Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-26 / 200. szám
12 Nyugdíjasok fóruma 1994. augusztus 26., péntek Szolnokon Rendszeres, átmeneti, részsegély Milliókat ad idős polgárainak megyeszékhely önkormányzata Csak emlékeztetni szeretnénk a nyugdíjasokat: idén, október elsején megkezdődnek a Ki mit tud? elődöntői: Cibakházán, Mezőtúron, Karcagon, Törökszentmiklóson és Jászapátiban. A döntő október 15-én Törökszentmiklóson lesz. Képünk 1992 októberében készült: a szent- miklósi döntőn a tiszakürti nyugdíjasok kórusa. Kórházban Augusztus Hajdankori nagymamák és nagypapák jó szokása volt: egész évben serényen rakták, ami kis nyugdíjukból nélkülözhető volt: karácsonyra, kis ajándékokra az unokáknak. Később - s erre már az élő nagyszülők emlékeznek - új módi állt az ajándékozás élén. Figyelni kellett, mikor ballag az unoka óvodából, általános iskolából, gimnáziumból. Ha netán volt olyan szerencséjük, hogy unokájuk eljutott az egyetemi végzettségig, természetes, hogy a diplomaosztásra is kellett ajándék. Mindez ma is így van, legfeljebb az ajándékok egyre szerényebb értékűek, különösen ha nem egy, több unoka is örvendezteti a szerető nagyszülőt. Azaz: bővült az ajándékozás^?) lista. A nagyszülők manapság augusztus táján szorgalmasan számolnak, takarékba járnak, vagy a párna alól szedegetik elő, amit tavasztól nyár végéig sikerült összespórolniuk. Mert augusztus végén rendszerint megjelenik egy vagy több unoka - olykor maga a szülő s elpanaszolja, kevés otthon a pénz, sokba kerül a tanév. A nagyszülő segít, ha tud. Ad iskolai könyvekre, felszerelésre, netán új sportcipőre - ha teheti. Elszomorodva belátja, hogy az iskola egyre többe kerül, s manapság kevés az olyan szülő, aki még egy, két gyereket is könnyűszerrel, saját tehetségéből elindít a tudás újabb lépcsőfokán. A nagyszülő persze mindezt nehezen érti meg, álmatlan hajnalain el is gondolkozik rajta. Hogy is van ez? Ha olyan szerencsés, hogy nincs munka nélkül szülő-gyereke, miért nem keres annyit, amiből (hiszen manapság a feleségek, az édesanyák is dolgoznak) föl tudja nevelni, iskoláztatni a gyerekeit? Persze a nagyszülő maga is a piacról él, s hiába emlékszik rá, hogy ezelőtt öt évvel felháborító drágának tartotta a hétforintos krumplit - ami azóta kereken harmincba kerül - meg a tíz-, tizenöt forintos kenyeret - ami lassan, de biztosan csúszik a százas felé -, szóval a nagyszülőnek is egyre nehezebb. Még örül, hogy viseltes, de van kabátja, hogy neki már aligha kell új cipő, viszont belátja, a gyerek hamar elrúg és kinő egy-egy pár cipőt, s a tél hidegében se járhat a hóna alá felcsúszó dzsekiben a kisunoka. Ezért ad, segít, mert a nagyszülő, hiába kicsi a nyugdíj, még mindig tud, ha akar segíteni. Nem tudja azt ugyanis senki rajta kívül, mennyire takarékosan tud élni, mennyit tud magától megtagadni. Nem vesz például tejet, rászokott a teára reggel, este, s hiába esne jól egy finom puha sóskifli, a fél kiló kenyeret addig majszolja, míg tart belőle. És hol van az előírva, hogy egy idős ember napjában egyen húst? Ugyan már, megteszi egy kis feltét nélküli főzelék, egy káposztás cvekedli - legfeljebb ünnepnap csirkeleves far-hátból. És az sincs előírva, hogy esténként villanyt égessen, meg az se, hogy járassa a hűtőszekrényt - az a kis zsír, ami legfeljebb otthon van, még a kánikulában sem romlik meg a konyha hűvösében. Ha hetvenen aluli, meggondolja azt is, utazzon-e akár csak a helyi temetőig autóbuszon, mert egy buszjegy is nagy pénz már egy vékonypénzű nyugdíjasnak. így aztán a nagymama - különösen ha már elmagányosult - még a kevéske nyugdíjból is tud félretenni, unokákra gondolni. Most is augusztus van, augusztus vége. Ki tudja, hány nagymama, nagypapa adta már oda az unokájának félretett forintjait - vagy épp ezt, az augusztusi nemrég megkapott nyugdíjat osztja meg unokáival? Nem tudja, nem is érdekli, mit jelent a pénz. Csak segíteni akar, emberséggel, ebben az egyre embertelenebb világban. 1992. augusztus elseje óta található a régi szolnoki mentőállomás helyén a város polgármesteri hivatalának segélyezési csoportja. Székely Anikó csoportvezető egyetért velem: ezt a helyet minden régi szolnoki könnyen megtalálja a főutcán - ha akarja s ha van bátorsága hozzá. Nos, úgy tűnik a számokból, egyre inkább meglelik a hivatalt, mert az élni akarás készteti őket. Azok, akik évek óta rendszeres szociális segélyt kapnak, talán „nyugdíjadójuknak” is tisztelik a csoportot, hiszen ötvenhét olyan idős szolnoki van, aki innét kap havonta 7260 forintot, mivel más megélhetési forrása nincs. Vannak aztán, akik részsegélyt kapnak, ők azok a házastársak, akiknek férjük nyugdíját egészíti ki a csoport, mert ketten egy kis nyugdíjból nem tudnak megélni. Rendszeres ügyfele a csoportnak a város ezernél több mozgáskorlátozottja is, akiknek legalább a fele ugyancsak idős ember. Ok az évi 12 ezer forint „benzinpénzért” jönnek, s megint csak tömegben a közgyógyellátási igazolványért, betegek, gyógyszeren élők. Csak tavaly 940 közgyógyellátási igazolványt adtak ki a megye- székhelyen. Évente kétszer adnak Szolnokon rászorulóknak átmeneti szociális segélyt. Az idén erre a célra 14 millió forintot szavaztak meg a költségvetésben. Hogy a számokat is A martfűi városi önkormányzat programja szerint sokat'Segít a kisváros idős lakóinak nehéz, egyre nehezebb helyzetén. A már korában jól bevált idősek klubja és a házi szociális gondozói szolgálat átszervezésével, összevonásával létrejött a szociális családsegítő szolgálat, amely nemcsak a nyugdíjban se részesülőkre, hanem a kisnyug- díjból élőkre is figyel. Érthető a figyelem, hiszen 8200 lakosból több mint ezer a nyugdíjasok száma, s a fiatalabbakkal együtt ezerötszázan részesülnek valamilyen nyugdíjszerű ellátásban. Akik sehonnét se várhatnak segítséget, az érvényes törvények szerint rendszeres szociális segélyben részesülnek, s ők azok is, akik megkapják a közgyógyellátási igazolványt, hogy legalább a gyógyszerekre, betegségeikre ne költsenek, az ön- kormányzat adja a rávalót. Sajnos gyakran szóvá teszik: a Már öt éve, hogy gondozási központ működik Cibakházán, ebben a 4300 lakosú községben. Igaz, egyre nagyobb a szükség is rá, hiszen a lakosság kb. 20 százaléka időskorú, s nagyon sok a magányos, magatehetetlen idős, beteges ember. Ezért volt célszerű 1989-ben továbbfejleszteni az idősek klubját, a szociális tevékenységet kiterjeszteni, szélesebb körűvé tenni. Napi szociális ellátásra, étkeztetésre és ápolásra, gondozásra egyre több embernek van igénye - szüksége. A gondozási központban jelenleg két klub működik, s általában 25 idős emberről gondoskodnak, akik közül - nyugdíjukhoz mérten - többen fizetnek szerény díjat is. Igaz, van egy másik, ennél népesebb klub is, csakhogy ott hetenként egy napon találkoznak az időskorú cibakiak. Ez inkább a társasélet, a szórakozás céljából szerveződött. A harmadik klub - a téeszé - is híres a faluban, mert ott is sok gondoskodás veszi körül a munkában megfáradt, de közösségért áhítozó öregeket. Nem szerénytelenség leírni azt se, hogy az ön- kormányzat huszonhét cibakidézzük: szociális rászorultság alapján szociális segélyben összesen 7480 ember részesül a megyeszékhelyen, átmenetit pedig már 9202-en kaptak. Itt, a Baross utca 25.-ben ezek a fő segélynemek, amiért jönnek, jöhetnek az időskorúak. Igaz, az előbb idézett költségvetési keretbe tartozik a temetési segély is, hiszen manapság az utolsó út se egyszerű, s nehezen fizethető nyugdíjból, még családi segítséggel is. És igaz, ami igaz, van s egyre több a köztemetés is. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy magányosan, sem- mitlenül hal meg valaki a városban, akinek végtisztességéről nincs ki gondoskodjék. Ezek az esetek nem minden esetben szolnoki illetőségű közgyógyellátásba bevont gyógyszerek száma egyre csökken, így hiába az önkormányzat segítsége, a lista szűkül, s a betegek a gyógyszertárban tudják meg, ha ragaszkodnak az orvos által is javasolt gyógyszerhez, súlyos százasokat kell - kellene - érte fizetniük. Az önkormányzat persze tud erről, s ha egy beteg idős ember nem tudja kiváltani gyógyszereit, azonnal újabb segélyt ad pénzben - legalább ez ne tegye még betegebbé a martfűi öregeket. Van a segélyezésnek még egy formája. Az esetenkénti szociális segély, amit kérhetnek és kaphatnak a nyugdíjasok is, hiszen a cipőgyári meg a téesz- nyugdíjak (az idősek többnyire ezeken helyeken dolgoztak aktív korukban) nem mondhatók elégnek, méltányosnak. Szóval esetenként kaphatnak a polgár- mesteri hivataltól a nyugdíjjal rendelkezők, nehéz helyzetbe házi idős embernek ad rendszeres szociális segélyt, minden évben igyekszik az idősek napján valamennyinek adni kis ajándékot, egy-egy jó vacsorát. És nyaranta arra is van gondjuk, hogy kirándulni vagy fürdőzni vigyék az arra hajlandóakat, mert évek óta nagy becsülete van a faluban egy-egy ilyen rendezvénynek. Az időskoriaknak van bérletük a kecskeméti színházba, s ha szükségük van valamire, rendszeres, olcsó ruhavásárlási napokon is beszerezhetik maguknak. Ennyi és igyekvő, időseket megértő faluvezetési szándék után nem meglepő, amit dr. Őze Sándor polgármester úrtól hallottunk a múlt héten hivatalában. Szeptember végén, de legkésőbb október elején elkészül Cibakházán a gondozóház! Létesítéséről 1991-ben döntött a képviselő-testület. A Szabadság tér 5/a szám alatti épület átalakításával a helyi Gameszt bízták meg. Hasznos területe mintegy 160 négyzetméter lesz. Tizennégy-tizenhat embernek lesz benne kényelmes otthona, vagyis bentlakásos lesz, amolyan mini szociális otthon. Hat elhunytakat jelentenek, de a halálozás helyét pontosan. A polgármesteri hivatal számlájára tavaly 21 köztemetés történt a városban, s erre mindig kell az adófizetők pénzéből költeni. Mindez persze szomorú, sok bajt takaró beszámoló, de hát az élet árnyékos oldalán járók értik, lakóhelyük, szülővárosuk gondoskodik róluk. És szándékkal nem szóltunk a többi, széles rétegeket érintő gondoskodásról, a szociális otthoni elhelyezésről, a házi szociális gondozásról s a lakásfenntartási támogatásról. Sajnos, a jelek azt mutatják, ez utóbbira az elkövetkező évben még többet kell szánni és költenie az önkormányzatnak. Az idősek nemcsak fogynak, szegényednek is. jutott emberek is. Az idén január elsejétől augusztus 18-ig száznégy nyugdíjasnak 312 ezer forint egyszeri szociális segélyt fizettek ki a hivatalban. A most készülő, az önkormányzat négyéves munkájáról számot adó beszámoló szerint a városban csak az idén alanyi jogon 16, méltányosságból pedig 46 nyugdíjasnak adtak ki közgyógyellátási igazolványt. A négy év alatt összesen ötvenkét időskorú kapott rendszeres szociális segélyt - összegben csak ez több kétmillió forintnál, eseti segélyre (ebben a számban már rászoruló fiatalabb családok is benne vannak) 2 ezer 200 találtatott jogosultnak, s a közgyógyellátásban részesülők száma összesen kilencszáz volt a négy esztendőben. A legszomorúbb adat: Martfűn 1990-től napjainkig 148 esetben utaltak ki temetési segélyt. tágas szobában laknak majd, lesz ebédlőjük, fürdőszobájuk, s a szórakozásukat, kellemes társas időtöltésüket is igyekeznek biztosítani. Hozzátesszük: az önkormányzat szociális pályázatokat is nyert, amelyekből kerek 600 ezer forintot a gondozóház berendezésére költhetnek. Remélhetőleg a gondozóház ünnepi megnyitójára meghívót kapunk mi is, hogy fényképes riportban mutassuk be a magányos cibaki öregek szép új otthonát. És közben arról is kapunk újabb híreket, miként fejlesztik még tovább a szociális gondozást. Az önkormányzat ugyanis felmérés alapján tudja, a több mint ezer hatvan év körüli cibakházi ember közül egyre többen szeretnék a házi gondozást is magukénak tudni. Jó hír, hogy a gondozók mozgását segítendő, a Népjóléti Minisztérium pályázatán egy Mit- subitsi mikrobusz beszerzési árát is elnyerték. S hogy a nehéz helyzetben élő öregeken is segítenek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyre többen kapnak közgyógyellátási igazolványt a faluban. Ül a kis öregasszony a kórházi ágy szélén, lábai kaszálnak a levegőben, mert ezek a kórházi ágyak olyan magasak, hogy a nehéz járású betegnek nem ártana lépcsőt tenni, hogy valahogy felkapaszkodjanak rá. Várja szegénykém az ebédet, mert messziről hozták ide a mentők; fia, lánya dolgozik, nem tud hétköznap látogatóba jönni, hozni egy kis jó otthonit (ha még van otthon jó otthoni.. .), így aztán a kis asszott vénség úgy kap a semmi kis vizes leves után, mintha lakodalmas tyúkhúslevest adnának a kezébe. Megeszi a tökfőzeléket, amire mutatóba rálöktek pár falatnyi darált húst, délután öt tájban meg már alig várja a két zsemlét, a szelet parízert vagy a karcsú kockasajtot a tálcán - merthogy éhes a lelkem, minden baja, betegsége mellett az a legnagyobb baja, hogy éhezik. Igaz, van a kórházban büfé meg bolt is, letotyoghatna, hogy pótolja a sovány kórházi kosztot, de hát miből, Uramisten, miből? Ami kis pénz van nála, arra tartogatja, hogy odaadja majd egy kedves orvosnak vagy ápolónak, aki a legnagyobbat segít rajta. Aztán egy délután két csinos, friss fruska, amolyan kisnővéIsmerem magát, kedves, de örülök, hogy nem tudja, ki vagyok, mi a nevem. Találkoztunk már sokszor, nyugdíjasklubban, egyszer egy idősek napján, meg kiránduláson is. Ez pár évvel ezelőtt volt. mert már nem megyek sehová, ide a piacra is nehezemre esik kijönni, de hát egyszer egy héten csak kell venni egy kis zöldfélét. Azért fogtam meg, hogy kérjem, írjon már azokról is, akik nem várnak a város vagy a falu segítségére, nyugdíjasklubokba se járnak, de roppantul megszenvedik a család segítségének hiányát. Nézze, nem nyilatkozom, nem mondom magának tollba, hogy szerencsétlennek érzem magam, mert hiába neveltem föl két fiúgyereket, hogy szegény uram elment, olyan magamra maradtam, mint itt, ez a kisuj- jam. Pedig annyit áldoztam a családomért, hogy tán regényt is lehetne belőle írni. Míg jó uram élt, ő is azon volt, segíteni, csak segíteni mindig a gyerekeken. Amikor városba költöztek, mi adtunk az emeletes lakásba nem is keveset - előbb a nagyobbnak, aztán, mire megint összegürcöltünk egy kis pénzt - hizlalásból, borjúnevelésből, miből -, jött a kisebb, neki is összkomfort kellene, mint az idősebbnek, ő számíthat-e ránk? Hát már hogyne számíthatna, mondtuk, s adtunk, ahogy tehetőségünkből futotta. ígérte is mindig mind a kettő, hogy el nem felejtik, mennyire mellettük voltunk, meghálálják majd, ha rászorulunk. No hát, amikor az apjuk meghalt, szinte versengtek, melyikőjükhöz menjek, adjuk csak el a falusi portát, még a kis szőlőt is, úgyse bírok rek állnak meg az ágya mellett. - Mikor fürdött a néni? - kérdezi az egyik, s jaj, szegénykém, alig meri mondani, hogy szokatlan őneki az a kórházi fürdőszoba, még az orrát is alig meri a csap alá dugni. A kisnő- vérek azonban nem is várnak választ. Óvatosan felemelik, kikísérik a fürdőszobába, s úgy megmosdatják-fürösztik, ahogy tán pólyáskorában utoljára, a rég elment drága jó édesanyja. És akkor tisztán, illatos szappanszagtól megmámorosodva, a kis öregasszony előveszi a bu- gyellárist. Egybehajt belőle két-két százast, s amikor a két kisnővér minden munkát elvégez körülötte, nagy szégyenlősen a zsebükbe akarja dugni. A kislányok azonban hajthatatlanok. Megköszönik, hogy gondolt rájuk, de nekik ez feladatuk, köszönik, a pénzt nem fogadják el. S már huss, ahogy jöttek, úgy el is tűnnek. Ül a kis öregasszony a kórházi ágy szélén, lábát lógatja, s gondolkozik erősen. Azért mégse olyan rossz a világ, ahogy mondják. ím, a két kisnővér jót tett vele, de szívvel - s nem pénzért, bebizonyosodott. Lehet, őket még nem rontotta el az élet? Vagy nem is olyan romlott ez az élet? már vele. Én azért csak azt választottam, hogy legyen nekem itt, ebben a városban, ahol a gyerekeim családjai élnek, egy kis lakásom, ahol meglátogatnak majd, s ha beteg leszek, gyámolítanak. Hát persze, hogy elosztottam a fölös pénzt, mó- ringoljanak életemben, hátha jobb lesz a menyeim indulata is hozzám, s az unokáknak is jusson valami. Nem mondom, az első években jöttek, kérdezték, mi kellene, még egy-egy karácsonyt is hol az egyik, hol a másik gyereknél töltöttem. Aztán ugye, jöttek a nehéz évek, nőttek az unokák, s jöttek a szülők, hol ennyit, másszor annyit kérni - a kis nyugdíjból összerakott forintjaimból. Nem gondolkoztam, adtam, amíg tudtam. Hanem már harmadik éve, hogy magam is bajban vagyok. A nyugdíj nem nőtt úgy, ahogy a kis lakás költségei, s bizony, nemhogy spórolok belőle, egy-két nappal a pénzespostás érkezése előtt már pirított tarhonyán, száraz kenyéren élek. A fiaim meg elmaradtak, meguntak, sokszor hónapok telnek el, míg rám nyitják az ajtót. Pedig az egyiknek jól megy, tudom én. Hát erről is írhatna, kedves! Ad az állam, ad a polgármesteri hivatal, ki tudja, hány szervezet segít - csak kérni kell, márpedig idegentől az olyan megalázó. Ennél csak egy megalázóbb van, ha a saját gyerekétől kér az ember. Elhiszi, még nem kértem, tán nem is fogok soha. Hát csak ezt akartam magának itt, a piac közepén elmondani, de a világért ne gondolja: nem, nem nyilatkozom, a nevem nem adom. A gyerekek is ezt a nevet viselik... Az oldalt összeállította: Sóskúti Júlia Nem véletlenül A ugusztusi fórumunkban sokat beszélünk az önkormányzatok időskorú lakosokat támogató munkájáról, s annak eredményéről. Ősz, tél előtt vagyunk, sok riasztó hír szálldogál energiaár-emelésről, s máris drágább sok élelmiszer, iparcikkekről meg szólni se merünk. A nyugdíjak sajnos évek óta sem az aktívak keresetnövekedését, se az inflációt nem követik. Az idős korosztály nem tud magán segíteni, nem vállalhat - még ha egészsége lenne is hozzá - még alkalmi munkát se, hiszen nincs hol, a mi vidékünkön a munkanélküliség jól megtelepedett. . . Ezért kérdeztük községben, kisvárosban és a megyeszékhelyen az önkormányzatokat: hogyan tudnak segíteni a bajba jutott öregeken. Nos, a számok szépek és nagyok - de a valós helyzet sokszor és legtöbb helyen szomorúbb. Minden nehezen élőnek nem jut a gondoskodásból se. Ráadásul az idősek nem is tudnak (nem is mernek vagy szeretnek) kérni. Talán egyre indokoltabb, hogy leküzdjék szemérmüket! Martfűn . A nyugdíjasok is kaphatnak segítséget Példás gondoskodás az idősekről Nem nyilatkozom
