Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-17 / 219. szám
12 Irodalom — művészet 1994. szeptember 17., szombat Melyik szomszéd? Spiró György: T-boy- RÉMNOVELLÁKA fenti címmel jelent meg az író krimivel rokon műfajú, izgalmasan mulatságos elbeszéléseinek könyve. Ebből vettük az itt olvasható két írást, s kínáljuk fel olvasóinknak, ízelítőül. M ár három hónapja próbálták, többnyire éjszaka, az előadások és az esti próbák után, amikor, pont a premier délelőttjén, leesett a hó. A darabot kétszáz éve írta a szerző, elporladt rég, a divatból is kiment, szerelmes darab volt, ifjúkori válságait fogalmazta bele, a karrier és az érzelem konfliktusát, naiv darab volt hát, nem éppen főmű, de legalább őszinte. Lelkesen próbálták éjjelente a stúdióban a színészek, ifjak voltak és tapasztalatlanok, amiként a rendező is, próbálták lelkesen a művészet hanyatló korszakában, a minden korábbit felülmúló vérontások előérzetében, reménykedve mégis, hogy a premierre lejönnek a fővárosból a befolyásos emberek, jövőre talán fővárosi szerződést kínálnak nekik, lejönnek a kritikusok, akik már rég nem jártak vidékre, hogy fölfedezzék őket, és lejönnek a barátaik, a szerelmeseik, és jobban fogják őket szeretni, mint tették addig, mint amire képesek voltak irántuk addig. Különben is. Valamit muszáj csinálni addig is, amíg a vérontás elközelg, azaz elképzelhetetlen, amit az ember a csontjaiban akkor is előre megérez, ha fogalma sincs, mi zajlik a világban. És miért ne művelhetne célszerűtlen dolgokat az ember? És akkor a premier délelőttjén leesett a hó. Nem is esett, szakadt. Kora délutánra világossá vált, hogy nem fog jönni senki, se kocsival, se busszal, se vonattal. Ki fogja megnézni a bemutatót? Hát a kollégák közül páran, meg a helybéli szimpatizánsok, ismerősök, bakfisok, akik szerelmesek akarnak lenni. Jegyeket a bemutatóra nem adtak el, fővárosiakra számítván, de úgyse sokan fértek el a nézőtéren, legföljebb ötvenen, annyi ember csak összejön valahogy. A kezdéssel vártak egy kicsit, de tényleg nem jött a fővárosból senki, úgyhogy óra húszkor elkezdték. Előtte a színfalak mö- ' gül lesték a színészek, kik vannak, hányán vannak. A nézőtér végül is megtelt. Sok volt az öreg. Meg sok a fiatal. Az előadás elején csönd volt a nézőtéren. Három sorban, egymás mögött és kissé fölött ültek, és figyeltek. A színészek úgy játszottak, mintha a fontos emberek mégis ott lennének, sőt jobban, görcstelenebbül, mert mégse voltak ott. Aztán harmadik szemükkel és a harmadik fülükkel, az előadás alatt a színészek érzékeltek valami furát. A nézők mintha mocorogni kezdtek volna, s igen halk, de harmadik füllel igenis hallható kuncogásokat hallattak, s harmadik szemmel igenis látható somolygás suhant végig az ajkukon. A színészek igyekeztek önmagukra és a partnereikre figyelni, ám a harmadik szemük és a harmadik fülük a közönséget figyelte. És e harmadik érzékszerveik azt tapasztalták, hogy a vének, mert nem öregek, hanem vének ültek a nézőtéren, különös, szinte kicsapongásszámba menően illetlen, rakoncátlan vidámkodásba kezdtek, a gyerekek pedig, mert nem ifjak hanem gyerekek ültek nézőtéren, röhögtek, értetlenül vi/ hogtak, egymás haját cibálták, egymást csipkedték. Próbálták a színészek megőrizni az előadás komolyságát, hősiesen