Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-15 / 191. szám
6 Erdélyi barangolás 1994. augusztus 15., hétfő Déváról Szolnokra, Szolnokról Pestre, Pestről Torockóra Szilágyi Erzsébet kálváriája Szilágyi Erzsébet, a Magyar-Román Humanitás Alapítvány dévai tagja és életének bizonyos szálai Szolnokra vezetnek. Hogy miért, ennek eredtünk a nyomába. 1948-ban született Torockón. Rá négy évre lett egy húga. 1967-ben férjhez ment és két gyerekkel gyarapodott a család. Márta 68-ban érkezett, Istvánka ’74-ben. Sajnos a kisfiú szívelégtelenséggel látta meg a napvilágot, de mindez csak hétéves korában derült ki. Nehéz évek követték egymást: az édesanya kicsi fiával megjárta Kolozsvár, Marosvásárhely, Bukarest kórházait. Vezseny- ben lakik az egyik rokonuk, az ő javaslatára 1986-ban felkeresték Szolnokon dr. Mészáros Mártát. Alaposan megvizsgálta a kisembert és a keresztszülőknek azt is elmondta: súlyos a helyzet. Ajánlott Pesten egy híres specialistát, Bendig László doktort. Ő meg is műtötte, ugyanezen év szeptemberében azt is elmagyarázta: az apró emberke mellkasát két évenként fel kell nyitni, billentyűcserére, mindaddig, amíg a test növekszik. Ezt a kisfiú, Istvánka nem vállalta. Hazajöttek Dévára, február 13-án 1987-ben megtartották a legényke utolsó szüli- napját. Elhívták erre az egész osztályt, az osztályfőnököt, hiszen Istvánka iskolába járt. Akkorra beszerezték a konfirmáló ruhát, mire szomorúan így szólt:- Édesanya, kár ezért a drága szép ruháért. Nekem erre már nem lesz szükségem.- Ne beszélj csacsiságot Istvánka.- Mondom, ahová ez a ruha majd kerül, azért kár. De tudod mit? Ha bármi történik velem, te ne búsúlj, ne sírj. Az anya kiment a szobából, nem tudta visszatartani köny- nyeit. 1987. június 4-én felkelt, megreggelizett, majd az ebédet is elköltötte. Estébe hajlott az idő, amikor fulladni kezdett.- Édesanya, nem kapok levegőt... Rohant vele az anyuka a dévai kórházba, de az úton a vállán a kis Istvánka örökre megpihent. Pünkösd első napján temették: Torockón családi sírboltba. A konfirmáló ruhájában, és a hosszú, hosszú útra az anyuka két dolgot tett kisfia zsebébe. Egy Pesten vásárolt piciny kis autót, meg egy golyóstollat. A tragédia nem járt egyedül: 1982-ben meghalt a húga, akinek árván maradt a 3 éves kislánya, Judit. Ő neveli Jutkát, ma 15 éves nagylány. Közben az első házassága tönkrement, az előző férje nem vállalta a kisfiú betegségét: azt, hogy kórházba be, kórházból ki. A nagylánya felnőtt, 26 éves tanárnő, és van egy kisfia, Zsolt. Akár a saját fiát, Istvánkát látná. Tíz éve neki is új párja van, akivel jól megérti magát. Sokszor járt Magyarországon, de a jobb élet soha nem kecsegtette. Képtelen volt elhagyni Dévát, ahol él, Torockót, a családi sírboltot, ahol édesanyja, édes húga és kisfia pihen. Ide készül majd ő is, ha egyszer érte jön a fekete fedeles hintó. Hálával tartozik a szolnoki, pesti doktoroknak, orvosnőknek, a jó ismerősöknek, az unitárius egyháznak, mindenkinek, akik anyagiakkal is támogatták egyetlen fia utazásait, műtétjét. Ennyit egy szép nevű, talpraesett torockai asz- szonyról, aki ma Déván él, de ismeri Szolnokot, Vezsenyt, Pécset, Pestet is. Mégis mindig visszatér oda, arra a földre: amelyből vétetett. .. Hetente kétszer: Székelyudvarhelyi Híradó Segítették az alapítványt Ez a táborozás nem jöhetett volna létre, ha a: Növényolajipari Vállalat, a Vöröskereszt Jász-Nagy- kun-Szolnok megyei vezetősége, a Szászakku, a Köz- társasági Megbízott Területi Hivatala Szolnok, a Jászberényi Tejipari Vállalat, a Ceglédi Cipőgyár, Szlávik Menyhért hévíz- györki magánfuvarozó, a Pest megyei önkormányzat, a budaörsi és a veresegyházi önkormányzat, az Abo- nyi Mezőgazdasági Szövetkezet, Szilágyi János magánvállalkozó Túra, A Csíkszeredái Magyar-Román Baráti Társaság, a Székelyudvarhelyi Sigapress Kft. és a Székelyudvarhelyi Egészségügyi Szakközépiskola valamilyen formában nem támogatja az alapítványt. Köszönet érte! A negyvenezres lakosú városnak akad egy saját újságja, amelyik hetente kétszer: keddenként és csütörtökönként jelenik meg 17-18 ezer példányban. Nemcsak a városban, a környékén is árusítják a nyolcoldalas lapot, amelynek Kész Csaba Levente a mindenese.- Kész úr, bemutatná a lapot?- Örömmel. Az Infópress Részvénytársaság adja ki, és számítógépes a szedése. A tükröt is megcsinálom: a politika, meg a gazdaság a szakterületem. Egyébként hét segítőm van.- Mi foglalkoztatja ma legélénkebben ezt a várost?- Sorolom. A legégetőbb: a kaszámyatelepítés. Ide kerülne egy román kaszárnya. Valamikor tényleg kérték az emberek, hogy ne vigyék messzire a gyerekeket. Időközben rájöttek: ennek van politikai vetülete is, így a városi tanácsban jelenleg 17-en ellenzik, 2-3 ember tartózkodik.- Miért?- Nézze, ez egy magyar város, talán 800 román ha él itt. Ha felépül, 100 román tiszthelyettesnek, tisztnek kell lakást adni. Mert a vezetés román. Példa rá a helyi rendőrség: a 110-ből 5 a magyar.- Nem veszik fel őket?- Ugyan már, nem mennek erre a pályára a magyarok. Azután a korrupció is él, létezik errefelé. Ez bizony nagy probléma. Akár az új tanügyi tövény, amelyik alaposan leszűkíti az anyanyelvi oktatást. Már pedig nekünk magyar az anyanyelvűnk. Ennek ellenére magyar iskolákban a szaktágyakat is románul kell tanítani. Ez bizony visszalépés még a Ceausescu-korszakhoz is ... írta: D. Szabó Miklós Fotók: Takács Pál és D. Szabó Miklós Huszonnyolc év a Hargita lábánál Középen a hófehér hajú Lukács Anna, ivói tanítónő az ajándékokkal Egy ivói lakóház és a mi kis küldöttségünk Akad egy kis falu, Székelyudvarhelytől negyedszáz kilométerre, a Hargita szomszédságában. Másfélezer lélek lakja és a falu tanítói: Lukács Anna és a férje, Lukács Dénes. Anna néniék 35 éves házasok és 28 éve itt okítják a kemény székely koponyákat. Anna néni haját az elsuhanó telek már hófehérre meszelték, de a kedélye ma is meghökkentő a nyugdíjas tanítónőnek, igazgatónőnek.- Kedves, három éve van villanyunk, előtte petróleumlámpa virított. Én voltam az igazgató, Dénes, a férjem: tanító. Ma ő az igazgató.- Mi mindenre nevelte a gyerekeket?- A legfontosabbra. Arra, hogy szeressék ezt a földet, ahol születtek, meg eleik éltek, és ne is hagyják el.- Hány saját gyereket neveltek?- Hármat. A legidősebbik sofőr, a középső tanár, a legkisebb most érettségizik.- Nehéz itt a szolgálat?- Bizony az, a hatalmas hegyek tetején, között. Mert a falu 1 ezer 400 méteres magasságra épült. Volt gyerek, aki naponta két órát gyalogolt az iskoláig, meg vissza. Az egyik román tanfelügyelő kő- korszakbeli iskolának hívta, és kifogásolta: a nebulók nem tudnak románul.- Erre mit válaszolt?- Tanfelügyelő úr, errefelé egy láb sincs román, hát akkor kitől tanuljon a fej? Petróleum- lámpa mellett, de sok szép színdarabot előadtunk!- Maradnak a faházukban a hegy tetején?- Ennél szebb helyet nem láttam a földön. Ez olyan akár a paradicsom. Bércek, erdők, patakok, medvék, vaddisznók. Mi kellene még! Noha én köröndi vagyok, a párom zetelaki, már kinéztük az örökös tanyát. A fenyőfák között van egy kis temető: mi innen csak oda költözünk. Arra azért még ráérünk kedves Aranka néni, Dénes bácsi! A falunak még névtáblája sincs A legdinamikusabb kábeltévé Székelyudvarhelyen nem is olyan régen létesült az ATI-BETA Rt., amely a legdinamikusabb magyar nyelvű kábeltévének számít. Sikerült megszerezni 10 évre a működési engedélyeket, tudtuk meg Györfi György stúdióvezetőtől. A volt mozit alakították át és már 22 embert foglalkoztatnak. Jelenleg reggel 9-től 13 óráig, illetve este 7-től 23-ig filmeket vetítenek. Igaz, önálló műsoridejük is van: ez jelenleg napi 20 perc, de a cél az, hogy 4 óra legyen. Japán csúcs- technikát sikerült vásárolniuk és már 5 ezer előfizetőjük van. Osváth Enikő 26 éves, széparcú, hosszú hajú kedves ifjú hölgy. Érettségi után dolgozott, majd gondolt egy merészet és beiratkozott a hároméves egészségügyi technikumba. Tulajdonképpen már majdnem végzett, noha szeptemberben még várja egy vizsga. A Maros megyei Szászcsává- ron él és Székelyudvarhelyen, lakóhelyünk kollégiumában váltottunk vele pár szót. Ugyanis kollégistaként ő is ebben az épületben lakott három évig. „A szüleim már nyugdíjasok. Van egy lánytestvérem, ő már férjhez ment, és két gyereket nevelnek. Szán- csávás 900 lelkes aprófalu, Maros megyében. Színmagyar, egyetlen egy román családdal, akiknek a fia kiválóan beszél magyarul. Noha a település magyar, az összes kiírás román. Igaz, az 1989-es forradalom után itt is megjelent a kétnyelvű falutábla. Ezek közül a magyar kiírást valaki leverte, majd ezután valakik a románt is leütötték, így az én falum most olyan árva, hogy még névtáblája sincs. Hogy mi lesz velem? Szeretnék otthon elhelyezkedni, de nálunk még körzeti rendelő sincs. A 3-4 kilométerre lévő Désre járnak az emberek és jó lenne ott valamilyen munkához jutni. Ha nem is most, majd ősztől, amikor megkapom az oklevelet.” Négy keréken, negyvennégyen Azon a hétfői napon a Magyar-Román Humanitás Alapítvány tagjaként negyvennégyen ültünk buszra és eredtünk úticélunk felé, Székelyföldre. Akadt a túrázók között Pest megyei, budapesti, nógrádi és nyolc Szolnok megyei is, amikor kigördült járművünk Szolnokról, a Domus mögötti parkolóból. Gyulánál léptük át a határt - és utazó láss csodát -, a román oldalon sem töltöttünk többet hatvan percnél. Arad után lerobbant falvakon haladtunk keresztül. Bizony száz ház közül kilencvenre ráfért volna a tatarozás. Bezárt kőbányákat hagytunk mögöttünk és este nyolc körül érkeztünk meg Dévára. Itt dr. Firczák György úr és Berey Elisabeta, az alapítvány román vezetői fogadtak bennünket. Gyors vacsora, és máris alvás, mert másnap hosszú út, 280 kilométer várt ránk Székelyudvarhelyig. Dél körül indultunk és nyolc óra teltével állt meg a buszunk Udvarhelyen. Vártak bennünket, az egészségügyi iskola kollégiumában biztosítottak