Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-05 / 156. szám

1994. július 5., kedd 5 Körkép Öreg bikák vészhelyzetben Az orvvadászoknak még könnyű Nem hivatalos vélemények szerint az orvvadászok évente 10-30 százalékát ejtik el a „levadászható” állatok­nak. Ha azt nézzük, hogy mezei nyúlból „hivatalosan” 127 400 darabot ejtettek el a tavalyi évben, fácánból pedig több mint félmilliót, akkor az orvlövészek sem panaszkod­hattak 1993-ban. Vészhely­zetben a vadgazdálkodás? Mint az alábbiakban kiderül, ez így túlzás, de az öreg biká­kat és más különlegesen érté­kes állatokat igenis van miért félteni. Munkatársunk a Földműve­lésügyi Minisztériumban Vajai László főosztályvezetőt kér­dezte a vadállomány változásá­ról és arról, hogyan lehet meg­védeni a vadállományt. Ez per­sze egyzersmind egy másik kérdést is felvet: hogyan lehet hatékonyan harcolni az orvva­dászok ellen olyan körülmé­nyek közt, amikor az orvvadá­szat az érvényben lévő rendel­kezések értelmében nem bűn- cselekménynek, csupán sza­bálysértésnek minősül?- Szó sincs vészhelyzetről - mondja Vajai László, a vadá­szati osztály főosztályvezetője. Mint kiderült, néhány régióban még ma is a kívánatosnál na­gyobb a nagyvadállomány, ezért van az úgynevezett „állo- mányapasztási” program. A baj csak az, hogy gazdasági okok miatt a gímszarvasok közül pél­dául főleg a legöregebb, a legér­tékesebb bikákat lövik ki. Hi­szen egy-egy tízkilós trófeáért tizenötezer márkát is fizet a kül­földi turista. Veszélyes dolog ez: néhány év múlva az öreg bi­kák, a legértékesebb trófeák hordozói, egyszerűen elfogy­hatnak. Az orvvadászokat nem sza­bad lebecsülni, de örvendetes tény, hogy egyre nő a felderített esetek száma. És ez a helyi ön- kormányzatok, a rendőrség és a vadászatra jogosultak közötti egyre szorosabb együttműkö­désnek köszönhető. Ugyanis már nemcsak egyedül a hivatá­sos vadászok ellenőrzik a va­dászterületet, hanem a rend­őrökkel együtt járőröznek. Fi­gyelik a „gazdátlan” lövéseket, és szükség esetén „kéznél” van a hatósági segítség.- A gondok 1990-ben kez­dődtek, mikor egy jogszabály módosítása során a vadőrök el­vesztették a hivatalos személy­nek járó jogi védelmet, ami iga- zoltatási, előállítási jogosítvá­nyokkal járt együtt - mondja a főosztályvezető. - Ráadásul büntethetőség sem egyértelmű, pontosabban van egy kis joghé­zag, melynek betöltésére a tava­szi Btk.-módosítás alkalmából javaslatot nyújtottak be a mi­nisztériumból az orvvadászat szankcionálására, ez azonban a módosított törvénybe nem ke­rült bele. így jelenleg a tízezer forint alatti érték eltulajdonítása (az orv vadászat lopás!) csak sza­bálysértésnek minősül. Igaz, ha nincs az illetőnek fegyvervise­lési engedélye, akkor a határér­ték alatti vadászat ugyanúgy büntetőeljárást von maga után, mint a tízezer forint fölötti. A 47 ezer hazai sportvadásznak van ugyan engedélye, de vadá­szati szabálysértés esetén 1-5 évre bevonhatják az illető va­dászjegyét, ez azt jelenti, hogy ez idő alatt nem vadászhat, és a büntetés lejárta után újból va­dászvizsgát kell tennie. Még agy tapsifüles elejtése esetén is, „aki” pedig csak 4 ezer forintot ér.