Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-16 / 166. szám

12 Irodalom — művészet 1994. július 16., szombat SZÁZ ÉVE SZÜLE­TETT. Száz éve, 1894. jú­lius 13-án született Isaak Babel, Ogyesszában. Bár mindössze 10-16 éves kora közti gyermekéveit töltötte Ogyesszában, az egy életre meghatározó élményt jelentett számára. A Fekete-tenger part­ján fekvő várost a hel- lén-reneszánsz-mediter- rán és orosz elemeket öt­vöző megkülönböztethe­tetlen hangulat lengte kö­rül; orosz, zsidó, tatár, francia, olasz, görög kul­túra keveredett benne, és kikötőjén át észak-afrikai, perzsa, török, délszláv, angol hatások is érték. Csempészek, zsiványok, apacsok, világcsavargók, szegényszagú kishivatal- nokok, ipari bérrabszol­gák, kitünően képzett és könnyed életszemléletü vezető adminisztrátorok, csodabogarak, lumpen- proletárok, flottatisztek, a kor csúcstechnológiáját művelő mérnökök élték itt egymással összefonódó életüket. A zsidónegyed­ben, a Moldovankán rideg orthodoxia keveredett a csodarabbikról terjengő hírekkel, csodavárással és a szegény kisemberek meggazdagodásról, kitö­résről szőtt álmaival. Babel húszas évek ele­jén írt elbeszélésciklusá­nak, az Ogyesszai történe­teknek főhőse, a zsivány- király, Benya krik is eb­ből világból származik. Ebben az időben írta a Lovashadsereg című elbe­szélésciklusát is. írásaira hamarosan felfigyeltek a fővárosi folyóiratok, könyvkiadók, és hamaro­san Babel is Moszkvába költözik, pályája üstökös­ként felivel. A húszas évek végén, a harmincasok legelején telt életének legsikeresebb időszaka. Elbeszélései, el­beszélésciklusai, kötetei (A lovashadsereg, A lo­vashadsereg körül, Ogyesszai történetek, Az ogyesszai történetek kö­rül, a Galambdúcom tör­ténete, a Kőolaj), színmü­vei (Alkony, Marija) elis­merést és anyagiakban is mérhető sikert hozlak. A harmincas évek ele­jén élte a sikeres szovjet írók életét. A harmincas évek közepétől viszont az állandó életveszéllyel fi­zettek az írók a kiváltsá­gokért; a politikai harc másod-harmadrendű esz­közeivé váltak, a halál ár­nyékában éltek. Amikor 1936-37-ben sor került Trockij legu­tolsó, még a politikai élet­ben jelen lévő híveivel való leszámolásra, Babel a velük való kapcsolat mi­att felkerült a halállistára. 1939 májusában elhurcol­ták, 1940 januárjában ki­végezték, illetve pontosab­ban: meggyilkolták. B. L. A z esketés véget ért. A rabbi leereszkedett a ka­rosszékbe, aztán kiment a szobából, és megpillantotta az egész udvar hosszában felállított székeket. Annyi szék volt ott, hogy még a kapun túlra, a Gosz- pitalnaja utcára is jutott belőlük. A bársonnyal leterített asztalok úgy tekeregtek az udvaron, mint a tarka hasú kígyók, és ezek a narancs és vörös színű bársony­foltok vastag hangon énekeltek. A lakásokat konyhákká alakí­tották át. A füstös ajtókból vas­tag, mámoros és pufók lángok csapdostak ki. Füstös fényüknél vénasszonyarcok, löttyedt női tokák, maszatos mellek sütké­reztek. Véres rózsaszínű ve- szettkutya-tajték, rózsaszínű ve­rejték csörgött végig ezen a duz­zadó, édeskés bűzt árasztó em­beri hústömegen. Három sza­kácsnő meg a mosogatólányok hada készítette a lakodalmi va­csorát, s felettük uralkodott a nyolcvanéves és púpos Rejzl, hagyományosan, akár tórateker­csek. A vacsora előtt az udvarra be- somfordált egy fiatalember, akit a vendégek nem ismertek, Be­nya Kriket kereste. Félrevonta Benya Kriket.- Idefigyeljen. Király - kezdte a fiatalember -, egypár szavam volna magához. Engem Hanna néni küldött a Kosztyeckaja ut­cából...- No, jól van - válaszolta Be­nya Krik, más néven a Király. - Mi légyen az a pár szó?- A kerületbe tegnap új rend­őrkapitány érkezett, Hanna néni azt üzeni magának...- Erről már tegnapelőtt tudo­mást szereztem - válaszolt Be­nya Krik -, mondja tovább.- A rendőrkapitány egybe- gyűjtötte a kerületi rendőrség személyzetét, és ott beszédet mondott...- Új seprű jól seper - válaszolt Benya Krik -, razziát akar ren­dezni. Mondja tovább...- Hűt azt tudja. Király, hogy mikor lesz a razzia?- Holnap.- Király, ez ma lesz.- Hát ezt meg ki mondta ne­ked, öcskös?- Hanna néni mondta. Maga ismeri Hanna nénit ? Ismerem Hanna nénit. Mondd tovább.- A rendőrkapitány összegyűj­tötte az embereit, és beszédet in­tézett hozzájuk. ..Meg kell fojtanunk Benya Kriket - mondotta -, mivelhogy ott, ahol uralkodó császár van, ott nincs király. Ma, amikor Krik férjhez adja a nénjét, és vala­mennyien ott lesznek, ma kell rajtaütnünk.”- Mondd tovább.- A hekusok erre megszeppen­tek. Azt mondták: ha ma razziá- zunk ott, amikor ünnepel, akkor feldühítjük Benyát, és sok vér fog folyni. A rendőrkapitány erre ezt mondta: az önérzetem drágább nekem...- Nos, mehetsz - válaszolt a Király.- Mit mondjak Hanna néninek razziáról?- Mondd meg: Benya tud a razziáról. És ez a fiatalember elment. Nyomába megindultak hárman Benya barátai közül. Azt mond­ták, egy fél órán belül visszatér­nek. És egy fél órán belül vissza is tértek. Ennyi történt, semmi több. Az asztalhoz nem kor szerint ültek. Az ostoba öregkor épp oly szánalmas, akárcsak a gyáva fia­talkor. De nem is vagyoni álla­pot szerint ültek le. A nehéz bu- gyelláris bélését könnyekből varrják. Az asztalfőn vőlegény meg menyasszony foglalt helyet. Az ő napjuk volt ez. A második he­lyen a Király apósa, Szender Éichbaum ült. Ehhez neki joga volt. Szender Eichbaum történe­tét ismerni kell, mert ez nem egy olyan egyszerű történet. Hogyan esett meg, hogy a be­törő Benya Krik, a betörők kirá­lya Eichbaum veje lett? Hogyan lett egy olyan ember veje, aki­nek egy híján hatvan fejőstehene volt? Mindez már olyan gengsz­terdolog volt. Alig egy éve an­nak, hogy Benya levelet küldött Eichbaumnak: „Moszjö Eichbaum - állt a le­vélben szíveskedjék holnap reggel húszezer rubelt letenni a Szofijevszkaja utca 17. számú ház kapualjába. Amennyiben ezt nem teszi meg, akkor valami hal­latlan dolog vár Önre, és egész Odessza csak Önről beszél majd. Tisztelettel Benya, a Király”. Három levél maradt válasz nélkül, egyik világosabb a má­siknál. Ekkor Benya intézkedni kezdett. Egy éjjel kilenc, hosszú bottal felfegyverzett ember je­lent meg Eichbaum udvarán. A botok vége kátrányba áztatott kenderkóccal volt betekerve. Ki­lenc szikrázó csillag gyúlt ki Eichbaum jószágudvarán. Benya leverte a lakatot, és a teheneket egyenként kivezette az istálló­ból. A küszöbnél egy késsel fel­fegyverzett legény várt, egy ökölcsapással felfordította a te­henet, s a kését a tehénbe sül­lyesztette. A vérrel elöntött föl­dön virágba szökkentek a fák­lyák tűzrózsái, s lövések zaja csattant. A lövésekkel Benya a tehénistállóhoz rohanó cseléd­séget kergette szét. Példáját kö­vette a többi betörő is, de csak a levegőbe lövöldöztek, mert ha nem levegőbe lövöldöznek, még megölhetnek valakit. S amikor halálos bőgéssel a hatodik tehén is odarogyott a Király lába elé, akkor egy szál alsónadrágban Eichbaum rohant ki az udvarra, és megkérdezte:- Mi lesz ebből. Benya?- Ha nem kapom meg a pénzt - maga tehén nélkül marad, moszjő Eichbaum. Ez olyan biz­tos, mint kétszer kettő négy.- Benya, gyere be velem a házba. És bent a házban megegyez­tek. A leölt teheneket felesben megosztották. Eichbaumot biz­tosították a sérthetetlenségről, és erről körpecsétes írást állítottak ki neki. De a csoda csak később következett be. A támadás idején, azon a szörnyű éjszakán, amikor ott bőgtek a leszúrt tehenek, és a kisborjak ott csúszkáltak anyjuk vérében, mikor fáklyák csak úgy járták a boszorkánytáncot, és a csoszogó fejőnők a barátságos Browningok csöve előtt sivítoz- tak - azon a szörnyű éjszakán ki­szaladt az udvarra az öreg Eich­baum lánya, Cilja, csipkés háló­ingben. S a Király győzelme egyben veresége is lett. Két nap múlva Benya minden előzetes értesítés nélkül vissza­küldte Eichbaumnak az elvett pénzt, s még aznap este meglá­togatta. Narancsszínű öltöny volt rajta, kézelője alól briliáns karkötő csillogott: belépett a szobába, köszönt, és Eichbaum- tól megkérte a lányának, Ciljá- nak a kezét. Az öreget enyhe gu­taütés érte, de talpra állt. Az öregben még ott feszengett vagy húsz évre való élet.- Idefigyeljen, Eichbaum - mondta neki a Király -, ha meg­hal, az első zsidó temetőbe te- mettetem el. közvetlenül a fő­kapu mellett. Rózsaszín már­ványból állítok magának sírem­léket, Eichbaum. Megteszem magát a brodi zsinagóga elöljá­rójává. Idefigyeljen, Eichbaum, felhagyok a szakmámmal. Belé­pek magához társnak. Kétszáz tehenünk lesz, Eichbaum. Meg­ölöm valamennyi tejtermelőt, magát kivéve. Egy tolvaj se teszi be a lábát abba az utcába, ame­lyikben maga lakik. Villát építte­tek magának tengerparton... És ne felejtse el, Eichbaum, hogy fiatalkorában maga sem volt va­lami szent életű rabbi. Arról, hogy ki hamisította meg a vég­rendeletet, jobb. ha nem beszé­lünk hangosan. És Király lesz a veje, nem valami takonypóc, ha­nem Király. Hallja, Eichbaum... És mivel szenvedélyes volt, és mivel a szenvedély uralkodik a világok felett, Benya Krik elérte a magáét. A fiatal házasok há­rom hónapot töltöttek gazdag Beszarábiában, szőlőskertek, bőséges ételek és szerelmi verej­ték közepette. Utána Benya visszatért Odesszába, hogy férj­hez adja nővérét, a negyven­éves, strúmától szenvedő Dvoj- rát. S miután elbeszéltük Szen­der Eichbaum történetét, vissza­térhetünk a Király nővére, Dvojra Krik lakodalmához. Ezen a menyegzőn pulykát, sült csirkét, libát, töltött halat meg halleveset szolgáltak fel, amelyben gyöngyházfénnyel csillogtak citromtavak. A halott libafejek felett buja tollazatként bólogattak a virágok. De vajon az odesszai tenger tarajos hullá­mai sült csirkéket vetnek-e a partra? S azon csillagos sötétkék éjje­len, mindaz, ami mi legneme­sebb csempészetünk, mindaz, amivel a föld egyik végétől a másikig büszkélkedhet, mindaz megtette a maga romboló, csá­bos munkáját. Távoli országok bora melengette a gyomrot, bi- zsergette kéjesen a lábat, kábí­totta az agyat, és harci trombiták hívására emlékeztető harsogó büfögéseket váltott ki. A Plutar- chos tengerjáró hajó szerecsen szakácsa, aki harmadnapja érke­zett meg Port-Saidból, öblös pa- lackú jamaicai rumot csempé­szett át a vámterületen, olajsűrű madeira bort, Pierpont Morgan ültetvényeiről származó szivart és Jeruzsálem környéki naran­csot. Lám, mi mindent vet ki partra az odesszai tenger tarajos hulláma, lám, mi minden jut néha a koldusoknak a zsidó la­kodalmi asztalokról. Dvojra Krik menyegzőjén, mint a tréfli disznók, leszopták magukat, és mikor jamaicai rum jutott nekik, a zsidó koldusok fülsiketítő ko­pogásba kezdtek mankóikkal. Eichbaum kigombolt mellény­ben, hunyorgatva nézte ezt a há­borgó gyülekezetét, és jóindula­túan csuklott. A zenekar tust hú­zott. Olyan volt mindez, mint va­lami hadosztályszemlén, csak tust húznak, semmi egyebet. A gengszterek tömött sorban üldö­géltek egymás között, kezdetben zavarta őket az idegenek jelen­léte, de lassacskán felengedtek. Orosz Ljova egy üveg vodkát tört szét szeretője fején. Tüzér Monya pedig a levegőbe lövöl­dözött. De az ujjongás akkor érte el a tetőpontját, amikor a régi hagyományos szokás szerint a vendégek kezdték osztogatni az ajándékot az újdonsült házas­párnak. A zsinagógiai sameszek felugrottak az asztalra, és az ör­vénylő tus hangjai mellett éne­kelve jelentették be az ajándékba adott rubelek meg ezüstkanalak számát. S a Király barátai ekkor mutatták meg igazán, mit is ér a kék vér meg a ki nem hunyt moldovankai lovagiasság. Ha­nyag mozdulattal dobálták az aranypénzeket, gyűrűket, korall- füzéreket az ezüsttálcákba. A moldovankai arisztokraták bordóvörös mellényben ágáltak, vállukat vörösbama zakó fedte, és vaskos lábukon égszínkék, azúrszínű bőrcipő feszült. Egye­nes testtel, hasukat előretolva tapsoltak a gengszterek a zene ütemére, buzdították a népet, hogy csókolja meg meny­asszonyt, akit virággal halmoz­tak el, és a Király nővére, a be­tegségtől meggyötört, golyvás, kidülledt szemű negyvenéves Dvojra ott ült egy halom vánko­son az Eichbaum pénzén vásá­rolt vézna, nyápic legényke mel­lett, akit megnémított a bánat. Az ajándékozási szertatás a vége felé járt, a sameszek bere­kedtek, és a bőgő mást játszott már, mint a hegedű. Ekkor várat­lanul enyhe égésszag szállt fel az udvar felett.- Benya - szólalt meg Krik papa, az öreg fuvaros, aki még kocsisok között is goromba em­ber számba ment -, Benya, tu­dod, mi az érzésem? Az az érzé­sem, hogy itt kéménytűz van...- Papuska - válaszolt a Király részeg apjának -, legyen szíves, egyen, igyon, és az ilyen butasá­gok ne nyugtalanítsák magát... Krik papa pedig követte fia tanácsát. Evett, ivott, de a füst- fellegek egyre maróbbak lettek. Valahol már az ég pereme is ró­zsaszínben játszott, a magasba már felcsapott egy keskeny, kardpengevékony lángnyelv. A vendégek felálltak, a levegőbe szimatoltak, az asszonyok sipí- tozni kezdtek. A gengszterek ekkor összenéztek. Csupán Benya tett úgy, mint aki semmit sem vesz észre, és így sopánkodott:- Megbolygatják az ünnepe­met - kiáltott fel, végleg elkese­redve. - Kedveseim, kérem, egyenek, igyanak... • De ebben a pillanatban az ud­varra betoppant ugyanaz fiata­lember, aki az est kezdetén már ott járt.- Király - mondotta -, egypár szavam volna magához.- Nos, beszélj - válaszolta a király -, neked mindig van egy­pár szavad tartalékban...- Király - vihogta el magát az ismeretlen fiatalember -, hát ez már egyenesen nevetséges. A kerületi kapitányság úgy ég, mint a gyertya... A boltosoknak torkán akadt a szó, a gengszterek elmosolyod­tak. A hatvanéves Manyka, a külvárosi banditák ősöreganyja két ujját a szájába dugva oly éle­set füttyentett, hogy asztalszom­szédai megtántorodtak.- Manya, maga most itt nincs munkában - rótta meg Benya -, több hidegvért, Manya...- A meglepő hírt hozó fiatal­embert rázta a nevetés.- Vagy negyvenen indultak el a rendőrkapitányságról - mondta állkapcsait mozgatva -, razziára indultak; alig tettek meg tizenöt lépést, már ki is gyulladt az épü­let... szaladjanak oda, nézzék meg, ha akarják. De Benya megtiltotta vendé­geknek, hogy elmenjenek a tüzet nézni. Két barátja kíséretében ő maga ment oda. A kerületi rend­őrkapitányság mind a négy olda­lán lángban állt. A rendőrök fe­neküket rázva szaladtak fel a füstbe borult lépcsőkön, és az ablakokon keresztül dobálták a holmit. A kavargásban a letar­tóztatottak mind megszöktek. A tűzoltók tele voltak buzgóság- gal, de a legközelebbi vízcsapok mind elromlottak. A rendőrkapi­tány - az új seprű, amelyik jól seper - ott állt az épülettel szem­beni járdán, és szájába csüngő bajusza végét harapdálta. Az új seprű ott állt, és nem mozdult. Benya, amikor elment a rendőr- kapitány előtt, katonásan odakö­szönt:- Erőt, egészséget, nemzetes uram - mondotta együttérzőn. - Mit szól ehhez a szerencsétlen­séghez? Ez szörnyű... Az égő épületre emelte sze­mét, megcsóválta fejét és cset- tintet: - Jaj, jaj, jaj... S mikor Benya hazatért, az udvaron már kihunytak a lampionok, és az eget elön­tötte a hajnalpír. A vendégek szétszéledtek, a zenészek fejüket hangszerükre fektetve bó­biskoltak. Egyedül Dvojra nem készült aludni. Mindkét kezével megragadta megszeppent férjet, és cipelte nászszobájuk felé. Ké­jes pillntásokat vetett rá, akár a macska, amikor a szájában levő egérkét könnyedén próbálgatja fogával. (1923) Isaak Babel: A Király A zok az esztendők nyaranta he­gyi munkákkal teltek. A hegy­ben ősszel is, tavasszal is akadt napszám, de nyáron minden­képpen. Vastagvérű gyomot tépni reg­geltől estig - különösen jó esős napokon, amikor könnyen szakad ki a talajból - nem valami változatos munka, de a nap közben folyó heccelések, bolondozások segítettek elűzni az unalmat. S mivel fiúk, lányok s gyakran fiatalasszonyok is dolgoztak együtt a szőlőben, mindig kia­lakult az a semmivel össze nem téveszt­hető hangulat, amelyik összetartotta, ve­zérelte, vitte magával az egész társasá­got. Csakis csípős történetek találtak jó hallgatóságra ilyenkor... Télen-nyáron szerelmes voltam azok­ban az években B. Katiba. Még akkor is azt gondoltam, amikor a hegyben dol­goztunk, hogy erre sétálhatna a B. Kati, megismerhetne, rám nevethetne, és mi­lyen jó lenne ez. Persze, a B. Kati nem sétált arra, valószínűleg otthon volt, a befüggönyözött hűvös szobában, bizo­nyára leütött egy disszonanciát a zongo­rán, majd percekig némán hallgatta, ho­gyan csitul el. Szerette ezt játszani a B. Kati, s egyszer azt is elárulta nekem, hogy ez azért jó, mert az emberben lévő, néven nem nevezhető feszültséget segít feloldani. Igen... az ember „kibillenti magából billenyűkön” azt a feszítő han­gulatot, amitől megkönnyebbül aztán. Ez nagyon érdekesnek tűnt számomra, s ha nem is játszottam semmilyen hang­Konczek József: Varázslat szeren, kézenfekvőnek látszott, meny­nyire jól értelmezi B. Kati a hangszer szerepét. És arra is gondoltam, hogy a kétkezi munka során hasonlóképpen valami megoldás születik az ember és a környe­zete között, csak nem úgy, mint hang­szerek esetében. S van aztán, amit fel is lehet jegyezni, például egy dalt, egy zongorajátékot; egy rendbe hozott szőlő­tőke vagy egy megkapált sor pedig ma­gában az életben marad fenn. Ügy. hogy nincs megörökített egyszeri pillanata, hanem csupán maga az összefüggő fo­lyamat, hogy jövőre is lesz ott szőlő... Ilyesmiken lehetett gondolkodni munka közben. Pohár borral kínáltak, kisütött a nap. Máskor forró napok követték egy­mást. A sapkát mindig vízbe mártottuk, hogy védjen a napszúrástól, kis pohár bor is hanyatt lökött a forróságban. Pa­rázs izzadságszag, asszonycombköz- szag, hajszag, hónaljszag s forróság mámora - a részegséghez hasonló, s bár van benne szerepe a bornak, mintha mégsem a bor okozná elsősorban. ...Reszelem a kapát, lábszárral szorí­tom földre a nyelét, hason fekve, ráfor­dulva élesítem ráspollyal, szinte nyalo­gatom vele a fémet. Égy-egy rántással kéjesen igazgatom, valósággal birtokba veszem egész testemmel a szerszámot, majd a megereszkedő inak gubancba ol­dódnak, hanyatt vágom magarrl a szőlő­sorban... __ 1 Indulok új sor alá. És izzik azjasz- szonyszempár, a szájszélen ellibbeh az enyhe mosoly, komollyá érik, meditál, megint engem néz, én is nézem. Azt te­het a titokkal, amit akar. Velem. Aztán este van, s úgy beszélgetünk tovább, hogy a szánk nem mozdul. C da nem való férfikezek tesznek-vesznel: a tűz körül. Bakancsra, szőrös kézfejre e- tül a láng fénye... 0 pedig alulról r éz fölfelé tűz túlsó oldaláról. Alulról f 1- felé, süt a tekintete, bontani kezdi haj ít, újrafonja, s mindeközben, hogy vele va­gyok a varázslatban, más jelentésű, ille­téktelen kérdéseket kerülök meg. Célza­tosságuk nem tudakolásra, hanem fi­gyelmeztetésre való, ezt lehet is érzé­kelni, de csak nézzük egymást. Asszonyi test először életemben varázsolt el ak­kor, de olyan összetetten hatott az rám, hogy mindenestül akartam őt. A véletle­nül megpillantott titkos testrészével, a tekintetével, hajával együtt, egyszerre, mondom az öröm teljesítésének mozdu­lataival nem is törődve, végtelen zava­rodottságban. Egy pillanatban férfi is úgy döntött, hogy elhárít: egy pohár bort kínált még. Nyugodt mozdulata eréllyel közölte, hogy benne volt kezdettől a já­tékban. Hallotta a nem beszélő beszélge­tést, hogy most hát... itt egy pohár bor... no! Nem ivott az asszony. Fejét sem rázta meg, hogy elutasítsa a pohár bort. Fono- gatta haját, és engem nézett. A pohárért nem nyúlt, s nekem nagy örömöt jelen­tett, hogy nem fogadja el a pohár bort, nem törődik vele. Tehát gondolatban ott van még annál a délutáni pillanatnál, ahol én is...? s É des és gazdag volt ez az őszintén vállalt pajtásság. A lelket elégí­tette ki, a számbavétel izgalmát hozta. S ez annál is jobb volt, mert kizárta belőle a jelen lévő férfit, engem választott helyette... Igaza lehet annak, aki azt mondja, hogy legfőbb szerelmi szervünk - a szem.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents