Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-10 / 213. szám

12

Irodalom----művészet

19

94. szeptember 10., szombat

A Színház a magasban arról szól, hogyan juthat egy kis közösség - történetesen egy színházi társulat, épületestül és mindenestül, rokonokkal és ismerősökkel együtt - az égbe... a szó legszorosabb értelmében.

Hogyan megy azután tovább az élet, a halál és a szerelem - zavartan vagy zavartalanul - odafönt.

Szürreális történet? Paródia? Ironikus abszurd? Kulcsregény? Allegória?

Mindez egyszerre, könnyed eleganciával elbeszélve, vérbő humorban pácolva.

| belső irodában

! Dimarkó igazgató

! gondosan ápolt

i j kecskeszakállát

I________I simogatva bámult

k

i az ablakon. Mint mindig, most is makulátlan öltönyt viselt, rózsaszín inggel.- Mit gondolsz Kictor?

A gazdasági, póker- és che- min-király tűnődve hintáit hatalmas talpán. Negyvenhetes cipője elnyűtt és koszos, nyakkendőjének jókora boga meglazítva. Egy, valamikor talán fehér zsebkendővel próbálta felitatni vízilónyakáról a veríték- cseppeket.- Meleg van - szusszantotta. - Nem bírom a meleget.

A főrendező idegesen masírozott köztük. Néha megtorpant, mint aki szólni akar. Időnként kipillantott a félig tárt, párnázott ajtón át a külső irodába, ahol Sophie, a táncosnőből művészeti titkárrá avanzsált, romlott, szőke angyal kapcsolgatta a különböző színű telefonokat.- Mind süket!- Sophie! - A direktor elfordult az ablaktól. - Kérem, jöjjön be egy pillanatra! - A titkárnő belibbent angyalszárnyain. - Maga mit gondol?

A szőkeség ártatlan tekintete végigsöpört a férfiakon. Ha ezek repülnek innen, ő sem maradhat. - Nem is tudom... talán a lenti elvtársak...- Nem, Sophie! A lentiekre most nem számíthatunk.

A nő tűnődni látszott. - Mi lesz, ha maguk ellen fordul a társulat?

Amazok hárman összenéztek.- Finom kis distinkció - mondta a direktor. - De ne szőjön terveket, virágom. Vannak eszközeink.- Rágalmazni fogunk? - érdeklődött a chemin-király.- Vádolunk! - bólintott a direktor.- Védelmünkbe vesszük a vádlottakat...-... és hátulról döfünk!

A főrendező felkapta a fejét:- Hiszen ez erkölcstelenség!- Megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek...- ...azután kinyírjuk őket.- Vizet prédikálunk, és bort iszunk!- És nem sört, titokban, mint egyesek! - vigyorgott Kictor.

A főrendező megperdült magasított cipősarkán:- Ezt most miért, nekem?- Lelkifurdalás nélkül mindenki másban felkeltjük a lelkifurdalást!- Őrületbe kergetünk!- A józan észre hivatkozunk.- Mint eddig is.- De intenzívebben!- Hatékonyabban!- Puszi!

A titkárnő megnyugodva húzta be maga mögött a párnázott ajtót. Amíg van kedvük viccelni, nem nagy a baj.- Meghülyültetek? - A rendező hápogott. - Hogy beszélhettek így előtte? Első dolga lesz telekürtölni a házat!- A Sophie nem olyan! - A chemin-király szivarra gyújtott. - De meg ha beszélne is - fújta a füstöt a főrendező felé -, terólad senki nem hinné el, milyen mocsok vagy.- Tessék?!- A jövő szezonra aláírt szerződésed van a fővárosban, bogaram!- De hát ezt honnan...? Ez nem igaz! - A főrendező arcából kifutott a vér. - Én soha nem hagynálak cserben titeket!- Ne izgulj! - A cheminkirály pöfékelt. - Az egész társulat beszopta, amit a hűségről szavaltál nekik. „Nincs az a pénz - utánozta a főrendező fátyolos tenorját -, amennyiért elhagynálak benneteket, drága harcostársaim!”

A főrendező arca megvonag- lott:- Hogy én...? A társulatot? Az Ügyet?!!!- Körmönfont alak vagy - bókolt tovább a gazdasági főnök. - De mi nem neheztelünk rád ezért.- Sőt! - toldotta meg a direktor. - A kiválóságok és a hősök csak zavarba ejtenek. Rájuk semmi szükség. Az aljas középszer, az igen! Szívós fajta vagyunk, mint a gyomnövények! Ezt már Veres Péter is megírta!

A főrendező leroskadt egy székre.- Ti tényleg megőrültetek.- Ne aggódj! - A direktor kivett a mellényzsebéből egy áni- zsos cukorkát, bekapta. - Ha valaki egy kicsit is ugrálna ellened... - Kettéroppantotta a cukrot.- Ellenem? Miért?!- Fene van ezzel a szivarral! - morogta Kictor. - Nem szelei! Kirúgatom kellékest, ha nem tud nekem Havannát szerezni. Egyébként - pillantott a főrendezőre - csak a legvégső esetben kell elnyiszálni baráti torkokat.- Nem tudom, miről beszéltek!- Parancsolsz? - A direktor átnyújtott egy ánizscukorkát a főrendezőnek. - Üde lesz tőle a leheleted.- Mi bajotok a leheletemmel?!- Néhány veszélyesen jó színészt pompásan tönkretettél,

ugyanakkor mindenkivel megetetted ezt a dajkamesét az Ügyről. „Végvári katonák a kultúra végváraiban!” Nagy tehetség! Avantgárd szellem...! - Kictor kuncogott.- Nem gondolod meg magad?- Mivel a főrendező most se kért, Dimarkó elégedetten bekapott egy újabb cukorkát. - Egyedül pártvonalon kaptunk megnyugtató információkat felőled. De aztán az első rendezésed hál’ istennek olyan csapnivaló lett...- Na nem! - A főrendező ellentámadásba lendült. - Ilyen hangon énvelem...! - Formás ádámcsutkája liftezett. - Én két éven át minden energiámat, hogy rendet teremtsek az Ügy...- Pont két éve kellett volna bezárni ezt a kuplerájt! - Kictor a szereposztó díványra huppant.- Nyitottunk volna pomómozit, az öltözők helyén szeparék...! - Mázsás teste alatt felsóhajtottak a rugók. - A klubban finom kis kártyaszalon...!- Ne álmodj! - pillantott rá a

direktor. - Szarból nem lehet palotát.- Miféle szar?! - A főrendező tenorja szopránba csuklott. ... A legszebb éveimet azért, hogy az Isten háta mögött igazi művészetet...- Művészet! - Kictor fintorí- tot. - Harmadosztályú kurvák és negyedosztályú stricik. Mind hamarabb elélvez, mint a vendégeik.

A főrendező reszketett:- Tréfáltok velem?- Korántsem - mondta komoran a direktor. - Sophie-nak igaza van. Lehet, hogy támadásoknak leszünk kitéve. Nem árt, ha tisztázzuk itt a belső helyzetet. - Kiszólt a külső irodába. - Sophie! Küldjé fel a portást, legyen szíves. - Visszafordult a főrendezőhöz. - Mi hárman egy cipőben járunk - szögezte le. - Ne adjuk olcsón azt az egy cipőt.

A titkárnő beröppent.- Nem veszi fel! - csicsegte. - Nincs az odújában. - Juj! Lehet, hogy odalent maradt?

Kictor legyintett.- Nem érdekes.- Nana! - mondta Dimarkó. - Sokat tudhatna mesélni.- Agyere van - pöfékelt Kictor. - Es különben is: kit érdekel egy portás?- Menjen, virágom - fordult Sophie-hoz a direktor -, kukkantson be portás odújába, és hozza fel az íróasztaláról a napijelentést. Tudni akarom, ki van az épületben.

Egy perc múlva előttük volt a névsor.

Dimarkó átfutotta.- Nézzük csak! Az irodisták szabadnaposak... Tárvezetők,

műszak... Onnét csak ez a Kümmel lenne érdekes, ha nem volna örökké másnapos. Helyes. A takarító Mingyurka, Sugár fővilágosító, ez jó; itt a sminkes Liza és Káptalan Évike... Na, nézd csak, megtisztelt bennünket a szerző úr is?- Nézte a próbát - bólintott a főrendező.- Őrá jó lesz egy kicsit odafigyelni!- Ugyan! - pöfékelt chemin-király. - Azok után, amit darabjával csináltatok, szerintem örül, hogy lyuk maradt a valagán.

Dimarkónak más volt véleménye.- Firkászokkal sose lehet elég óvatos az ember. - Tovább böngészte a listát. - Itt az operettkettősünk, nem érdekes... - Felkapta fejét. - Perekóczi nincs a darabban. Mit keres itt?- Nem mindegy?- Semmi se mindegy - mondta a direktor.- Mit zavarhat egy zsíragyú baritonista? Kettőig nem tud elszámolni. Egyébként reggelizni jött. A büfében eszik, hitelbe.- Az istenit! - A direktor felszisszent.- Mi baj van?- Ervin!- Milyen Ervin?- Vajon ilyen?- Csak nem a... - a főrendező lista fölé görbedt. - Biztos, hogy...- Ki hívta ide?!- Én nem! - mondta a főrendező. - Gondolhatod!- Én sem - mondta a Chemin-király.

A direktor gondterheltnek látszott.- Ő kavarni fogja itt nekünk, arra mérget vehettek.- Ugyan! - Kictor légy intet. * Elnyerem az utolsó vasát is! Imád pókerezni. Ha sokat óber- kodik, kidobom az ablakon. Nem beszarni. Mi vagyunk lépéselőnyben. Mi tudjuk, mi történt, nekik fogalmuk sincs. A klubban nincsen ablak. Folyton ott vedelnek.- Igen - bólintott Dimarkó. - Tudjuk, mi történt. De hogy miért, és hogy meddig fog tartani...- Amerika keze lehet a dologban - vélekedett a főrendező.- Jaj, kispofám! - Kaccantotta Kictor. - Amerika, London, Párizs, ez a pofa nem normális!- Akkor a kínaiak?- Azt se tudják, hogy világon vagyunk! - Kictor elgyűrte a szivarját. - Valami vidéki angyal elbaszott valamit, maximum ennyi. Megtalpalják a biztosítékot, nem kell odalenni.- De hát az Ügy...!- Ne fárasszuk egymást. - Kictor barátságosan meglapogatta a főrendezőt. - Ismerem a Hamlet-mániádat, de mi itt, legfeljebb a házmesterei lehetnénk. Ez itt a gyepű elve, öregem! Senkit nem érdekel. Hála istennek.- Maradjatok már! - A direktor lehajtott fejjel járkált faltól falig. - Gondolkodom.

Kictor kuncogott.- Már többször láttalak így.- Na és?- Akkor se jutott eszedbe semmi.

A direktor rámeredt:- Van ötleted?

A gazdasági főnök újabb szivarra gyújtott.- Néhány jelentéktelen pofát be kéne avatnunk.

A direktornak tetszett a javaslat.- Naggyá tenni a kisvalaki- ket?- Hogy úgy érezzék, méltóbbak a bizalmunkra, mint a többiek! Aztán megfenyegetjük ölet, hogy pillanatok alatt kiesnek a pixisből, ha eljár a szájuk!- De hát egy ilyen hírt senki nem képes magában tartani! - vélekedett a főrendező.

Dimarkó úgy állt az íróasztala előtt, mellényzsebébe süllyesztett hüvelykkel, mint egy szórakozott Napóleon.- Az ég lakatlan - bólintott komoran.- Legalábbis az volt a mai napig! - A chemin-király elgyűrte félig szítt szivarját, fel- kecmergett a szereposztó díványról. - Mától mi lakjuk a zengő mennyeket. így kell ezt felfogni, édes pofikáim!- Direktor úr! - Sophie vak- kantott be a külső irodából. - A Növendék van itt!- Engedje be! - Kictor kipöckölte szivarcsutkáját nyitott ablakon. Ő megfelel nekünk.

A Növendék csámpás lába gyökeret vert a küszöbön.- Jó, hogy jön, Növendék! A főrendező úr éppen beszélni óhajtott magával.-Én?!- Persze! - A gazdasági főnök cinkosan hunyorgott. - Mi Dimarkó elvtárssal átfáradunk addig a külső irodába. A világért se akarnánk zavarni a művészi megbeszélést. Csak ügyesen! - Sutyorogva behúzták maguk mögött a párnázott ajtót.

A főrendező érzékeny fülében dobolt a vér.

Da-damm! Da-damm!- Foglaljon helyet! - szólalt meg végül.

A Növendék zavarában az igazgató vörös bársonyfoteljába huppant. Amint hosszú, ideges ujjai megérinteték a bársonyhuzatot, fel akart ugrani. - Én csak a próba miatt...- Magának kifejezetten hamleti arca van.- Tessék?- Magára osztom Hamletet!

A Növendék levegőt venni is

elfelejtett.- Alighanem maga az egyetlen a társulatban, aki hozzám hasonlóan gondolkodik a világról. - A főrendező újból megszokott ritmusában, jól artikulálva beszélt. - Maga éppen olyan rosszkor született, mint én. A kor, amelybe beleszülettünk, mindkettőnk vállára terheket rakott. „Kizökkent az idő;- ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azj.” Emlékszik, Hamlet beszél így! Az első en- tellektüel. Miért él az ember? Azóta is csak ennyit kérdezünk.- A főrendező megropogtatta az ujjait. - Hamlet épp olyan rosszkor született, mint maga vagy én. A korfordulók viselhe- tetlen terhet raknak vállainkra. Innét nézve jól látjuk őt. De vajon magunkat? Semmi nem érvényes abból, amit ismerünk. Észak nem arra van, ahol sejtettük eddig. A mágneses pólus elvándorol a föld alatt. Talán nem is fontos a mágnesesség? Beleszagolni az enyvillatú légbe, megérezni, mit hoz a jövő? A mi nemzedékünknek muszáj beváltania a hozzá fűzött reményeket. És mi ketten, végül is, ugyanahhoz a generációhoz tartozunk. Tíz év ide vagy oda, nem lehetünk cinikus, nihilista senkik, mint az előttünk járók. Az élet nem arra való, hogy saját hasznunkat keressük benne, hanem hogy önzetlenül... Az ablakot nézi?- Nem! Dehogy!- Csak nyugodtan.

Az ablak mögül hiányzott a szálloda, folyó, a túlparti er- dőcske megnyugtató zöldje. Helyükön a semmi rózsaszínje vibrált.- Nem! - A Növendék megrázta a fejét. - Nem akarom.- A valósággal nehéz szembenézni - mélázott a főrendező.- Pedig maga nem is egy budai úrigyerek. - Régi, jól ismert mozdulattal hátrasimította a haját. - Az élettől én mindent készen kaptam. Apám nem volt még hatvan, amikor eltemettük. A világformáló munkába roppant bele. Túl ritkán tekintünk ki az ablakon. Lerobbant garniszálló, moslékos folyó... Kinek hiányoznak efféle díszletek? Csak az a fontos, ami itt van! - A homlokára bökött. - Nem ismertem a nagyszüleimet. Apám egyetlen rokonunkkal se tartott kapcsolatot. Nagynéni? Nagybácsi? Nem tudom, mi az. Fényes íróasztal... apám szobája. A1 a szag! - Fátyolos tekintettel meredt a semmibe. - trJ’ai beien recu ta lettre, ma chere Colette...” Egy ismeretlen kislánynak írtam ezt, kéthetente. A Világ Ifjúsága című lapból vágtam ki a címet. „Tizenkét éves tanulólány levelezne...” Apám üvöltött. „Ki adott engedélyt magának...?! - haragjában mindenkit megalázott. - Imperialista kapcsolat?!” Büntetésből három szovjet pionírral kellett ezután leveleznem évekig. Szása, Iván és Igor. Pedig az a francia lány...

Növendék száj- tátva bámult a főrendezőre. - Igaza van! - A főrendező I elfordult az ablaktól. - A természet nem válaszol ostoba kérdéseinkre. Nézzük inkább a puszta tényeket! A színház egyelőre ismeretlen körülmények közt kiszakadt a földből. *

A részlet a regény Vezérkar fejezetéből való.

Horváth Péter:

Színház a magasban

Az őszibarack íze

A nagymama már nemigen mozdul ki szobájából. Kedves gyümölcsöskertjét se látta évek óta. Azért városi lakása szobájából is számon tart mindent, mi történik a kertben, mikor kéne kaszálni, permetezni, mikor melyik gyümölcsfa fordul termőre, s a családot próbálja rábírni, hogy a kert és szobája közötti kapcsolatot valahogy működtesse, hogy ne kelljen beérnie csupán az elmélettel.

Rendszeresen figyelmeztet a lenti tennivalókra, amelyeket természetesen mi rendszeresen elmulasztunk. A család, a munka, akad mentség mindig. Talán bocsánatos bűn, hogy mulasztásunkat — természetesen tapintatból - nem mindig merjük bevallani neki. Amíg csak permetezésről, kaszálásról, locsolásról van szó, azzal áltatjuk magunkat, hazugságunk nem végleges, majd holnap, majd holnapután pótoljuk, amit nem tettünk meg tegnap. Aztán természetesen nem lesz az egészből semmi. A kert elvadul: a fű derékig ér, a gyümölcsöt megeszi a kukac.

A nagymama azonban minderről semmit sem tud. Nyugodt, s ez minket is megnyugtat. Mindaddig, amíg a tavaszi permetezés, a nyár eleji kaszálás, locsolás után el nem jön a gyümölcsérés ideje. Mert a nagymamát annyira azért nem sikerült elaltatni, hogy ezt számon ne tartaná. Érik az őszibarack, le kéne érte menni. El is határozom, lemegyünk. A feleségem is azon a véleményen van, nem érdekes (kétezer forint az utazás), az a pár kiló - minden bizonnyal kukacos — őszibarack még tizedébe se kerülne. Azért mégiscsak le kell mennünk, most aztán tényleg. Az indulás napja azonban folyton elhalasztódik, a nagymama egyre türelmetlenebb.

Egy szép napon aztán a feleségem nagy kosár őszibarackkal tér haza a piacról.- Úgysem tudnánk lemenni — mondja szégyenkezve. — És a legszebbet vettem meg.

— Mindenki jól jár - áltatom magam. — Időt, pénzt takarítottunk meg, a nagymama meg jobb barackot ehet, mint amilyen valaha is termett abban a kerben.

Sietve és büszkén visszük a zsákmányt a nagymamához, de belül, mi tagadás, némi szorongással.

A nagymama elégedetten vizsgálja a zsákmányt.

— Meghoztátok végre — mondja. Kicsit válogat a kosárban. Puhább szemet keres. Kiveszi, beleharap.

— Nem mossa meg? — kérdezi a feleségem, kicsit megütközve.

— Ami a kertből van, az nem piszkos - mondja öntudatosan a nagymama. A világért sem ellenkeznénk vele. Sokáig forgatja a szájában a falatot, mintha nem akarna lemenni torkán, és közben gyanakodva vizsgál bennünket. Aztán mégis lenyeli. A félig harapott barackot leteszi az asztalra.

E

z nem kertből van — mondja, és nem néz ránk. - Egészen más az íze.

Oláh János