Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-23 / 172. szám
1994. július 23., szombat 5 Nézőpontok Szombati jegyzet fa Kedves, barátságos falu? Első pillantásra valóban annak látszik. A rekkenő nyári hőségben a fák lombjai mögé húzódnak a házak és az emberek. Mozgás nincs az utcákon, csak egy-két embert látni boltból jövet vagy az autóbuszra várva. A falun béke ül és nyugalom. Idilli a kép. Mindez azonban csak látszat. A megnyugtató csönd nem mindig osztályrésze ennek a településnek. A békés, nyugalmas táj olykor indulatokat takar. A szürke hétköznapok másképp is zajlanak, néha a félelem és az iszony költözik a házak közé. Állatkínzás... Talán nem mindenki kapja fel e szóra a fejét. Talán nem mindenkit sért, nem mindenkinek szorul össze a gyomra hallatán. Biztosan vannak, akiket hidegen hagy e téma. Akik csak legyintenének, ha beszámolnék arról, hogy ebben a kedves, barátságosnak tűnő faluban gyakori az állatkínzás. Beszélhetnék parkban lelőtt madarakról. Beszélhetnék meggyújtott macskákról. Beszélhetnék élve felboncolt, kinyomott szemű állatokról. Vannak, akik talán azt mondanák: ugyan már, ez az állatvédők dolga... Úgy gondolom, hogy mégsem lehet csak úgy elmenni e jelenségek mellett. A macska, a kutya, a lelőtt madár, a felhasított béka mind-mind élőlény. Függetlenül attól, hogy az ember szereti őket vagy sem, az életet tisztelni kell. Függetlenül attól, hogy vallásosak vagyunk vagy sem: nem mi adtuk az életüket, nem is vehetjük el. De ha mi adtuk volna is, kioltani akkor se lenne joga az embernek. De megmondom őszintén, engem nem is ennek az erkölcsi oldala háborít fel a legjobban. Nem az állatkínzás jogszerűsége foglalkoztat. Hanem az a tény, hogy mi indíthat embereket erre? Hogy milyen örömöt talál az ilyesféle elfoglaltságban valaki? Emlékszem, gyerekkoromban, a faluban a felnőttek azzal „szórakoztak”, hogy a macskának a farkára egy zacskót kötöttek, amelyikbe magokat tettek. Az állat megijedt a zacskó zörgésétől, és menekült, menekült, amíg csak bírt. Azt hitte, ha lélekszakadva fut, elhagyhatja a félelmetes zörgést, de az mindig elkísérte. Akkor sem értettem, ma sem: mi öröme lehet valakinek a mások szenvedésében? Hiszen ép lelkű embert elfog a borzongás arra a gondolatra, hogy egyszer ő talál a kerítésére akasztva egy fölboncolt macskát, mint az ebben a kedves, barátságosnak tűnő faluban is megesett. A kínzások azonban nem állnak meg itt. Nap mint nap olvashatunk különös kegyetlenséggel végrehajtott tettekről, lapunkban is minap a Dobán megkínzott fiúkról. Az ember mindig megtorpan ilyenkor, próbálja megválaszolni a kérdést: miért? Próbál feleletet keresni, amikor tudja, hogy nincs elfogadható felelet. Az ember, ha nem is- ért egyet vele, de fel tudja fogni észszel, hogy mi a célja például egy lopásnak. De mi lehet a célja a kínzásnak? Fülünkben halljuk önkéntelenül is az áldozattá vált ember segélykiáltásait, vagy a megkínzott állatok sikoltását. De aki elköveti, vajon nem hallja? Vagy ellenkezőleg: szereti hallgatni? A rémisztő hírek hallatán, olvastán egyre többen kapják fel a fejüket: milyen világban élünk? Együtt ennyi torz lelkű emberrel? Hol voltak eddig, hogy. nem is tudtunk róluk? De a legriasztóbb mégis a legutolsó kérdés: Mi lesz velük? űiuJu.' U.í\ 4 LuQ, Angliában jártak a szolnoki repülőtiszt-hallgatók Repülőképes, II. világháborús Spitfire. Előtte Varsányi Mihály. Egy csésze kávé mellett Amit a színház tud, azt nem tudja senki Beszélgetés Kosaras Vilmossal, a kanadai magyar színház igazgatójával A Szolnoki Repülőtiszti Főiskola repülőhajózó hallgatói 1994. július 4-8. között Angliában jártak tanulmányúton, tapasztalatszerzés céljából. A ■ küldöttséget Varsányi Mihály repülő-alezredes vezette, a delegációban részt vett és még tolmácsfeladatokat is ellátott Fülöp György alezredes. A hallgatók élményekben, a tisztek pedig a látottak alapján értékes tapasztalatokkal gaz- gadogva tértek haza.- Milyen céllal voltak Angliában - tettem fel a kérdést Varsányi alezredesnek, az Albatrds repülőkiképző század parancsnokának?- A látogatás fő célja az angol hajózótiszt-képzésének a tanulmányozása volt, az ottani rendszer nálunk hasznosítható tapasztalatainak átvétele. E mellett a kapcsolatok felújítása, felvétele, hiszen előzőleg a főiskolának volt már közös rendezvénye az előző rendszerben. Sok hasznos dolgot láttunk, tapasztaltunk, mind a hajózó, mind a repülő műszaki tiszt képzésében.- Hol jártak, milyen katonai szervezeteket kerestek fel?- A látogatások sorát a Londontól 150 kilométerre fekvő cranweli repülőtiszti iskolán kezdtük meg. Jártunk Bently- ben, ott megtekintettük az Angliai Csata emlék-repülőegységet, amely jelenleg is üzemelteti a II. világháborúból megmaradt Hurricane, Lanchester, Spitfire típusú vadász, bombázó, felderítő és egyéb katonai feladatokat végrehajtó repülőgépeket. Érdekes az, hogy az ötven-hat- van évvel ezelőtt gyártott korabeli repülőgépek jelenleg is üzemképesek, minden nyáron repülnek is ezekkel a masinákkal a különböző repülőnapokon, illetve az angliai csata évfordulóján. Vendéglátóink elvittek bennünket a Red Arrows Angol Királyi Légierő bemutató köteléke megtekintésére. Sajnos csak videofilmen nézhettük meg a produkciójukat, de így is csodálatos látvány volt. Azok a pilóták mindent tudnak a műrepülésről. Megnézhettük a felkészülési tervüket, felkészülésüket a műrepülésre. Voltunk a 11. Repülő Csoport parancsnoksága épületében, amely az angliai csata során - 1940-ben - részt vett az ország légvédelmében. Felkerestük Hendonban - London egyik külvárosában - az Angol Légierő múzeumát, ahol csodálatos, sok eredeti repülőgép látható mindkét világháborúból. A kiállított gépeken végig lehet kísérni a Brit Birodalom repülésének egész történetét a kezdetektől napjainkig. Külön emléket szentel az angliai csatának, illetve az angol bombázóparancsnokság tevékenységének, amely hatékonyan, eredményesen szervezte a német iparvárosok bombázását, megsemmisítését. Én sok repülőgép-múzeumban jártam már a nagyvilágban, de ehhez hasonlót még nem láttam. A gépek karbantar- tottsága, üzemeltetése kiváló. Van ott angol, amerikai, német, olasz és egyéb gyártmányú repülőgép. Tényleg csodálatos élményt ad a látogatónak a repülőgépek megtekintése, tanulmányozása. Nagyon sok típus között látható zsákmányolt olasz CR-42-es és néhány német vadászgép is, amelyet még a háború alatt üzemképes állapotba helyeztek, s egy kísérleti repülőszázad tanulmányozta a gépek repülési jellemzőit, gépágyúinak hatásosságát. A CR-42 típusú gép csak kettő darab maradt meg, s az egyik példány látható a kiállításon. Ilyen típust a Magyar Királyi Honvéd Légierő is használt.- Az angliai tanulmányutun- kon engem leginkább az Angol Királyi Légierő jól szervezett, hatalmas anyagi háttéré lepett meg, amellyel a repüléseket, a járulékos dolgokat biztosítják - kapcsolódott a beszélgetésünkbe Fülöp György alezredes. - Gondolok az elhelyezéstől kezdve a repülés minden oldalú magas színvonalú biztosítására. Megemlítem például: az angol tisztnek ezüst étkészlet il- letményes. Tábori körülmények közötti tevékenység esetén sátorban is járandóság a szőnyeg, a pprcelán étkezőkészlet. Államilag jóval magasabban dotáltak, mint a mi tisztjeink. Nincs másodállásuk, általában a tisztfeleségeknek nincs munkahelyük. Ezért joggal várják el tőlük a magasabb, esetleg külföldi háborús tevékenységet is, hiszen nagy a birodalom. Maga a kiképzési rendszerük isjelen- tősen eltér a miénktől. Óvatosabb, biztonságosabb kezdés után magasabb szintre jutnak el a hajózókiképzésben, mint mi. Nekik is vannak problémáik a sok, lakott kistelepülések miatt, de ők Kanadában, a lakatlan részeken gyakorolják a földközeli repüléseket. Ez persze mind pénz kérdése is. Nekünk erre - gazdasági okok miatt - nincs lehetőségünk. Nagyon jó gépparkjuk van. Sokféle géptípust üzemeltetnek, s mindezt magas színvonalon végzik. Ott a pilóták akár 8-10 típust is üzemeltetnek a pályafutásuk alatt, nyilván több helyőrségváltásra is sor kerül ez idő alatt.- Milyenek az angol pilóták?- Kiképzési rendszerük más, mint a miénk. Nagyon jól kiképzett pilótáik vannak. Edződtek a sivatagi háborúban, azt megelőzően a falklandi összecsapásban. A kiképzési szisztémájuk kimondottan harci, háborús feladatok sorára épül. Emberi tulajdonságaikról csak jót mondhatok, udvariasak, barátságosak, jól neveltek. Tartásuk van, az egyenruhájukat - mely nagyon szép - szívesen viselik még szolgálaton kívül is.- Valamilyen sztorit hallhatnánk?- Az egyik bázison kis busz- szal voltunk. Az indulásnál látom, hogy a gépkocsivezető a busz alá feküdt, s jó alaposan átvizsgálta a kocsi alját. Kérdésemre elmondta, hogy biztonsági szempontból vizgálta át a gépkocsit, az IRA szervezete nem helyezett-e bombát oda. Kenyeres Dénes (Fotó: Varsányi Mihály) Sok szó esik mostanában a határon túli magyar kultúráról. Általában a környező országokban élőkre gondolunk ilyenkor. De nagyon keveset tudunk arról, hogy a tengeren túl élő magyaroknak milyen lehetőséget kínál az anyanyelvi kultúra. Kosaras Vilmos, a Kertész Sándor torontói magyar színház igazgatója minden évben eljön a kisvárdai színházi találkozóra. Ebből az alkalomból beszélgettem vele arról, hogyan él Kanadában egy magyar színház. Rászerzödtetik a sztárokat- Ott másképp működik a színház, mint itthon. A kanadai színészeknek csak egy része tud megélni a szakmájából. Tehát mindegyiknek van valami mellékfoglalkozása (tanár, taxisofőr stb.)- Meghatározott darabokhoz szerződtetik a színészeket?- Tulajdonképpen nem színházak vannak, hanem producerek, akik megcsinálnak egy-egy produkciót. Vannak stúdiók, ahol néhány színésszel és színésznővel éves szerződést kötnek és a produkcióra rászerződtetik a sztárokat. Az ottani színház annyiban hasonlít a hazaihoz, hogy ott is lemegy a függöny az előadás végén és tapsol a közönség. De minden másban különbözik. A mi színházunk évente körülbelül négy bemutatót tart. Három operettet kell játszani. Sokszor előfordul, hogy Magyarországról szerződtetünk egy-egy híres művészt egy szerepkörre. A prózával könnyebb a dolgunk, mert nagyon sok jó erdélyi színész jött ki Amerikába. Ott a színház funkciója is más, mint itthon. Elsősorban abban látóm a színházunk fontosságát, hogy létezik. Amikor a .János vitéz”-ben azt mondja Iluska, hogy: Jancsikám, hazamegyünk - az Kanadában nem ugyanazt jelenti, mint itthon. Másfajta töltete van.- Milyen anyagi háttérrel működnek?- Semmilyen állami támogatást nem kapunk. Az eladott jegyek árából tartjuk fönn magunkat. A gázsiból nem lehet megélni, az csak egy tiszteletdíj.- Korábban sem volt állami támogatás?- De igen. Csak mindig lejjebb és lejjebb szorították és a végén elvágták. Bár az is igaz, hogy nagyon sok visszaélés történt vele. így aztán mindent mi fizetünk. Tavaly például hazalátogattunk a társulattal a kisvárdai színházi találkozóra. Mindenki maga fizette ki a repülőjegyet, a többi költséget pedig én fedeztem.- Ón is félállásban színház- igazgató?- Én két félállásból élek. A színházigazgatás mellett komputergrafikákat csinálok - színházaknak.- Hogyan szervezik Torontóban a közönséget?- Telefonon. Ha azt mondom magának, hogy Torontóban és környékén hatvanötezer magyar él, akkor ez egy óriási szám. De akit elérünk, az nem több, mint 5-6 ezer ember. Aki nem olvas magyar újságot, nem hallgat magyar rádiót, azt nem tudom elérni. Sziszifuszi munkát végzünk, igaz, boldogan tesszük. Az ottani közönség egy kicsit el van kényeztetve. Már úgy hozzászoktak, hogy mindig van magyarországi vendég, hogy ha nincs, akkor hiányolják. Nem engedték le a színpadról- Tehát ezek szerint törzsközönségük van. Netán az USA-ból is átruccan valaki egy-egy előadás kedvéért?- Ok is jönnek, mi is megyünk, olyan helyekre, ahová tudjuk vinni a díszletet. Nagyon nehéz fenntartani a színházat. Ügyeskedni kell. Például a díszleteket többször is felhasználjuk.- Miért fontos Önöknek, hogy itt legyenek a kisvárdai színházi találkozón?- Három éve járunk ide. Ez a találkozó adta a lehetőséget, hogy magyarországi színházakban játsszunk: Zalaegerszegen, Pesten, Kassán, Kisvárdán, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Kolozsvárott. Az a fajta szeretet, dédelgetés, ami az egész turnét övezte a közönség részéről, az feledhetetlen. Hogy Kolozsvárott 870 ember áll az előadás végén és nem tudunk lejönni a színpadról, az valami felemelő, és megerősíti az ember hitét abban, hogy amit csinál, arra szükség van. Az viszont, hogy egy kanadai színház idejön játszani magyarul - színháztörténeti esemény.- Mit vár önöktől a kanadai magyar közönség?- Prózában elsősorban Molnár Ferencre, Herczeg Ferencre van igény. Nagy sikere volt a János vitéznek, a Hegedűs a háztetőn-nek, a Lili bárónő-nek, a Pillantás a hídról-nak. Én mindig pontosan, lélek- számra meg tudom mondani, hogy hány néző lesz. Igaz, tizenöt évig játszottam Kertész Sándornál. (Előttünk 30 évig ő csinálta ezt a színházat.) Nyolc éve én vezetem, de már Kertész mellett is rendeztem haknikat magyarországi színészekkel. Több mint hatvan magyarországi színész volt nálam haknin, beleértve Simándy Józseftől Sinkovits Imréig mindenkit - így tudom, hogy mit vár tőlünk a közönség. Elsősorban szórakozni akar és olyan előadásokat látni, amely a Magyarországhoz való kötődését erősíti. Amikor a János vitézben a huszárok kibontották a zászlót - zokogott a nézőtér. Gazdagság? Az csak mese!- Úgy tudom, hogy Magyar- országon nem mindig úgy viszonyultak az Önök színházához, ahogy szerették volna.- Például döbbenten kellett tudomásul vennem, hogy az ország tavaly tizenvalahány millió forintot adott a határon túli magyar színházaknak. Nekünk ebből semmi nem jutott.- Mert talán azt hiszik, hogy maguknak úgyis van pénzük...- De ez egy mese, amikor magyar ügyről van szó! Mert lehet, hogy egyénenként a színészeink között vannak tehetősebbek, de maga az intézmény harcol a létéért! És ezért esett rosszul, hogy nekünk nem is ajánlottak semmit ebből a tizenvalahány millióból! Biztos, hogy a többi színház fontosabb, mint mi vagyunk, de legalább gesztus értékű lett volna... Mert mi hazajöttünk tavaly Kanadából, és elhoztuk a „Pillantás a hídról”-t, és az nem akármilyen produkció volt. Sértett az is, amikor azt mondták a színészeinkre, hogy a torontói színészek más szakmában dolgoznak, nem a színészetből élnek meg, tehát amatőrök! Ez embertelen sértés! Mert Técsi Sándor, aki Erdély legjobb színésze volt, most New Yorkban él és ott véletlenül se tud megélni abból, hogy magyar anyanyelvű színész, és ezért mondjuk, szállodaportás, ettől ő még nem lett amatőr! Ezt én kikérem magamnak! Csak mint egy megszállott Tavaly kiadtak két díjat, amelyből nem maradhattunk volna ki, mert magyar színházteremtő munkásságért adták. Megkapták a beregszásziak és a pozsonyiak, holott mindkettő állami támogatással létrehozott színház, miközben mi a saját filléreinket tettük össze ...- Milyen problémákkal küzdenek Torontóban?- Az egyik, hogy a színházba járó törzsközönség egy része - nyugdíjasként - hazatelepült. A másik, hogy nagyon leszűkült az évad, amikor játszani tudunk: április-májusban, október-novemberben. Ez egy komoly sziszifuszi munka, amit nem lehet csinálni, csak megszállott őrültként. Nem tudom, meddig marad fenn a színház, de hiszek abban, hogy amit csinálunk, az hasznos. Amit a színház tud, azt senki nem tudja. Hozzánk bejön ezer-ezerkétszáz ember, és ezt egyetlen magyar szervezet se tudja produkálni. A színház még mindig egy összetartó erő, ahol különböző politikai nézeteket valló emberek is együtt tudnak ülni. A színház még mindig az a hely, ahol olyan emberek ülnek egy teremben, akik máskor egy asztalhoz nem ülnek le egymással. A magyar szervezeteknél, akik itt-ott nyilatkoznak, húsz ember váltogatja egymást körbe éveken keresztül, díjakat vesznek át, az ember esze megáll: a torontói főkertész megkapta a Magyar Kultúráért érdemérmet. Az képvisel, aki leárulózott Nagyon remélem, hogy ez a kormányváltozás valami változást hoz. Mert engem rettenetesen megaláz, hogy olyan emberek képviselnek bennünket a Magyarok Világszövetségében, akik miatt nagyon sokat szenvedtünk. Akik annak idején állandóan lekommunistáztak bennünket, hídverőnek, hazaárulónak bélyegeztek, mert előadást rendeztünk a Nemzeti Színház javára. Én hittem abban, hogy a Nemzeti Színház szent ügy, hogy mindenféle politikai változást túl fog élni! És rettenetesen megalázó számunkra, hogy az utolsó négy évben a világszövetség, Csoóri Sándorral az élen, úgy vett bennünket, mintha nem is lennénk a világon. Komoly pénzeket költenek el, ember nem tudja megmondani, hogy hová, és kinek és hogyan. Most is, a választás előtt kijött valaki a világszövetségtől és szabályos MDF-s választási hadjáratot folytatott, hogy nagyon fontos lenne, hogy az otthoniak most a nemzeti erőkre szavazzanak. Azt várták tőlem, hogy írjak levelet a nagymamámnak, hogy szavazzon az MDF-re? Remélem, hogy a világszövetség ügye is elmozdul erről a pontról, mert ahogy ebben a pillanatban létezik, arra így nincs szükség. Nonszensz, hogy most a világszövetség is teljesen Er- délycentrikus lett, és azonkívül számára a világon semmi sincs. Azt kell mondjam, hogy a kommunista rendszerben működő világszövetség több figyelmet fordított a Nyugaton élő magyarokra, mint ők. Az legalább küldött időnként előadókat. Más kérdés, hogy az emigráció elzárkózott, és Lő- rincze Lajos előadását rendőri biztosítás mellett tudtam megtartani, mert kommunista kiküldöttnek tartották, aki „minket mételyez”. Hittem, hogy ez őszinte dolog Én fölvállaltam akkor Lő- rinczétől kezdve Csoóri Sándorig sokmindenkit. Ma már bocsánatot kell kémem azoktól, akik ott voltak. Én hittem abban, hogy ez egy őszinte dolog, ma már tudomásul kell vennem, hogy messze nem az. Olyan egyéni karrierek és érdekszférák alakulnak ki, és olyan pénzek tűnnek el ebben az országban, hogy a szemem-szám eláll. Ha ez nem fog változni és azok az urak képviselnek bennünket továbbra is, akik eddig, akkor számunkra az egésznek nincs semmi értelme és jelentősége. Most például olyan ember képvisel engem, aki húsz évig gáncsolt, mert magyar színházat merünk csinálni. Mert az volt a fixa ideájuk, hogy a kommunista kormány műsorokba ágyazza a propagandáját, hogy megbontsa a nemzeti emigráció egységét. A nemzeti emigráció soha a büdös életben nem volt egységes, tehát nem volt mit megbontani. De ha Simándy azzal, hogy ott volt és énekelte, hogy „Hazám, hazám”, megbontotta az egységet, hát akkor legyen. Paulina Éva <
