott volna a szavára, mintha soha senkit nem érdekelne, mit is érez valójában.”

Aztán találkozott James He- wittel, s amikor a lovasleckékből kifogytak, meghívta őt a Kensington palotába. Miért? Mert szükségét érezte egy még el sem kezdődött románc folytatásának, s mint A szerelmes hercegnő szerzője állítja, szükségét érezte annak is, hogy a házasságának öt esztendejében elszenvedett sorozatos kudarcok után végre teljesértékűnek érezhesse magát asszonyként és szeretőként is.

Aznap nagy gonddal öltözködött a vacsorához, s úgy festette ki magát, hogy arca természetesnek látsszék. A férfi is tetőtől talpig snájdig volt, mint mindig, mert James eleve az a típus, aki megőrül az idegességtől, ha ráncot vasalnak az ingébe. „James Hewitt kapitány vagyok, s a walesi hercegnőhöz megyek” - közölte a kapuőrrel, s amikor a hercegnő lakosztályához vezető kaput elérte, Dia televízóban látott krimikből, újságcikkekből merített ötletek alapján döntötték el. hogy túszt ejtenek, s a fenyegetés révén pénzt, gépkocsit, szabad elvonulást követelnek maguknak.

Egy börtönben túszt ejteni nem könnyű feladat. Tudta ezt jól a két bűnöző. A felfegyverzett őrökkel szemben aligha lehet esélyük. A kezükbe kerülő egyetlen vágóeszköz, a börtönökben rendszeresített bugyii bicska, nem lehet vetélytársa a pisztolyoknak, géppisztolyoknak, kiképzett őröknek, nem is beszélve a szektorokat is lezáró vastag rácsokról, a távolról vezérelt elektromos zárakról. Mégis... K. Mihály kitalált valamit. A túszszedésnek egy általa viszonylag könnyen kivitelezhetőnek tartott módszerét.

Alig várta, hogy kettesben maradjon cimborájával, s amikor meggyőződött arról, hogy beszélgetésüket senki nem hallhatja, előhozakodott a tervével.- A doktornőt és az asszisztensét kell elkapnunk.

O. János ele szőr nem tartotta jónak az ötletet, de amikor társa előhozakodott a részletekkel, megváltozott a véleménye. Úgy tervezték, hogy a börtönelőírásoknak megfelelően előző nap délután beteget jelentenek. Á házirend szerint a vizsgálatnál csak egy beteg lehet a rendelőben. K. Mihály szándékozott bemenni először a helyiségbe. Egy alkalmas pillanatban előrántotta volna az elrejtett bugyii bicskát, azt a doktornő nyakára szorítva akarta foglyul ejteni. A történtek után az asszisztensnő sikoltozásra, kiáltozására számítottak. Ekkor kellett volna berohanni a rendelőbe az előszobában várakozó O. Jánosnak, lefogni az asszisztensnőt, eltorlaszolni az ajtót. A börtönparancsnokkal való, a feltételek kiszabását, a megfelelően hatásos fenyegetést, a tárgyalást K. Mihály akarta lefolytatni.

Hamar rájöttek, hogy ezt a tervet ketten aligha tudják végrehajtani. Két fogollyal szemben - még ha ezek nők is - két túsz- tartó nem jelent olyan fölényt, hogy a feltételek teljesítése esetén fegyveres őrökkel szemben a rendelkezésükre bocsátott gépkocsival elszökjenek, megfelelő egérutat nyerjenek. Elhatározták ezért, hogy még valakit

ana már sietett lefelé a lépcsőn, hogy üdvözölje. Vacsora előtt pezsgőt ittak, s közben Diana legutóbbi közel-keleti utazásáról mesélt, azzal a megjegyzéssel, hogy a kapitány bizonyára kényelmetlenül érezte volna magát az olyan teljesen alkohol- talanított és szextelenített országokban, mint Omán, s hogy az ománi televízió - Diana örömére - kivágta a híradóból azt a jelenetet, ahol férje megcsókolta őt.

Itt tartottak a beszélgetésben, amikor az ajtónálló vacsorához szólította őket - kettejüket a tizenkét személyes asztalhoz, melyen persze ugyanolyan vakítóan csillogtak a kristálypoharak és az ezüst gyertyatartók, mintha tucatnyian ülték volna körül. A kapitánynak, bármennyire is hozzászokott, hogy kétlábbal áll a földön, ezúttal kedve lett volna belecsípni a saját karjába, s megtudni, ébren van-e vagy csak álmodja, hogy kettesben vacsorázik a walesi hercegnővel, aki más férfi felesége.

A vacsora után egy másik szalonba mentek kávézni, s Hewitt akkor lepődött meg igazán, amikor a walesi hercegnő kiöntötte kávéját, majd nemes egyszerűséggel az ölébe ült, s átkulcsolta a nyakát. „Csókja puha volt és romantikus, s a férfi, noha rettenetesen kívánta, úgy érezte, hogy ez a finom ölelés minden, amit Diana akar, minden, amit vár tőle.”

Ha hinni lehet Anna Paster- naknak (ezt a megjegyzést még többször meg kell tennünk ebben a könyvismertetésben), akkor Hewitt tévedett, azaz kevesebbet várt, mint amit kaphatott. Tévedésének oka pedig az lehebevonnak az akcióba, keresnek egy hozzájuk hasonló gondolkozásé, megfelelően elszánt börtöntársat.

B. Ferencet szemelték ki. Úgy adódott, hogy egy napon börtön folyosón egymás mellé kerültek, s alkalmuk nyílt a beszélgetésre. S miután megtudták, hogy a harmadik társ bűn- cselekményei is megfelelően fajsúlyosak, s ő sem szabadulna 1995 februárja előtt, ismertették vele a tervet. Úgy tűnt, B. Ferencnek tetszik az ötlet, izgalmas kalandnak találta a vállalkozást, elfogadta a rá kiszabott szerepet, mely szerint a doktornő lefogása után ketten rohannak majd be a rendelőbe, s amíg K. Mihály tárgyal a börtönparancsnokkal, sakkban tartják a túszokat.

Június hatodika hétfőre esett, ekkor akartak beteget jelenteni a baracskai büntetés-végrehajtási intézet szökni akaró rabjai, hogy aztán másnap a hatalmukba kerített túszokért cserébe pénzt, gépkocsit követeljenek. Ä későbbi vallomásokból kiderül, hogy a börtön „idő előtti elhagyására” tulajdonképpen csak az értelmi szerzőnek, K. Mihálynak volt „nyomós” indoka. Betegesen féltékeny volt élettársára, aki egy látogatás során közölte vele, hogy megelégelte kapcsolatukat, a férfi bűnöző életformáját, ezért elhagyja. A büntetését töltő férfi tenni akart ez ellen valamit, próbált meg minden áron - akár a jog szerint terrorcselekménynek minősülő túszejtés módszerével is - szabadulni.

Ki tudja, hogyan végződik a szökési kísérlet, mi baja, bántó- dása esett volna a két ártatlan nőnek, a rabok egészségére vigyázó doktornőnek és az asz- szisztensnek, a mindenre elszánt

K. Mihály kezei között. Szerencsére ugyanis a túszszedést, a szökést az utolsó pillanatban megakadályozták, a szökni akarókat magánzárkákban elkülönítették. Történt ugyanis, hogy B. Ferenc rádöbbent a túszszedési akció veszélyességére és egyben esélytelenségére. Jelezte a tervet a börtön biztonsági szolgálatának, akik a rendőrség bevonásával még időben meg tudták tenni az ellenlépéseket.

Halász Kálmán (Atlantic)

tett, hogy Diana hercegnő öt év keserves házasélet után végre teljes értékű nőnek szerette volna érezni magát, s úgy érezte, ennek most jött el az ideje. „Diana felállt, egyetlen szó nélkül kinyújtotta a kezét, s a hálószobájába vezette Ja- mes-t.” „Ahogy ott feküdt a férfi mellett, aki szorosan köré fonta izmos karját, Diana nem győzött ámulni egyszerűségében is megnyerő férfiasságán. James erős fizikai vonzerővel volt megáldva, s hitt saját testében, amivel bámulatba ejtette. Dianával ellentétben James soha nem kérdőjelezte meg saját testi képességeit. Nem voltak kellemetlen tapasztalatai és nem voltak kételyei. Soha nem engedte meg magának a megszállott önvizsgálat luxusát. A test az ő szemében az volt, ami, test, ilyen egyszerűen, minden hűhó nélkül.”

Diana pedig, felnőtt életében talán először ennek a férfinek a karjaiban érezte magát igazán nyugalomban és biztonságban. „Miután elég felnőttnek bizonyult ahhoz, hogy elébe menjen egy ilyen szituációnak, most meg kellett tanulnia együtt élni az új helyzettel. Meg kellett tanulnia, hogyan legyen önmaga.”

A kapitány azon az éjszakán hajnali kettőkor hagyta el a Kensington palotát. Hazatérvén még sokáig nem tudott elaludni a felindultságtól, mely most már sokkal inkább volt érzelmi, mint szexuális. És persze intellektuális is, amennyiben ettől a naptól azt mondhatta magáról: „Hercegnő a szeretőm."

(Következik: Lelkifurdálás nélkül) (Atlantic Press)

A szerelmes hercegnő (3.)

A hercegnő is nőből van