Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-29 / 202. szám
6 Kitekintő 4. augusztus 29., hétfő Beszélgetés Bán Istvánnal, az észtországi magyarok elnökével Ahol az anya magyar, a gyerekek tudnak magyarul „Ebédkor kiteszünk plusz egy tányért, habár apa nincs itt" Ott, ahol lőnek, nincs tolerancia: csak aljas halál- Amikor megalakultatok, még a Szovjetunióhoz tartoztatok. Ezt követően önállósodtatok. Mit jelent ez a két periódus a tevékenységetekben?- Amikor 1988-ban megalakultunk, ez az akkori Szovjetunióban nagyon nagy dolognak számított. Tudtuk, hogy Kárpátalján már régen létrejött volna magyar szervezet, ha hagyják, de mivel egy kétszázezres kisebbség igénye fogalmazódott meg, ezt nem engedték a hatóságok. Az észtek viszont, mivel ők is hasonló sorsban éltek az észt nemzetiségi önállósulás megindulásakor, az első adandó alkalommal megadták a náluk élő nemzetiségeknek a lehetőséget az ön- szerveződésre. így alakult meg a mi szervezetünk, első magyar szervezetként a Szovjetunióban.- Hány tagot számláltok, vannak-e időszakos találkozóitok, rendezvényeitek?- Körülbelül nyolcvan-száz személy kérte felvételét az Észtországi Magyarok Szervezetébe, de ez a szám állandóan változik, a tagok is cserélődnek. Az alapszabályban megjelölt legfontosabb feladatunk az anyanyelv ápolása és továbbadása a következő nemzedéknek. E cél érdekében hagyomány- őrző rendezvényeket tartunk, mindenekelőtt a karácsony, a húsvét közös megünneplésével. Ezenkívül farsangi bált rendezünk. Tehát igyekszünk minden ünnep alkalmából összejönni. Ilyenkor a felnőttek elbeszélgetnek egymással, a gyerekeknek pedig elmeséljük, hogy nem messze tőlünk létezik egy ország és egy nép, amellyel összefűznek minket a hagyományaink, a nyelvünk és a közös ünnepek.- Tulajdonképpen hogyan kerültetek Észtországba?- A többségünk Kárpátaljáról. Huszonöt éve folyik ez a kiutazás, továbbtanulás céljából. Miközben megszereztük a felsőbb végzettséget, sokan megházasodtak, családot alapítottak, és letelepedtek Észtországban.- Ezek a házasságok érthető módon vegyes házasságok. A gyerekek számára mit jelent a magyar szülő?- Előfordul, hogy az anya magyar és az apa orosz vagy észt. De az is, hogy az apa magyar és az anya orosz vagy észt. Ahol az anya magyar, ott a gyerekek többnyire tudnak magyarul. Ahol viszont az apa magyar, ott kisebb a magyar- nyelv-tudás aránya. Éppen ezért van óriási jelentősége a szervezetünknek, mert lehetőséget biztosít a gyerekeknek a találkozásra. így ébrednek rá arra, hogy a magyar nyelv nemcsak egy elvont fogalom, hanem van olyan közösség, akik ezt a nyelvet beszélik.- A változások után Észtország önálló állam lett, kikiáltotta függetlenségét. Mit jelent az új helyzet, milyen jogokkal élhettek mint magyarok?- Természetesen egész Észtországban eufórikus hangulat uralkodik. Mi is az első perctől kezdve az észt függetlenség mellett tettük le a szavazatunkat, és ezért nagy öröm számunkra, hogy ezt megértük. Ritkán adatik meg az ember számára, hogy egy emberöltő alatt változzon meg a társadalmi rendszer körülötte, és főleg egy olyan rendszer, amilyen a Szovjetunióban volt. Mára az Észtországban megalakult kultúr- egyesületek szövetségbe tömörültek, aminek a jövőben valószínűleg pártjellege is lesz. Egyfajta „kis nemzetek pártjaiként működik majd. A kulturális autonómiát tűzik ki célul azok, akik számuk alapján megengedhetik ezt maguknak, így az oroszok, a zsidók, az örmények és talán még a svédek is. Mi, magyarok, ilyen nagy terveket nem ringatunk magunkban. Tudjuk viszont, hogy a nemzeti identitásunkat csak saját magunk tudjuk megőrizni, hiszen nagyon kevesen vagyunk, ráadásul szétszóródva egész Észtország területén.- Tehát a továbblépés a kultúra területén képzelhető el?- Továbblépés már eddig is észlelhető. Egy szombati iskola keretében, heti egy alkalommal foglalkozunk a gyerekekkel. A tartui egyéves foglalkozások egy nyári táborban fejeződtek be, amikor kempinget béreltünk ki, hogy a gyerekek magyar szülők felügyelete alatt lehessenek együtt, magyarul beszélhessenek. A következő évben már arra is lehetőségünk nyílt, hogy Magyarországon nyaraltassuk őket. Szeretnénk eddigi lehetőségeinket megtartani és tovább bővíteni. Á. Z. Mohácstól délre a csetnikek őzre, nyálra vagy egymásra vadásznak Magyarlakta föld, hová berobbant a rettenet A csend szinte kitapintható. Halott vidék, többesztendös dudva, ugar, amerre a szem ellát. Ez a déli határvidék, a Duna és a Dráva által bezárt Baranya-háromszög. A valamikori Jugoszlávia Horvátországhoz tartozó része, melyet a szerb csetnikek néhány éve erővel megszálltak. Ma Krajina Szerb Köztársaságnak nevezik ezt a senki által el nem ismert vidéket. A türelmesen figyelő gyakorta hallhat tompa dörrenéseket, gépfegyverropogást, aknarobbanást odaátról. A fhegszál- lók őzre, nyúlra vagy egymásra vadásznak. Nemegyszer a folyón átkelő horvát gárdisták kötnek bele a szerbekbe. Háború van, csendes kis háború. A Mohácstól néhány kilométerre fekvő Udvar község szélső házai alig pár méterre vannak a fekete egyenruhások járőrútvonalától. A sorompó leeresztve, túlsó végén fekete egyenruhások álldogálnak. A falu odaát Dályok, vagy ahogy ők nevezik, Dubosevica. A házak udvarán lévő mozgást távcső nélkül is lehet látni. Valamikor ez a terület Albrecht főhercegé volt, a maga korában korszerű, fejlett gépekkel ellátott uradalom. Ma Kislak, Dályok, Pálmonostor odaát, Majs, Udvar, Sátorhely ideát van. A falvak népe összejárt, ünnepségek, focimeccsek tették szorosabbá az összetartozást. A vegyes házasságok szinte mindennaposak voltak. Aztán berobbant a rettenet, s emberi ésszel felfoghatatlan „vasfüggöny” ereszkedett le a tájra. A szerb csetnikek lerohanták a magyarok, horvátok, svábok lakta falvakat, s a testvérek, rokonok, barátok végignézték Európa szégyenét, a barbárság ezredév végi megnyilvánulásának történetét. Azóta csend van, meg gyom és romok mindenütt. Sokan átmenekültek. Ideát élnek, közel az elhagyott hazához. Reménykednek, hátha változik valami. Ez a magyarlakta föld nem kell senkinek, nincs olaj vagy arany. Csak házak, templomok, épületek, melyekbe Ószerbiából betelepített családok költöztek. A menekülők néha felmennek a határ melletti dombtetőre, s átnéznek szülőfalujukra. A józan pillanatokban átszóló szerb határőrök, pökhendiségüket levetkőzve ismerik el, nem lesz ennek jó vége. Tudják, mi vár rájuk, ha visszajönnek a régi gazdák. Akkor majd felgyújtják a falvakat, és irány a dombok mögötti buzoglicai erdő. Kísérőm egy vaspálcát mutat. Egy kisgyerektől kapta emlékbe. Hárman próbáltak átjönni, tizenéves srácok, miután úgy három hónappal ezelőtt a részeg katonák az udvaron agyonlőtték szüleiket. Ők a kertek alatt elszaladtak, és maguk előtt szurkálva a földet kerülgették az aknákat. Kettő ottmaradt. A legkisebb, végignézve bátyjai halálát, ért át Magyarországra. Iskola már nincs. A magyar tanítót, ki Eszékről járt át nap mint nap, mint kémet agyonverték diákjai szeme láttára. Azóta mindenki csak házában ülve retteg, nappal ki sem merészkednek az utcára. Mesélik, nemegyszer halt meg valaki, csupáncsak mert keresztezte a szerb fegyveresek útját. Már bízni sem tudnak senkiben, hisz nincs, ki befogadja őket. Aki annak idején átjött, mára már továbbállt. Az elegáns öltönyt viselő, magyarul törve beszélő fiatalemberek csak elébük tették odaát maradt rokonaiknak fényképét, meg egy papírt, melyben vállalták, mindannyian lemondanak a Krajinában maradt vagyontárgyaikról. Sokan aláírták. A határt ma minden fenyegetésnél, tiltásnál, sorompónál hatásosabb aknamező zárja le. Kitűnő minőségű német műanyag aknák ezek, melyeket még a detektor sem képes bemérni! A térképek elvesztek, a telepítők eltűntek vagy meghaltak. Becslések, valamint az átmenekült katonák szerint csak ezen a kis sávon több mint nyolcezer darab heverhet szanaszét. Létezésükről a felrobbanó őzek, szarvasok adnak hírt, melyet a csetnikek ilyenkor áthúznak. Többségük köztörvényes bűnöző, kik úgy kapnak amnesztiát, ha eljönnek szolgálni a határra. Pálinka és lőszer van bőven, kenyér már alig. Ilyenkor aztán dühükben lövöldöznek, nem számít nekik, kombájnos vagy kapálgató asszony-e az illető. Eltalálnak kerékpárt, személyautót, de még traktort is. S ugyan ki tudná megtalálni ideáiról az ottani részeg tettest? Kísérőmmel csendben szemléljük az elvadult tájat. Átléptük az „Államhatár - robbanásveszély” feliratú táblát. A senki földje sáv után előttünk az aknamező. Keskeny út jelzi, merre haladnak a járőrök. A laktanya- épületüknél mozgás észlelhető, s a távcsövön át látszik, elindulnak a járőrök. Itt ők az urak. Meglehetősen gyorsan állunk odébb. A határ most csendes, de hallható, távolabb a halál kaszál. 1994 nyarát írjuk. Ez itt Európa! Ha valaki nem tudná. Kép és szöveg: Cs. B. Berobbant a rettenet: nyolcezer akna egy határsávon Az oldalt szerkesztette: Simon Cs. József Második kiadását érte meg ez évben Szabadkán a Téves csatatéren című riportkötet, amely befejezetlen marad mindörökre - írja az előszóban Keszég Károly. Mert e tájon nincs olyan háború, amely valaha is véget ért volna. S nincs béke sem, amelyet nem kötöttek volna meg, hogy másnapra elfelejtsék. 1991-92 háborús írásainak szomorúan gazdag termése van egy kötetbe gyűjtve. Az írások szerzői a krónikás hűségével elemzik a kort. A történelem köszön vissza véres ködön át. A könyv - amelyből részleteket adunk közre - nagyrészt vajdasági magyarokról szól. Baráth Róbert Hamburgban született, s mint ahogy a vándormadarak fészket rakni s költeni járnak haza, ő a katonaságot leszolgálni jött. Meg kézfogót tartani. Aztán három nappal huszonegyedik születésnapja után találat éri. Elvérzik. Lecinezett pléhkoporsó- ban hazahozzák Temerinbe. Baráth Róbert az első jugoszláviai magyar áldozat. Az első, akiről tudunk. Hosszú zokogás morajlik végig a temetőn. Mindenki sír, aki itt van. Sorsunkat siratjuk, a jugoszláviai magyarságot. Ordítani kell, mert az elnökök, vezérek hatalma most már háború nélkül nincs. A koporsó körül megszeppent tekintetű kiskatonák állnak díszőrséget, gyöngyözik a homlokuk a rohamsisak alatt. Ki lesz a következő? Én itt maradok Dadic Aranka munkásnő. Szentlászlóról menekült Magyarországra. Azt mondja magáról, horvát, de a lányainak magyar nevet adott, akik vegyes házasságból valók, mint oly sokan mások ezen a megátkozott vidéken. „Etnikailag tiszta” házasság alig akad errefelé, nemhogy település. Az összekeveredett vért nem lehet kiszűrni, szétválasztani.- Én itt maradok. Amim van az életemben, az a két gyermekem. A ház, amit nem bírok a váltamra venni, az maradt. Nekem először is az élet a legfontosabb. Itt vannak a gyerekeim, velük leszek, ameddig lehet. Aztán meg, hogy hová tovább, mihez kezdünk? Haza [éhet-e jutni, nem tudom, de remélem, egyszer talán mi is hazajutunk. S hogy ez mikor lesz? Meg lesz-e hova? Hát, hiszem, hogy egyszer csak vége lesz ennek. Nem tudom elképzelni, hogy nem mehetek soha többé haza. Mert ott a mi hazánk, nem? Szarajevó Aki azt hitte, hogy a történelem nem ismétlődhet meg, az nem ismeri a történelmet. Mert a gyilkolás mindig megismétli önmagát. Akkor is, amikor azt hinné az ember, hogy faja végre egyenes derékkal járhat, s nem kell fára másznia. Ijedtében. Félelmében. Háborúi közepette. Csak hallottunk Szarajevóról. Az 1914-es háború kiindulópontjául ezt a várost jelölte ki számunkra a történelem. A történelmet a győztesek írják. A vereséget a vesztesek szenvedik. Jó tíz éven át jártam oda fesztiváli szemlékre. Tolerán- sabb, tisztább érzületű városra nem akadtam. Ott, ahol lőnek, nincs tolerancia. Csak halál van, aljas és gyilkos halál. Reggel még büszke voltam városomra, hiszen mindenfelől érkeztek az emberek, hömpölygőn a nép, s nem akart mást, csak békét. Hogy követelik a köztársasági kormány és az elnökség lemondását? Az csak természetes, hiszen ma hétfő van, vasárnap pedig belelőttek a tömegbe: hulltak az emberek. Végre nem akar senki háborúba menni. Elég volt kettő belőle. S látom, amint egy huszonéves fiatalember mankójával az égbe kiált: ez a harmadik háború eredménye. Lábatlanok. Fejetlenek. Áztán a békés tömeg egyszerre áldozat lesz. A Holiday Inn Szálló tetejéről mester- lövészek tüzelnek a százezernyi embercsoportra. Nem lesz ebből nemzetmentő kormány, se béke. Az emberek fegyvert követelnek, s elindulnak a mester- lövészek lelövésére. A hotel előtt egy ember fejlövést kap, a képviselőház előtti téren halottak és sebesültek fekszenek. Békés tüntetésnek indult. A szarajevói tévé riporterkocsiját találat érte, lövik az RTV-házat is. Szarajevóban kiáltott a nép, közibe lőttek. Pedig csak azt akarta mondani, hogy ebben a térségben nem lehet különválasztani szerbet a horváttól s mindkettőt a muzulmántól, vallást a vallástól, életet az élettől. Beleálltam többször is Gavrilo Princip lábnyomába a Miljacka partján. A történelmi lábnyomok, ugye nem tűnnek el, Ferdinánd? S a lövések zaja talán nem hallatszik a máig. „Halló, nagyvilág! Halló, nem értem! / Igen, az emberek tetőtől talpig szabadon futnak, / míg kaszál bennük a géppuskatűz. / Halló, nagyvilág! Halló! Halló! Hogy alig hallani? / Akkor üvöltve betűzöm: / Szabadság kellene! Szabadság! Értik? / Adjanak nekünk is belőle végre! / Addig pedig sok koszorút küldjenek, szép tarka / pántlikásat." (Görgey Gábor) Elvitték az apunkat István március 4-én született, egy héttel azután, hogy az apunkat elvitték a frontra. Ő a negyedik gyerek. Angyalka tizenegy, Sándor nyolc-, Ádám hétéves. A kórházba jönnek az apukák a gyerekeket nézni, hozzám nem jön a férjem, mert nem jöhet. Először akkor látta a gyereket, amikor hazajöttünk. Hazaengedték hat napra. Az az első találkozás borzasztó volt neki is, nekünk is. Nagyon nehéz, nagyon. Nehezen múlnak a napok. Á férjemet, mert nem írta alá a behívót, három rendőr vitte el, mint egy bűnözőt. Nem bántott soha senkit, ezt merem állítani. Szülés előtt álltam, itthon a három gyerek. Nem tudtuk, mi lesz velük, ha én bemegyek a kórházba. Amikor a férjem megkapta a behívót, ezeregy gondolat megfordult a fejünkben. Parancsot megtagadni? Külföldre távozni? Szétszakítani a családot? Annak semmi értelme. De ennek sincs semmi értelme, mert ez egy értelmetlen háború. Esztelen. Ánnyira tehetetlen az ember, hogy már csak beszél. Ebédkor kiteszünk plusz egy tányért, habár apa nincs itt. Vacsorakor úgyszintén terítünk az apának. Egyik gyerek vacsora közben azt mondja nekem: „Anyukám, ha most jönne a mesebeli jó tündér, aki három kívánságot teljesít, nekem csak egy kívánságom lenne. Az, hogy legyen vége a háborúnak, mert ha a háborúnak vége, akkor az apukámat is hazaengedik." Ki kell bírni. Most az a lényeg, hogy túléljük. A kiskatonák Jön le a lépcsőn az oromhe- gyesi kiskatona. Meghallgatja, miért jöttünk, remegni kezd a szája széle. Azt mondja, neki még vissza kell mennie, most nem akar, nem tud beszélni. Szolgálati idejét Szarajevóban töltötte. Kiszabták rájuk a három hónapos hosszabbítást. Aztán mégis beszélget. Szarajevónak talán nincs is ép része. A legnagyobb kárt a hadsereg csinálta, hiszen nehézfegyverzetével állandóan lőtte a várost. Kiadták a parancsot, hogy melyik városrészt kell megsemmisíteni. Amikor ez megvolt, jött a csőcselék, és elvégezte a többit. A kaszárnyába ki-be mászkáltak, otthonosan mozogtak a csetnikek és a különböző bandák tagjai. A tűzszünetekről nem is tudtak, a lövöldözés folyamatos volt. A hírzárlat ellenére is megtudták, hogy a hadseregnek ki kell vonulnia Bosznia-Hercegovinából. A laktanyában, ahonnan a magas rangú tisztek már megszöktek, nem akarták tudomásul venni ezt a döntést. Mintegy száz katona fellázadt, és több napig tiltakozott a parancsnokság előtt. Végül hazairányították őket, de itt jelentkezniük kellett már a hét elején. Bajtársainak nyolcvan százaléka otthon marad, hiszen lelkileg ki vannak merülve. Ő visz- szamegy. Eldöntötte. A másik kiskatona nem adja nevét az interjúhoz. A kaszárnyánk a Neretva jobb partján volt. Rendeletet kaptunk, hogy a folyóparton kell húzódnia a határnak. Megkezdtük a terület megtisztítását. Parancsba kaptuk, hogy nem kell bemenni a házba, csak be kell dobni az ajtón vagy az ablakon három-négy kézigránátot. Mi nem így csináltuk, mert a tisztünk mondta, hogy ne bántsuk a házakat. Itt hibáztuk el! A csoportokban öt katona volt és egy tiszt. Három házat elfoglaltunk, üresek voltak. Továbbmentünk, egy gépfegyveres pedig lőni kezdett ránk. A jelenet olyan volt mint a filmekben. Szaladtunk, csak szaladtunk és közben hátrafelé lőttünk. A harmadik kiskatonát megdöbbenve hallgattam. Először azt hittem, hogy jól belésulykol- ták a kötelező szöveget, de aztán rájöttem, hogy hiszi is azt, amit mond. Ekkor sajnálni kezdtem. Nem vitatkozott, csak hajtogatta a magáét, azokat az egyoldalú információkat, amit ő látott-hallott. Végül azt kérdezte, mi most őt vádoljuk? Természetesen nem őt! Gyerek még és ugyanolyan áldozat, mint a háborúba rángatott többi sorstársa. Talán őt egy kicsit még jobban kellene sajnálnunk, mert még a szeme sem nyílt ki. Összeállította, a fotót készítette: S. Cs.J. * ’94-et írunk. Iskoláskorba lép lassan - oly régóta tart - a délvidéki háború. Szarajevó körül a védett övezetté nyilvánítás ellenére az utóbbi időben ismét kiújultak a harcok. Folytatódik a muzulmán testvérháború, újabb kiskatona áldozatokat, Baráth Róberteket követelve. A fotó az eszéki, akkor még ép városházáról készült ’91 augusztusában. A harckészültség ekkor már teljes volt. Az éjszakai rakéta- támadásoknyománaratottaháborúakül városban. Azértelmetlen háború azóta délebbre, Boszniába vándorolt.
