Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16 / 166. szám
V, 1994. július 16., szombat Nézőpontok 5 Szombati jegyzet Támogatnak A karikaturista remekelt. Rajzán a primitív sivatagi vízkiemelőt nem szamár, teve vagy ló mozgatta, hanem egy márkás gépkocsi. Az ásott kút körül rótta a köröket. A rajzoló a föld gazdagabbik felén lakott, s volt öniróniája. Igen, „öniróniája, mert ez a karikatúra nem a megsegített szegényeken, hanem az így segítő gazdagokon humorizált. Olykor itthon is lehet találkozni hasonló jelenséggel. Mennyi jószívű vezető, politikus van a világon! Adakoznak, adományoznak. Szervezeteknek, országoknak, földrészeknek. Áldásos tevékenységükről zeng a világ. Persze ez is valami. Élelmiszersegélyt adnak, megfigyelőket küldenek, konferenciákat tartanak, és ha csak a híreket emésztenénk meg, akkor úgy vélhetnénk, rendben vannak a „dolgok”. A konferenciák, koncertek, találkozók hónapja van most, itthon és a határokon túl. Ilyenkor közvetít a televízió, hírességek vonulnak fel. S valahogy megnyugszik a néző: lám, a szegény ember, ország, földrész nincs magára hagyatva, figyelnek rá. A gesztus azonban legtöbbször túl látványos, és a látványhoz képest a tartalom igen szerény. A naiv idealista segítők mellett exhibicionisták kelletik magukat. Persze legyünk igazságosak: ha egy éhező ezáltal egy tányér leveshez, egy gyerek egy bögre tejhez jut, a segítség nem volt hiábavaló. De amíg odajut az a tányér leves és a bögre tej...! Az önzetlenség lenne a kulcsszó. De itt más a lényeg. A cinizmus, amellyel ezeket a jótékonysági koncerteket, bálokat, vacsorákat lebonyolítják, egyre több embert bosszant. Gyűjtéseket rendeznek, milliókat ajánlanak fel mondjuk a harmadik világ éhezőinek. Azoknak, akiknek a szüleit, nagyszüleit az ő szüleik, nagyszüleik fosztották ki a gyarmatosítás időszakában, s amely kifosztás „gyümölcsét” ők maguk is élvezik az akkor megalapozott magasabb életszínvonalban. Bizonyítani kell, mennyire szívükön viselik a szegények sorsát. De ne menjünk olyan messzire. A Kárpát-medencéből is inkább csak vittek, s ha néha hoztak is valamit, annak jó alaposan megkérték az árát. Mégis úgy érezni - mert ér- zetetik -, hogy mi tartozunk, nekünk van valami kiegyenlítenivalónk, s itt elsősorban nem a dollármilliárdos adósságra gondolok. Furcsa logika. Azok kérnek számon, azok szabnak feltételeket, azok sajnálnak (le), akik azért lehetnek gazdagok, mert olyanná tettek másokat, amilyenek. így megy ez. Szerencsére mi (még?) nem tartozunk a harmadik világhoz. Szerencsére másoknak nem kell koncertet tartani - értünk mint Bangla- deshért vagy az éhező afrikaiakért. A százezres találkozók lehetnek az együttérzés jelei, ám megcsúfolásai a történelemnek, s végső soron többet használnak az adakozónak, mint a megajándékozottnak, tudniillik az előzőnek megnyugtatják a lelkiismeretét. Gesztusok. Örül mindenki, nagy a taps. A végeredmény illékony. S hogy mindez miért jutott eszembe? Azért, mert folyton-folyvást tanítanak. Megmondják, mit hogyan csináljunk, hogy elérjük a tökéletesség felső fokát, vagyis olyanok legyünk, mint ők. Pedig mindenki tudja: nem márkás kocsit kell adni, hogy termő legyen a föld. GcsJífc cvH Egy régészeti lelet ürügyén Aranytárgyak Besenyszög-Fokorúpusztáról Besenyszög-Fokorúpuszta ábrázolása egy, a múlt század végén készült térképen Élő legendák nyomában „Cica néni, ne sírj! Akkor vagy szép, ha mosolyogsz” Anyuka! Csontgyengesége van a gyermeknek. Megpróbáljuk talpra állítani, de el kell mondanom, hosszas kezelést igényel. Hathetente nyomta bele a D-vitamininjekciókat. Hála Istennek és a doktornőnek. Ez a gyermek katona. Nagyon sokszor sírtam a kisfiámmal együtt. Sokat gondolok rá, hogyan telnek nyugdíjasnapjai. Ha valaki szívvel-lélekkel dolgozott, ő igen.” A múlt hónap végén jelentős, felfedezésről számolt be a sajtó és a rádió. A Szolnok megyei múzeum régészei Jászalsó- szentgyörgy határában több mint 13 kiló, Zsigmond-korabeli ezüstdénárt találtak. Ilyen jelentős mennyiségű kincslelet talán a múlt század végétől (amikor Besenyszög-Fokorúpusztán arany ékszereket találtak) nem fordult elő Jász-Nagykun-Szol- nok megyében. Érdemes néhány mondatban megemlíteni ezt a múlt századi leletet, amely minden valószínűség szerint a legrégibb a megyében feltárt kincsleletek közül. 1877 őszén Fokorúpusztán a béresek szántás közben egy cserépedényben arany ékszereket találtak. A felfedezés olyan szenzációsnak tűnt, hogy még a párizsi világkiállításon is bemutatták a nagyközönségnek, majd a Nemzeti Múzeumban helyezték el. A lelet a mai értelmezés szerint kapcsolatba hozható azokkal a keleti eredetű népcsoportokkal, melyek az i. e. 8-7. században hatoltak be Magyarország területére. Régebben „preszkitáknak” nevezték őket. Új kultúrát hoztak, melynek mai neve mezőcsáti kultúra. Ennek legfőbb jellemzője a lófelszerelés, melyek lovas, illetve kocsihasználó életre utalnak. Az eredeti leletről rendkívül érdekes leírást ad a Jász-Nagy- kun-Szolnok Megyei Lapok 1899. évi 28. száma (a cikk írója az ékszereket a kelták hagyatékának tulajdonítja): „A lelet a következőkből áll: 18 arany nyakpererc, két ruhakapocs, egy övnek fele része, négy boglár, négy nagyobb s öt kisebb belül üres golyó, nagyobb számú kis arany gyöngyszem gombostűfej nagyságban s néhány aranytöredék, összesen 2774 gr súlyban. - Hogy eredetileg több volt az arany gyöngyszem s kisebb díszítmény és töredék, az nagyon hihető, mert a régiségpiacon csakugyan előfordulnak ilyenek, melyek a fo- korui lelet tárgyaival azonosak, sőt valószínűleg a legsúlyosabb nyakperec is elveszett, melyet a szolnoki aranymíves amint mondja, megjegyzett, holott semmi jegy nem fordul elő a kormánynak beszolgált s a múzeumban kiállított nyakperece- ken. Az elveszett darabok azonban a lelet tudományos becsének nem ártottak, mert csak oly tárgyak vesztek el, melyeknek párja megmaradt. Az egész lelet a kincsek sorába helyezhető, ezt bizonyítja azon állapot, melyben a tárgyak találtattak, az öv három rétre össze volt hajlítva, a nyakperecek és ruhakapocsok meg voltak görbítve, az egyik el is törve, hogy bele férjenek az edénybe, mely a merőben lakatlan helyen volt elásva, mert a lelet szomszédságában sőt az egész pusztán seholsem találtak eddig épületromokat vagy embersírokat. Az edény, melynek töredékei szintén a múzeumba kerültek, nem készültek korongon, különben vastag volt, az agyag durva, égetésre tökéletlen. Az arany tárgyak alakja ugyanaz, melyet franciaországi s egyéb kelta leletekből ismerünk, e szerint biztonsággal állíthatjuk, hogy azok kelta gala- ták ékszrei, kik már Nagy Sándor idejében régi lakói voltak a Közép-Duna medencéjének s csak a római foglalás után olvadtak bele a rómaiságba. Ami a nyakpereceket illeti, a kelta népnek ezen jellemző ékszereit, fokoruinak mind négyszögű aranyrudacskákból készültek, melyek két végükön keskenyülnek s hegyben végződnek, mely vissza van görbítve, úgy, hogy egy kis karikát képezzen. - Ezen négyszögű rudacskák szabályosan össze vannak valószínűleg erős kézzel csavarva, de legsúlyosabbaknál ezen csavarás nem terjed a középig, hol az arany rúd legvastagabb, ott a kéz nem volt már képes csavarást eszközölni. Súlyaikban nagyon különböznek, van egy, mely csak 46 grammot nyom, holott egy másiknak súlya 312 gr, öntvényük is különböző, fémjelző hivatal az egyiknél a kilogramm belértékét 782 frtra becsülte, egy másiknál kg belértékét 1120 frtra. Az összes 18 db súlya és értéke is különböző. A négy karperec közül kettő páros, harmadik és negyediknek párja hibázik, alakra nézve hasonlítanak egymáshoz, munkájuk elég egyszerű, a háromszögű rudacska, mely a kart körül fogja, mindkét végén két-két sodronyra oszlik, mely lapos tekercset képez ösz- szesen négyet. A karperec teste beütött félkörökkel s pontokkal ékes. A fokorúi páros karperec egyikének súlya 158, a kilóérték 1008, a másiknak súlya 162, a kilóérték 1008, a páratlan harmadiknak súlya 115, a kilóérték 1008, a páratlan negyediknek súlya 192, a kilóérték 1064. Az öv díszítménye is ki van verve, a rózsa motívum félreismerhetetlen. A négy boglár díszítésének motívuma egyszerűbb, hasonló öt kivert rózsa, mely bevert (punktirozott) vonallal köttetik össze, ezen motívum előfordul több kelta, bronz régiségen. A boglárok idoma kerek, felül csúcsos, alól fülük van, melyen fel lehettek fűzve, a négynek összes súlya 81 gramm, kilogrammérték 1008. Mire valók lehettek e nagyobb s kisebb belül üres golyók, azt nehezen határozhatni meg, mindenesetre hibáznak tagok, melyekhez tartoztak. A lelet legérdekesebb tárgya talán a két ruhakapocs, a nagyobb el van törve s része hiányzik, de a kisebbik ép s eltér a kelta ruhakapcsok köjzönséges alakjától, súlya 28 gr, kilóértéke 1008...” Valószínűnek látszik, hogy az eredetileg megtalált kincsek egy része nem került múzeumba, hanem műgyűjtők és régiségkereskedők közvetítésével szétszóródott az országban. Az aranykincs létezéséről a hatóságok ugyanis csak jóval később szereztek tudomást. A lelet kul- túrtöténeti értékét azonban még ez sem csorbítja. Szikszai Mihály Szajolból érkezett a levél szerkesztőségünkbe. Szívvel írták, az egy életen át három generációt szívvel-lélekkel gyógyító doktornőről, a szolnoki dr. Gonda Margitról. A beteg gyerekek barátja, a népszerű Cica néni, amikor időpontot beszélek meg vele a telefonban, egyszer csak elsírja magát.- Ne haragudjon, elérzéke- nyültem. Most fejezzük is be, jó? Tavaly tette le, hetvenévesen, magánpraxisát.- Anya, vigyázni kell magadra, hagyd abba! - kérlelte sokáig szintén orvos - ideggyógyász, gyermekpszichiáter - lánya, dr. Kiss Valéria. Egykoron, kisgyermekként, én is betege voltam. Harmincöt év elteltével járok nála újra. Akkor kezelt, s hogy a sebészeti műtét elmaradt, s hogy tudom: a kisfiámnál mire kell ügyelni, mindezt neki köszönhetem. A doktornő gyengélkedik. Most ő a beteg. Erős asszony pedig. Az újratalálkozás élménye s a nyílt természetesség, ahogy a szervezetét megtámadó lappangó kórról beszél, mutatóujjamat a szemem sarkához bolondítja. Mégsem könnyes ez a portré. Másról árulkodik. Az egész életen át tartó hitről, a gyermek- és hivatásszeretetről. *- 1923. november 11-én születtem Kispesten, a gyönyörű Wekerle-telepen, egy háromszobás földszinti lakásban. Innen indultunk a bátyámmal együtt. Édesapám az Északi MÁV Járműjavító műszerésze volt, anyukám varrónő. Én már a szegénységre jöttem a világra. Édesanyám ugyanis egy reumás-ízületi gyulladást követően teljesen elnyomorodott. A négy polgárit színkitűnővel végeztem el, mire az evangélikus tisztelendő úr javaslatára a Deák téri Evangélikus Leánygimnáziumba jelentkeztem, és ott érettségiztem le tandíjmentesen. Itt is kitűnő voltam, ezért édesanyám szerette volna, hogy még tanuljak. A kérdésére, hogy mi szeretnék lenni, úgy válaszoltam: másodsorban orvos. Ugyanis ekkor már szóló szopránt énekeltem kórusban, s a színészet felé kacsingattam. Ám édesanyám úgy vélte, szegény lánynak ez a pálya sikamlós. Ezért döntöttem úgy, azzal nyugtatva magam, egy kicsit az orvosnak is színésznek kell lenni, hogy orvos leszek. Simán felvettek ’42-ben.- Pedig ez már világháborús időszak volt.- Akkor még csak azt kellett igazolni a numerus clausus miatt, hogy nem vagyok izraelita. A Gonda név miatt dédszülőkig visszamenőleg kellett bizonyítanom, hogy keresztény vagyok. Az egyetem, az volt a nehéz időszak. A ’44-es bombázások idején az anatómia kollokviumomat a pincében tettem le. Nem tudom, melyikünk volt - Szentágothai professzor vagy én - jobban begyulladva.- Folyamatos volt a tanítás?- Fél év szünet következett, hisz nem lehetett az előadásokra járni. Lebombázták a villamosokat. Sokan kimentek a harmadévesek közülünk Haliéba, mert azt • mondták a németek, aki így dönt, ott rögtön doktorrá avatják.- Ön hogy döntött?- Én maradtam, mivel tudtam, hogy ennyi idő alatt nem lehet orvosi diplomát szerezni. A kihagyott félévet romeltakarítás ellenében igazolták. Olyan is volt, hogy mentünk a tűzszerészek után, és a hatástalanított, fel nem robbant lövedékeket szedtük össze kosárba. Fél év takarítással telt el, de lett egyetem. Nehéz volt. Sokat mentem gyalog később is az egyetemre Kispestről Pestre, mert nem mindig volt egy pengő hetven fillérünk villamosbérletre. Hogy könnyítsék a család anyagi helyzetén, már a gimnázium mellett tanítványokat vállaltam, később esténként a kispesti SZTK-ban dolgoztam gyermekgyógyász mellett mint orvosímok.- Küzdelmes, nehéz pályakezdés volt.- Amíg odajutottam, hogy szigorló orvos lehettem, az volt nehéz. Közben már 15 évesen beleszerettem egy kéksapkás, másodéves műegyetemistába - a későbbi férjembe, Kiss Györgybe -, aki kilenc évig „észre sem vett”. Amikor aztán mondták neki: nézd, milyen szép lány lett a Gonda Cicából, végre felfigyelt rám. Ekkor már én se engedtem, fél év múlva menyasszonya voltam. ’48-ban esküdtünk, és Makóra kerültünk. Oda helyezték a férjemet földhivatali osztályvezetőnek. Ott született Stefikém, a nagylányom. Két és fél év után jöttünk Szolnokra, amikor megszűnt Csanád megye. Azért választottuk ezt a várost, mert közel volt férjem szülőhelyéhez, Abonyhoz. Okleveles mérnökként, geodétaként sokszor volt tőlünk távol, ezért váltott: középiskolai tanár lett. ’56-ban született meg Valikám. Család- centrikusan éltünk mindvégig.- Hogyan indult a szakmai pályafutása?- Ámikor ledoktoráltam, szerettem volna szakorvosit végezni. Mivel azonban Szolnokhoz voltam kötve a férjem által, elfogadtam az ajánlatot: a Ti- szamenti Vegyiművek és a papírgyár üzemorvosi állását. Nagyon szerettem. Nem fehér kö- penyeztem, overallt vettem, s lementem a munkások közé. Minden panaszukat meghallgattam: védőitalt, gázmaszkot harcoltam ki nekik. Később, amikor megüresedett a megyei kórházban egy gyermekgyógyászati állás, boldogan jelentkeztem. Mindig gyermekorvos szerettem volna lenni, ezért az 1900 forintos fizetést is szívesen cseréltem fel a 800 forintossal. Sokszor kellett másodnaponként ügyelni, ketten voltunk 76 gyerekre, de csináltuk. Nagyon szerettem a kicsiket. Volt egy olyan elvem ugyan, hogy kórházi ágy nélkül nem orvos az orvos, ám nekem is voltak családi, nevelési gondjaim a sok távoliét miatt, ezért vállaltam el a MÁV délelőtti gyermekgyógyászati állását. ’57. május 1-jén léptem szolgálatba, s egy háromszor-három méteres kis lukban, a régi Pap Gábor Szanatóriumban, rettenetesen nehéz körülmények között rendeltem. Egyszer egyméteres volt a vet- kőztető, s akkor terjedt a Hei- ne-Medin is, a járványos gyermekbénulás. Én magam 160 gyereket szűrtem ki, hála Istennek nem kaptam el, bár előfordulhatott volna. Nagyon jó nővérrel, Slachta Annával dolgoztam, boldogan csináltam. A MÁV Kórház felépülésével aztán gyönyörűszép rendelőt kaptam. Rengeteg volt a munkám, reggel 8 órától késő délutánig jöttek hozzám még Záhonyból, Püspökladányból is a kis betegek. Az asszisztensem Győré Jánosné volt.- A magánpraxist kezdte el?- Ahogy a házunkat megépítettük, 1960-ban. Először kevesen, aztán egyre többen kerestek a lakásomon is.- Hogyan alakult ki a beceneve, a Cica néni? Már Budapestről hozta magával?- Ez volt az első szavam gyerekként. Hiába határozta el édesapám, hogy az apa lesz az első. Amikor kimondtam a cicát, így szólt: - Na, akkor az is maradsz örökre. így hívtak az egyetemen is. Ez egy kedves kifejezés, a gyerekeknek is tetszett. Olyan is volt aztán, amikor megszúrtam egyik kis betegemet, hogy felkiáltott:- Te nem is Cica néni vagy, hanem egy csúnya macska! Volt a vizsgálóasztal fölött egy kihúzható lámpám, amit kiszereltünk később, s maradt a helyén egy lyuk. Amikor mondtam a szülőnek, hogy hat napig szigorúan feküdni kell a gyereknek, az odaszólt hozzám:- És ha nem fekszek?- Akkor belenézek a távolbalátóba, ebbe a lyukba, meglátom, és kiküldetek a kórházba. Amikor visszajöttek, odasúgta nekem a mama: - Nem feküdt ám. Mondom a gyereknek tettetett haraggal: - Láttam, hogy nem feküdtél egy napot se. Mire ő: - Anya, az istenit! Csak belenézett! t *- Gyönyörű volt az életem, bár a sors kicsit pofon vágott - érzékenyül el a hangja. ’83-ban jöttek a tragédiáim. Meghalt az idősebbik lányom, rá két hónapra a férjem. Stefániát, aki Debrecenben volt körzeti orvos, nagyon szerették. Mondtam is a lányaimnak: ti már az anyatejjel magatokba szívtátok a beteg- szeretetet. Levettem a táblát, hogy nem rendetek többet. Csak bolyongtam. A szomszéd mondta, tegyem vissza, mert bajom tesz. Amikor az első csecsemőt megláttam a vizsgáló- asztalon, rögtön tudtam, szükség van rám, mert úgy örült nekem az a kisgyerek. Gyászba öltözve rendeltem. Megsimogattak a gyerekek, vigasztaltak: - Ne sírj, Cica néni, mert akkor vagy szép, ha mosolyogsz. Nekik köszönhetem a szép és a nehéz napokat. Ők segítettek át mindenen. Meg kell találni hozzájuk a kontaktust, akkor hálásak. Csak szívvel-lélekkel, nagy-nagy szeretettel tehet végezni ezt a munkát. * Rendelője a távolbalátóval tavaly nyáron bezárt. A család hűséges segítője, a Tiszasülyről befogadott Káplár Rózsika néni is 77 éves már. „Cica néni” gyengélkedik. Gyönyörűszép tehet egy életen át másokon segíteni. Kép és szöveg: Simon Cs. József Dr. Gonda Margit: gyönyörüszép élet jutott részemül