koncentráltak, harmadik szemüket és fülüket becsukták, vergődtek, de hát a vének vihogtak, egymást csiklandozták, egymás seggére pacsiztak, rájuk meg, színészekre ujjal mutogattak, összesúgtak, hangos megjegyzéseket tettek, ujjuk karmos volt és hosszú és göcsörtös, amivel mutogattak és csiklandoztak, öregségfoltokkal teli, amit ugyan szabad szemmel látni abban a félhomályban nem lehetett, de harmadik szemmel igen, pontosan úgy viselkedtek hát a vének, mint a köztük elszórtan ücsörgő, bár egyre kevésbé ücsörgő, inkább fel-felugráló gyermekecskék. A színészek mind komorab- ban. mind elszántabban játszottak, közönségük pedig mind hangosabban, botrányosabban mulatott. Már két füllel és két szemmel figyelték a közönséget, és csak egy füllel és egy szemmel önmagukat és egymást, de hát csak azt észlelték, amit korábban kevesebb szemmel és kevesebb füllel: a közönség minden bevett illemet felrúgva, egyre tébolyultabban röhögött és helytelenkedett. A darabot szünet nélkül játszották, így volt meghúzva, így volt eltervezve művészileg. Most jól jött volna a szünet, hogy összeszedjék magukat, hogy a nevetségessé válás szégyenét leöblítsék magukról, hogy esetleg a szünetben a közönség is magához térjen, lecsillapodjék, polgári ábrázatát visszanyerje, de a rendező a közönség mögött, az utolsó, legfelső sorban ült, nem mehetett ki észrevétlen, hogy az ügyelőnek szóljon, ugyan már, hagyják félbe a darabot valahol. Voltak megállások, csöndek is tervezve művészileg az előadásba, mely amúgy fiatalosan hevesnek és robbanékonynak volt elképzelve, ezen alkalmakkor eleinte lopva, később mind leplezetlenebből kibámultak a közönségre. A közönség ezt nem is vette észre, a közönség addigra teljesen magával volt elfoglalva. A gyerekek hajcsattal, rajzszöggel szurkálták egymást, vagy a színészekre mutogattak, utánozták hangosan, orrukat túrták, felugráltak a kemény pádról, bekiabáltak. A vének egymással fecsegtek, pletykáltak, mintha régi történeteket mesélnének egymásnak, időnként ők is a színészek felé fordultak, de mintha megbar- nirit, ódon, pornográf képeket szemlélnének, úgy, és heherész- tek, hahotáztak, csodálkoztak rajtuk, majd elképedve a látottak miatt, ismét egymás felé fordultak, s mintha a színészekről pletykáltak volna, és röhögtek, fuldokoltak a röhögéstől, ahogy csak az öregek bírnak, mikor ez a módja marad már csak meg a kicsapongásnak. A színészek csikorgatták fogukat és rövid hatásszünetek után játszottak tovább. A rendező hátul ült, a nézők többsége láthatta volna a szemközti színpadi falra felfüggesztett nagy tükörből, ha odanéz, de nem nézett oda, így nem vehette észre azt sem, hogy a rendező tükörképe a tükörből egyszercsak eltűnt, noha ő maga a hátsó sorban feszengeni nem szűnt egy pillanatra sem. Úgy a darab kétharmada táján a női főszerepet játszó fiatal, érzékeny színésznő rájött. Épp nem voltak bent, a színfalak mögött odasúgta a férfi főszereplőnek:- Te, ezek mi vagyunk!- Mi van?