Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-09 / 160. szám
12 Irodalom----művészet 19 94. július 9., szombat Már csak rutinból csinálta. Ugyanazokat a számokat jelölte be évek óta, egy forgalmas, unott napon a postai írópultnál. Miután tudta, milyen csekély az esélye arra, hogy ötös találata legyen, abba is hagyhatta volna. Aztán, amikor túl volt a hétvégén, és kiderült, most nem sikerült, mégis arra gondolt, az a negyven forint már nem oszt és nem szoroz, amikor úgyis mindenre kevés a pénz. Sokan álltak sorban az ablakoknál, hasonló egykedvűséggel, mint amilyet akkor érzett, amikor bejelölte a szokott számait. Régen eldöntötte már, mit tenne, ha sikerülne. Hányadát osztaná szét gyerekei között, mennyit tartana meg ahhoz, hogy ember módjára élhessen anélkül, hogy Nyugatra kelljen vándorolnia. Nem voltak nagy igényei, nem vágyott vagyonra. Bedobta a szelvény megfelelő részét, szokása szerint a nevét és címét is ráírta. Az ajtót az orrára vágták, amikor ki akart menni az utcára, de hát természetes, amikor felhős volt az ég, sehogyan nem akart beköszönteni az igazi nyár, és túl jó kedve sem volt az embereknek. Az a legkevesebb, hogy rávágják az ajtót egy ilyen napon. Kint azon gondolkodott, mit vegyen vacsorára. Akkor már el is felejtete a lottót és a hozzá fűzött reménytelen álmait. Apropó, álmok... Újabban olyan furcsák voltak, hogy reggel, amikor felkelt, el kellett gondolkodnia rajtuk. Emberekkel beszélt éjszakánként, akiket soha életében nem látott azelőtt. Annyira valóságosak és élők voltak. Emlékezett minden szavukra, a ruházatukra. Annyira hihető volt, hogy néha fényes nappal is eszébe jutottak. Úgy, mint akik élnek valahol, akikkel akármikor találkozhat újra. Aminthogy találkozott is éjszakánként. Volt egy közöttük, aki különösen közel állt a szívéhez. A ruhája kopott volt, a haja ősz. Álmában a Napról mesélt neki. Azt mondta, onnan jött. Állt a kopottas ruházatában, kezeit összetette, mint aki imádkozik, és egyenesen belenézett a Napba. Zsebei kincsekkel voltak tele, ezekből osztogatott. Meg is mutatta, mennyi kincse van. Két doboz citrompótló, egy biztosítótű, egy százas, némi apró, egy kis tasak szalicil, egy zacskó savanyú cukor. Álmában embereket látott idegen folyosókon imbolyogni. Közöttük élt az is, aki osztogatta a kincseit. Néha napközben is eszébe jutott ez az ember. Ahogyan odasietett valakihez, kivett zsebéből valamit, és nekiadta. Olyankor fényt látott körülötte. Különös, gyönyörű fényt, amilyet ébren soha nem tapasztalt. Lebegni látszott benne. Hétfőn teljesen véletlenül tudta meg a lottószámokat. Ugyanis szokás szerint, mert úgysem hitt benne igazán, nem is figyelte, eltalálta-e a számokat. Ánnyi éven át megszokta, hogy ekkora szerencséje úgysem lehet. Valaki sorolta a lottószámokat hétfőn a munkahelyén, és amikor hallotta, először nem akart hinni fülének. Az ő állandó számai voltak. Szédülést érzett, hirtelen kiabálni szeretett volna, hogy-akkor őneki ötöse van! Csak egy pillanatig tartott, aztán elmúlt. Kerített egy újságot, megnézte benne. Igen. Az ő számai. Valahol azért számított is erre. Voltak, akik azt mondták, ha véletlenül egyszer ötösük lenne, talán bele is bolondulnának az örömbe. Amikor ellenőrizte, hogy tényleg az ő számait húzták ki, nem érzett semmi ilyesmit. Olyan sokszor beosztotta már azt a pénzt. Földi értelemben egyáltalán nem számított vagyonnak. Legfeljebb lehetőséget biztosított az emberhez méltó élethez. Pontosan tudta, mennyit ad a gyerekeinek és mennyit tart meg magának. Viszont tűnődni kezdett: mit kell ilyenkor csinálni? Még nem lehetett gyakorlata abban, mit tegyen akkor az ember, ha ötöse van a lottón, és még csak neki van tudomása róla. Belefogott megint a munkájába, hogy egészen lehiggadjon. Míg dolgozott, nyugodtabban tudott gondolkodni. Olyan is eszébe jutott, hogy elmegy az OTP-be, beszél az igazgatóval. Esetleg letétbe helyezi a szelvényét. Úgy döntött, meghallgatja még a rádiót, aztán jelentkezik... Közben megebédelt, beszélgetett másokkal, és már túl volt azon, hogy kikiabálja titkát. Valami változás mégis történt benne. Ugyanis már évek óta fáradtnak érezte magát. De amióta megtudta, hogy ötöse van, furcsa, kellemes érzés kerítette hatalmába. Mintha megfiatalodott volna. A hátából kiállt a fájdalom. A feje egészen kitisztult. Olyan érzése volt, mintha valami kényeztetésben lett volna része, megmasszírozták volna, kipihenhette magát. Érdekes átváltozás volt. Úgy érezte magát, mintha már a kezében lenne a pénz. Csak tudat, hogy megvan rá a lehetősége, ennyit változtatott rajta. Valahogyan egyenesebben járt. Örült, hogy a gyerekeinek is adni tud. Munka után, amikor végigment a megszokott utcákon, amikor találkozott ugyanazokkal az emberekkel, akikkel ilyenkor szokott, arra gondolt, hogy talán eljut Floridába. Megpróbálta elképzelni, hogy ott sütkérezik tengerparton. Homok. Aztán a tenger kéksége és végtelensége. Újra meg újra sodródó hullámok a part felé. Látta, ahogyan ott áll, és nézi vizet. Parttalannak tűnik, ahogyan áll az állandóan ismétlődő hullámok előtt. Végtelenség. Szabadság. Amikor úgy érzi az ember, csak egy parányi része az egésznek. Szerves része ugyan, de a végtelenséghez képest teljesen mindegy: élve, itt vagy holtan, másképpen. Érezte, milyen lehet a napsütés a floridai tengerparton. A fényét és a melegét. Ment a megszokott utcákon, akár egy börtönfolyosón, ahová az élete kötötte. Köszönt ugyanazoknak az embereknek, akik annyi év alatt vele öregedtek és fáradtak. Eltelt egy nap ma is. Zömmel arra gondolunk, mit fogunk vacsorázni. Arra, hogy meg kell mosnunk a hajunkat. És mi lesz este a tévében. Kicsit túlköltekezett. Olyant engedett meg magának, amit máskor nem szokott. De hát elméletileg gazdag már. NemsoBán Zsuzsa: Ez van Pardi Anna: Fekete fehér Fehér tollat végy, fekete papírra vesd fehér betűidet, a nem valóságosat rajzolt a valóság porába, mint Krisztus tette haj, hónaljak, mellek, derekak rezgésében; az ártatlanság emberfeletti törvényét írta egykor, mindig, most és mindörökké egy színes gyehennában, ' egészen a kínai és koreai atomreaktorok eljöveteléig. Fehér tollat végy, amilyen elementárisak voltak vétkeid, olyan elementáris bűnbánat égessen el boszorkányi, s boszorkányiildözéses mélységedig; sírj, zokogj óriás ciprusnak dűlve, mi fellobog ágyad előtt: ó, ifjúság, miért voltak oly vereségesek érzelmeid. Ne az emberek, a lelkek közti már-már végzetes egyenlőtlenségről szólj, térdelj le az emberiség előtt, amíg még van fekete-fehér doktora, éje, virradata. Az oldalon Urbán László illusztrációi láthatók, melyeket Golgol Az örült naplója című művéhez készített. A balzsam Milyen szépen hangzik ez a szó; balzsam! Hát még akkor, ha az ember fiát köszvény, csúz, reuma, lumbágó, csontkopás, has- és kö- römcsikarás, no meg szúnyogcsípések sanyargatják. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha kijelentem: ezek a nyavalyák már magától a balzsam szótól, ettől a lingvisztikái műremektől is veszítenek egy kicsit fáj- dítóképességükből. Balzsam! Az ember illatos pépnek képzeli, hűsítő vagy éppenséggel zsibbadályt keltő hatással, ami - akár a legerősebb kábítószer - átitatja a test minden porcikáját. Csakhogy! A szúnyogcsípések esetében szertefoszlik ez az illúzió. Mert miféle pempő dacolhat azokkal az égő, fájdalmas dudorokkal, amelyek minden könnyelmű vakarászás után duplájukra növekednek? Valljuk be: semmilyen. Az egyedüli esély a megelőzés. E célból készült a szúnyogriasztó balzsam, s bár halmazállapotát tekintve nem sokban különbözik a többi pacsmagtól, hatása merőben más. Nem befelé, hanem kifelé hat. Elzavarja a szúnyogokat. így azok nem bemázolt vállak, fényesre brillírozott lapockák és iszamlóssá lakkozott kézfejek felől rohamoznak, hanem a nadrágülepen, a cipő likacsain és a kiskabát gomblyukán keresztül. A szúnyogbalzsamnak továbbá megvan az az előnye is, hogy összeszedi a port levegőből, és a bőrre tapasztva valóságos „maszat- páncélt” képez. Az sem mellékes, hogy a szúnyogbalzsam kissé ragadós. Jobban mint a csiriz, ám kevésbé, mint a pillanatragasztó. (Egy ismerősöm például törött vécékagylót ragasztott össze szúnyogbalzsammal.) Ez a csodaszer mégsem a fentiek miatt került be a balzsamfélék népes táborába. Az őt megillető díszhelyet elsősorban pikáns illatának köszönve harcolta ki, ami talán leghasznosabb tulajdonsága. Nem, nem a szúnyogriasztó effektus növekszik ezáltal (az említett szipolyférgeknek nincs szaglószervük), a kára megkapja a pénzt, és telik akár Floridára is. Éppen ette a gazdag vacsoráját, amikor bemondta rádió, hogy nem volt ötös találat a lottón. A következő hétre átvitt nyeremény összege... Megint kételkedett abban, hogy jól hall. Kicsit megakadt a torkán a libamáj. Mi az, hogy nem volt? Amikor az ő számai a nyerőszámok. Mi az, hogy nem volt ötös?! Most tényleg úgy érezte, mindjárt megbolondul. Ivott egy pohár vizet. Ettől lecsúszott a libamáj. Meg csökkent a vérnyomása kicsit. Visz- szaült az asztal mellé, gondolkodni akart, amikor hirtelen maga előtt látta azt az embert. Akit úgy megszeretett álmában. Mosolygott rá, szépen. És körülötte minden ragyogott. A postán állt, ahol ő a múlt héten bedobta a kitöltött szelvényét. Ott volt az egyszerű faláda. Egyik felére az van írva: hulladék. A másikra: totó-lottó. Egyetlen faláda az egész, felül két hasítékkal. Állt az az ember a ládánál, é,s mosolygott végtelen szeretettel és megértéssel. Rámutatott arra a hasítékra, amelyik alatt a „hulladék” felirat volt. És akkor eszébe jutott. Az a felhős, kedvetlen nap, amikor rutinszerűen kitöltötte a heti lottóját, és beledobta a ládába. Abba a felébe, ahová hulladékot dobják. Talán soha nem fordult vele elő, csak most az egyszer. Nem forgott körülötte a világ, mert még mindig látta azt az embert. Még mindig mosolygott rá, és belenyúlt a zsebébe. Ő tudta, milyen kincseket őriz, azt is, hogy most adni akar neki valamit. De már nem volt rá szüksége. Nem fájt a háta, nem érezte fáradtnak magát. Tudta, hogy túlköltekezett a libamájjal, de szintén elmosolyodott, mint az az ember a kopottas ruhájában. Megtudott valami olyan fontosat, amit csak a Bibliában lehet olvasni, de azt sem értik sokan. V állat vont. Még mindig tudta, milyen az a fény Floridában, a tengerparton. De ami most őbenne volt, azzal nem ért fel sem a tengerpart, sem a föld megannyi gyönyörűsége. Minden, amit pénzért megvásárolható, csak visszfénye lehetett annak, ami a szívéből sugárzott akkor. Nyugodtan megágyazott magának, és úgy feküdt le aludni, mint akit senki többé nem bánthat. Majoros Sándor: A nyár örömei szúnyogriasztó balzsam használóját széles ívben kerülni fogják - az emberek. A méregpohár Egy felhőtlen júliusi délelőttön, amikor az árnyék és a léghuzat világpiaci ára a száraz aranyéval vetekedett, Lombos Károly, a Ban- galló stoppolófa- és gurigagyár dolgozója beleivott az alsócsömör- nöki fürdőmedence vizébe. A balesetre csúcsidőben került sor, amikor a medencében és környékén mintegy hatszáz főnyi izzadó, böfögő, harákoló, köpködő és szel- lentő vendégsereg tartózkodott. Hogy az eset miként ment végbe - egy rosszul sikerült csukafejes vagy egy közönséges fuldoklás következtében -, azt most ne firtassuk. Elégedjünk meg a beleivás szomorú tényével, aminek következtében egy nagyfröccsnek megfelelő mennyiségű, ám ennél jóval kocsá- nyosabb állagú matéria került hősünk szájüregébe, onnét pedig gyomrának mélységes fenekére. Lombos Károly nem volt ijedős természetű, ám amikor hosszú másodpercek múltán végre levegőhöz jutott, úgy inait kifelé vízből, mintha egy óriáscsíbor marta volna fültövön. Hanyatt-homlok rohant a törülközőjéhez, és a lehető legalaposabban átvizsgálta a testét. Azt hitte, kiütéseket talál a lába szárán vagy mérgezésre utaló kék foltokat, de egyelőre semmi ilyet nem tapasztalt. Idegessége közben nőt- tön-nőtt, s olyan gyenge lett, hogy ha nem ült volna, menten összeesik. Nem lehetett kétséges: a bekortyin- tott, s minden valószínűség szerint bacilusoktól hemzsegő folyadék megkezdte átkos munkáját. Eszébe villant, hogy egy gyors és alapos gyomormosás talán még megmenthetné az életét, ám a vízcsap környékén olyan nagy volt a tülekedés, hogy legjobb esetben is csak másnap délben kerülhetett sorra. Addig meg ugyebár... Maradt az ellenméreg. Kutyaharapást szőrével, medencébe ivást klórmésszel kell gyógyítani, de mert a klórmész is méreg, Lombos Károly sorsa végleg meg volt pecsételve. És ekkor - minő szerencsés véletlen! - megpillantotta az italbódé pultján pöffeszkedő söröshordót. Más helyzetben is szívet melengető látvány lett volna, mert hősünk felettébb kedvelte a habzó italneműe- ket, de kiváltképp az volt egy halálra szánt, sorsával megbékélni nem tudó mérgezett szemében, akinek nyomban eszébe jutott a népi bölcsesség: Az alkohol kismértékben gyógyszer, nagymértékben orvosság. így történt hát, hogy Lombos Károly késő alkonyatig kortyolgatta az isteni nedűt. Amikor a mentők - úgy este nyolc óra tájban - súlyos alkoholmérgezéssel kórházba szállították, már fittyet hányt a bacilusokra. Botor dolog volt, mert a töménytelen sörivással járó hasmenést így sem kerülhette el. Végkövetkeztetés Történt egy napon, hogy Koczol Béla, egy szamár- és bolhaköhögés elleni szert gyártó kisüzem tulajdonosa furcsa elváltozásokat észlelt a testén. Az adott pillanatban éppen a pucérság édeni állapotában leiedzett, így felettébb könnyű volt meghatároznia az elváltozás helyét és méretét. A dudor - merthogy dudorról volt szó - a bordái alatt helyezkedett el, legmagasabb csúcs pedig a köldök nevet viselő kicsiny kráte- recske volt, ami úgy pöffeszkedett e különös képződmény legtetején, mint egy tűzhányó katlana. Koczol Béla megszeppent. Egészségével eleddig semmi gondja sem akadt, leszámítva azt a súlyos szamár- és bolhaköhögést, mit az általa gyártott macerátumtól szedett össze. Miközben az akós hordóra emlékeztető púpot nyom- kodgatta, olyan klotyogást hallott, mint amilyent a cefrésdézsa hallat, ha fölkeverik benne a matériát. Ettől eszébe jutott, hogy rövidnek előtte tripla adag töltött káposztát fogyasztott el jóízűen. Egy kicsit megnyugodott, de nem túlságosan. A daganat tehát nem volt halálos, csak életveszélyes, mivelhogy a „pocak” névvel tisztelt fölfúvódási jelenség előhírnökének számított. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy a gömbölyödés csúnya bőrredőket telepített az oldalára, ami kísértetiesen hasonlított nagybátyja úgymond: „tekintélyére”. Hiú ember volt világ életében, büszke daliás termetére, nádszál- karcsúságára, ezért nehezen viselte el ezt a sorscsapást. Kiváltképp azt sajnálta, hogy ezentúl csak tükör elé állva szemlélhette meg önnön fütyülőjét. De inkább erről az apró élvezetről mondott le, mintsem a szerecsendióval ízesített és kuktafazékban párolt alföldi töltött káposztáról. Amíg ezen tépelődött, eszébe ötlött, hogy a szomszéd kefegyárosnak még nagyobb pocakja van, és rá se’ bagózik. És nemcsak ő: a környéken vagy harmincán rendelkeztek abnormális méretű pucorral, nem számítva azokat, akik széltolu- lásban szenvedtek. Akárki láthatta: a súlyos embereké a jövő. Koczol Béla tehát rövid dilemma után végül mégiscsak megbékélt az elhízás gondolatával. Sőt, az estebédet követő ejtőzés idején - amikor a 'gyomorban termelt gőzök jótékonyan serkentik az agyműködést - igen érdekes végkövetkeztetésre jutott: Kár aggódni a népesség csöke- nése miatt, hiszen a testsúlyunk és létszámunk szorzata állandó!