szállást. Nagyok voltak a termek, szobák, így fordulhatott elő, hogy a fiúhálóban hölgyek is aludtak. Jelenlétük jótékonyan hatott a légkörre, mert a srácok is visszafogták esti pikáns viccmesélésüket, csak Tivadar atya - egy fővárosi plébános - rázta a fejét a közös szállás miatt. Itt öt csodálatos napot töltöttünk. Megnéztük a Székely A Medve-tó madártávlatból. A vize annyira sós, hogy akinek parányi karcolása virít a kezén, vagy a lábán, jobban teszi, ha nem ereszkedik bele. A győztes lányfoci csapatnak a sikeres meccse után annyi ereje maradt, hogy könnyűszerrel felemelte edzőjét, a szolnoki Kollár Attilát Múzeumot, majd a fiata- lok-öregek, lányok-asszonyok focimeccs borzolta a kedélyeket. Mit mondjak? A fiatalok és a lányok nyertek. Ezt követően másnap leugrottunk Parajdon a sóbányába. Százhúsz méter mélyen játszóterek, óvodák színesítik a lenti világot, ahol apró, légzőszervi nyavajákban szenvedő gyerekeket gyógyítanak. Bizony érkeztek ide kis betegek Ausztriából, Németországból, Magyarországból is. Naponta négy órát kellett lenn tölteniük. Fürödtünk a Medve-tóban, amelyik alakja miatt a Kárpátok félelmetes lakójától kapta a nevét. Olyan sós az ártatlan, hogy mindenkit felvet, így még a ful- doklásos úszótechnikával rendelkezők is szelték a habokat. Korondon sok pénzt költöttünk. Ki cserepet, ki fonott kosarat, ki kardigánt vásárolt. Ki mit tud Székelyudvarhelyen, az ebédlőben. A csoport tagjai között három Szolnok megyei is van. Elmentünk a Szent Anna tóhoz is, ez egy 600 méter átmérőjű tengerszem. Csak az esővíz táplálja, mégis olyan tiszta, akár a patyolat. Felkerestük Koron- dot, megnéztük a híres fazekasokat, akik hovatovább kisebb gyárakban, üzemekben állítják elő termékeiket. Felzötykölődtünk Ivóba is, ez Székelyudvarhelytől 27 kilométerre, egy hosszan elnyúló, tündén falu. Másfélezer magyar lakja és beszélgettünk a híres tanítóval, Lukács Annával, aki 28 éve pallérozza a kisdiákokat. Ha kimegyünk az udvarra, oda kékellik a Hargita, a kert előtt és mögötte zúgó hegyi patakok rohantak a síkság felé: vizüket issza a falu lakossága. Mál- nát-földiepret szedtünk a hegyi ösvényeken, flekként sütöttünk a patakparton, megcsodáltuk Csíksomlyón a templomot, beszéltünk 72 éves szerzetessel. Érdekesség, van a soraikban egy 96 esztendős vasmisés pap is. Amikor megkérdezték tőle: - Atyám, ezután milyen miséje következik?- A gyászmise, fiaim. De azt már ti mondjátok érettem - válaszolt frappánsan az agg csuhás. Lépten-nyomon találkoztunk a székelyeknél a szeretet ezernyi apró megnyilvánulásával és Bondor István, Hargita megye tanfelügyelőjének jóvoltából a Ceausescu-villát is körbejárhattuk. Igaz, derék kísérőkkel, két óriási kutya társaságában, de azok csak ugattak és nem haraptak. Láttunk még egy villát, hosz- szúkás, csúcsos tetejű, amelyet Kupa Mihály villájaként emlegetnek Székelyudvarhely-szerte. Szereztünk sok barátot és visszafelé jövet egy csodálatos napot töltöttünk Déva mellett, a Retye- záton. Itt felhőkbe nyúló szirtek, zuhanó vízesések kísérték utunkat. A határnál hazatérőben szinte hihetetlen, de leírom: a román oldalon 3, azaz három perc alatt engedtek át. Mit hoztunk az egyhetes szép túráról? Ezt az írást, néhány fotót, és pár emberi portrét, amelyet ezúton nyújtunk át tisztelt olvasóinknak.