- A vadgazdálkodás nem pro­fitorientált ágazat, de sok köz­vetett haszonnal jár, és - eltartja magát. Ez pedig nagy szó ma­napság - mondja a főosztályve­zető. A minisztériumban, az or­szágos kép alapján úgy látják: a közvetett haszon a nyugati bér­vadászok tőkebefektetéseiben realizálódik, hiszen a drága fel­szerelést és a trófeákat csak az amúgy is vastagabb pénztárcájú vállalkozóréteg tudja megfi­zetni. A vadászterületek bevétele már négy éve 4 milliárd forint fölött van, annak ellenére, hogy évente ötszáz-nyolcszáz fővel csökken a hazánkba érkező bér­vadászok száma. A csökkenést a főosztályve­zető véleménye szerint meg le­het majd állítani, hiszen az át­meneti állapot kialakulásában döntő szerepet játszottak a volt szocialista országokban újon­nan megnyílt vadászati lehető­ségek. Ezek - persze lehet, hogy csak ideiglenesen - mostanában sok pénzes turistát csábítottak olyan, korábban hozzáférhetet­len vadászterületekre, mint pél­dául a Kárpátok: öt éve még csak Ceausescu lőhette a med­vét, ma már akárki megteheti, ráadásul néha olcsóbban, mint mondjuk nálunk a dámszarvast. A magyarok hímeve, a jól képzett szakmai személyzet és a balkáni országoknál sokkal fej­lettebb infrastruktúra azonban visszaállíthatja a korábbi arányt. Egyébként a tavalyi év­ben még így is a 23 500 külföldi ejtette el az összes terítékből a trófeás gímszarvas- és dám­szarvasbikák 63, illetve 73 szá­zalékát, 42 800 vaddisznó 30, a 127 ezer nyúl 74 és a félmillió fácán 52 százalékát. És hogy mi lesz az orvvadá­szokkal? Az október elsején életbe lépő új rendőrségi tör­vény és a közeljövőben várható új vadászati törvény remélhető­leg megnehezíti az ő munkáju­kat is. Gáspár Ferenc (Atlantic) Dániai jegyzetlapok 1. Ahol a levegőbe is ritkán lő a rendőrség A kecskeméti Dán Intézet és a Magyar Népfőiskolái Társaság szervezésében negyven művelő­dési és felnőttoktatási szakember utazhatott Dániába. Úti céljuk a skivei Európa Népfőiskola volt, ahol kéthetes szakmai program keretében tanulmányozhatták a dán társadalmat és demokráciát. Az út anyagi feltételeit a dán parlament „Demokráciáért” Alapítványa finanszírozta. A csoport­nak a JNSZ Megyei Népfőiskolái Társaságból is voltak tagjai. Közülünk még igen kevesen jártak Dániában, ezért mind­annyiunk számára óriási él­ményt jelentett az ismerkedés. Dánia kis ország, fele akkora te­rületen fekszik, mint Magyaror­szág, lélekszáma is fele a mien- kének. Éghajlata északi fek­vésű, szinte mindennapos az eső. Az 500 szigetre aprózott ország jórészt az Alföldre em­lékeztet. A gondosan művelt sík mezőket, az erdős ligeteket csak néha övezik kisebb dombok, hegyeket szemünk hiába keres, az ország legmagasabb pontja 170 méter. „Magasságélményt” az or­szág minden táján látható, ha­talmas szélmalmok és a jelleg­zetes fehér falú templomok je­lentenek az átutazónak, melyek egyben a dán táj sajátos hangu­latát is adják. A hosszan elnyúló fjordok szerteágazó öblei ked­ves, hangulatos halászfalvakat és hatalmas kikötőket rejteget­nek. Az Északi-tenger homokos partjait valaki találóan a hideg, naptalan Szaharához hasonlí­totta, amely néha úgy morog és hullámzik, mint a tenger. Dánia Európa egyik leggaz­dagabb országa, ahol a GDP, a nemzeti össztermék tízszer ak­kora, mint Magyarországon. Ál­talános a jólét, a gyermekhalan­dóság alig kimutatható, és az emberek hosszú ideig élnek. Ki­tűnő a nyugdíjrendszer, és a szociális biztonság is irigylésre méltó. Dánia az az ország, ahol Európa, de az is lehet, hogy a világ legnagyobb adóját fizetik a polgárok, ennek ellenére a tár­sadalom középpontjában az EMBER áll. Dániában irigy­lésre méltó a közbiztonság. Ál­lítólag száz év alatt egyszer vagy kétszer lőtt a rendőrség, akkor is a levegőbe. Izgalmas az az ország, ahol az időjárásról többet beszélnek az emberek, mint a politikáról; ahol a munkanélküliség csöppet sem komoly dolog, mivel az ilyen sorsra jutó hét évig kapja a fizetése 95 százalékát; ahol a legnagyobb szeletet a szociális minisztérium kapja az állami büdzséből, ezt követi a munka­ügy és az oktatásügy. A helyi önkormányzatok a szociális problémák megoldását tartják a legfontosabb területnek. Mitől, ha nem ettől jóléti állam Dánia! Mit tudtunk eddig a dánok­ról? Közhelyeket... Ezek kö­zül az egyik, hogy a dánok a vi­kingek utódai. Vendéglátóink rögtön helyére teszik a dolgo­kat, ugyanis a viking folytonos­ság nem csupán dán jellegzetes­ség, legalább annyira norvég. Amikor a viking ősökről, a vi­king múltról faggatjuk Chris­tian Lund Jepsent, a skivei-nép­főiskola igazgatóját, derűsen jegyzi meg: Spanyolországba kellett utaznia, hogy megtudja, kik is voltak valójában a vikin­gek. Turistaként, behúzott nyakkal, megtépázott büszke­séggel hallgatta az idegenvezető rémtörténeteit a vikingek haj­dani, hírhedtté vált kalandozá­sairól. Mi, magyarok, Augsburg környékén nem ugyanígy ten­nénk? A vikingek a IX. század­ban hajókon és szárazföldön messze földre elkalandoztak, kifosztották Nyugat- és Dél-Eu- rópát. A kései utódok mára eléggé megszelídültek. Békés termé­szetűek és tisztes szándékúak. Hihetetlennek tűnik számunkra, de régen fordult elő, hogy vala­kit leütöttek és kiraboltak. A ke­reskedők őrizetlenül kínálják portékáikat az üzletek előtt, az uszodák öltözőiben a fogason is szabadon hagyják a látogatók a ruháikat és egyéb értéktárgyai­kat. Ez a természetesség szá­munkra meghökkentően za­varba ejtő. Minden a bizalomra és az emberek magasabbrendű erkölcsiségére épül. A hangula­tos, földszintes kertes házakból álló településeken sövények, gondozott virágágyások és bok­rok jelzik a telekhatárt. Nyoma sincs kerítésnek, nincs mitől és kitől tartani. Ezt az egész országra jel­lemző idilli állapotot, az irigy­lésre méltó közbiztonságot egyre inkább múlt időben emle­getik azokon a településeken, ahol menekülttáborokat állítot­tak fel. A dánok hálátlanságról panaszkodnak. (Folytatjuk) Öllé Katalin Önellátó homokiak Tiszakürtön Húsz sátor van, amelyeket felkelés után illik rendbe tenni Ott, ahol az ég a földet éri, a világ végén, a Holt-Tisza egyik festői részén, Nagyrév külterü­letén keskeny, hosszú, behemót fákkal övezett tábor nyújtózkodik a víz partján. Egyfelől közelíthető meg, de a bejáratot szer­fölött fondorlatos eb őrzi. Befelé jövet azt se mondja, hogy állj arrébb, csak éppen kimenni nem lehet tőle. Különösen így van ez, ha leszáll az est. Itt, a tiszakürti nevelőott­hon táborában múlatja az időt harmincegy homoki diák, hét nevelő kíséreté­ben. Székely László és Kremm Gábor tanár urak vezetésével egy hetet töl- i tedek 4 vadíegényes kör- ' * nyezetben. Tizenhat kilométerre a szülőfalű, és a pihenés, a horgászat, a foci, a fürdés szá­mít fő programnak. Meg a bicajozás, hiszen mindenkinek van kerékpárja. Éjszaka a hara­pós négylábún kívül őrség óvja az alvók nyu­galmát. Az ebédet hordják, a reggelit meg a vacsorát pedig maguk állítják elő. Olyan módon pél­dául, hogy pecáznak a gyerekek, és a horogra Úszómellénnyel lehet lubickolni, hiszen a víz három méter mély akadtak a kondértíán végzik. Hogy néhány na­pot eltölthessen itt a harminc-egynéhány em­ber, ebben segített a homoki sporthor- gász-egyesület, a megyei horgászszövetség is. Esténként pedig jönnek a szülők, megnézni táborozó, kikapcsolódó csemetéiket. A jelszó megszületett: jövőre ugyanitt, ugyanezzel a gárdával. D. Sz. M. (Fotó: Mészáros) Egy dekát sem hízott Beszélgetés Pécsi Ildikóval Mitől nem fogytam le ... és mitől fogytam le? - kérdezi, adja hírül népszerű könyvében Pécsi Ildikó. És most majdnem lebukott! Kollégánk Kecskemé­ten - ahol egyébként boldog színházi éveket is töltött egyko­ron - találkozott a művésznővel, aki fellépés előtt két szép terme­tes, szalámis, sajtos szendvicset akart elfogyasztani. *..-Hogy is van ez? Korpát kel­lene ennie hagymával és céklá­val. Nemdebár?- Igaza van! Nézze csak, íme, egy mozdulattal magának adom a sonkaszeleteket. Valamit azonban ennem kell, hiszen reggel jöttem el otthonról, és majd csak éjjel érkezem haza. A könyvem sikeres, és féken tart. Nem tudom magam elengedni, hogy ötven zsíros kenyeret fel­faljak, mert mindig rám szól va­laki, mint most ön, jobban ten­ném, ha a korpánál maradnék. Ennek következtében van esé­lyem, hogy megtartom a sú­lyomat.- Tegye a szívére a kezét: nem szedett vissza egy dekát sem?- Nem.- Borzasztó! Hogyan tudja megenni a rozmaringgal párolt tököt, a szezámmagos fótt tész­tát, az almás sárgarépát?- Igazán megkóstolhatná egyszer, és akkor nem kellene megkérdeznie... A legna­gyobb felháborodást egyébként a hideg vízzel feldúsított feke­tekávém okozta. Én pedig már másképpen nem is tudnám meg­inni. Olyan, mint egy üdítőital. A gyógyteáimat sem tudnám hanyagolni. Nem szeretném el­kiabálni, de azóta kutya bajom.- Úgy tudom, újabb könyvet írt. Mikor olvashatjuk?- Készen van a meseköny­vem, kiadó után loholok. Illetve loholnék, de nem sok időm van ilyesmire. Tudja, a gyerekek olyan szépeket mondanak, csak egy idő után felnőnek. Kedvenc fiam, Csaba, például egy hó­eséskor így szólt hozzám: „Nézd, édesanya, milyen szé­pen szitál az égi pék!” Újra fel- idéződtek bennem a régi emlé­kek, és sorban megszülettek a meséim.- Képviselő asszony lett?- Sokan megkérdezték, miért nem maradok meg inkább szí­nésznek. Erre azt tudom felelni, hogy például a kecskeméti idő­szakomban valószínűleg nem szálltam volna be a politikai ringbe. Amíg színészt próbáló feladatokkal halmoztak el, nem kacsingat az ember másfelé. Nem így van ez mostanában. Rájöttem: eljutottam egy olyan korba, amikor más dolgok is ér­dekelhetnek. Egyébként szak- szervezeti ősmúltam már van, több mint tíz éve vagyok elnök­ségi tag. Tudom, most más és sokkal nehezebb lesz. Azt remé­lem, a legtöbben megőrzik em­berségüket, hiszen rettenetesen fontos a békesség ebben a for­rongó világban. A tisztességes harcok, rivalizálások híve va­gyok. Ellenfélnek tekinthetjük egymást, de ellenségnek nem.- A népszerű embereknek könnyebb bejutniuk a parla­mentbe? Ha igen, azután ke­mény munkára számíthatnak?- Most aztán megsértődnek rám a képviselők: szerintem a színészek keményebben dol­goznak. Amit mi csinálunk, az nem embernek való. Attól tehát nem félek, hogy még ennél is több munka szakad a nya­kamba. Tudja, mi a meglátá­som? Most, hogy viszonylag sok művész, köztük színész akar politizálni, a szakmával le­hetnek nagy bajok. Valamiért megszűnt a varázs. A segítés, a hullámvölgyből való kisegítés fontosabbnak tűnik. Jó lenne újra több áldozatot hozni a szí­nészetért, ami persze kissé el­lentmondásos, hiszen eleve sok áldozatot követelnek tőlünk. Az biztos, a jobbítás érdekében szólok majd, ha olyan helyzetbe kerülök a kupola alatt.- Milyen ügyekben hada­kozna?- Számtalan dologban kel­lene megoldást találni. Régóta harcolunk például a szakmai nyugdíjért. Nekünk semmi nem jár, legfeljebb csak a szánk. Ne­kem is vágyálmom a tanítás. Jó lenne, ha az egyetemmé vált színművészetin tanári diplomát is adnának, és ezzel a jövő biz­tosítékáról gondoskodhatnánk.-Addig beszéltetem, hogy vé­letlenül se tudjon a szendvi­csébe harapni. Hogyan látja a jövőjét?- Erre még korai lenne vála­szolnom. Összeegyeztethetőnek tartom a színészetet a képvise- lősködéssel. Ez azért még a kö­zeljövő dilemmája. Addig in­kább elmesélem magának, hogy mitől fogytam le...-Hallgatom... Borzák Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents