Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-30 / 178. szám
8 Kulturális panoráma 1994. július 30., szombat Édesapám emlékére 90 éve született Bálint Sándor 1904. augusztus 1.-1990. május 10. Bálint Sándor néprajztudós volt, aki számtalan kiváló szegedi tudós és közéleti személyiség között kiérdemelte a „legszögedibb szögedi” jelzőt. Szeged-Alsóvárosban született 1904. augusztus 1-jén. Édesapja, id. Bálint Sándor meghalt, amikor a gyermek egyéves volt. Édesanyja, Kónya Anna féltő gonddal, nagy szeretetben nevelte fiát, aki vallásos katolikus környezetben nőtt fel. Tanulmányait szülővárosában végezte. A Piarista Gimnáziumban érettségizett, egyetemi tanulmányait 1927-ben fejezte be. Ezt követően díjtalan gyakornok volt a szegedi egyetemen, hajdani tanára, Solymossy Sándor etno- lógiaprofeszor mellett. A fiatal kutató édesanyja támogatásával élt, amelyről így emlékezett meg: „Kenyerem ugyan nem volt, mégis kaláccsal táplálkoztam”. Tanított a szegedi tanítóképzőben és a tanárképző főiskolán 1930-1934-ig. Az egyetemen a néprajztudomány magántanára lett 1934-ben. Életcéljának tekintette a szülőföld kutatását, ezt a gondolatot ültette el tanítványai fejében és szívében. Az egyetem profesz- szora volt 1947-1965-ig. Tanított Szegeden és Budapesten. Nyugalomba vonult 1965-ben. De kutatásait tovább folytatta, foglalkozott Szeged környékének népéletével, ünnepeivel, hétköznapjaival és a hitélettel. Mélyen hívő ember volt. Krisztusi alázattal végezte minden tevékenységét. Keresztjét belenyugvással, bölcs derűvel viselte, amikor száműzték az egyetemről és háttérbe szorították. Akkor is dolgozott rendületlenül az utókor számára. Számtalan tisztelője, barátja volt; egyszerű emberek, tanítványok és nagy hírű tudósok egyaránt. Móricz Zsigmond tőle kért tanácsot, amikor Szegeden járt, hogy anyagot gyűjtsön a Rózsa Sándor regényéhez. Ortutay Gyulát diákkorától fűzte jó barátság a professzorhoz. Bálint Sándor a szakrális néprajz legjelesebb képviselője volt. Barátság fűzte Scheiber Sándor hebraista professzorhoz, akinek így ajánlotta Ünnepi Kalendárium című munkáját: „Scheiber Sándornak a régi hűséges szeretettel 1978. újév Bálint Sándor.” 1980. május 10-én egy autó gázolta el Budapesten, néhány nap múlva elhunyt a János Kórházban. Scheiber professzor így emlékezett ...,,A legtisztább ember, akit sok évtizedes barátságunk folyamán megismerhettem. Ha Szegeden sétáltunk, megjelöltem előtte a helyet, ahol majd szobra áll. Vigasztalni, erősíteni akartam vele.” Amikor Bálint Sándor koporsóját kivitték az alsóvárosi plébániatemplomból, ezrek kísérték utolsó útjára és siratták Szeged fiát, aki a nagyságában is „kicsi” tudott maradni. Szülőházán, Pálfy utca 72. szám alatt, emléktáblát avattak 1984. augusztus 1-jén, amely Szath- máry Gyöngyi alkotása. Bronz életnagyságú dombormű. A mészkőtábla felirata: „Ebben a házban született Bálint Sándor 1904—1980.” A dombormű jobb felső sarkában a szegedi kőbárány vésete Bálint Sándor életművére utal. Szeged-alsóvárosi templom előtt álló szobrát (Kalmár Márton alkotása) 1989. augusztus 1-jén avatta fel Ilia Mihály irodalomtörténész. 1981-ben Bálint Sándor kapta „post mortem” első alkalommal az Ortutay Gyula Emlékérmet. A közelmúltban jelent meg a „Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza” című kötet a Szent István Társulat kiadásában. Az anyag gyűjtését Bálint Sándor kezdte. Halála után Barna Gábor néprajzkutató fejezte be és rendezte sajtó alá, aki Kunszentmárton szülöttje és méltó utóda Bálint professzornak. A szegedi József Attila Tudományegyetem néprajzi tanszéke, a Magyar Néprajzi Társaság, az MTA Társadalomtudományi Főosztályának és a SZAB néprajzi munkabizottságának támogatásával rendezi 1994. októberében a II. szegedi vallási néprajzi konferenciát „Mária tisztelete a népi vallásosságban - a múltban és jelenben”. A konferencia keretében megemlékeznek Bálint Sándorról, akinek munkássága napjainkig a legnagyobb hozzájárulás a Mária-tisztelet népi formáiról való tudásunknak. Forrai Márta Minitextilek biennáléja A nemzetközi textilművészet egy szeletkéjét ki tudta magának hasítani Szombathely 1976-ban, tizennyolc évvel ezelőtt, amikor megrendezte a Sa- varia Múzeum a 20x20x20 centiméteres miniatűr méretű textilek első seregszemléjét. Mostanra a bemutató immár a tizedik sorszámot viseli, átkerült a Szombathelyi Képtárba, s tanúsíthatom: rang részt venni a kiállításon; a textilművész művének értékét - lehet, hogy egyszer majd nálunk is elmondható lesz, hogy árát - emeli, ha valamelyik minitextil-kiállításon szerepelt. A zsűri igényessége jól látható a bemutatón: közel hatszáz műből csak 106 került kiállítása. Ezek a textilművészet „ütőerén” minden változást, lázat jeleznek. Két évvel ezelőtt a misztikus, titokzatos tárgyak, a megfejthetetlen üzenetek, személyes és bensőséges vallomások voltak jellemzők. Ma a „reáliák”: a telefonkönyv, a csésze, a csomag köszönt ránk, saját jellemzőivel vagy éppen összecsavart konnektorok zsinórjai, esetleg egy kedves cipő, kisimítva, beszőve. Vagy - és ez is a realitások talaján figyelhető meg: a különböző anyagformálási módok és anyagok egymás mellé helyezése. Mint egy csoda, olyannak tűnik a két évvel ezelőtti díjnyertes Simone Pheulpin Örvénylés című remeke! Két éve ugyanezzel a Lévai Nóra: Reprodukció - bőr, papír, fonás módszerrel, pamutszalagok hajtogatásával készített egészen hasonló formát, csak az simább, kőszerűbb volt. Ez a munkája most, mintha kivirágozna, jelezve, hogy ebben a hajtogatásban még mennyi lehetőség van. Ha már a különleges technikáknál tartunk: a legjobb külföldi művész díját a romániai magyar Novák Ildikó kapta: a legfinomabb kesztyűbőrből varrt Carol Eckert: Vad kutyák és próféciák - pamut, drót, kosárfonás A falu, ahol most élek és dolgozom, húsz évvel ezelőtt város volt. Húsz-huszonötezer lakosú csendes, rendes, tiszta, csaknem szín- magyar megyeszékhely Erdély délkeleti csücskében, Európa peremén. Azután a településre lecsapott a „szocialista iparosítás” átka, és miközben architektúrailag igyekezett mind városiasabb jelleget ölteni, demográfiailag elfalusiaso- dottt. Mentalitásában, szellemében, szokásaiban is mindinkább. Tévedés ne essék - nem nézem le a falut. Hisz tudjuk, még az utóbbi százötven év ilyen-olyan művészeti-tudományos-irodalmi díjasai is jórészt falun születtek. Sokuk ott is nőtt fel. Az, hogy nem érzem jólmagam falun, szubjektív magánügyem. Milliós városban sem találom a helyem egy idő után. A nagyváros méreteivel, tempójával nyomaszt, személytelenségével, közömbösségével riaszt. Egy ilyen faluvá visszacsökött városka felemásságával, amőbaszerű for- mátlanságával taszít. A falu kikristályosodott szokásjog- és értékrendje megnyugtató lehetett az ott születettek számára. A régi város kiegyenesített utcáival, iskoláival, nemeskövű, ódon házaival, „szabaddá tevő levegőjével” szintúgy. Egy ilyen hibrid viszont nehezen megszokható. Sepsiszentgyörgynek hálás kell hogy legyek, és az is vagyok, mert jó évi tengés-lengés után munkát, kenyeret adott, amit szülővárosom megtagadott tőlem. Egy állás nélkül maradt író helyzete Romániában katasztrofális. Ha írószövetségi tag, munkanélküli-segélyt sem kaphat, és ha nincs felesége, gazdag szeretője, aki eltartsa, sorsa az éhhalál. A pénz nélkül maradt Szövetség segélyt nem adhat, egyéb munka pedig nincs, a munkanélküliek száma napról napra nő. De térjünk vissza Háromszékre. Júniusban hetekig tartó hőhullám tört rá a vidékre, ami errefele teljességgel szokatlan. A kitartó kánikulát csak nagy néha szakította meg egy-egy zápor, zivatar, sőt vihar. A viharok a nyáron törtek-zúz- tak, pusztítottak, a lezúduló víz azonban nem sokat segített a növényeken, szinte azonnal tovaveírójegyzet Háromszéki hőguta szett a sovány, homokos talajban. Ilyen aszályban esik meg, hogy a sárgarépa, melynek neve itt murok, 60-70 centire is megnő, de oly vékony marad, mint a kisujjam. Nem a geotropizmus hajtja, hanem a szomjúság. Az ember szíve elfa- csarodik, ha látja... A város vize állandó beszéd- és újságcikktéma. Paradoxális, hogy ennek, a hegyek markába búvó városkának nincs elég vize. Estétől reggelig ellenségesen szörcsögnek a megnyitott csapok, s ha az éjszaka folyamán szomjasan ébredő ember idejében nem tett félre ivóvizet, szomjas is marad. Meleg vizet minden második nap adnak... néhány órára. Ha ezt városomban, Marosvásárhelyen csinálnák meg a lakossággal, felkelés törne ki. Itt viszont sokan még a kétnaponkénti meleg vizet is sokallják, főleg az árát, hisz jéghideg kútvíz mellett nőttek fel. És ez a nép akármilyen büszke, rátarti és hetvenkedő, éppoly belenyugvó és türelmes is. Közel van Kelet, kőhajításnyira, a hegyeken túl már a Balkán kezdődik. Hogy a türelem cérnája mikor szakad el, azt előre nem tudni, de ha szakad, akkor „székely bánja”. Székely mindenképpen bánja, mert a két megye, Kovászna és Hargita nyakára vad vátrás, magyarul fasiszta prefektust ültetett kormány. Az itteni Casuneanu úr ellen hiába tüntettünk márciusban több tízezren, őkelme „meg se pa- rittyázta”. Biztonságban érezte magát a töltött fegyverek mögött. Egyébként érezhette is, sehol a világon nincs annyi rendőr, csendőr a lakosság számához viszonyítva, mint itt. Példa: van olyan falu Háromszéken, melynek lakossága 200 (kettőszáz) lelket számlál, és e „tömérdek” ember biztonságát 3 (azaz három) zsaru vigyázza. A hegyen túl a Bákó megyei Klézse ötezer fős lakosságának szintén elég három. A hatalom hisztérikusan retteg a magyaroktól. Az ország védelmi doktrínája is erre az idiotizmusra épül. Eszerint két ellenség fenyegeti Románia biztonságát: a külső magyar nyugatról, és a belső magyar. Ézek ellen fegyverkezik és soroz a kormány az ország gazdasági erejét meredeken meghaladó számban katonát, rendőrt, csendőrt. Ez utóbbiak éjjel-nappal járőröznek az utcákon, jó részük még pelyhes állú legény, sok köztük az árvaházakban „felnevelt” szellemi fogyatékos. Nemrégiben derültséggel elegy felháborodást keltett Kézdivásárhelyen, amikor három rendőrt a ’89-es „forradalom” sebesültjeinek járó kitüntetéssel dekoráltak. Kézdin ui. nem sebesült meg senki decemberben, mivel lövöldözés sem volt. A napokban két ilyen hős részegen félig agyonvert két férfit, az egyiket életveszélyes sérülésekkel a sepsiszentgyörgyi kórházba szállították. Az egyik rendőrt pedig - büntetésképpen - fegyelmileg Sepsire helyezték át: szóval a hatalom fél, Háromszék falvaiban, ahol korábban 2-3 rendőr teljesített szolgálatot, most 6-7 főt számlál a helyőrség. Szerencsére az egyszerű román ember nem fél a magyaroktól, a regáti (óromániai) zöldségtermesztők már kora tavasztól áthozzák a hegyen terményeiket, s így Sepsi- szentgyörgy piaca olyan gazdag jó minőségű paradicsomban, paprikában, egyebekben, amilyenről Erdély belsejében nem is álmodnak. Az itteni rideg klíma alatt, ezen a sovány talajon ezek nem is teremthetők elő. Pedig a fukar földet bőkezűen mért szorgalommal ösztökéli a háromszéki ember, még a városfalu lakója is. Ez leginkább hétvégeken látszik, és még csak nem is kell kimenni a mezőre. Közvetett módon tükröződik ez a városképen is. Üresek az utcák, mozik, de még a kocsmák látogatottsága is megcsappan, pedig hétköznap délutánonként, esténként ugyancsak tele vannak, noha számuk a ’89-es fordulat óta megsokszorozódott. A rideg klímát meghazudtolóan júliusban (mely hónapban már havazott is e tájon) hőhullám tört ránk. Heteken át úgy perzselt a nap, mint a Szaharában. Alig bírtuk. Volt viszont egy humoros velejárója is ennek a rekkenőségnek. Váratlanul sötétbarna, fedeles szárnyú repülő rovarok árasztották el a várost, amelyeket eddig senki sem látott. Kárt nem okoztak, csak szörnyű viszolygást s főleg értetlenséget. Mindaddig, amíg a Székely Múzeum biológusai meg nem határozták e kb. kétcentis bogarat, s a szakvélemény a helyi lapban meg nem jelent. Eszerint a futrinkaféle „fekete bűzfutót”, mely sötétség- és nedvességkedvelő istenteremtménye, az aszály űzte a mezőkről a városba. És tényleg, az első eső után nyomtalanul el is tűntek. Szívem szerint a hőguta kontójára imám a következő „tacepaót” is, sajnos jóval korábban jelent meg a házfalakon. Az egyiket mindennap látom munkába menet-jövet egy modem ház érdes felületű falán, amelyről eltávolítani is szinte lehetetlen. SZÉKELY SZARTA A mAGYART. így, kis m-el. Hatalmas betűk, szórópalackkal felfújva. Mindennap újra megdöbbent, mert nem értem az indítékot. Nem egyszerű vagány- ság ez, de akkor mi? A háromszéki hőguta tehát tovább tart. Agyvérzés, szívinfarktus les az emberre minden sarok mögött. Meghalni viszont fölöttébb meggondolandó. Mert nem csak az élet drágul, drágul a halál is... Mármint a temetés. Melynek tarifája szerényebb kiadásban is eléri a 150.000-200.000 lejt. (Koporsó, gödörásás, padmaly, pap, koporsóvivők, ravatalozóház, koszorúk, sírhely, tor stb.) Miközben az átlagfizetés 70.000 körül van, a minimális 30.000, vagy annyi sem. Ilyen körülmények között a kérdés - lészen-é menés Európába? - merőben akadémikusnak hat az egyszerű ember számára. Mint amilyen az önök hűséges tudósítója... Európa itt toporog az ország küszöbén. És Ázsia is... Quo vadis, domine? Nemes László munkájával. Renate Maak egy textilszövésnél használt lyukkártya soraiba szőtt be egy papírképet; a papírszövés mintegy raszteren át látszik, s nagyítódik: légiessé teszi a magazinfotót. Stella Marie Paras csészéje - Önarckép narancsban - pamut és selyemanyag segítségével alakítja a modem kis csésze egyáltalán nem puha formáját. Miklódy Kardos Judit mindig is a valóságban próbálta keresni a művészet lehetőségét. Csinált már művet patyolatcímkékből és képeslapokból. Most fa fogvájókat tesz egymás mellé, játékosan kiszínezi őket... Isidoro Guzman pedig egyenesen vattával betekert babafülpiszkáló- ból épít fel egy falat, s rajta nyíllal látlőtt szívvel hirdeti a fali- firka-szerelmet. Egy más vonulatba tartozik Carol Eckert, aki kosárfonás-technikával készült reális állat(ka)ábrázolásait sejtések és félelmek kifejezésére használja. Vad kutyák és próféciák című minije inkább ijeszt, mint andalít. De a vicsorgó kutya által keltett félelem bennünk ugyancsak reális. A kitűnő tehetségű - éveken át a legjobbak közt szereplő - Garzyna Brylevska Kívánságfalán valószínűleg e féléimtől való menekülés iránti vágy olvashatatlan cédulái sorakoznak. Hélene de Ridder viszont színes, mosolygós, tollas dobjaival szeretné elűzni minden félelmünket, kísértésünket. Halmazok, tömegek, csomagok meglehetősen szép számmal szerepelnek. Köztük talán a legtalányosabb a belga Dominique Lieta- ert darabja, a Redukció. Anyaga cement, fa, aranyfólia, rézdrót. Bizonyos, hogy mindenkit, aki elolvassa róla a tudnivalókat, másra emlékeztet. Én úgy érzem, ez egy becsomagolt, pontosabban 20x20x20 centissé „redukált” lakótelep. A benne élő életek tömik dundivá, érzelmek, kapcsolatok szolgálnak kötéseiben-kötődéseiben. Mindenesetre a mostani minikiállítás is arról árulkodik: képes és alkalmas arra, hogy a korszakhoz kötődő asszociációinkat előhívja. Valószínűleg ez a dolga. Mint a művészetnek egyáltalán. Torday Aliz Egy középkori nemesemberről Gaál István rendezne... Sodrásban, Zöldár, Magasiskola, Holt vidék, Cserepek. Ez csak egy-két cím Gaál István filmrendező gazdag életművéből. Volt a római filmfőiskola docense, 1985 óta tart az indiai Punában mesterkurzusokat - ez év szeptemberét is ezzel tölti -, de mi foglalkoztatja most itt, Budapesten?- Hayd Teremtésének kétrészes filmes feldolgozását rendeztem É. Szabó Márta felkérésére a televízió számára. Az utómunkálatok még most folynak.- Nagyfilm?- A magyar filmszakma szétesett. A piac felszabadultával, a piaci viszonyokkal a régiek, mint én is, nemigen tudunk mit kezdeni. A film nemcsak művészet, hanem ipar is. Három feltétele van: produkció, forgalmazás, publicitás. Ha az utóbbi kettő nem megfelelő, akkor a művészet mint olyan, nagycsoportos óvodások játszadozása. A magyar filmek forgalmazása leállt. Ésetleg megvesznek egy kópiát, azt vetítik egy hétig, egy moziban, de erről publicitás hiányában senki nem tud, s akkor azt mondják, nem kell a közönségnek. Nekünk fel kéne venni a versenyt a tévéklipekkel, de azt talán már a laikus is érzékeli, látja, hogy egy-egy fél percben benne van egy magyar játékfilm fele büdzséje. A film nem mondhat le arról, hogy szóljon valamiről. Vicces, de most ugye a focivébén az amerikaiak meg vannak döbbenve, hogy a meccsek elkezdődnek, és negyvenöt percig tartanak anélkül, hogy reklámok szabdalnák. Ők ahhoz vannak szokva, hogy a reklám alatt kiszaladnak kóláért, megkérdezik a gyerektől, hogy mi volt az iskolában, a feleségtől, hogy mikor akar szőnyeget venni... A film más.- Most, ha lehetne, milyen filmet forgatna?- Évek óta foglalkoztat egy történelmi téma, amelyre Ra- jeezky Benjamin hívta fel a figyelmemet, hogy élt egy középkori nemesember, Zsigmond király étekfogója, földim, aki elhatározta, hogy a purgatóri- umban tölt egy éjszakát, és elutazik a legnyugatibb pontra (Kolumbusz előtt vagyunk), Írország egyik távoli szigetére. S ugye milyen érdekes? Ő egy reneszánsz figura, de találtam egy hasonló történetet korábbról, Becse Györgyét, Krizsafán fiáét, aki felvidéki ember volt, s ugyanezt az utat kívánta megjárni. Ez ugye más, mint egy klipsztori? Nincs is rá pénz. De én már nemigen változom. Vallom, a suttogó szóra is oda kell figyelni. J. Á.
