Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)

1994-08-18 / 194. szám

1994. augusztus 18., csütörtök Portré Darázs Árpád Jászberény díszpolgára T ehetsége fényével beragyogta életünket Jászberény önkormányzata díszpolgári, címet adományo­zott a város kiváló szülöttének dr. Darázs Árpád karnagynak, a Columbia Egyetem professzorának. A posztumusz díj át­adására augusztus 20-án kerül sor. Az alábbiakban közreadjuk Kemenesi Gabriella munkáját, aki a Sáros András Alapítvány pályázatára készítette tanul­mányát 1993-ban. Köszönetünket fejezzük ki az alapítvány kuratóriumának, hogy lapunk rendelkezésére bocsátotta a dí­jazott pályamunkát, s dr. Puskásné Darázs Margitnak a port­réfotóért. Azt mondod, hogy 'nem szereted a karéneket? Nem, ez nem lehet. Egyszerűen nem hi­szem el - mondta. A kórusban angyalok hangját hallod. Azt akarod mondani, hogy nem akarsz angyal lenni? Mindössze erre törekszem...,‘hogy megta­nítsam az embereket, hogy an­gyallá váljanak”. (.THE STATE”) 1986. december 17.) Darázs Árpád 1922. július 7-én, Jászberényben született. A család és tanítói korán felfigyel­tek zenei képességeire. A József Nádor Gimnáziumban (a mai Lehel Vezér Gimnázium) már szinte minden szabadidejét a zenének, az éneklésnek szen­telte. Szünetekben összeszedte a fiúkat és lányokat, majd rög­tönzött énekkari próbát tartott. Andrássy József így emlékszik vissza ezekre a próbákra: „Mindig kellemes légkör uralkodott ezeken a ,próbákon , amihez nagyban hozzájárult Darázs Árpád személyisége. Áradt belőle a zene iránti szere­tet és tisztelet". A gimnazista Darázs Árpád­nak nagy szerencséje is volt, hi­szen Bakki József karnagy, a ki­váló pedagógus, Jászberény ze­nei életének fáradhatatlan újjá­szervezője felismerte rendkívüli tehetségét. Segítette és ösztö­nözte eredeti tehetségének ki­bontakoztatására, zenei tanul­mányok folytatására. Segítette a döntésében, hogy a zenei pályát válassza hivatásul. Az ifjú Da­rázs Árpád évekig énekelt a Pa- lotásy Kórusban, s Bakki József időnként már ekkor rábízta az énekkar vezénylését. Mindez önbizalmat, erőt adott az ifjú­nak. Jelentkezett és felvételt nyert a Zeneakadémiára. Leve­leiben, barátaival folytatott be­szélgetéseiben, rádió- és sajtó- nyilatkozataiban szinte soha­sem feledkezett meg ezekről az évekről. Nagy szeretettel emlé­kezett a Palotásy Kórusban el­töltött évekre, a „nagyon tisztelt Bakki Józsefre”. A zene mellett másra is szakí­tott időt, a boxra. Hiszen nem csak a lélek harmóniájának megteremtését tartotta fontos­nak, hanem a testét is. A diák­éveket, a diáktársakat, a ked­ves emlékeket, amelyek Jászbe­rényhez, szülővárosához fűzték, sohasem tudta elfelejteni. Tíz év után írott levelében, amit már a messzi földrészről, Ame­rikából küldött levelében így vall: „Szeretett volt osztálytár­saim! Ha gondolataimat, ame­lyekben szüntelenül Felétek, Veletek vagyok - eddig papírra vetettem volna, akkor most nem légiposta, hanem hajó kellene, hogy levelem továbbítsa. Nincs semmi, amit ne nagyobb örömmel csinálnék, mint látni Benneteket, hallgatni az elmúlt évek színes eseményeinek fo­lyamatát.” (Farmingdale, 1964. IX. 17., le­vélrészlet) A középiskola elvégzése után a Zeneakadémián tanult tovább, ahol három diplomát szerzett. Húga, dr. Puskásné Darázs Margit elmondása szerint is mindig végtelen szeretettel be­szélt tanárairól, a zenei pálya­kezdését istápoló Bakki József­ről, Bárdos Lajosról, Kodály Zoltánról, Harmat Artúrról. Ilyen nagyszerű tanárok, ilyen zenei előzmények, tanulmá­nyok után így vall. „Én komolyan veszem a hi­vatásomat, és az volt a célom, hogy a magyar zenekultúrát olyan széles körben tudjam ter­jeszteni, amit csak erőm és te­hetségem megenged.” Ez az el­hivatottság-gondolat is segítette döntését, hogy a tanítóképző in­tézeti tanárságát feladja, és él­jen a nagy lehetőséggel: a Ma­gyar Rádió Énekkarának veze­tője legyen, és vezető karnagy­ként tevékenykedjen a Magyar Állami Népi Együttesnél. Elhivatott, megszállott mun­kája elismeréseként a kulturális kormányzat 1955-ben Liszt-díj­jal jutalmazta. Bár ígéretes jövő állt előtte idehaza is, 1957 telén váratlanul elhagyta szülőföldjét, és Amerikába hajózott. Vajon miért? Erről így ír egyik ké­sőbbi levelében: „Magamnak sem tudnám teljes világosan le­írni, egyetlen pozitív értelmét abban látom, hogy kis részemet érzem abban, hogy itt terjeszt­hetem a magyar zeneoktatás előrehaladott módszereit - igen biztató sikerrel”. A hosszú tengeri utazás alatt sem tudott meglenni kórusmu­zsika nélkül. A hajón utazó több száz magyarból énekkart alakí­tott, amelyet természetesen ő vezényelt. így alakult ki az első - ahogyan ő nevezte - amerikai kórus. A 150 tagú énekkar egy amerikai tiszt segítségével dal­lal köszöntötte új otthonát a partraszálláskor. Amerikai útja teljesen elő­készítetlen volt, nem várt rá senki, és semmi. Mindazt, amit Amerikában elért, saját kitartásának és akaratának kö­szönheti. Egyszerű kétkezi munkával kezdte az új életet. De a zene mindvégig jelen volt életében. Ezt az időszakot később így emlegette: „az én hősi korszakom”. Azokban a munkás években sem nyughatott, és ahol csak megjelent, kórust alapított. Dolgozószobája falai tanúskod­tak a hősi időről, hiszen a képe­ken ott voltak vele első kórusai: a telefongyári férfikar, a cipő­készítők központi kórusa, épp úgy mint a pincérek, pincérnők és boyok kórusa, amelyet akkor szervezett, amikor a Horfordy Hilton Hotelben dolgozott. 1962-ben amerikai állampolgár lett, s haláláig azt vallotta: „több megbecsülést kaptam, mint amiről valaha álmodtam, vagy mint amit érzésem szerint megérdemeltem”. Darázs Árpád tarsolyában komoly zenei tudással érkezett az „újhazába” magyarországi szülőföldjéről. Ebben nagy sze­repet játszott az a tény, hogy Kodály Zoltánnak, a zene­szerző-tanárnak tanítványa és barátja volt. „Darázs egyik varázsa hiva­tása iránti elkötelezettségében rejlett, lelkes odaadásában, kü­lönlegesen kedves akcentusá­ban, melyek együttesen bűvkö­rébe vonták azokat, akik kóru­saival összeköttetésbe kerül­tek. De a „varázs” másik része kiváló szaktudása volt, amely- lyel a Kodály-féle énektanítási módszert, melyet Magyaror­szágról hozott magával, misz- szionáriusi meggyőződéssel terjesztette... Budapesten a Mester keze alatt, magába szívta a módszer tanításait, és azt átplántálta diákjaiba... Ugyanezt a módszert alkal­mazta a nemrégen általa alapí­tott Palmetto Mastersingers kórussal (1981), és koncertjei, bármilyen kórussal lépett pó­diumra telt házat vonzottak minden egyes alkalommal”. - írja Dél-Karolina legnagyobb napilapjának („THE STATE”) kulturális rovatvezetője. Rövidesen megalapozta hír­nevét Amerikában is. Elnyert egy hatezer dolláros Rockefel­ler zenei ösztöndíjat, (a 60-as évek közepén), és tudomást szerzett egy kórusról, amelyik éppen karnagyot keresett. Ez az énekkar volt a Szent Kilian fiú­kórus, Farmingdale New York városában. Ezzel a kórussal fel­lépett - többek között - a New Yorki Philharmonikusokkal. így ír ekkori életéről: „New York városától 50-60 km-re levő kis városban lakunk, há­rom évvel ezelőtt vettem egy kertes házat, ahol szabadidőnk­ben a virágokat babusgatjuk. Mindhárom gyerekünk, - két fiú, egy lány - középiskolába járnak, jól tanulnak, sok örö­münk van bennük, feleségem itthon van, nem dolgozik. Jó­magam azok közé a kevés sze­rencsések közé tartozom, akik otthoni hivatásukat tudják itt folytatni.” (levélrészlet) 1961-66-os években, a Mol­loy College tanáraként dolgo­zott, Rockville Centre, New York városában, és 1962— 66-ban a Columbia University (New York) tanárképző fakultá­sán működött. Majd 1966-ban kinevezték az University of So­uth Carolina (U.S.C.) Zenei Tanszék tanárának, és családjá­val Columbiába' költözött. Na­pokon belül megszületett a Concert Choir, az egyetem énekkara. Két év múlva ő lett az 55 tagú, elemista gyerekekből álló Columbia Fiúkar karnagya. „A gyermeki lélek, a legter­mékenyebb talaj, amelybe el­vethetjük a zene szeretetének magvait. Ezért külön öröm, ha gyerekekkel dolgozhatom...” - vallja és tanítja. Ezenkívül még a Columbiai Borbély Együttes­sel is dolgozott: „Negyven elra­gadó, remek, kedves ember, akikkel öröm volt együtt dol­gozni, és akiknek soraiban bap­tista paptól ügyvédig, kereske­delmi ügynöktől egyetemi taná­rig, a társadalom minden rétege található volt.” - mondta nagy szeretettel az együttesről. Igen sok módszertani elő­adást és tanfolyamot vezetett énektanárok számára, amelyben a magyar Kodály-féle módszert ismertette meg az érdeklődők­kel. 1964-ben adták ki első - amerikai zeneprofesszor barát­jával alkotott - könyvét, amely a Kodály-módszer szellemében íródott. 1972-ben a Columbia University-től nyerte el a dok­tori címet. 1976-ban a Concert Chair-ral vett részt a Nemzet­közi Bartók Béla kórusverse­nyen Debrecenben. Hatalmas sikerrel szerepeltek, és az első díjat is ők hozták el. így írt erről a Hajdú-Bihari Napló: „Pár pillanat még, a né­zőtéren felcsattan a taps, a hall­ban rendeződnek a sorok, s az amerikai Dél-Karolina Állami Egyetem Kodály-kórusa bevo­nul a színpadra. Újra elcsende­sül a Bartók-terem, majd fel­hangzik az első műsorszám: Paynter: Exultet coeleun laudi­Az emléktábla felirata, s szülőháza a Korcsolya utcában Darázs Árpád zongoráját testvére dr. Puskásné Darázs Margit a zeneiskolának adományozta. Felvételünkön egy tehetséges zeneakadémista, a jászberényi Kiss Henriett játszik rajta 9 bis című kompozíciója. Ezt egy Händl-, Bartók-, Kodály- és Nystedt-mű követi. A hangulat egyre forróbb, a közönség vas­tapssal köszönti a nagyszerű produkciót... A siker egyér­telmű, a kórus tagjainak arcán öröm ragyog, s amikor kivonul­nak, boldogan borulnak egymás nyakába.” Ezt a díjat sok egyéb európai díj is követte, de számára ez a magyarországi első díj jelentett a legtöbbet. „Olyan boldog és büszke voltam” - emlékezett vissza. Mindenütt elismert karmester volt. Professzionalizmusukat a legszigorúbb kritikusok is mél­tányolták. A Concert Chair volt tagja így emlékezik vissza Da­rázs Árpádra: „Többet hoz ki belőled, mint amire valaha is képesnek tartottad magad. Va­rázslatos ereje van, és nem tu­dok senki mást, akire ugyanezt mondani merném”. Általában kétévenként haza­látogatott, Magyarországra és szülővárosába, Jászberénybe. Hol mint magánember, hol rríint karmester, kórusa élén. Mindig sajnálta, ha nem sikerült haza­jönnie. Nemcsak kóruszenével fog­lalkozott, hanem 1972-80 kö­zött a Columbiai Philharmoni- kus Zenekar igazgatója is volt. Arra törekedett ezalatt a nyolc év alatt, hogy a zenekart mind számban mind minőségben gya­rapítsa, és repertoárját kiszéle­sítse. 1980-ban ismét Magyar- országon járt kórusával, és ek­kor adott koncertet Jászberény­ben, a Palotásy Dalkörrel közö­sen. Ezt az eseményt felejthetet­len emlékei közé sorolta: „A vendéglátás az csodálatos volt, hihetetlen meleg fogadtatásban volt részem. Sok iskolatársam­mal is találkoztam. Nagyon sok kedves emlék fűz ehhez a szép városhoz.” 1981-ben újabb együttest alapított, ezúttal férfikart, amit Palmetto Mesterdalosoknak ne­vez el. E kórus elnöke mondta Da­rázs Árpádról: „Igen igényes volt, soha nem volt két egy­forma próbánk. Lehet, hogy ez okozta, hogy azonnal és öröm­mel reagáltunk kéréseire. Elbű­völt bennünket!” Nem csupán Amerikában és Európában lép­tek fel, hanem számos más földrészen is. A Ko- dály-módszert szerte a világon népszerűsítette, előadásokat tar­tott például Kanadában, Peru­ban, Amerika 32 városában. 1986. október 18-án a Caro­lina Coliseumban megrende­zett koncert volt hivatva arra, hogy Darázs Árpád húsz évi munkáját és a város zenei fej­lődése iránti érdemeiért kö­szönetét mondjon a lakosság és a város vezetése. Ekkor már súlyos beteg, leukémiában szenvedett. Azonban nem tágí­tott elhatározása mellől, misze­rint fellép a koncerten. A szü­netben Stenly Smith átnyújtotta Darázs Árpádnak a város nevé­ben az ezüst serleget, melyre az alábbi szöveget vésték: „Áz él­vezetért, melyet húsz évi zenei vezetésével nekünk nyújtott.” Ő így válaszolt: „Az elkövetkező húsz évben még keményebben fogok dolgozni, hogy ezt a ki­tüntetést ténylegesen kiérde­meljem.” Darázs Árpád tehetségének, lelkiismeretességének elismeré­sét az amerikai elnök levele is bizonyítja: Drága Dr. Darázs! Betegséged híre eljutott hozzám. Tudom, hogy szá­modra nagyon nehéz most. de vigaszként álljon számta­lan barátod és tisztelőd imája és támogatása. Zene­karriered két kontinenst köt össze. Aki valaha a magyar Liszt Ferencről elnevezett Zeneakadémia diákja volt, az jelenleg a Dél-Carolinai Egyetem és az U.S.C. kon­cert-kórus vezetőjeként fénylő példaként áll előt­tünk és ösztönzést ad mind- annyiunknak. Mint a Ko­dály-módszer vezető képvi­selője nagy megbecsülést szereztél a kórusmuzsiká­nak számtalan ember szá­mára az egész világon. Üdvözöllek és köszönöm, hogy tehetséged fényével beragyogtad életünket. Őszinte híved: Ronald Reagen 1986. décémber 16-án végleg eltávozott közülünk. Haláláról megrendültén értesültek a zene és a kórusmuzsika művelői és műélvezői. Dr. Házi Vencel ezekkel a szavakkal búcsúzott Darázs Árpádtól, feleségéhez írott levelében: „Élete során százezreknek, millióknak szerzett gyönyörű­séget a zenével, énekkel. Bár idestova 30 éve hagyta el Ma­gyarországot, tudom, hogy an­nak egy kis darabját szívében, lelkében, munkájában mindig magával hordta. A Magyar Népköztársaság sem felejtette őt el, nevét ma is a magyar tár­sadalom jelentős része ismeri, és Önökkel együtt gyászolja.” (Levélrészlet, Washington, 1986. december 17.) Szülővárosa, Jászberény az 1992. szeptember 12-én felava­tott emléktáblával (amely szü­lőházán, Korcsolya utca 8. szám alatt található) tiszteleg emléke előtt. Az előtt az ember előtt, aki sohasem tagadta meg szülő­földjét, aki egész életében a magyarság, a magyar kórusmu­zsika elismertetéséért és nép­szerűsítéséért munkálkodott. Dr. Darázs Árpádot nem csu­pán a jászberényiek, nem csu­pán a Dél-Karolinában élő ze­nebarátok őrzik emlékezetük­ben, hanem a magyar komoly­zene hívei szerte a világon, egykori barátai, tanítványai, tisztelői tervezik, hogy 1993-ban hazánk fővárosában, Budapesten helyeznek el emlék­táblát egykori lakóhelyén, hir­detve karmesteri nagyságát. Én remélem, hogy városunk önkormányzata nemcsak a szü­lőházán 1992-ben elhelyezett emléktáblával örökíti meg Da­rázs Árpád emlékét, hanem va­lamely jászberényi közterület róla történő elnevezésével, eset­leg díszpolgári cím adományo­zásával is. Bízom abban is, hogy to­vábbi adatközlők (volt osztály­társak, barátok, a Palotásy kó­rusbeli daloc,lrsak: Németh Jó­zsef, Simon ózsef, Simon Pál. Streittmann Andrásné) doku­mentum-lelőhelyek: a debre­ceni művelődési központ, nem­zetközi hangversenyeinek ar­chív anyagai, a Magyar Rádió hangarchívuma révén a későb­biek során újabb adatokkal bő- víthetem a dr. Darázs Árpádról meglévő ismeretanyagot. Kemenesi Gabriella

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents