Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-18 / 167. szám
4 1994. július 18., hétfő ® A szerkesztőség postájából Elfelejtik, hogy szolgáltatnak és nem szívességet tesznek? Nyílt levél a 2-es számú postahivatalhoz Tisztelt Kézbesítési Osztály- vezető! Kénytelen vagyok a sajtó nyilvánosságán keresztül fordulni Önhöz, mert csak így remélhetem, hogy panaszom meghallgatásra talál, és talán majd munkatársai másokkal nem beszélnek olyan hangnemben mint velem július 12-én 16.20 órakor. A következő történt: Gyermekem e hó 11-én csomagot adott fel részemre — gyorsan romló élelmiszerként, értékkel és expressz -, amiről telefonon értesített. Másnap reggel felhívtam Önöknél az illetékest, és kértem, ha megérkezik a csomag (majd érdeklődöm!), ne küldjék ki, bemegyek érte. Kilenc órakor, majd 12.30-kor is azt mondták, hogy a csomag nem érkezett meg, de aznap már ne is várjuk. Hazaérve - legnagyobb meglepetésemre - a posta értesítője várt, miszerint 15 órakor eredménytelenül kísérelték meg a csomag kézbesítését. Tisztelt Uram! Nem tudom, milyen rend lehet Önöknél, de ez nem is rám tartozik. Az viszont igen, és mélységesen felháborít, hogy nem kaptam megfelelő tájékoztatást. Amikor a küldeményért 2-es számú postára mentem, s egyben panaszt akartam tenni, azzal utasítottak el: az Önre tartozik. Végül elküldték a legutolsó ablakhoz, ahol egy fiatal hölgy azzal fojtotta belém a szót, ha panaszt akarok tenni, 8-16 óra között, munkaidőben keressem meg Önt. Hiába mondtam, hogy én is dolgozom, munkaidőben nem tudok jönni, a hölgy még az ablak elzáróját is elhúzta - jelezve, hogy részéről a beszélgetés befejeződött. Ezek után kértem, legalább a nevét mondja meg, hogy tudjam, kivel beszéltem, mire azt válaszolta: ahhoz semmi közöm. Úgy gondolom, az illető elfelejtette, hogy Önök szolgáltatnak és nem szívességet tesznek a lakosságnak. Ha tévedtem volna és ez utóbbi igaz, akkor ezúton is megköszönöm azt a szívességet, hogy egy csomagot 150 forintért Szolnokra szállítottak. Hajdú József Mit mutat a vízjelző Kisköre-alsónál? Sípos András hajózótói, szolnoki olvasónktól kissé indulatos hangú, de figyelmet érdemlő levelet kaptunk. Többek között ezt írta: Az Új Néplapban rendszeresen megjelenő „Vízállások” című rovatukat figyelemmel kísérem, azonban régóta bosszankodom, hogy a Kisköre-felső duzzasztott vízállása után a Szolnoknál mért adatok csupán a megyeszékhelytől lefelé fekvő területek vízjelzésére nézve mérvadóak. Pedig a várható vízállás szempontjából azt is tudnunk kellene, hogy Kisköre-alsónál mennyit mértek. Ezt az adatot sajnos nem közlik. Szomorú tény, hogy éppen ott, ahol vízügyi szervezetek tucatja működik, senki sem vesz annyi fáradságot magának, hogy a hiányosságot pótolja. Tévedni emberi dolog, azonban szándékosan megmaradni benne ...! Igaz, a Föld ettől még ugyanúgy forog, de a jobbra való törekvés alapvető emberi tulajdonság .. . Kedves Olvasónk! Sajnáljuk, hogy a vízjelzéssel kapcsolatban nem szólt előbb, hiszen semmi akadálya nem lett volna annak, hogy a levelében említett adatokat is közreadjuk. Simon Mihály, a Közép-Ti- sza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vízgazdálkodási osztályvezetője máris intézkedett, hiszen a Tisza-völgy naponta mért jelentősebb vízrajzi adataival rendelkeznek (a rádió is ezt közli délutánonként), így kérésének megfelelően, július 14-től már olvashatta is lapunkban a Kis- köre-alsóra vonatkozó adatokat. Észrevételét köszönjük. (A szerk.) Küldjön egy képet! A Kádár cukrászda előtt - ’51-ben A szolnoki Varga Katalin Leánygimnázium utolsó nyolcadik osztályos érettségiző diáklányai láthatók ezen a felvételen - 1951. május elsején. A hátsó sorban Lieb Judit, Molnár Irén, Solymossy Magdi, az elsőben Barcsik Etelka, Jászi Vali, Brandschott Sári és jómagam. Utolsó hittanóránk a Tisza-parton Dr. Dancsák Sándor hitoktatónkkal (középen) a legutolsó hittanóránkat tartottuk 1950 júniusában - a szolnoki Tisza-parton. A felvételen látható valamennyi diáktársam nevét nem sorolom fel, közöttük: Pásztor Klára, Gödör Ilona, Berényi Éva, Molnár Irén, Kertész Erzsiké, Hargitai Mária, Lieb Judit és e kép beküldője. Gulyás Jánosné Szűcs Margit Aki tud, segítsen Az az abonyi kisfiú, akinek a szülei most a nyilvánosságon keresztül kémek segítséget, 4 éves korában mozgásképtelen volt. Nem fejlődött, de a szülők nem adták fel. Elhatározták, hogy addig járják az országot, míg nem találnak olyan orvost vagy természetgyógyászt, aki vállalja a gyógykezelését. Kezdetben a csontkovács, az aku- punktúrás orvos is reménytelennek látta a helyzetet, de fél év múlva fejlődés mutatkozott. Aztán Szolnokon találtak egy masszőrt, aki heti három alkalommal gyógyította. Később gyógytornászt javasoltak, így kerültek Miskolcra, ahol a kisgyerek - édesanyjával együtt - 3 havonta részt vesz a kórházban több héten át tartó komplett gyógytornán, hogy aztán otthon folytathassák. A ma 8 éves kisfiú szépen gyógyul, szobatiszta, s már mondja: anya! A miskolci kezelésen túl Szolnokra, a Városmajor úti napközi otthonba járnak naponta, ahova a megyei mozgássérült-egyesület gépkocsija szállítja a kisfiút. Csak gépkocsival szállítható! A többféle kezelés, a sok-sok utazás anyagilag is nagy terhet ró a családra. (A 14 éves kislányuk tovább tanul, OTP-része- letet fizetnek, s a rezsi után alig marad a havi 35 ezer forint jövedelmükből.) Van egy öreg Skodájuk, amely cserére szorul, de az arra kuporgatott pénzükből még 50-60 ezer forint hiányzik. Ehhez kémének támogatást olyanoktól, akik a mai nehéz világunkban másokon is tudnak segíteni. (Név, cím a szerk.-ben.) B. Zs. A gazda saját kombájnnal arat Jászjákóhalma határában - különböző tulajdonviszonyok között - megkezdődött az aratás. A hajdani tsz-ből alakult Jákó Kft.-ben Szabó Pálnak az a véleménye: a termésen kicsit rontott az utóbbi hetek hősége, ennek ellenére soha rosszabb ne legyen, hiszen így is közepes a termés. A kép az ellenkező határrészen arató Fodor családot örökítette meg, akik a 10 hektáros búzatáblájukon saját kom- bájnukkal munkálkodnak a betakarításon. A teherkocsi platójára bőven hull a mag. (Fotó: F. I.) Tegyék egyszerűbbé az adóztatás rendszerét Úgy gondolom, még idejében fordulok a munkáját éppen hogy megkezdő parlamenthez - azzal a tiszteletteljes kéréssel (kérésünkkel), hogy mindenféle olyan intézkedést, amelyik széles népréteget érint, igyekezzenek egyszerűsíteni. Ilyen például a jelenlegi mezőgazdasági - de más ágazatoké is! - önadóztatási rendszere. Manapság még az egyetemet végzett gazdászoknak, közgazdászoknak is szakembert kell alkalmazniuk, hogy az adóbevallásukat elkészítsék. És ha ehhez még a támogatást magában foglaló hiteligénylés is társul, hallomásom szerint évi 60 ezer forintot kell fizetniük. Az APEH dolgozói pedig gerincpattanásig körmölik, verik a számítógépek billentyűit, hogy azt a rengeteg mázsa, tonna papírt visszavárólag szétküldjék az ország minden adófizetőjének, s ha hibásan töltötte ki az adófizető, visszaküldjék. Az „ántivilágban” volt egy állami földadó, annak a százalékában kivetett községi pótadó. Ezt a két tételt egy tenyérnyi papírra év elején ráírta a segédjegyző vagy adóügyi jegyző. A gazdálkodó pedig - igaz, akkor is morogva! - négy egyenlő részre osztotta, és a negyedévek közepén tisztességgel befizette a községi tíz-húsz pengős tiszteletdíjban részesülő pénztáros kezeihez. Ha valaki jól jövedelmezően gazdálkodott, esetleg a termelt növények nagy részét feltakarmányozva, bőrzsákba töltve értékesítette, ezzel gyarapította gazdaságát, tanyát épített. A gondos parasztember kellően istállótrágyázott, és a legkisebb hajcihővel, a legkevesebb ráfordítással iparkodott minél többet kihozni a földjéből. És a hatóság nem követett el mindent, hogy lehetetlenné tegye a boldogulását. Folyamatos volt a természetes kiválasztódás. Az állam akkor is vigyázott azokra, akiket elemi csapás ért, de nem dédelgetett olyanokat, akik sűrűbben néztek a pohár fenekére, és az idejében való növényápolás helyett a kocsmaajtókat nyitogatták. Az a tiszteletteljes kérésem, hogy a parlament törölje el a mindenféle címen kivetett és behajtandó adókat, csak a földadót hagyja meg. Annak kezelését pedig bízza az önkormányzatokra. Gondolatom szerint ez is hozzájárulna az infláció csökkentéséhez, az államkassza hiányának pótlásához. Id. Kanta Gyula Berekfürdő Levelekből - sorokban Kolláth László olvasónk köszönetét mond a mentősöknek: Ter- jéki Pálnak, Kardos Józsefnek, Gál Tibornak, valamint a MÁV Kórházban dr. Junák Márta, Dr. Medgyesi Csaba, dr. Fazekas János főorvosoknak, a nővéreknek, akik drága felesége megmentéséért, életben tartásáért minden elkövettek. A szíve sajnos nem bírta tovább, július 10-én reggel dobbant utoljára. Boros Rozália, aki a szolnoki rádióstúdió egyik játékának győztese volt, nyereményét - egy kosár meggyel megtoldva - a Gyermekváros lakóinak ajándékozta. A Zagyva cukrászdában beváltható szelvényre Szathmári Imre cukrászmester pedig annyi tortaszeletet adott, amiből a gyerekek július 8-án lakmározhattak. Mindezért Horváthné Törös Zsuzsanna gyermekfelügyelő ezúton is köszönetét fejezi ki. Kunhegyesről Szekeres Károly a családját ért sérelmének adott hangot, s panaszát így összegezte: munka nélküli lánya, Kolompár Mihályné zöldségboltot szeretne nyitni, melyhez 500 ezer forint mikrohitelt igényeltek a Vállalkozásfejlesztési Alapítványtól, a Pro-Nex Kft.-től. (Fedezetül az egymillióra becsült házuk a tét.) Július 11-én, amikor Szolnokon a végeredményre vártak, a kft. munkatársai másokat elébük vettek, majd udvariatlan, elutasító választ kaptak <i folyosón(!), és a további felvilágosítás, tájékoztatás elől is elzárkóztak. Irataikat is csak üggyel-bajjal kapták vissza. Úgy érzik, méltánytalanul jártak el velük szemben. Expressz - ajánlva Hepiend! Kedves B. L.-né, Jászapátiban! Úgy írom, ahogy mondjuk az ismert angol kifejezést, amit egy-egy ügy szerencsés, jó befejezése esetén használunk a köznyelvben. Ritkán esik meg, hogy egy levélírónknak kétszer is válaszoljunk ebben a rovatban, ám Ön nyert! Nem csak a veszett fejsze nyele, de a fejsze is - ahogy május 2-i expressz levelemben utaltam ennek lehetőségére - megkerült Ön számára most már véglegesen. Legalábbis azt ígérte az illetékes bank illetékes vezetője - miután közöltem vele, ismét írt nekem -, hogy napokon belül postázzák Önnek a takarékszelvénye után járó elveszettnek hitt kamatot. így remélhetőleg végleg befejeződik a tavaly novemberében kezdődött egyoldalú - mert választ egyszer sem kapott a szolnoki fióktól - levelezése. Kitartó volt, türelmes és következetes. Ez a legfontosabb tanulsága ügyének, ami nélkül sajnos így az ezredvég tájékán sem lehet felvenni a harcot a fejét fel-felütő hivatali bürokráciával, csúsztatásokkal szemben. De figyelmesebb is volt, mint gondoltam. Lássuk a lényeget: Önnek egyik sokadik, fontos, január 20-án postára adott, a kamat kifizetéséhez szükséges orvosi igazolásokat tartalmazó levele „veszett el”. Az illetékes bank illetékes vezetője, amikor személyesen felkerestem Önt képviselve, úgy tájékoztatott, hogy nem kapták meg a levelet. „Miután ügyfelünk érdemben nem járult hozzá az ügy előreviteléhez, nem tudtunk segíteni” - mondta, és azt ajánlotta, ismételten szerezze be és küldje el az orvosi igazolásokat, hogy intézni tudják a kamatkifizetést. Akkor azt üzentem a lapunkon keresztül Önnek, figyelmesebb legyen máskor. Tértivevénnyel küldjön hivatalos iratokat. Postafordultával válaszolt: „Érthetetlen számomra, hogy ajánlott küldeményként feladott levél elveszhet. És éppen az, amelyben az orvosi igazolások voltak. Mivel megőriztem a feladóvevényt, a posta keresi.” Jól tette, hogy megőrizte. A levél ugyanis megkerült. A bank mégis csak átvette, amint a posta igazolta ezt. Mindezt már a következő, július 7-i leveléből tudom, amikor ismét csak elkeseredett hangot üt meg: „Május 16-án elküldtem a banknak a posta igazolását, miszerint ők átvették a levelet. Elküldtem a nekem szóló újságcikket is beazonosítás végett. Annyit írtam még, hogy érzésem szerint én mindent megtettem és nem akarok több levelet írni, várom a döntésüket. Mint addig akárhányszor, erre sem válaszoltak. Lehet, hogy megbántottam őket? Semmi sem állt tőlem távolabb! Most viszont kedvem lenne megkérdezni: ez náluk az üzleti szellem?" Kedves Asszonyom! Az illetékes bank illetékes vezetőjének ígéretét fentebb leírtam. Ön már mindenképpen nyert, ám kíváncsian várom válaszát - most már úgy is mint magánember -, vajon befejeződik-e kamat(levél)-kálváriája, megkapja-e végre a pénzét. Éevelem végén pedig, már csak a többi bank miatt is nevén kell hogy nevezzem a kifizetendő kamattal oly annyira takarékosan bánó takarékbankot. Csak így, kisbetűvel, ahogy a közneveket írjuk. A földrajztanár emlékezéseiből - III. Tanári pályám kezdetén hamar begyűjtöttem a földrajztankönyvekben szereplő kőzeteket, ásványokat is. Tanítványaimmal gyalog bejártam Kárpátalja fontosabb részeit, és a fényképeim is szaporodtak. Huszt váráról, az Iván pap havasáról, a Felső-Tisza völgyéről, a Talabor és a Nagyág folyásáról stb. készítettem földrajzi, néprajzi felvételeket. (Most, túl a 80. évemen, 59 albumban körülbelül 15 ezer fényképem van, s mindegyikhez magyarázó szöveg!) Diákjaimmal tisztelegtem Vereckén, a Tatárhágón, Munkácson, Huszton, a Rákóczi-for- rásnál, „Európa közepénél”, a viski és a técsői kazettás református templomoknál, és még sorolhatnám; a felső-szinevéri mesterséges tóban versenyt úsztam a diákjaimmal; tilos helyen, az aknaszlatinai sóbányában is gyűjtöttem. A történelmi és a politikai változások következtében Kárpátalján - elvesztve mindenünket - három állomáshely rövid, de nem eredménytelen szakaszai után, 1950 nyarán kerültem a tiszaföldvári gimnáziumhoz. Onnan mentem nyugdíjba - 1973. szeptember 30-án. (Közben még megjártam a Markó utcai „szanatóriumot”, a budai Pestvidéki Fogházat és a Markó utcai ÁVH börtönét.) A Tiszaföldvárott eltöltött aktív 23 év volt életem legtermékenyebb időszaka. A régi gimnáziumi épület egyik sufnijában (nappal is égetni kellett a villanyt!) teremtettem meg az ország egyik leggazdagabban felszerelt . földrajzi szertárát, amelynek anyaga több ezer darabból állt, amíg egy kiskirály igazgató „jóvoltából” szét nem cincálódott. Nem kaptam elegendő helyet, s így az anyag bűnösen szétszóródott. Diákjaim segítségével keservesen és nehezen kiharcolt csip-csup pénzzel, rengeteg manuális munkával hoztam össze ezt a gazdag, de elegendő és méltó helyet soha nem kapott szertárat. Majdnem teljes falitérképtár, gazdag földrajzi képtár, a földrajztankönyvben szereplő kőzetek-ásványok túlnyomó többsége, ipari nyersanyagok, gyártási sorozatok, számrajzok (grafikonok), geoszkémák, kistérképek, csillagászati és mérőeszközök, elméleteket bemutató mozgó modellek, különféle földgömbök,*az első osztályos kőzet-ásvány ismereti órákhoz tartozó minden kőzet, ásvány, kristály - 35 darabban - megvolt, és még hosszasan sorolhatnám. A kőzetismereti órák felszereléséről, a kőzetek, ásványok magánerőből való beszerzéséről, a gyakorlati órák lefolytatásáról értekezést írtam az ÉLTE szakmódszertani közleményeibe. Földrajzi szertárunk 1952 és 1956 között, két alkalommal és két tanteremre terjedő kiállítást rendezett - az id. dr. Lóczy Lajosról elnevezett földrajzi szakkör diákjai segítségével. E gazdag kiállításokat a Művelődési Minisztérium és az Országos Pedagógiai Intézet illetékesei meglátogatták, nagy elismeréssel szóltak róla, támogatást ígértek, de kutyagumi lett belőle. Méltó helyet ekkor sem, később sem kaptam. A tanulmányutak szervezéséről is írtam egy értekezést, ami egy pedagógiai gyűjteményes kötetben jelent meg. A híres szertár aztán „szétment”, nem kaptam elegendő helyiséget az új gimnáziumi épületben, az anyag egy részét a múzeumba, padlásra szállítottam, az egyik, hatalommal rendelkező tanárocska pedig a remek, diákok készítette agyag- tömbszelvényeket szemétgödörbe hányatta. (Folytatjuk) Dr. Varga Lajos, Tiszaföldvár Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné
