Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-30 / 178. szám
12 Irodalom------művészet 19 94. július 30., szombat O lyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri ha____ lak: állandóan a víz a latt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előretekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever. Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk olykor, s nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, s megfulladunk, ha végül partra vet az élet. Otthonosságot kereső otthontalanok vagyunk. Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. S ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal, s mindazokkal az emlékekkel, amiket azok felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, ösz- szeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, az eltévesztett mozdulat, a helytelenül végiggondolt gondolat. Megtanultuk filozófiából, fizikából, hogy az idő visszafordíthatatlanul halad előre, sem megállítani, sem új határokat adni nem lehet a folyásának. Amikor létezésünkre még egyetlen fájós fog sem figyelmeztet, akkor még nem érdekel bennünket az idő. Mert minden idő jó idő. Később megtanuljuk, hogy van múlt, jelen és jövendő. De lehet, hogy sohasem bukkannak fel az emlékeztető tárgyak, vagy éppenséggel semmire sem emlékeztetnek. Úgy múlik el a múlt, hogy nem hagy nyomot bennünk, kifolyik az idő a tudatunkból. S még a hiánya sem fáj, mert nem tudunk róla. Az élet nagy-nagy bölcsessége ez, a szervezet önvédekező reflexe, amely nem engedi, hogy bármi is elvonja a figyelmünket az aktuális feladattól? A mosolygós lányarc igazi derűvel néz rám a fényképről. A hátoldalán rövid mondat: „Én megőrizlek téged egészen." Ki vagy te? Kicsoda, aki megőriz engem egészen? Hány éve már? Azóta minden bizonnyal gyerekeid vannak, ők is iskolába járnak már. A nagyobbik túl van az érettségin, a kisebbik pedig talán férjhez is ment. Unokád is van, te kis mosolygós kislány? Vajon mikor hagyott el téged az emlékezetem, mikor léptél arra az útra, amely csak egy irányba vezet? S egy másik cetli az asztalon: „Egyszer azt mondtad: Segítek, de csak akkor, ha odajössz velem együtt. Távsegítség nincsen. Igazad van. így távolról nincs mit mondani a levélre. A novella meg nem tetszik. Ha én írnék, másképpen írnék, de ahhoz számomra rögösebb az út." De jó lenne kibogozni, miről volt szó abban a levélben, s abban a novellában. S egyáltalán: mi lett azzal a lánnyal, aki úgy elsodródott, hogy nem lehetett megtalálni. Vagy lehetett volna, csak hiányzott hozzá a bátorság, a szembenézés komolysága? Hány elsodródott ember él szerte e kis hazában, akiket jó lenne megtalálni, megkeresni, s megbújni egy kissé a közös múltban. Azonosulni, vagy visszatalálni régi önmagunkhoz. Mondják, ez jellegzetesen infantilis, gyermekded magatartás. A múltat le kell zárni, szerencsére a magánéletben van elévülés. Mégis. Aki már megélt annyit, hogy ami hátravan, csupán a mennyiségben hoz változást, nyugodtan törődhet azzal is, hogyan telnek el azok az évek, amelyek még előtte vannak. Lehet infantilis, ragaszkodhat önmagához. Át kellett rendeznem a könyvtáramat. Ilyenkor minden könyvet egyenként kézbe vesz az ember, megforgatja, belelapoz. Meglepetten fedeztem fel egy-egy „új” könyvet az ismerősök között. Olyan is volt, amelyiket már régóta kerestem, lám, ilyenkor derül ki, milyen kincsekkel rendelkezik az ember! Elidőztem a dedikációknál, hiszen minden bejegyzéshez egy-egy emlékem fűződik. „Ha- bent sua fata libelli” - szól a mondás, s ennek igazában nem szabad kételkedni. Somlyó György Mesék a mese ellen című kötete akadt a kezembe, 1967-ben adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó. A legelső oldalon bejegyzés: „Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus” 1968. X. 27. Kulturált, jellegezetesen női írás. Születésnapi ajándék. De ki adta? Mert az ajándékozó elrejtőzött előlem. Annyira, hogy most hiába kutatok az emlékezetemben, csak egy parkot látok. Éppen kiértünk belőle, megálltunk szemben egymással. A villamos sikoltva kanyarodott. A lány rám emelte barna szemét, a haját megigazított, s a válltáskájából elővette a Somlyó-kötetet. - Születésnapodra! - mondta. Szégyellem bevallani, de nem olvastam el a kötetet. Nem állt közel hozzám Somlyó, bár a „meséi” nagyon népszerűek voltak akkoriban. Pedig gondolhattam volna, hogy a bejegyzett idézet a kötetből való, s üzenetet tartalmaz. Annyi év után most „felbontottam” a postát: íme: Nagy István Attila: Az emlékezet útvesztőjében Mese az egyről és a kettőről: „Csak nézik egymást. Nem is egymást nézik. Csak tudomásul veszik egymást. Tudomást sem vesznek egymásról. Teszik a dolguk. De minden mozdulatuk a másikban fejeződik be. Egymás vonzásában keringenek, mint a bolygók, mint a mondatrészek. Egymásnak ütköznek, mint a protonok, mint az, amit egymás éjszakái számára érlelnek magukban. Egymás feltételei, egymás magyarázatai, egymás törvényei, egymás égtájai, egymás ragjai, egymás kigészítő színei, egymás katasztrófái. Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus.” Félreérthetetlen üzenet. S én nem találtam meg, nem olvastam el. Mindez most megszégyenít. Hol van a barna hajú lány? A könyvek rendezgetése során kiderült, hogy még egy ajándékot kaptam tőle. „Csak tiszta forrásból”. Antológia magyar írók és költők műveiből Bartók Béla emlékére. Az első oldalon bejegyzés dátum nélkül: „Aki elment messze vissza sose térhet, csontváza, mint szakadt hárfa nekiállt a szélnek.” Már tudom, hogy ez volt a búcsúzóajándék. Az életem fordulatot vett 1969-ben, nem volt már értelme az önáltatásnak. A barna hajú lány a „Csak tiszta forrás- ból”-t üzente, bezárva magába a fellobbanó élményt. Fegyelmezetten, egyetlen szó nélkül. S az idézet dátumnélkülisége milyen fi- P nőm érzékre vall! Nem akarta a búcsúzást konkrétumhoz kötni, csak kívül zárta le a kapcsolatot, belül még bizonyára folytatódott a küzdelem. Á lány az emlékezet útvesztőjén kóborol valahol, s én nem találom. Pedig fontos lenne, hogy megköszönjem számomra értékessé most váló szeretetét. De csak a szarvassá vált fiú néz rám a borítóról, a szájából időtlenül szól a hívás. Deák Mór: Sárándi József: Reggel Titokba némult hírnök álom íze még a számban Régi ruháimba visszafogytam őszibarack áfonya Visszaöregedtem az ifjúságba. istenekhez kirándultam Zakók nadrágok táncoltak Veled. sosem érek már oda Emlékszel-e még, gombolt sírslicc alatt? éjszakák nagy csöndje rajtam Versengve törtünk frigyet. Csaltuk mohón szegény másik magunk. a hajamban denevér pillangószámy rajza voltam s a szemem most csupa vér Az elhagyattatásba majdnem ... Végül is belehaltál Olajzöld öltönyöm felöltöttem. éjjeli lepkék petéje Fiam maszkja mögött apámé az arcom. elgurít a semmibe őszes fejet őelőttük hajtok. míg át nem éltem hogy élek létemnek volt tüze Öltő múlva leszek unokám. Akik látnak, melyikünket látják? letenni a tollat s sírni Mindőjük másul, mire megértené most nem látják a gyerekek Feladatom: sem a semmi, sem a küldetés. s bennük újra megcsodálni Titokba némult hírnök az örök reggeleket megy az életben tovább. Törő István: A sárgadinnye Boldogan emlékszik a színére. A felpuffadt, csíkosán bordázott, hosszúkás sárgadinnyére. Ahogy szétrepesztette magát, és kínálta illatát. Ez az illat jön most is elő, s a fojtoga- tóan parázs húsú, különleges íz. Ma már nem ilyenek a sárgadinnyék. Bő levűek, és nem repesztik meg önmagukat, csak besárgulnak, kerekded formájukat felveszik, és akár kuglizni is lehetne velük. De a sárgadinnye illata megmaradt abból a nyárból, és Miklós emléke. Valami volt a levegőben, mely bomlasztotta az agyat, felkorbácsolta a családi harmóniát. Örök szomjazás valamiért, mely elérhető lenne, és mégis oly távoli. Társzekerek asztagokba hordták a búzakévéket. Csép- lés jön. A búzával érő körte már dobálja magát lefelé, hogy megloccsan a kemény földön. De így is jó. István megcsapkodja Böskét.- Gyere ide, ne! A kerék belesüpped a homokba. Nem bírja a két tehén. Böske vemhes, hajszoni nem lehet. Borjú is kell, meg tej is. A négy gyerek mindent felfalna, mint ezt a körtét. De jó, hogy megérett! - Ötvenhét kereszt búza - lágyul el a tekintete. - Anyjukom, nem éhezünk a télen. Lesz szalma is, csak a takarmány! Talán a búzatarló, meg a tengericsutka. Kikerekedik az asztag. Csinos lesz. A régi uradalmi cseléd érti a dolgát. Az ég nem enged. Ráégeti az inget az emberre, sóval mintázza. A gyerekek már elteltek a körtével. Csupa maszatos mindenük. — Ebéd után megyünk a dinnyeföldre! Ki tart velem? Lett volna olyan, aki nem ment volna?! A kórus egyetlen hangegyveleget darált. „Én is, én is!” Az út hosszú. Fasorban, bevetett földek között kanyarog. Mezítláb mennek. A homok égeti talpukat. Körberajongják Istvánt az apróságok. A legnagyobb nyolcéves, a legkisebb három. De Miklós megy legelöl. Majd visszafut, újrakezdi. Mindig ő akar a leggyorsabb lenni. Végül a dinnyeföld. A piciny parcellák. Sarkon, félig a fasor ányékában Istváné.- Ott vannak a dinnyék! - kiáltotta el magát a kicsit dadogós Jóska. Szétröppenve, mint egy támadó sereg, megindultak az apróságok a dinnyeföld felé. István csak a fejét fogta. Majd gereblyézheti a nyomokat. De ez az öröm mindent kárpótolt. Ahogy körberajongták a zöld mintás görögdinnyéket, a megnyurgult kaszadinnyéket. Csak Miklós állt távolabb, és piciny ujjával mutatott. Ott volt a sárgadinnye. Széthasadva, illattal árasztva el a környéket. Ez a mozdulat maradt meg Istvánban. Ez a tartózkodó mozdulat. Miért éppen erre emlékszik? Miért nem arra, ahogy ültek a fasor árnyékában, mint a fecskék a villanydróton, s a bugylibicskával felvagdalt dinnyét falták. Most tisztul le a gondolat. A türelem, a kivárás, az élet becsapós játéka. Elhiteti, hogy mindet egyformán szereti, aztán mégis válogat. Mint a gazda a vetőkrumplinak valót már ősszel megválogatja. Mert ősszel válogatott a vigyázó teremtő is. Semmitsem kérdezett senkitől, csak döntött. Milyen alapon? Ki hatalmazta fel rá? Miklós vívta harcát a pa- ralízissel, a kórral, lassú, sorvadó halállal kínozva, s örökké megbélyegezetté téve. Hajnalban vitték el. A többiek aludtak. Csak Klári rezzent fel, s egy pillanatig nézte, ahogy bebugyolálják, ölbe veszik, és futnak vele. Miért van az, hogy mindig a rossz eredményesebb?! Miklósnál is a rossz győzött. Könnyű elvenni egy életet. De élő ronccsá válni! Aki felnő, és nem tud emlékezni rá, hogy miért nincs neki olyan lába, mint a többieknek... István a rácsos ágynál ült. Miklós ott pihegett. Lázzal gyötört arcában szinte a hajnalpírt látta. Legszívesebben elfutott volna. De hová? Milyen híreket vigyen, ha a többiek megkérdezik: „Miklóska? Miért nem hoztad haza Miklóskát?” A nővér rideg. Nem érzékeli e zaklatottan vánszorgó időt, s az embert sem, aki hajtaná.- Apuka, menjen haza! Várják a többiek! Majd szólunk ... Hazamenni?! Neki ez az egy is a többi. A nővér elmegy. Tudja ő jól nagyon. Aztán mozdul a száj, a fej csapódik egyet. Kinyílik a szeme, és Miklós mosolyog őrá. Mit nem adna ezért a pillanatért, s ezért a néhány szóért.- Édesapám, a sárgadinnye most érik! Hozzunk belőle! Az Új Néplap galériája Hegedűs Endre képei Ifjú arcképe Szegény Zsófi Japánbirs A képek a festőművész kiállításán láthatók a Mól Rt. szolnoki székházának aulájában
