Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16 / 166. szám
Szabadnak szeretni Szívesen nézem a kisgyerekeket. Jönnek, mennek, tesznek, vesznek és csak úgy mosolyognak bele a világba. Határtalan bennük a bizalom minden és mindenki iránt, határtalan bennük a szeretet. Egy fárasztó nap késő délutánján, amikor kicsit már enyhült a hőség, leültem egy játszótéri padra, és figyeltem az apróságokat. Kis vödrökkel, lapátokkal szaladgáltak, rendületlen nyugalommal szórták egymás fejére a homokot, a mászókákon ügyeskedtek, a hintákon csimpaszkodtak. Időnként felhangzott egy-egy harsány kiáltás a tré- cselő mamák csoportjából: ne csináld ezt, ne tedd azt - aminek csak néhány perces foganatja volt. Némi szünet után a csemete ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Úgy tűnt, mintha valamiféle közmegegyezés lenne anyukák és gyerekek között. Mintha a lurkó azt mondaná magában: „Na, jó! Nyugi! Látod, hallgatok rád, de azért tudod, hogy úgyis úgy csinálom, ahogy én akarom.” Egyfajta egyensúlyi helyzet - elmélkedtem, amikor hirtelen megváltozott minden. Mintegy varázsütésre megdermedtek a mozdulatok, megakadt a szó, és mindenki egy irányba meresztette a szemét. A kavicsos úton egy 60 körüli nagymama tűnt fel az unokáival. Az egyik fiúcska olyan hároméves lehetett, a másik talán öt. A matróna ajkát szakadatlan vezényszavak hagyták el: Mondtam, hogy oda nem mehetsz! Mit csinálsz? Jössz ide azonnal! Na, szaladj a labda után! Ne rugdosd, azt nem szabad! Hova mész? Azonnal gyere ide! Mindjárt adok a fenekedre! Hallgass! Ne feleselj!” Csak úgy zúdultak belőle a felkiáltások, s közben mintha gyorsított filmfelvételt látnánk, hol az egyik, hol a másik unoka után iramodott, akik időről időre kísérletet tettek arra, hogy csináljanak valamit. Valamit, amit ők szeretnének, s nem amit a nagymama lát helyesnek. Nem bírtam sokáig. Felálltam, és szapora léptekkel elhagytam a helyszínt. Közben azon gondolkoztam, vajon hogy bírja ezt reggeltől estig ez a két szerencsétlen. Lehet, hogy nyaralni adták oda őket a szüleik, s majd amikor visz- szakapják, rájuk sem fognak ismemi. Két kis megfélemlíti őzgida lesz. Bár amelyik szülő ezt a nagymamát tudhatja édesanyjának, maga sem lehet valami egészséges pszichikum. Szörnyű, hogy a szeretet nevében milyen galádságokat, bűnöket lehet elkövetni - töprengtem tovább. Szeretlek - hát legyél ilyen vagy olyan. Ha szeretsz, nem teszed ezt vagy azt. Ugyan miért?! Sze- retetünkkel rabszolgákat teremtünk magunk körül? Nem gyanús ez egy kicsit? Nem az tűnik-e ki belőle, hogy a másik csupán eszköz önimádatunkhoz? Hogy gyermekünket tulajdonunknak tekintjük? Pedig nem az. Saját feje, nyaka, keze, lába és legfőképpen személyisége van. Megismételhetetlen önmagában való. Ne akarjuk saját képmásunkra faragni! Szabadnak szeressük! Magunk is csak akkor vagyunk szabadok, ha a másik szabadságát tiszteletben tudjuk tartani. Persze ezek a kijelentések jól hangzanak, de számtalan problémát vetnek fel. Itt van mindjárt a nevelés kérdése, amely mint fogalom is, törődést és bizonyos korlátozást sejtet. Korlátozást, igen. De mikor, hol, mennyit, hogyan? A nevelés művészet, örök kötéltánc. Nincs megfellebbezhetetlen szentencia. Önismeret kell hozzá és a másik szeretetteljes elfogadása. Gyermekünk nem azért van, hogy álmainkat, vágyainkat valóra váltsa, Ő azért született, hogy betöltse a maga sorsát. Érdemes megismerkedni Cellán történetével, aki egy előkelő amerikai család féltett gyermekeként nőtt fel. Kiváló iskolákba járt, kiváló nevelésben részesült, egy nap mégis elege lett az egészből. Megszökött. Hátrahagyott egy fényképet, amely teljes menetfelszerelésben ábrázolta. „Vigyáztam, hogy a képen tisztán, rendesen nézzek ki, hogy a szüleim így őrizhessenek meg emlékezetükben, ha netán megcsonkítanak, megerőszakolnak vagy megölnek - esetleg mindezt egyszerre” - írja. Többéves távoliét után, mialatt bejárta Európát, Ázsiát, sőt Afrikát is, amikor a repülőtéren édesanyja meglátta - elájult. És ma? Övén év körüli lehet, de harmincnak sem látszik, s egy olyan mozgásegyüttes megalkotója, amely „Cellanetics” néven világhíressé lett, s világhíressé tette őt magát is, segítve száz meg százezer emberen, akik ennek révén nyerték vissza mozgékonyságukat, életkedvüket. Vajon hogyan alakul az élete, ha megmarad abban a közegben, amelybe született? Ma valószínűleg egy aranyakkal teleaggatott, unatkozó dáma lenne, akiről azt sem tudnánk itt, Magyarországon, hogy a világon van. * „Minden ember neveltetésében eljön az az idő, amikor meggyőződik róla, hogy az irigység tudatlanság, az utánzás öngyilkosság, hogy el kell fogadnia magát, akár tetszik neki, akár nem, hogy bár a széles világ tele van jósággal, egyetlen szem tápláló búzához sem jut, csak ha megdolgozik érte azon a földdarabon, amelyet művelnie adatott. A benne szunnyadó erő új a világban, és rajta kívül senki sem tudja, mire képes, és ő is csak akkor, ha megpróbálta.” {Emerson) euecflÉKCK Dicséret Hüvelykujj- Ma megdicsért a tanító bácsi.- ??? Ili - Azt mondta, ha így g Hf haladok, analfabéta lesz belőlem. Mama: - Gézuka jólnevelt, nem dugja a hüvelykujját a szájába. Gyerek: - Hanem melyiket, mama? \ Szabálytalan portré Ma megy férjhez a szépségkirály nő Az emberfogásnak ezt a módját Sanyika szemmel láthatóan jobban kedveli, mint amikor a pályán karolják át (Fotó: Mészáros) A Tisza-tó legelső szépség- versenyét egy akkor érettségizett, villogóan kék szemű ifjú hölgy, a szolnoki Őri Adrienn nyerte. Most a Miskolci Egyetem jogi karának a negyedévese: huszonkét éves, meglévő 174 centijéhez 58 kiló társul. Párja, Vitális Sándor, az Olajbányász egykori jobb átlövője. Ő a változatosság kedvéért 190 centire nőtt, és 94 kiló. Ma is kézilabdázik és edzősködik Németországban. Egymást nemes egyszerűséggel Sanyikénak és Adikának hívják, így mi is maradunk e megszólításnál.- Miképpen ismerkedtetek meg? Sanyika: 1990-ben az Olajbányászban kéziztem Szolnokon. A Kun Béla körúton volt a lakásom, és ugyanott lakott Adika is az édesanyjával. Láttam a lOOxSzép címfotóján. Mondtam is: micsoda kék szeme van ennek a lánynak! Ha jól emlékszem, először a liftben futottunk össze, és köszöntünk egymásnak. Adika: Redőnyt is akart eladni nekünk szegény, de nem volt szerencséje, mert csak anyut találta otthon. Mondta: hallod Adika, itt volt ez a nagy ember, redőnykínálattal csengetett be, de elutasítottam. Azután sót jött kérni, szóval széles volt az ismerkedési választék, óhaj. Később cseresznyét hozott a szüleitől. Fél évig tartott ez az egész, különösen apu féltett. Sportoló, semmi jót nem nézek ki belőle, óvott. Azután megenyhült, most már nagyon jó barátok. Az első útunk Jászberénybe vezetett, az étterembe. Sanyika: Még én beszéltem rá: indulj a szépségversenyen. Megnyerte: pénzjutalmat kapott, meg egyhetes nyaralást Szalókon.- És tőled? Sanyika: Annyi puszit, hogy a felsorolásával betelne a fél oldal.-Azután? Sanyika: Egyéves játék következett Ausztriában. Adika: Én pedig amikor hívtak, modelleskedtem. Volt néhány fellépésem. Onnan Kassel mellé kerültünk Németországba. Sanyika játékos-edzőként, én pedig a vizsgáimra készülök. Jeles az átlagom, és még van két évem. Mellesleg én is kézizem meg aerobikot tartok. Sanyika: Szigorú a párom, majd meghalnak a lányok ez alatt az egy óra alatt. Sajnos, az év elején volt egy térdműtétem, de már teljes intenzitással edzem ismét. Még egy évet kint leszünk, azután majd meglátjuk, hogyan alakul a sorsunk.- Ahogyan hallottam, az alakul. Adika: Ma, július 16-án délután öt órakor lesz az esküvőnk Szolnokon, a Belvárosi Nagytemplomban. Sanyika: Én református vagyok, éppen ezért alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy a gyermekek katolikus neveltetését nem akadályozom. Én tényleg nem gáncsoskodom, de majd meglátom, mit is jelent ez a valóságban. Adika: Három gyerekünk lesz. Eddig a Sanyika keresetéből éltünk, és még tudtunk, tudunk is félretenni. Ha végzek, lehet pár év múlva az én fizetésem számít. Mindenképpen visszajövünk: ha nem is Szolnokra, Nyugat-Magyarországra.- Még egy kérdés: mi a hobbitok? Sanyika: A kézilabda, a tenisz, a kerékpározás, meg Adika. Nagy, nagy beszélgetések, jóízű dumák vele. Adika: Az én hobbim: Sanyika. Szívesen kiszolgálom, élek vele együtt. Nem rossz hobbi ugye? Mit mondhatnék én erre . ..? D. Szabó Miklós Az Új Néplap családi albuma Sóti Ferencné alattyáni olvasónktól kaptuk ezt a szép családi képet, amely 1994. február 9-én készült, s 50. születésnapját ünnepli itt szerettei körében. A férje, két leánya és kisunokái 50 szál piros szegfüvei köszöntötték ezen a nevezetes napon. Ez a fotó bizony még régebbi, több mint 13 éves, de a család kedvencei közé tartozik. Lajos napot ültek éppen, a családfőt ünnepelték névnapja alkalmából, amikor felálltak a csoportképhez a szülök, lányuk és vejük. A kisfiú unoka nagymama, a kislány édesanyja és édesapja kezében. Úgyszintén egy születésnapi összejövetelen készült ez a kép, öt évvel ezelőtt. Dévai Lajosné jászkiséri olvasónk látható rajta, férje, fia, unokája s a csak félig látszó menye társaságában. A szép csokrot 60. születésnapja alkalmából kapta. Gratulálunk a Sóti és a Dévai családnak, továbbra is békés, szeretetteljes családi életet kívánunk. A Csete Balázs szakkör tagjainak pedig további sok sikert és örömteli együttléteket. * * * Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket és a fotókat, amelyekkel hírt adnak nekünk családi eseményeik egy-egy kiemelkedő epizódjáról, betekintést engednek életük vidám perceibe, hogy mások is együtt örülhessenek Önökkel. Ez a fotó nem családi eseményen készült, de szívesen helyt adunk neki. Tudjuk, sokat jelentenek az összetartó kisközösségek minden korosztály számára, de a nyugdíjasok különösen örülnek, ha a magukéhoz közelálló érdeklődési körű emberek társaságában tölthetik el megnövekedett szabadidejüket. Beszélgetnek, olvasgatnak és persze kézimunkáznak, kézimunkáznak. A Csete Balázs szakkör tagjainak munkáit is már számos kiállításon megcsodálhattuk. „Itt küldöm a harmadik képet, igaz ez nem egy családi kép, de a mi számunkra az. Ugyanis a jászkiséri Csete Balázs szakkör tagjairól van a felvétel, ez is egy névnapi összejövetel, ugyanis mindig év elején tartjuk a névnapokat, igen jó hangulatban, és valóban én úgy érzem, hogy ez egy család, hiszen jövőre, azaz 1995-ben lesz a 25 éves évforduló. A megértést és összetartást Győri János nyugalmazott tanár úrnak köszönhetjük. Én mint naplövezető küldöm a képet és ezt a pár sort” - írja Dévai Lajosné.