- Mi vagyunk, csak... Nem mondhatta tovább, be kellett menniük. A többiek is kezdték felfogni. L átták, hogy a magas, karcsú főszereplő fiú ott ül a második sor közepén elhízva, kopaszon, és mellette ülő csontsovány vénasszonnyal beszélget vido- ran, aki nem más, mint a női főszereplő, aki időközben, nyilván, meg is halt már. És a gyerekek között az a szőke, pufók kis angyalka, az is ő, aki a szomszéd duci srácba következetesen rajzszögeket döfköd. Rájuk csapódott az idő mindkét ajtaja, együtt voltak fontos testesüléseik pillanataival valamennyien. A színpadon közben, nézőtéren előtte és utána. Becsületükre legyen mondva, az előadást végigjátszották, a csintalan gyerekek és a kicsapongó vének végigülték. Kint mindvégig szakadt a hó, ennyi hó azon a tájon egyetlen éjszaka alatt nem is esett még talán. küldeni, várták hát a menekülőket. A menekülők nem jöttek első nap, nem jöttek második nap, nem értették, mi van. Az összes embert csak nem bírták lemészárolni?! Aztán a negyedik nap kezdtek szállingózni a menekültek. Jöttek összesen hárman, két férfi meg egy nő. Addigra annyira összefagytak és kifáradtak, hogy nem volt erejük gyászolni. Az egyik a három gyerekét, az apját meg a feleségét meg annak az oldalági rokonait, a másik csak az oldalági rokona- iat, mert nem volt házas, a harmadik vőlegényét és a szüleit gyászolta, illetve nem gyászolta, csak mondták, hogy ezek immár odavesztek. Kérdezgették, hogyan és miként. Hát, őket úgy, hogy lemenekültek a pincébe, az egész család, ott fent betörtek, lövöldöztek vaktában, szerettek csak úgy lövöldözni, széttörték a berendezést, az értékeket kipakolták, aztán keresték a pincelejáratot, de nem találták, mert a házból nem volt, hanem kívülről, az istálló felől, de sejteték, hogy van pince, úgyhogy benzint locsoltak szét és felgyújtották, és ők odalent megfulladtak. Hát, őket meg úgy, hogy betörtek, összeterelték őket, egy darabig nem csináltak semmit, a porszívót huzigálták maguk után, azt hitték, gyerekeknek való játékszer, rá is ült az egyik srác, nem lehetett több tizenkét évesnél, annak is volt géppisztolya, huzigálták a porszívón, mert nem tudták, mire való, aztán csak úgy lelövöldözték őket közvetlen közelből. Hát, őket meg amúgy, hogy baltával verték szét a fejüket, magát a dolgot nem látták, csak később a holtakat. Na igen, de hogy élték túl? Kiderült, mind a hárman úgy élték túl, hogy a szomszédhoz menekültek. Meg volt beszélve előre? Hát, nem. Csak úgy menekültek. Egyikük kiugrott az ablakon és odafutott, ketten meg épp tértek volna haza, csak meglátták, hogy már ott vannak és találomra a legközelebbi szomszédhoz futottak. És azok a szomszédok, azok amúgy azoknak az övéik? Hát, az övéik. Vagyis hát ki tudja, ki kié, kinek kik az övéik, ott élnek nemzedékek óta együtt, egy a nyelvük, egy a múltjuk, egy a jelenük, hát nem? De azt tudni lehet, hogy őket nem bántják, mert az övéik, úgyhogy hozzájuk menekültek. És a többiek mért nem menekültek szomszédokhoz? Menekültek sokan, de azokat kiadták. A szomszédok? A szomszédok. Ugyanazok, akik titeket nem adtak ki? Hát nem, más szomszédok, mert ha ugyanazok lettek volna, nem adják ki őket. És ha ti azokhoz a szomszédokhoz menekültök, titeket is kiadnak? Hát, biztosan. Ezen aztán eltűnődtek. Nemsokára megszólalt egy vénségesen vén öregember, a falu bölcse, imigyen:- Eszerint fontos tudni, melyik szomszédban mi rejlik. Felelték: ezek szerint fontos.- Na és ti tudtátok, hogy a szomszéd, pont az a szomszéd, nem fog kiadni? Felelték: nem tudták, csak azok estek kézre.- De mi alapján választottatok? Felelték: nem választottak ők, nem volt arra idő. Éppen arra jártak, mikor azok betörtek, nem is tudtak volna máshova menni. Tűnődött a vénséges vénember a válaszon soká.- Ez ugyanaz az egyetlen szomszéd volt, aki titeket, hár- mótokat, megmentett? elelték: nem ugyanaz, hanem három különböző. Kettő a felvégről, egy az alvégről, s egymással nem is igen voltak jóban sohasem. Ezen volt mit tűnődni megint. Kérdezte aztán a vénséges vénember, a falu bölcse:- De hát mifélék is voltak ezek a szomszédok? Hosszú volt a nappal, hosszú az éjszaka, mialatt azok betörését ebbe a faluba is várták, hát a menekültek elmesélték. Az egyik szomszéd vaskos ember, tömzsi, önző gazda, sose adott kölcsön, sose segédkezett, ha kérték, élt magának mogorván. A másik csaló, seftel, csempészik, üzletel, nagy házat visz, van neki számos törvénytelen és számtalan törvényes kölyke. A harmadik istenes ember, tudvalevőleg tébolyult, rengeteg sok könyve van, kicsit sánta és púpos is, alig lát az olvasástól, vagy hát azért olvas, mert egyebet alig lát. Elgondolkoztak a népek e válaszokon. Kérdezte a bölcs vénember akkor:- Hát eszerint semmi közös vonásuk nincsen nekik? Hümmögtek a jövevények. A vaskos, tömzsi ember kicsikorában gyenge volt, sokat verték, mindenki azt gondolta, ha felnő, gonosz lesz. A seftelő jól számolt fejben, a tanító azt mondta, nagy matematikus lesz belőle, de hát taníttatni nem volt pénz. Az istenes nem mindig volt istenes, amíg látott, lányok után kujtorgott, de nem lett neki családja mégse. Kicsit felengedtek már, kaptak inni forró teát, kaptak enni lepényt, nagyon akaródzott már nekik gyászolni végre, amivel háralévő életüket megoldják, szerették volna, ha e faggató- dzásnak vége szakad. Sietősen arra lyukadtak ki, hogy ezeknek a szomszédoknak nincsen közös vonásuk. Hacsak az nem, hogy megmentettek titeket, jegyezte meg egy férfiember. Hacsak az nem. Na akkor a siratósabbak szállásukra kísérték a jövevényeket, hogy velük együtt gyászolják azok halottait, meg a maguk halottak, akiket csak ezután fognak leölni, meg a saját halálukat, ha bekövetkezik, és mi egyebet is tehettek volna, nem volt nekik hová menekülniük abból a magas hegyek övezte nyomorúságos kis faluból, ahol nemzedékek óta együtt éltek azokkal a szomszédokkal, akikkel egy a nyelvük, egy múltjuk, csak a jövőjük nem az, nem tudtak volna felkerekedni a hóban, télben, és ha megteszik is, mint pár szomszéd faluban megtették, útközben legéppuskázzák őket, éhenhalnak, megfagynak, és ha nem, akkor visszafordítják őket azok a nemzetközi béke- fenntartó erők, akik azért jöttek, hogy segítsék az ő teljes kiirtásukat. A keményebb lelkű emberek ott maradtak a vénséges vénembernél, és várták, mit mond minderre. Tűnődött a vénember derekasan, megivott közben fél liter pálinkát, megevett két lepényt, a közepibe húsdarabok voltak sütve hagymával, mert náluk addig még mindig béke volt, sose háborúskodtak azon a vidéken, sose volt azt a hegyes, terméketlen vidéket elfoglalni érdemes, evett-ivott a vénember, aki bölcs volt, megjárta az első háborút, megjárta a másodikat, volt fogságban itt meg ott, volt rab, volt helyi elöljáró, volt megint rab, volt kényszermunkás, felnevelte néhány gyerekét, eltemette néhány gyerekét, elfogyasztott hat feleséget, ezért tisztelték is nagyon, és várták, szólaljon meg. Meg is szólalt aztán a vénember, étektől és italtól pityó- kásan.- Eszerint - mondta - döntő dolog, hogy milyen a szomszéd. Hogy felad-e, vagy nem ad-e fel. I I lhallgatott. Várták, mit mond még. A vénember, a várakozást érzékelvén, dü| __________| hős lett. Mit a kartok még tőlem?! Hát hogy talán mondaná meg, minek az alapján lehet tudni, hogy milyen is a szomszéd, és melyik szomszéd olyan, hogy nem ad fel. A vénember kért még egy fél liter pálinkát, megkapta, megitta. Kért még egy lepényt, felfalta. Aztán búcsú nélkül hazament és lefeküdt. Novák Valentin: Spenót-türelem Gondoltam - írok egy tárcáról szóló tárcát. Nyelvtudományosan: meta-tár- cát. Egy jópofa, igényes, mondhatni - bravúrosan szerkesztett szöveget. Egy divatos szöveget, miért tapsot és pénzt méltán elvárhat összeábdálója... Új bekezdés Nos... Mi szükségeltetik ehhez, pro primo. Kiderítendő, mi a divatos manapság? (Szépirodalmian divatos, s nem ponyvadivat!) Tehát: mit igényelnek az irodalmi korifeusok, Pro se- cundo. Fölmérendő, miként maradhatok kívülálló és tárgyilagos a fönti kérdés megválaszolásakor? Miképp menthetem bőröm a NEOFITA-billog tüzes jegye alól?! Pro tertio: ...Még kigondo- latlan. Tán írhatnék Steme modorában. Neosztömül. Ahogy rengetegen teszik, írhatnék dadául, vagy róhatnám a sorok egymásutánját az automatizmus irodalmi címkéje alatt. Mert teszik, és rengetegen eszik. (A századelő reinkarnálódott éllovasai!) írhatok (zárójelesen). S írhatok vendégszövegeset. (Az e helyre szánt vendégszöveg sértődés lévén visszaszökött az eredeti mű megfelelő oldalának megfelelő szövegkörnyezetébe!) írhatok a köz-megértéstől elzárkózva: parttalan belső-rezdüléseim fehér papírra vetendő tajték-fodrainak játékát megvadult kométásként kürtölvén a megne- mértő (tehát: durva!) világ közöny-orcájába... (Fordítom: le-vagytok-szarva dilettáns, analfabéta többiek!) Vagy írhatok sznobul. (Bár mindenki sznob a szubjektumon túl!!!) Te, ne zárójelezz annyit! Szólt ekképp anyám, s elém tolta a vacsorát... = csámcsogás, rágás, nyelés etc... Mára elég! Leteszem a tollat. Aludni térek. Belátom, divatos divat annyiféle, hogy választani közülük lehetetlen; merítkezni bennük kellő; elítélni bármelyiket - egyenlő a mai író halálával (nagyon fáradt lévén, utolsó gondolataim fenti kuszaságban tolultak elő!) Míg ágyaztam, s a párna pofozgatásába merültem, agyam kútjában, mindenféle ösztönök fedezéke alatt kicsírázott egy gondolat, egy jobb, fáradt gondolat, miszerint eljövendő éji álmomat mit föltehetően megbolygat e veszekedett tárca-írási dilemma - a köz okulására lejegyzem új bekezdés gyanánt. (Amennyiben a reggeli csipatörlés közepette valami is eszembe villan!) ... alszom .. álmodom (tárgyi von- zatok nélkül) ... hajnalodik ... ébredezés... Nos! íme! Álmom rövid novellába ágyazva: Sznob-úr, gondolta, regényt ír. Asztalhoz ült. Megterített tabula rasa papírokkal, s fölböfögte az első bekezdést. A mondandó szűk folyású patak-hátára cikomyákat sebzett a „mindent akarás” dühödt ostorcsattog- tatása: Sárkányölő a horizontot fölza- háló hajnal univerzum-magvából léptetett elő Csillag-paripáján. Az általános vértezés mélyéről harcok tonna-súlyait nyögte föl a lovag-énekek imamalmán edzett tüdő. Enyhe perisztaltikák hi- zsergették a kimenekülhetetlenség látszatorgiáin tetszelgő szenvtelen- ség-szőnyeg bősz vécékeféit, hogy föl- sikáltasson az őspikkelyhátú fenék-ka- tedrális minosz-buktató fingszava... „Csőd!” Sóhajtott föl. Bár a kilátásta- lanságot nem fogadta el. „Ihletben kell merítkeznem!” Sznobta józanabb, ám ezért minduntalan ledorongolt énjének. Ledöccent kedvenc kocsmájába. Odabillent asztalához. Papírokat morzsolt ki zsebéből. Ön-múzsa-csókot lihegett a megszentségtelenítendő szűz-fehérre. Majd böfögött mondatot mondatra. Máig ott böfög a háromszázötven- egyedik oldal fölött. Egy tőmondat zsákutcáján megütközve. Aki nem hisz, hívja meg egy fröccsre! Lám, divatosat álmodtam! Fontiek lejegyzése végeztével... Gondoltam - írok egy tárcáról szóló tárcát. Nyelvtudományosan: meta-tár- cát. Egy jópofa, igényes, mondhatni... .ismétlődést az ismétlődések tárházából! Jól kijön, ha ott turkál!” Reggel lévén olvasgatok ágyamban. S hopp! Egy ilyen, reggelre szánt, könnyed, a napi emésztést segítő olvasmányom közepéből előszökken egy orcátlan, leíróját (mármint azt a személyt, ki először vetette papírra) eláruló vendégszöveg-lehetőség... Hé!” Kiáltja felém. „Itt vagyok! A legjobkor jöttem! Épp gondolatok híján vagy! Toliadra kívánkozom! Unom szövegkörnyezetemet! Egy csorba tollú, tompa eszű író művének egyetlen használható bekezdése vagyok! Helyezz át a szövegedbe! Nem bánod meg! Sikert hozok! Én fölerősítem Te mondandód, Te szöveged fölerősít engem! Ne tétovázz! Holmi ismétlődéseknél sokkalta jelentősebb a szerepem!” Ily inszolens magakelletés láttán dü- hödten csaptam be a könyvet - összelapítva, jelentéktelenné silányítva e veg- záló szövegrészt -, s a polcra hajítám fedelével lefelé, gerincével a fal felé; nehogy kifürkészhessék a címet, szerzőt. (Az árát nézegethetik nyugodtan!) Épp ebédemet (spenót)... Szóval... Épp ebédemet (spenó...) (Hajh, olvasói türelem!) ... Szóval... Épp ebédemet kahalazgattam - tárca-kísérletem lapjai asztalterítőként tányérom alá és környékére terelgetve -, mikor egy spe- nót-csöpp (ím, milyen fontos lehet egy zárójeles megjegyzés!) hanyag, zöldkabátos eleganciával az első oldal (Pro secundo) kérdésére pötty ént! De pro- fundis tört elő a kétségbeesés belőlem. Hogyan lehet erre válaszolni?! (Bár megeshet - bévül a (minek) kérdőszó szervezkedett, s csak a a beszédaktus formálta kevésbé direkt ,,hogyan”-ná.) Ami tény: a könnyem is kicsodult. Oly vadul köhögtem a félrenyelt zöldfőzelék miatt... Bajomból kikecmeregve (nagyokat zihálva - pótlandó az előző fél perc oxigén-elmaradását), bőszen csapkodva ártatlan „tárca”-lapjaimra eképp hangoskodtam: „Ez a rohadt spenót elzöldítette volna az egész első oldalt. Minden mondat mellett strá- zsálhatna egy figyelmeztető, zöld ételpötty, hiszen egy fölvetést se válaszoltam meg! A szentségit!!!” S ekkor anyámnak, gyanútlanul a konyhába lépő anyának támadtam egy orv kérdéssel. „Mi az, hogy táárcaaa?!” Jó anyám válasza megdöbbentett. A tárca pénzed záloga - amennyiben kellő időben, helyen nyitod ki és zárod be!” Álltam bambán, zavartan. Néztem a mosogatáshoz gyürkőző omnipotens asszonyt, s a mosogatóvíz hullámain meg-megcsillandó, szikrázó hab- és buborék-tánc világosságot lopott tompa elmémbe. Tollat ragadva hatalmas bunkót kerekítettem - végérvényesen bezárandó a tárcát. (Kellő időben és helyen!) Igaz, lehet, ki sem nyitottam!
