Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-15 / 243. szám
12 Irodalom művészet 1994. október 15., szombat M ég mindig a hátsó kertfeljáró lépcsőjén állok, szemben a garázzsal s a ta- mariszkusszal. Szerencsére derűs reggeleim annyira hasonlítanak egymásra, hogy bármelyik bátran felcserélhető a másikkal, egymásba behelyettesít- hetők, érzékeny egyensúlyuk meg sem rebben. A munkára készülődés boldog biztonsága óvja őket. Hátul, a sarokban a prunusz rozsdabarna lombja alatt a frissen festett, piros kerti szék. Az ágakból összeszegelt asztal körül még három földbe ásott, vastag fatönk, ülőhelynek. Mögötte a koronaakácok megtámadha- tatlan magas sövénye, hosszú töviseikkel embert lehetne szíven szúrni. A prunusznál valamivel hátrébb egy kis jázminbokor, persze már rég elvirág- zott. Valamivel előbb egy bokor spirea, alföldi nevén fátyolka, az is már virágja vesztett. Negyven napja nem esett: fordított vízözön. Pontosabban, negyven nappal ezelőtt néhány gyors zivatar húzott el Füred fölött, egy-egy bögre vizet permetezett a kertre, de előttük megint csak nem esett negyven napig. Semmilyen rimánkodás, semmilyen fohász az időjárási hivatalhoz, de még káromkodás sem használ, nincs eső. Ilyen még nem volt. Ezt vallják egyöntetűen nemcsak a szomszédok, de alattunk a falu s a tóparti fürdőtelep is, bár ez utóbbival kevés a dolgunk. Az idén gőgös hegyi magányomból még egyszer sem ereszkedtem le a telepi vízpartra. Feleségem s Annuska, a háztartás főnöke jár le vásárolni, postás viszi-hozza a leveleket, ha egy-egy német turista erre téved, barátságosan eligazítom az ellenkező irányba, visz- sza a telepre. Az utóbbi években szófukar lettem. Beérem annak a néhány embernek a társaságával, aki elfárad hozzám, meglátogatom olykor a környéken lakó kevés barátomat, azokat is inkább hallgatom, mjnt szórakoztatom. A szomszédunkban, á I.őczi házban hároifi hónapja unoka, illetve dédunoka született, azt néha elnézegetem. Van egy idei, magról vetett, kis mályvarózsánk, alig bújt ki a földből, már egy tenyérnyi piros virágot nyitott; azt az újszülött tiszteletére elneveztük Péli Lacinak. Ennek ellenére buzgón tovább virágzik. Persze, táplálni kell, mint ahogy az egész kertet. Napi három-négy óráig öntözünk, ahá- nyan a házat lakjuk. Füredet mintha egy bosszúálló isten dehidrálta volna, itt annyi víz sem gyűlik össze, amennyi izzadság egy szőlőkapáló munkás markában. S ez az egyetlen téma, amely kihoz a sodromból - módjával -, s beszédessé tesz.- Pedig micsoda termés ígérkezik, ha az istennyila nem üt bele - mondja Kovács néni, bal oldali szomszédunk, aki az idén, hatvankilenc éves korában ment másodszor férjhez, s hatvannégy éves és kilencvenöt kilós párjától hatszáz öl szőlőt kapott hozományba. - Tessék idenézni! - mondja, s fölemeli az egyik kis tőke szoknyáját, amely alatt mint a csibék, egymás melegébe bújva ülnek a még apró, zöld fürtöcskék.- Hűm - mondom beszédesen.- Azért már elkelne egy kis eső - mondja Kovács néni -, de mind beszívja a Bakony. Megáll fejlődésében ez a szép kis szőlő, hogy az Úristen gúvasza meg.- Most még nem volna késő? - kérdem.- Hát még úgy egy hétig, tíz napig kibírja, ha nagyon muszáj - mondja Kovács néni -, de jobb lenne, ha az a keserves, útmenti rozsdás bádogkrisztus végre megemberelné magát.- Ez mind borszőlő? - kérdem egy idő múlva.- Van ott egy tő saszla is a túlsó táblán - mondja Kovács néni. H azafelé menet találkozom Pecséth nénivel, jobb oldali szomszédunk, a Lőczi család fejével; ő fogja össze mindentudó, kemény markában és köti csomóba négy különböző munkahelyen dolgozó népes családja sorsát. Ötvennyolc évesen, visszeres lábával már reggel négykor fent van a hegyen, szőlőjében kapál, estig meg sem áll, legfeljebb egy szusszanásnyira, hogy szemével, szavával megcirógathassa három hónapos dédunokáját. Az estére hazagyülekező családnak is ő főzi a vacsoráját. Évente kétszer-há- romszor trombózist kap a lábába, és ágynak dől, de legföljebb három-négy napig tűri a pihenést.- Jó idő van megint, író úr - mondja.- Az - mondom.- Jó meleg - mondja.- Meglehetősen - mondom.- Elkelne már egy kis eső.- El hát - mondom felélénkülve. - Mit gondol, mamika, fog ma esni? «- Hát azt nem lehet tudni - mondja Pecséth néni, s hátrafordul, és elnéz északnyugat felé, a „Rohadtsarok” irányában, a veszélyes balatoni viharok fészke felé.- Elszívja a Bakony - mondom. - Pedig már nagyon kellene. Megáll fejlődésében a szőlő.- Meg - mondja Pecséth néni. - A kukorica is. Ebben maradunk. Befordulok a hátsó kapun a kertbe. A szomszédban Lőcziné épp a kút felé igyekszik, átköszön a kerítésen, melyet már tavaly egy igyekvő orgonasövénnyel megdupláztunk.- Jó napot, író úr - mondja. - Sose látni az író urat.- Pedig mindig itthon vagyok- mondom.- Persze - mondja Lőcziné, aki a tihanyi benzinkútnál dolgozik -, én nem vagyok itthon, azért nem látom. Jó idő van ma, író úr.- Jó -mondom.- Jó meleg. Ekelne már egy kis eső.- A szőlőnek - mondom. Mer: megáll a fejlődésében.- Meg bizony - mondja Lőcziné. - Ebben a mi kutunkban is alig van már víz, a ciszternában pedig meg sem lehet bugy- gyantani a vödröt. A maguk kertjének sem ártana, mert any- nyit nem lehet öntözni, hogy felérjen egy jó esővel.- A kukoricájuk is megsínyli- mondom. - De ahogy nézem, ma sem fog esni. Elszívja a Bakony. L őczi úr azonban, aki időközben szintén hazaérkezett munkahelyéről, a hajógyárból, s már indul is fel a szőlőjébe, villogó alumíniumfóliákkal megsegíteni a seregélyek támadásai ellen, bizakodóbb kedvű. - Estére lesz eső - mondja -, amarról, Tihany felől, tetszik látni? - De Lőczi úrnál sosem tudni, hogy sűrűn pislogó szeme alatt komolyan gondolja-e, amit mond, vagy ugratja az embert. Visszaugratom. - Itt az idén már nem lesz eső, Lőczi úr - mondom -, hacsak novemberben nem. A bécsi távelőrejelző is azt mondja, megmutathatom. Addig nem tud várni szőlő? Forgalmas délutánom van, Morró nénivel is találkozom később, két tehenét legelteti az út- széli ingyenfüvön. Nyolcvanegy éves, az ura hetvennyolc, de úgy még nem láttam őket, hogy a küszöb előtt pihentették volna kezüket, lábukat. - Ha nem lesz hamarosan eső - mondja az öregasszony -, megáll fejlődésében a szőlő.- A kukorica is - mondom, mert Morróék szomszédságában a tsz-nek van egy kukoricása, amelyből Morró néni a feleségemnek olykor olcsón átenged néhány tejes csövet. - Mit gondol, lesz ma eső?- Nem tudom - mondja Morró néni -, még nem hallottam a rádiót.- De maga mit gondol, Morró néni? - kérdem kissé ingerülten, mert felháborít, hogy nyolc évtizdes balatoni tapasztalata helyett rádióra hagyatkozik. - Amonnét, Tihany felől nem jön eső?- Nem tudom - mondja Morró néni konokul.- Pedig a kutunkban is alig van víz.- Elhiszem - mondja Morró néni. - Maguk azért csak tudnak öntözni a vízvezetékből.- Abból igen - mondom -, de annyit nem lehet öntözni, hogy felérjen egy jó esővel. A Lő- cziék ciszternájában pedig már meg sem lehet buggyantani vödröt.- Hát bizony, jó volna egy hetes eső - mondja Morró néni.- Már ez a gaz is mind elégett itt.- Nem lesz eső, Morró néni - mondom -, elszívja a Bakony. Utolsónak Lőcziék tizenöt éves kislánya üdíti fel a szememet a sok öregasszony után. Káziccsókolom, író úr - monja édes á-zó tájszólásában -, hogy tátszik lenni?- Szervusz, Arzsi - mondom.- Jól vagyok.-Jaj, ne tássék má csúfolni! - mondja. - Mit tátszik csinyálni?- Ezt, azt - mondom.- Sétáni tátszik?- Azt is - mondom.- Jó idő van, író úr.- Jó - mondom. - De elkelne egy kis áső.- El bizony - mondja a kislány. - Meg is jön ástére, meg tátszik látni.- Megnézem - mondom. - Mert különben megáll fejlődésében a szőlő.- Bizony - mondja a kislány. - Káziccsókolom. S Ú gy járom végig reggelente a kertet, élesre fent, mindenre figyelő tekintettel, mint ahogy majd egy óra múlva, olykor lélegzetemet is visszafojtva, kéziratomnak az éjjel készült oldalait. Mondanom sem kell, hogy amabban több örömöm telik. Jóllehet a kert is ellenáll: vakondtúrások itt is, ott is, a bokrok tövében, a» pázsit közepén, mint egy-egy pattanás egy szép arcon, s nem segít ellenük sem a víz, sem tűz, sem a méreg, de a karbid gáztámadás sem. Drótszőrű foxink, Luca, ugyan már kettőt kikapart a túrásokból, de aztán megunta, s inkább napozik a ház előtt, vagy hűsül a vendégszoba ágya alatt. Min tűnődik az állat, amikor nem foglalja el magát, kérdem magamtól, a tamariszkusz mellől végre elindulva a pincetető mentén, melynek alacsony vörös kőbástyájára most vadszőlőt futtatunk. Fiatal indáit a nyugati szél naponta visszafújta a fal túlsó oldalára, s naponta előreemelem őket, amíg majd meg nem erősödnek, és szívókorongjaikkal végleg meg nem tapadnak falban. Min tűnődik Luca, amikor naphosszat heverészve, érzékszerveit is lezárja, és csak érzékeny fülének automata riasztókészülékére bízza életét? Legyet, darazsat csak a lusta szemével követ, de ilyen ritkán jut eléje. Én, amióta az eszemet tudom, nem bírok pihenni, agyam kikapcsolhatatlan. Vajon az állat a létnek milyen mély rétegébe tud süllyedni, amelyben már talán a felvilág emlékei sem kísértik, kérdem magamtól irigykedve. Az éjjel a kis verandában dolgoztam, melynek fénye megvilágítja a kavicsos kerti utat: egy béka közeledett felém. Egy-egy ugrása között jó öt percig mozdulatlanul ült, s maga elé nézett. Gondolkodott? Min? Nem reflexei lassúságán múlt, hogy egy helyben vesztegelt; amikor próbaképpen ráijesztettem, egy szempillantás alatt eltűnt. Ha mi is lassabban élnénk, és lassabban gyilkolnánk, talán az is segítene valamelyest? Hovatovább sem étvágyunkkal, sem hiúságunkkal nem férünk el a földön, gondolom szokott optimizmusommal. Mint mondtam, azért a kert is ellenáll. Nemcsak vakondjaival. Két bokorról írtam az imént, melyek a prunusz nagy koronája alatt gondozzák magukat, a spireáról és a jázminról, s elhallgattam - fél hazugság - másik kettőt. Az egyiket épp szemben az asztallal, hiúságból, mert nem tudom a nevét. A másikat, az aranyesőt kiszorítottam tudatomból, mert beteg, levelei korhadnak, hiába öntözzük. Ha kivágnék, a hiánya sajogna, mint a fantomfájdalom a leoperált végtag helyén. Talán jövőre felújul? S a nagy orgonabokor a sövény túlsó sarkában?- Álljunk meg!- Megállók.- Majd folytatod.- Majd folytatom.- Boldog vagy?- Most igen.- Most, mondod? Hát mit képzelsz a boldogságról? Hogy több, mint egy szünetjel? Épp oly ostoba s telhetetlen vagy, mint barátaid, az emberek?- Miét ne volnék! Egy bordán szőttek, s egy gyékényen áruljuk magunkat. A kert sem él egymagában a földön, átfolyik a külvilágba, s az ide vissza. Lásd: aszály. Szívem szerint megtagadnám az embereket, ha ugyan felemás természetem engedélyezné az egyértelmű döntéseket. Szívesen azonosulnék is velük, de mintha nullával szoroznám meg magam: ön- gyilkosság. S erre most még nem visz rá a lélek.- Mert pillanatnyilag boldog vagy?- Azért is.- Hát még?- Mit izgatsz? Mert még dolgom van. A feleségemmel, a kutyámmal, a kertemben. A túlsó sarokban, a nagy orgona tövébe ma este száz liter vizet fogok engedni.- Érzelgősség. Más is ráengedheti.- Más is. Fel a fedélzetre, magánhalot- taim, jó a szél, lógjunk meg az élők csala hadmozdulatai elől! Többiek is ide hozzám, fiatal s öreg csontvázak a Balaton vizéből s földjéből fürediek, csopakiak, lovasiak, paloznakiak, jobb kézről örvényesiek és udvariak, nem bánom, még a somogyiak is, kiket szánalmam s megvetésem ismeretlenül is összefog. Egy akol, egy pásztor, mert nincs más akol ezen a mi földünkön kívül, s más pásztorunk, mint vérszomjas természetünk. Hiába vonnám ki magam kertünkben, ezen tiszta csillámon ülve, a pokol levált repeszdarab- jai még álmomban is elérnek. Beszívom magam hát az adott világba, védjen vagy pusztítson, ahogy előírták. Teszem öregségem dolgát: elmondom pályám tapasztalatait, óvatosan mérlegelve minden szavamat, mert kétéltűek. Gyomlálok, nyesek, öntözök a kertben, abban a hi- szemben, hogy egyelőre nélkülözhetetlen vagyok. Alacsonyan élek, de alapjában véve nem is kívánok magamnak tágasabb teret a kis spireabokornál, mely itt asztalom előtt gubbaszt. Ha becsvágyam néha még oldalba lök - hisz mint az előző oldalon megmondatott, én is ostoba és telhetetlen vagyok -, visszalököm. A spirea épp annyit érintkezik-a külvilággal, amennyire szükség van egy boldogabb körforgalomban. Fogadj hát magadba, édes kertem, melynek föld alatti harcairól nem tudok, s kapcsold be vérkeringésemet boldog nyári áramaidba! Egy gerle szállt a magas ezüstfenyőre, amely a spireától balra áll, legmagasabb öszeköttetésem az éggel. A gerle is - ott fészkel - a kerthez tartozik. A fecskék is, amelyek átmenő útjukon a halhatatlanság felé, a fejem fölött háromszögellnek. A kacsahápogás is a szomszédból: a hisztéria lángjai. A kis Péli Laci sírása is a kacsák mögött: gyűrt arccal szidalmazza a teremtést. Lent, a kertészeti főiskola földjén egy traktor kattogása: az is kerthez tartozik, a csopaki busz dudálása is. Arácsról a déli harangszó, füredi állomásról a harang. Hova kötnek hát be a hangokba lét egész illékony lángtengerébe? Áradó, édes napfény: az égitestek veszélyeztetett forgalmába? Este majd az őszikék. Bekallan- tyúzom eszméletemet. Boldog vagyok, itt most nem érhet baj. A fenti írással Déry Tiborra - a Felelet, a Simon Menyhért születése, a Niki, a G. A. úr X.-ben, a Szerelem írójára - emlékezünk és emlékeztetünk születésének százéves évfordulóján. * Részlet az író önéletrajzi regényéből. Déri Tibor: ítélet nincs Alit képzelsz, ct boldogságról? Breuer Marcel metszetei Pieta (1920) Gitáros (1920) Törő István: Helyetted feleselne L. L. emlékére ! Megcsalatott a test, nem bírta, elme-lángján a szó is égett, fosztóképzők és igei-névszók, sakkozgattak a gyászvitézek, I madarak nyomán, kiöntött folyók habos árjában messze tűnve incselkedett sok drága kép, mit ér a nyelv, ha nincs művelve? tisztul a zsoltár, te is hitted megszabadultak éjszakája most minden kép, és oly kövér, I ij nem lesz ki gyorsan körbejáraj időszerűtlen álom minden, ’ préda a szó, a rag, a jel, útjába lép most minden álnok, s hamis hangjával énekel, lopásban fülelt, orvvadászok sötétszavától hangos az éj, mások nevében magyaráznak, és aki él nem így ítél? szavakat mormol, e csodásat, s a pillanatra tenyerelne, I hogy megkérgesedne a mozdulat is, vagy csak helyetted feleselne? I I Utassy József: Hervay Gizella ■ Ellobbantál közülünk fényesen Giziké, tüneményesen. Voltál a magány vakmerő lánya, karcsú alkonyat, ideges nyárfa. Gondtól fekete, gyásztól ében menyecske a halál ölében. És hazádban is hontalan, árva. Nézd, a tébolydák ajtaja tárva Te Drága, Te Drága, Te Drága! 1
