Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-12 / 189. szám
12 Sorstársak 1994. augusztus 12., péntek Mi is ott voltunk! A Kézenfogva ÉFÉE által meghirdetett egészséges és fogyatékos gyerekek közös táborát meglátogatta köztársasági elnökünk felesége, Göncz Árpádné, Zsuzsa asszony is. A látogatásról beszámoltunk lapunkban. A protokoll képek mellett készültek olyanok is, amelyek e találkozás meghittebb pillanatait ábrázolják. Fotóinkon Zsuzsa asszony a táborozok és a tábort támogató szponzorok körében. Beszélgetés a szülőkkel Könny és mosoly A fogyatékost nevelő szülőnek ezernyi gondja van. Sokkal több. nehezebb és összehasonlíthatatlanul nagyobb lelkierőt kíván az élete, mint annak, akit egészséges gyermekkel áldott meg a sors. A fogyatékost nevelő szülők problémáiról nagyon sokat lehetne beszélni. Göncz Árpádné látogatásakor is szó volt ezekről. Fórumot rendeztek, ahol Zsuzsa asszony találkozott a szülőkkel. Persze nem a szokásos, hivatalos fórumra kell gondolni, nem. A Fiumei úti iskola udvarán, az árnyékot adó fák alatt leültek a szülők körben és mindenki elmondta a maga életét, véleményét, vagy éppen megkérdezte azt, ami foglalkoztatta őt. Számtalan sors rajzolódott meg a beszélgetés alatt. Megannyi küzdelem, megannyi elszántság, hogy az élet nehéz, de az ember azért nem adja fel. Nem is adhatja fel. A fogyatékost nevelő szülő éppúgy szereti gyermekét, mintha egészséges volna, nem tesz különbséget. Talán csak annyiban, hogy a sérültet még jobban félti, dédelgeti. De a szülők ereje is fogytán. A türelmet sem méri mindig egyformán az élet, a szülő is ember, elfárad az állandó feszültségben. Egy sérült gyerek mellett szinte állandó készenlétben kell lennie az édesanyának, édesapának, nem beszélve a betegségekről, az orvoshoz járásokról. Mindez kikezdi az ember erejét, jó volna pihenni. Ám lazításra, pihenésre sem pénz, sem lehetőség. A beszélgetésben fölvetődött többek között az is, hogy jó volna egy olyan gondozói szolgálat, amely segítené a sérült gyereket nevelő családokat. Milyen sokat jelentene az is, ha néha a szülők el tudnának menni együtt moziba, színházba, ha néha valaki besegítene az anyukának a háztartásba, a gyereknevelésbe. Ha mindig lenne autó, amikor orvoshoz kell szaladni, ha nem kellene a gyerekeket elszakítani a szülőktől. Könnyek között beszéltek olyan szülők, akik szeretnék, ha helyben, Szolnokon járna a mozgássérült gyerekük iskolába, és nem Budapesten. A gyerek otthon szeret lenni a legjobban, és például a Pető intézetben való nevelés-oktatás ára a szülőtől való távoliét. Ahhoz azonban, hogy egy mozgássérült, értelmileg ép gyerek a lakóhelyén végezze az általános iskolát, olyan intézmény szükségeltetik, amelyik befogadja a tanulót. De még ekkor sincs megoldva minden. Az ilyen anyuka rendszerint napközben többször is be-bemegy az iskolába, hogy elvigye a gyereket a vécére, átvigye a szaktanterembe. Tehát hiába van a gyerek az iskolában, a szülőt továbbra is leköti, aki emiatt nem tud munkát vállalni. Viszont más juttatást nem kap, mivel a gyerek iskolába jár, nem szorul otthoni ápolásra... A beszélők szeme sarkában bizony meg-megcsillant a könny, de így volt ezzel Göncz Árpádné is. Hiszen bármilyen keményen is próbálunk helyt állni az élet viharaiban, a megpróbáltatásnak is vannak határai. Szerencsére a könnyeket mosoly váltotta fel, hiszen a sérült gyermek nevelésének nemcsak a nehéz oldaláról tudtak beszámolni a szülők, hanem örömeikről és terveikről is. Az oldalt szerkesztette: Paulina Éva. Fotó: Korényi Éva Jeltolmács nélkül Jeltolmács...olyan keveset tudunk erről a szakmáról. Talán azért is, mert kevesen vannak. Túlságosan is kevesen. Jeltolmács, aki lefordítja, érthetővé teszi a süketnéma emberek beszédét a hallók számára, igen kevés akad hazánkban. Pedig, hogy mennyire fontos lenne, hogy minél többen elvégezzenek ilyen tanfolyamot, arra nap mint nap akad példa. Nemrégen a rendelőintézetben találkoztak egy süketnéma beteggel, és nehezen tudtak szót érteni vele. Ha bekerül a kórházba, az orvosok, nővérek csak a testi tünetei alapján tudnak segíteni rajta. Marad a bizonytalan kimenetelű mutogatás, rosszabb esetben az, hogy mindenki leírja, amit mondani szeretne. Milyen jó volna, ha lenne a gyógyintézetben valaki, aki értené a beszédét és tudná közvetíteni! Milyen jó volna, ha a nagyobb közintézményekben lenne egy-egy munkatárs, aki elvégezné a tanfolyamot, és alkalomadtán besegítene, ha egy süket ember ügyét kell intézni. (A cikk írása idején éppen a rendőrségen kellett szót érteni egy süket ügyféllel.) Nos, úgy tűnt, hogy Szolnokon el is kezdődött valami ezzel kapcsolatban. Tavasszal a különböző civil szervezetek és a megyei munkaügyi központ által meghirdetett Adj esélyt! rendezvényen is fölmerült többek között, hogy szükség volna jeltolmácsok képzésére. Volt is körülbelül tíz érdeklődő, de azóta néma csönd... Érdeklődtem a munkaügyi központban, hogy hol tart az ügy, mi történt azóta. Megtudtam, hogy valamiféle félreértésről, egymásra várásról van szó. A rendezvényen résztvevők a központra vártak, a központ pedig arra, hogy a tanfolyamot elvégezni szándékozók, vagy az őket támogató szervezet jelentkezzen a központnál, hiszen ők csak konkrét jelentkezésekre tudnak lépni, ezután van mód arra, hogy a központ akár támogassa a kérelmet egyéni képzésben, kifizesse például a képzési díjat. Korábban is volt hasonló kezdeményezés, amely a szolnoki gyermekvárosból indult. Akkor azonban azért hiúsult meg, mert egyetlenegy munkanélküli sem jelentkezett. A jeltolmácsolás ugyanis nem biztosít főállást, csupán kiegészítő tevékenység... Pedig biztosan volna jelentkező a nagyobb hivatalokban, aki szívesen vállalná el egy ilyen tanfolyam elvégzését. Csak meg kellene szervezni, el kellene indítani valakinek. A történetnek itt még nincs vége. A mozgássérültek megyei egyesületénél (akik szintén képviseltették magukat az Adj esélyt!-en) azt mondták, hogy több mint tíz jelentkező lapját leadták a munkaügyi központnak. De az volt a probléma, hogy a központ nem támogatja ezt a képzést, mert a jelenlegi formájában nem ad bizonyítványt. (Meg kellene várni, amíg a Bárczy Gusztáv egészségügyi főiskolán indul ilyen szak.) A megyei egyesület elnöke, Nász Margit szerint az lenne a megoldás, ha a nagyobb megyei intézmények - önkormányzat, rendőrség, OTP - akik úgy gondolják, hogy számukra a süket ember is ügyfél, összeadnának valamennyi öszeget, hogy egy-egy munkatársuk elvégezze a tanfolyamot. Kedvezményes üdülés Kedvezményes üdülésen vehetnek részt a szajoli mozgássérültek Balatonszepezd-fürdőn augusztus 23-tól 30-ig. Az ára 2863 forint. Akinek kedve van, meghosszabbíthatja még egy héttel, és akkor 5726 forintot kell fizetnie. A mozgássérültek természetesen kísérőt is vihetnek. Érdeklődni Fejes Károly- nénál lehet (Szajol, Gárdonyi Géza u. 16) augusztus 15-ig. Ök mindent elfogadnak, még a jó tanácsot is Ez a felvétel a csoport legutóbbi összejövetelén készült. A csoport néhány tagja (jobbról balra) : Hegedűs Ká- rolyné, Hegedűs Pálné, Simon Istvánné, Hegedűs Lajosné, balról pedig Fejes Károlyné csoportvezető. belémállt a görcs ... Én csak azt szeretném elérni, hogy ha véglegesen nyomorult vagyok, akkor ne kelljen minden hónapban igazolást kérni róla . . . Barta Katalin: - Az én apám például hadirokkant - papírja van róla -, 26 éves korában elveszítette a lábát. De nem értem, hogy miért kell ezt mindig újra bizonyítanom? Azt gondolták, hogy majd kinő a lába? Senkinek nem jut eszébe, hogy ezekkel az eljárásokkal megalázzák a beteget? A keserűség mellett szó esik az akaraterőről is. Arról, hogy anélkül bizony sokan nem tartanának itt, ahol ma tartanak. Fejes Károlyné: - Én kétszer voltam lebénulva, és nagy akaraterővel kerültem ki belőle. Mert azt mondtam, hogy nem igaz, hogy nem tudok a saját lábamon menni. Azt, hogy most így tudok járni, Czinege főorvosnak köszönhetem. Hegedűs Lajosné: - Én két évig feküdtem ágyban, miközben három gyereket neveltem egyedül. A hátam feltámasztottam egy párnával, úgy mostam. Közben nevelési segélyt se kaptam, mert azt mondták, hogy nem szorulok rá, van rokkant autóm. Nekem az a véleményem a dologról, hogy akkor már nekem nem kell segíteni, amikor tehetetlen vagyok. Akkor segítsenek, amikor még tudok mozogni, hogy ne legyen belőlem fekvőbeteg. A másik fájó pontom meg az, hogy elvárják, hogy ha valaki lenyo- morodott, az ki se menjen a házból. Az én testvérem 13 éve nem tud kijönni a házból. Fejes Károlyné: - Meg kell tanulni együtt élni ezzel a betegséggel. Nem szánalomra van szükségünk, hanem segítségre, összefogásra. A szajoli csoport az összefogást hirdeti és szeretné is megvalósítani. Fejes Károlyné energikus, határozott asszony. Munkájával elégedettek a csoporttagok. Gyakran jár Szolnokon társai ügyében. A polgár- mesteri hivatallal sikerült jó kapcsolatot kiépíteniük. Úgy néz ki, hogy egy kis pénzt is meg fog szavazni a csoport munkájához támogatásként az önkormányzat. A legutóbbi ülésükön ott volt Szabó Zsigmond polgármester, Kiss Istvánné jegyzőhelyettes, Nász Margit, a mozgássérültek megyei szervezetének elnöke, és dr. Urbán Szabó Béla jogász is. Eddig a Pick Szalámi Rt. a Solami Rt., a Szolnoktej Rt. a MÓL Rt., a Coca-Cola Rt., a Szolnok Pékség, a Kőbányai Sört Értékesítő Kft., a GEV Kft., az Unilever Kft., a Harle- qin Magyarország Kft. segítette alkalmanként munkájukat, de most szeretnének újabb szponzorokat is találni. Segítségre van szükségük ahhoz, hogy megvalósíthassák terveiket. Szeretnének kirándulást szervezni, kimozdítani a csoport tagjait, összejöveteleket rendezni, rendszeresen segíteni az ágyhoz kötött betegeket. Érkezhet támogatás pénz formájában is, adományként is. Mindent elfogadunk, még a jó tanácsot is - mondja Fejes Károlyné, akinek lakcímén, Szajol, Gárdonyi G. út 16. szám alatt lehet fölvenni a kapcsolatot a csoporttal. Szajolban megalakult a mozgássérültek helyi csoportja, amelynek vezetője Fejes Károlyné és Lajkó Zoltánné. A februári megalakulás óta több összejövetelt rendeztek. Minden hónap első hétfőjén 18 órakor, a művelődési házban találkoznak egymással. Mit tud a helyi csoport tenni a tagokért, mit tudnak tenni a tagok egymásért? - Erről beszélgettünk. Fejes Károlyné: - Itt, a faluban ismerik egymást az emberek, vagy fölkeresnek bennünket a problémákkal, vagy találkozunk az utcán. Sokszor megkérnek arra, hogy elintézzünk valamilyen hivatalos papírt. Mi mindenkinek segíteni akarunk, és a csoportba bárki beléphet. Nemcsak mozgássérült, hanem hallássérült, vagy szellemi fogyatékos is. Tagjainknak száma most körülbelül 120, mindig vannak új belépők. Sok problémával kell együtt élnünk. Például ahhoz, hogy a kedvezményeket megkapjuk, kell az igazolás a mozgáskorlátozottság megállapításáról. Most a szajo- liaknak Karcagra kell a bizottsághoz utazniuk. Eddig Szolnokra kellett, amelyik sokkal közelebb van. Hegedűs Károlyné kapcsolódik a beszélgetésbe: - Pedig az út Karcagra még nyugdíjas jeggyel is 320 forint. Én például eddig minden évben megkaptam a közlekedési támogatást, mert protézisem van, 100 százalékos rokkant vagyok. Most? Elmentem a házi orvosomhoz, aki azt mondta, hogy tudok járni. Fellebbeztem, de nem adták meg a támogatást. Hegedűs Lajosné: - Nekem is protézisem van, hatszor műtötték. Állandóan kezelésre kell járnom, hogy az állapotom ne romoljon. Rajta van a papíromon, hogy nem szállhatok tömegközlekedési járműre, de nem kaptam meg az igazolást, pedig ötször voltam az orvosnál. Mindig azzal érvelt, hogy tudok járni. Nem megyek többet hozzá, mert én nem koldulni akarok, ha nem jár, akkor ne adjanak! Az egy nagy tévedés, hogy most már házi orvosnak kell megállapítani a mozgáskorlátozottságot, ami korábban egy bizottság munkája volt. A házi orvos nem is tudhatja, hogy ez milyen dolog. Azt kérdezte tőlem, hogy bírok-e hat métert menni? Hát erre mit mondjak? Azt, hogy hat métert mindenki tud menni, akár bottal, akár négykézláb. Barta Katalin: - Én sokáig az egészségügyben dolgoztam. Amikor beteg lettem, teljesen elvesztem a bürokrácia útvesztőiben. Friss műtött betegként küldözgettek a papírommal ide-oda. A saját kórházamban nem úgy műtötték meg, ahogy kellett volna, mit mondjak még? Fejes Károlyné: - Az egészségesek sokszor nem tudják, mi is a mozgáskorlátozottság. Hogy az mivel jár. Engem négyszer műtötték a gerincemmel, de aki rám néz, csak azt látja, hogy tudok járni. Barta Katalin: - Baj az is, hogy kevés a nyugdíj, a gyógyszer drága, utazni kell. Ha az ember bekerül a szanatóriumba, ott is csak elvárják a borravalót. Arról nem is beszélve, hogy másfél-két évet kell vámom arra, hogy másodszor is beutaljanak. Azt mondtam az orvosnak, hogy én addig megdög- lök... Hegedűs Lajosné: - Én is elküldtem tavaly októberben a papírjaimat, hogy mikor mehetek újra szanatóriumba, mert a csontrendszeremnek nagyon jót tesz, de eddig még csak válasz sem érkezett. Barta Katalin: - Két hónapja várok már egy időpontra, egyetlenegy vizsgálatra, amely megmutatná, hogyan tovább ... Simon Istvánné: - Nekem agyvérzéses a férjem. Szeretnénk fölvenni a százötvenezer forint támogatást arra, hogy bekössük a gázt, tavaly is nekem kellett fát vágni télire, mert az uram nem tud. Hegedűs Károlyné: - Azért is jó, hogy van ez a csoport, mert itt összejövünk, mindenki elmondja, mi történt vele, és tudunk tanácsot adni egymásnak. Amikor elmegyünk a megyei gyűlésre, ott látjuk, hogy menynyi baj van. Sokan nem akarnak például tagdíjat fizetni. Nekem az a véleményem, hogy ne csak azt várjuk, hogy nekünk adjanak valamit, mi is adjunk .. . Barta Katalin: - Amikor dolgoztam, az egészségügyet belülről láttam, az ő szemüvegükön keresztül. Most a beteg szempontjából nézem a világot. És azt látom, hogy a betegnek sehol sincs joga, az orvosok vitatkoznak a posztokért, és a beteg a legutolsó. A házi orvos persze hogy nincs fölkészülve arra, hogy megállapítsa a mozgáskorlátozottságot, mert egyik percről a másikra megkapta ezt a feladatot. Az a baj, hogy rossz döntések érkeznek felülről, és ez ellen nem lehet mit tenni. Hegedűs Lajosné: - Én azt nem tudom megérteni, hogy ha egyszer véglegesen nyomorult vagyok, miért kell minden évben papírt kémem róla? Hegedűs Károlyné: - Azt sem értem, miért van az, hogy ha a gyerekem mozgáskorlátozott, én mint szülő megkapom érte az autóhoz a támogatást, mert kötelességem vinni őt. De az én gyerekem nem kapja meg, pedig velünk lakik! Hegedűs Lajosné: - Sokat mászkáltatnak bennünket, papírokat kell ide-oda hurcolász- nunk, pedig hát mozgáskorlátozottak vagyunk. Velem megtörtént, hogy a mentő kontrollra vitt. Reggel 9 órától 2-ig ültem a kocsiban - mert ugye a többi beteget is fel kellett venni - pedig csak fekve lehetett volna szállítani. Az orvos meg csodálkozott, hogy mire odaértem, ordítottam a fájdalomtól, mert t
