Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-24 / 225. szám

1994. szeptember 24., szombat 5 Nézőpontok Három apróságuk már volt - majd hármas ikreik születtek Martfűn jártunkban-keltünkben hallottunk egy érdekességről. Nevezetesen arról, hogy él itt egy fiatal házaspár, akik ketten együtt is mindössze hatvanhárom évesek. (Csak a rend kedvéért: ebből harminchárom a férjet illeti.) Szóval ez a pár öt fiút nevel, és mivel világéletükben vágy tak egy kislányra, nem tehettek mást, örökbe fogadtak egyet. Még pólyás volt a csöppség, ma pedig már ötéves ifjú hölgy. Kiderült, nem mindenben felelt meg az igazságnak ez a szóbeszéd: ponto­san abban nem, hogy a leányt az öt fiú születése után vették magukhoz. Már csak azért sem tehet­ték ezt, mert a hölgy harmadik apróságként költözött Kiss Zoltánékhoz. Hogy mindez miképpen történt, erről szól az alábbi írásunk. Szombati jegyzet í£d A „hazai pálya” Olvasom az Új Néplap tegnapelőtti számá­ban három szolnoki muzeológus (Szabó István - Zsolnay László - Szabó László) cikkét: „Szol­nok kulturális fejlesztésének lehetőségei az el­következő évtizedekben múzeumi téren”, és örülök a nagy ívű tervnek. Tudom, hogy nem álmodozás az abban az értelemben, hogy meg­lévő tárgyi és ismeretanyag hasznosítására, be­mutatására törekszik. Nagyon világosan érezhető az írásból, hogy a tudós muzeológusok szenvednek attól, hogy az általuk fölhalmozott értékek (közgazdasági nyelven szólva) kincsként hevernek a raktárak­ban és könyvek, folyóiratok lapjain, ahelyett, hogy kulturális tőkeként hasznosulnának, s ho- zadékukból az egész város, sőt még szélesebb kör részesülne. A cikk mottójának is tekinthető rövid beve­zető így kezdődik: „Megyeszékhelyünknek na­gyon sok kulturális, tudományos értéke van - mindezeket azonban a „nagyközönség”, Szol­nok lakossága alig vagy néha sajnos egyáltalán nem ismeri.” A szerzők nyilvánalóan saját szak­területük lehetőségeit sorolták föl, de az idézett mondat sajnos érvényes más területekre is. Hemingway mondta egyszer egy interjúban, hogy nem attól lesz valaki író, hogy könyvei, hanem attól, hogy olvasói vannak. A könyv (a kép, az eljátszott zenedarab, az elénekelt kó­rusmű, sőt mint az idézett cikk mutatja, a tudo­mányos ismeret) csupán szükséges, de nem elégséges föltétel, funkcióját, kissé emelkedet­tebben szólva hivatását csak akkor tudja betöl­teni, ha találkozik a közönséggel, vagy ha kö­zönséget teremt magának, olvasót, nézőt, hall­gatót vagy éppen múzeumlátogatót. De vajon hibáztatható-e a közönség, ha nem találkozik a művészeti-tudományos munka eredményével? Úgy gondolom, hogy nem, hi­szen ezek az eredmények olykor egyáltalán nem, máskor pedig csak hosszadalmas utánajá­rással vagy szinte csak véletlenül hozzáférhe­tőek. Ám a művészeknek, tudósoknak sem lehet szemrehányást tenni, ha maguk nem tudnak gondoskodni tevékenységük eredményének széles körű propagálásáról. Nem arisztokratiz­mus és a közönség lebecsülése, ha az alkotó maga nem lohol szponzorok, nyomdák, kiállí­tóhelyiségek után, hiszen alapvetően nem ez a dolga, még ha a világ változása olykor sajnos rá is kényszeríti ilyesmire. A mű és a közönség találkozását elsősorban egy közvetítő közeg hiánya akadályozza. így van ez országos méretekben is, de Szolnokon talán még feszítőbb ez a gond. Kivételként csak a színházat tudom említeni, amelynek létrejött és működik a maga közvetítő közege, stílsze­rűen szólva azonban „a többi néma csend”. A Jászkunság folyóirat, a helyi kiadású könyvek szinte megszerezhetetlenek, ki tudja, hol és mikor láthatók szolnoki filmesek munkái, az alapvetően nem e célra szolgáló műtermek kivételével hol láthatók (és vásárolhatók) rend­szeresen a szolnoki képzőművészek alkotásai. Időnként egy-egy nyilatkozatból értesülünk róla, hogy szolnoki együttesek produkciói le­mezen, kazettán jelentek meg, de senki sem tudja, vagy nem mondja meg, hogy ezek hol kaphatók. A szimfonikus zenekar vagy egy-egy országos hírű helyi kórus fellépését néha egyál­talán nem előzi meg hírverés, vagy az méltatlan a produkcióhoz, és nem is éri el a célját. Kétségtelen, hogy ezért a helyzetért a helyi írott és elektronikus sajtót is terheli némi fe­lelősség, ezt (ön)kritikusan megállapíthatjuk. Nem annyira az események előrejelzése hiányzik, bár oly­kor az is, hanem sok esetben az ér­tékelő, elemző kritika, illetve a műhelymunka fo­lyamatos bemuta­tása. Bár az is igaz, hogy menedzselésre a sajtó sem vállalkozhat, márpedig itt valamiféle menedzseri tevékeny­ségre is szükség volna. Nem tekinthető elfo­gadható helyzetnek, hogy egyes kutatókat, mű­vészeket a megyén kívül jobban ismernek és becsülnek, mint itt. Hogy a helyi alkotók mennyire nem élvezik a „hazai pálya” előnyét, azt a következő anekdo- tikus példa is bizonyítja. Az egyik szolnoki is­kolába író-olvasó találkozóra hívott budapesti író az utolsó pillanatban lemondta a szereplést. A kétségbeesett szervező tanárnőnek valaki azt tanácsolta, hívja meg X írót, akinek éppen ak­koriban jelent meg egy nagy budapesti kiadónál részben szolnoki tárgyú könyve, hiszen ő helyi ember, tehát „kéznél van”. A tanárnő álmélko- dott, „X helyi ember?” Ismerte a könyvet, is­merte a szerzőt, csak éppen azt nem tudta, hogy Szolnokon él. A megyeszékhely négy éve hivatalban lévő vezetői és testületéi lehetőségeik szerint segítet­ték a város kulturális életének fejlődését. Nem tudom, mennyire tudatos tervezés eredménye­ként, de egy bizonyos koncepció körvonalainak kibontakozását sejtettem az események során. A Maurice André-, a Kobayashi-, a Kocsis Zol- tán-koncert, az Aba Novák-kiállítás, hogy ötlet­szerűen felidézzek néhányat az utóbbi időszak eseményei közül, azt sugallja, hogy neves mű­vészek, illetve művek idehozatalával akarják növelni a város kulturális rangját. Ilyen gesztus volt a Liszt Ferenc Kamarazenekar Szolnokra „telepítése” is. Távol álljon tőlem, hogy helytelenítsem eze­ket a lépéseket, amelyek a művészet ritka ün­nepnapjait teremtették meg Szolnokon. Szükség van időnként a személyes jelenlét varázsára ak­kor is, ha ma már nem ez a tájékozódás, a mű­vészet „fogyasztásának” egyetlen lehetősége. Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egy város rangját elősorban nem az adja, amit átvesz, amit kap, hanem amit ad az egye­temes kultúrának. A létrejött értékek előbb-utóbb kivívják az őket megillető helyet. A folyamat azonban gyorsítható, s üteme nem csak az alkotók, de a befogadó közönség számára sem közömbös. A cikkem elején említett muzeológusok na­gyon konkrét tervet tettek le az asztalra saját munkásságuk nyilvánosság elé tárására. Irigy­lem őket ezért, sajnálom, hogy én nem tudok hasonlóval előrukkolni. De ez nem is föltétlenül egy ember feladata. A segítség a kultúra értéke­inek létrehozásában és a már meglévők beeme­lése a köztudatba egy egész közösség dolga, s az a megfelelő módok kimunkálása is. Biztató kezdetnek látom például a Szemafor Alapítvány létrejöttét és eddigi tevékenységét, vagy hogy bővítsem a példák körét, lehet tanulni a Jászok Egyesületének kiadói munkájából. De bizo­nyára lesznek más, eltérő kezdeményezések is, és ezek együttesen meghozhatják a remélt eredményt. 1 Kelet-Európábán a legnagyobb a halálozás Elfüstölték életüket Tesztelik a zsírórendszert A világon a kelet-európai fér­fiak körében a legnagyobb a do­hányzás okozta halandóság: a férfiak rákhalálozásának ötven százalékáért felelős a „füstöl­gés”. A , járvány” a nők körében még nem érte el csúcsát, és to­vábbra is növekedőben van - ál­lítják a WHO kedden közzétett jelentésében a szakértők. „A dohányzás a legnagyobb halálos járvány, amellyel a fej­lődő országok szembenéznek” - állapítja meg „A dohányzás okozta halálozás a fejlődő orszá­gokban 1950-től 2000-ig” című tanulmány. Az 1950-től 2000-ig tartó fél évszázad alatt a dohányzás 60 millió embert öl meg a fejlődő világban, és kétharmaduk a kö­zépkorú (45-69 éves) korosz­tályból kerül ki. 1990-ben a fejlődő országok­ban - és a vizsgálat ezek közé so­rolja a kelet-európai régiót is - kétmillióan haltak meg dohány­zási ártalmak következtében. Más megközelítésben: a fejlődő régió országaiban minden perc­ben hatan esnek a dohányzás ál­dozatává, így a felnőttkori halá­lozás első számú oka ez. A jelen­tés szerint a FÁK-országokban 1990-ben 457 ezren, Lengyelor­szágban 69 ezren, Magyarorszá­gon 29 ezren füstölték el életüket. A fejlődő országokban elhuny­tak átlagosan 20 évvel halnak meg korábban annál, mint amennyit dohányzás nélkül él­hetnének. Az Európai Unió tagországai közül 1990-ben Nagy-Britanniá- ban haltak meg a legtöbben, 138 ezren. A briteket a németek kö­vették 112 ezerrel, majd az ola­szok következtek, 83 ezerrel. A legalacsonyabb európai mutató­kat Portugáliában és a skandináv országokban mérték. A tanulmány, amely világ­szerte közel egymillió dohányos kikérdezésén alapult, ellentmon­dani látszik annak a korábbi fel- tételezésnek, hogy Kelet-Euró- pában az erős környezetszennye­zés következtében szökik maga­sabbra a halálozási görbe. A WHO egyik szakértője szerint, ha kiszűrik a dohányzás okozta halálozást az adatok közül, a rákkockázat közel azonos volt Európa keleti és nyugati felén. Ázsiában szintén drámaian növekszik majd a dohányzás mi­att elhunytak aránya - különösen Kínában - az elkövetkező száz év alatt. Itt máris 300 millió a dohányosok száma, s közülük már ma is minden percben meg­hal valaki. A tanulmány szerint nem re­ménytelen a leszokók helyzete: még a középkorú leszokóknak is esélyük van a későbbi kockázat elkerülésére, fiatalabb korban pedig a leszokás jótékony hatása még hatványozottabb. (MTI-Panoráma) A hét végén az eredeti elkép­zelésnek megfelelően ismét tesz­telik a Bankközi Giro Rendszert. Ennek eredményei alapján lehet állást foglalni arról, hogy ponto­san mikor indítható az új elszá­molási rendszer. Az első éles tesztet a múlt hét végén tartották meg. A próba eredményei biztatók, ám a kiér­tékelés alapjául szolgáló statisz­tikák kitöltésében mutatkozó pontatlanságok óvatosságra intik a szakembereket. Az is kiderült, hogy a rendszerhez csatlakozó kereskedelmi bankok felkészült­sége egyenetlen, és az ügyfelek sem tájékozottak kellően. Az MNB tájékoztatása szerint az eredeti tervtől eltérően októ­ber 10-én nem lesz bankszün­nap. Ennek az lett volna a ren­deltetése, hogy ha a rendszer működésében zavarok állnak elő, akkor legyen idő a jelenlegi hagyományos elszámolás visz- szaállítására. Valószínűleg már a hét végi tesztben kiderül, hogy a zsírórendszer működőképes-e vagy sem. Az MNB szerint a hátralévő időszak komoly erőfeszítéseket követel a bankközösség minden tagjától a hibák kijavítására. A zsírórendszer ugyanis csak ak­kor indítható, ha olyan szintű a pénzforgalomban részt vevők felkészültsége, amely biztosítja a biztonságos pénzátutaláso­kat. (MTI) Tulajdonképpen úgy kezdő­dött a dolog, hogy a most 33 esztendős, martfűi Kiss Zoltán a nyolcvanas évek elején moziba ment. Eredetileg ugyan szóra­kozni indult a filmszínházba, de azután mégsem a vásznon látot­tak dobogtatták meg a szívét.- Nem bizony, mert ott ült nem messze tőlem két szép, csinos lány. Egyből kiszúrtam az egyiket, kiderült, ő a nővér, azaz az idősebb. Kosarat, vagy ahogyan mifelénk nevezik: ka­lapot kaptam. Azért én nem mondtam le róluk, folytattam a húgánál, Andreánál az ismerke­dést. Nem ott, a moziban, hanem a gyárban. Mivel mindketten a Tisza Cipőben dolgoztak, nem volt nehéz valamilyen ürüggyel a lány közelébe kerülni. Ha csak néhány pillanatra is: hogy tet­szett a film, mit csinálsz dél­után? Körülöttünk gyerekek Mindezt a férj, Zoli meséli, miközben ördöngös gyorsaság­gal már a harmadik apróságot pelenkázza a martfűi kockaház konyhájában. Látszik, nem elő­ször csinálja. Andrea, a felesége az asztal mellett ül, boldogan nézi őket. Most jött ki a kórház­ból, még lábadozik, úgyhogy jól jön a hitvesi segítség. Amikor a három fiú tiszta pelust kapott, a nagyobbak vezetésével irány a nagy kert. Jó az idő, kint még lehet játszani a szeptember végi napsütésben, mi pedig tovább forgatjuk megismerkedésük lapjait. Most Andrea, a feleség veszi át a szót.- Szóval egyre többet beszél­gettünk Zolival, amikor azt ja­vasoltam neki: gyere át hozzánk Tiszaföldvárra, sokat meséltem rólad, hadd mutassalak be a szü­leimnek. Eleinte húzódozott, húzódozott, majd csak átjött. Azt is elmondta: szeretnék a lá­nyukkal járni. Mert azt elfelej­tettem mondani, engem szigo­rúan neveltek, és bizony az első időkben még kísérőt is kaptunk. Telt múlt az idő, a két fiatal egyre jobban megszerette egy­mást, és 1983. május 14-én megtartották az esküvőt. Föld­váron, a lányos háznál, mert adódott vagy 190 vendég. Nem beszéltek arról, hány gyerekük lesz, úgy voltak vele, sok le­gyen. Andreáék hatan vannak, Zoliék hárman, és mind fiú. Ele­inte az asszonyka szüleinél lak­tak, majd albérletbe költöztek. Azután az ifjú férj megkapta a katonai behívót, majd annak rendje-módja szerint le is húzott 18 kemény hónapot. Ugyanis abban az időben másfél év volt a szolgálat. Közben megszületett az első fiuk. Zolika 3 kiló 20 dekával, 52 centisen érkezett, és a bol­dog apát öt napra hazaengedték. A gyerekágyat az édesanya a szüleinél, otthon feküdte. Zo­lika ma harmadikos, és a család támasza. Ha kell, mosogat, ta­karít, bevásárol, de a kicsiket is tisztába teszi. Egyébként autó­szerelőnek készül. 1985-ben végre Martfűre köl­tözhettek, gyári bérlakásba. Megszűnt az albérlet, jó is volt, mert ugyanezen év december 1-jén ismét gyarapodott a csa­lád. Megérkezett a második fiú 3 kg 70-nel, 52 centivel. Ő a Lacika nevet kapta, és kiskora óta azt hajtja: én szobafestő és mázoló leszek. Mellesleg sokat segít a szülőknek: ha kell, ját­szik a kicsikkel, ha a szükség úgy hozza, sepreget. Időközben leszerelt Zoltán is, és visszament dolgozni a Tisza Cipőbe. Sajnos 1989-ben tragé­dia érte őket: meghalt Andrea nagymamája. Ráadásul a nagymama nevelte az egyik ro­kon gyereket, a kis Nikolettát, aki akkor 6 hónapos volt. Két dolgot tehettek. Vagy állami gondozásba kerül a csöppség, vagy mint rokon gyereket ma­gukhoz veszik harmadiknak. Végül is Zoli döntött- Mucikám! - így szólt Zoli a nejéhez -, elhozzuk a kicsit. Mi is hárman voltunk gyerekek, így lesz ez most is. Azzal a különb­séggel, hogy nekünk már van egy lányunk is. Niki villogó szemű ifjú hölgy, már oviba jár, a középső csoportba, és beszél­getésünk során kiderült: nagyon éhes. Nem volt mit tenni, enni adtak a hölgynek, majd folytat­tuk a diskurzust. Lakáscsere Elfelejtettem mondani, mindeddig egyszobás lakásban élt az immáron öttagú Kiss csa­lád. Leadták, és a szociálpoliti­kai kedvezményt meg az OTP kölcsönt felvéve vettek egy na­gyobbat, kétszobásat. Zoli munkahelyet is váltott: a sör­gyárba került. Andrea otthon volt gyesen: az apróságokat gondozta, nevelte, szóval nem unatkozott. Ennek ellenére ma is állítja: nem volt nehéz. Jó szívvel csinálta, mert talán a jó­isten is gyereknevelésre terem­tette. így suhant el pár év, és And­rea ismét terhes lett. Elment az egyik ottani orvoshoz, aki azt mondta:- Tudja mit, asszonyom? Be­küldőm ultrahangra a Heté- nyibe! Busszal utazott be, temérde­ken voltak a rendelésen. Végre-valahára rákerült a sor, le kellett feküdnie, és ultrahanggal megnézték a pociját. A két asz- szisztensnő elkezdett suttogni, majd hol őt figyelték, hol egy­máshoz hajoltak. Idegesítette, mert fogalma sem volt, miről lehet szó.- Talán valami baj van?- Nem éppen baj, de szólunk a doktor úrnak! Jött is hamarosan az orvos, aki vizsgálgatta, nézegette, majd így szólt.- Hány gyerek van otthon?- Három.- Meg akarja tartani a terhes­ségét?- Igen. Miért kérdezi a dok­tor úr?- Mit szól hozzá, ha akkor nem négy gyereke lesz, hanem több.-Öt?- Mondjuk hat, mert hármas ikrei várhatóak ... Andrea azt se tudta, hogy szállt le a vizsgálóasztalról, mi­képpen ért haza. Forgott körü­lötte a világ: boldog is volt, és hihetetlennek is vélte az állítást. Zoli, a párja éppen otthon volt.- Hallod, ülj le, mert amit most mondok, attól leülsz. Helyet foglalt a hokedlin. Erre az asszonyka folytatta:- Hármas ikreink lesznek ... Zoli erre úgy emlékszik: jó, hogy ült, mert különben ... Utána végtelenül boldog volt, és pillanatok alatt határoztak: kell a három gyerek. Néhány nap után már sokan tudták: Kis- sék hármas ikreket várnak. Ahogy múlt az idő, lett nehe­zebb a pocak, így 1992 áprilisá­ban három és fél hónapra be kellett feküdnie Szolnokon a szülészetre. Igen ám, de otthon volt há­rom kicsi. Zoli úgy határozott, hogy a két fiú a földvári mamá­hoz kerül, aki vállalta őket. Ni­koletta akkor három volt, ő ma­radt nála: hordta, vitte a böl- csibe. Zoltán dolgozott tovább Zoltán közben tovább dolgo­zott, hétvégeken meg felkere­kedtek Csaba sógorával meg­nézni Andreát. így jött el 1992. július 17-e. Fél tizenkettőkor betolták a műtőbe, és hamaro­san a világra érkezett három stramm fiú. Elsőként Patrik 1 kiló 10 dekával, őt követte Nor­bert 1 kiló 80-nal, majd Dávid, aki két és fél kilót nyomott. Nyerges főorvos úr segített, ment minden, mint a karikacsa­pás. Augusztus 28-án adták ki őket, szerencsére gyorsan gya­rapodtak. (A jeles eseményről egyébként lapunk is beszámolt.) Megint szűk lett a lakás: sze­rencsére segített az önkormány­zat, és elcserélték arra a kertes házra, ahol most is élnek. Tá­mogatta őket a városháza, a sörgyár, de még így is felvettek 300 ezer forintot. Ez aztán 15 év múlva telik le havi 3 ezer 680-as részletként. A városháza Martfűn egy évre dadát is adott, Tériké néni személyében, akit nagyon szerettek. Sajnos Zoli 1992. november 1-jétől 1993. február 1-jéig munkanélküli lett. Utána visszavették, ma is ott dolgozik 1994. október 31-ig. Eddig szól a szerződése. Közben az édesanya kétszer egy-egy hétre kórházba került: meg is operálták. Most lábado­zik, még kímélnie kell magát. Zolinak Andrea öccse, Csaba segített, aki szintén munkanél­küli. Szerencse a szerencsétlen­ségben, így is lehet mondani. Nincs fagyasztó Nagy gondjuk: tönkrement a fagyasztójuk, és mivel az új 40 ezer körüli, képtelenek venni. Kölcsönt se kapnak, pedig volt 123 csirkéjük, a háziasszony nevelte. Levágták őket, számta­lan helyen: szomszédnál, ro­konnál tárolják. Hogy miből és miképpen él­nek? Gyors számolás: igen, igen, szűkösen. Zoli keresete a családi pótlékkal együtt 32 ezer forint. Párja gyese 8700. Ez negyvenezer, és még kapnak havonta 5676 forint nevelési segélyt. Ez összesen 46-47 ezer: tessék elosztani nyolcfelé... Most voltak a hármas ikrek kétévesek. Erre készíttetett Andrea három tortát: eljöttek a keresztszülők, lapunktól egy fo­tós, az önkormányzattól, a Vö­röskereszttől senki... Hál’ istennek eddig a hat gyerekkel, köztük a hármas ik­rekkel nem sok baj volt. Ha vi­szont cipők kellenek, ez kész tragédia. Nem beszélve a Tomi mosóporról, amelyből három kiló három hétig sem elég. Azért az ennivaló a legtöbb. Kenyérből naponta három-négy kiló fogy, hétvégeken hat kiló. Mert nagyon kenyeresek mind- ahányan. Tejből kettő-négy li­ter, párizsiból - ez az ikrek ked­vence - a három srác reggelire benyakal fél kilót. Nagyon drága a hideg koszt, ezért sokat főz a ház asszonya. Az ikrek húsosak, a nagyobbak tésztásak, a bableves, borsófő­zelék a kedvenceik. Hogy az apa, Zoli mit eszik? Neki mind­egy. Andrea meg azt: ami ma­rad ... Arra, hogy szórakozás, ösz- szenevetnek. Ugyan már! Hat gyerek mellett? Az is jó, hogy a doktorokat sem nagyon riogat­ták eddig, bár az ősz mindig ve­szélyes. Arra, hogy lesz-e hetedik apróság, sajátos a válasz. And­rea szeretne, de a műtétje után már nem lehet, így marad az öt fiú és az egy lány. Azon már most gondolkoznak: ha felnő­nek az ikrek, lehet, hogy ki­vesznek vagy két állami gondo­zottat. Egymásra néznek: lehet, hogy van, aki bolondnak tartja őket? Nem baj; egy a lényeg: mint mondottam, nagyon szere­tik a gyerekeket. Ez a titka min­dennek, ha mindezt titoknak le­het, vagy kell nevezni. .. D. Szabó Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents