Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-06 / 131. szám

1994. június 6., hétfő 7 Húszon innen----tízen túl P ogány József és Sárkány Sándor tanítványai Lendületben, megtört egyenesekkel Egy iskolában a ballagás idejére kiállítani - jó számí­tás. Több ember megnézi a képeket, mint ahány akarja. Ott lógnak a falon, az aulá­ban. A Tiszaparti végzősei, anyukák, apukák, tanárok, vendégek nyüzsgése közepette akad egy-egy pillantás és szándék, amely a festmé­nyekre irányítja a figyelmet. Nekem az a dolgom, hogy megállják és nézzem. Füzesi Orsi műve, félreismerthetelenül Sárkány Sándor befolyása alatt. (Jobb oldali felvétel.) Az ifjú művésznő elképzelésébe beleil­lik az, hogy mindenki azt gon­dol a képről, és úgy indítja meg, vagy nem indítja meg, ahogyan az illető bámészkodónak jól­esik. Rá van bízva. Szerinte például ebből valahol kivehető egy női mell. De ha nem, hát nem. A technika? A fehér foltok olyan hungarocell, amivel a műszereket óvják szállítás köz­ben. Egyébként ami a festési stí­lust illeti, Hajdú Kata, a társ ifjú művésznő imitálja: Látnod kellene, micsoda mozdulatok­kal hajítja fel a festéket a vá­szonra.” S tényleg, egy másik képen látszik is a lendület, a ha­nyag, de nem pontatlan és irá­nyítás nélküli ecsetvonások. Orsi apukája egyébként sokkal jobban szereti a hagyományos képeket. Orsi készített egy port­rét a dédnagymamájáról is, aki a legkitartóbb és leghűségesebb modellje volt, nagyon tetszett neki a dédunoka műve. Az aula másik oldalán Kata - szintén érettségi korban lévő le­ányka - képei. (Tőle a bal oldali rajzot közöljük.) - Tulajdon­képpen a képek nagy része gya­korlás, vázlat. A rezignációs vonalakról talán annyit, Kata szereti megtörni az egyenest, a folytonost. Sárkány Sándor mű­termében a legfurcsább anya­gokat használják a festék mel­lett, úgy mint hamu, gipsz, to­jás, fűrészpor, az előbb említett hungarocell. Való igaz, még csak tyúktollal nem találkoz­tam. Kata és Orsi Sutyihoz és Po­gány Józsefhez járnak tanulni. Az egyiktől alapokat kell alap­jaiban elsajátítani, anélkül, ugye, a képzőművészet alapta- lán bohóckodás lenne, míg Su- tyinál meghagyatnak kreativitá­sukban, nála dolgozni olyan, mint egy klubban jólérezni, épülni. Mindketten, mármint Kata és Orsi úgy gondolják, egy képnek felesleges címet adni. Nem is adtak egynek sem, amely táma­dás talán azok ellen, akik egy kiállításra érkezve először nem a képre, hanem a betűkre pillan­tanak, s ebből és a látottakból vonják le a végkövetkeztetést, s talán nem támadás, mert nagy szabadságot ad. BG Poénhegyek, hová legyek?- Hogy hívja a bakter a macskáját?- Tsz-tsz, tsz-tsz, tsz-tsz... „Nem az az élvezet, ha nincs semmi dolgunk: az az igazi, ha sok van, és mégsem csinálunk semmit.” Mary Wilson „Utálom a biztosítási ügynö­köket. Folyton azzal érvelnek, hogy egyszer meghalok. De ez nem igaz.” Stephen Leadtok Leselkedik rád száz veszély Nagymama összecsapja a kezét, anyukán úrrá lesz az ag- gódási láz, ha megtudja: az édes gyermek stopol. Pedig a nyár közeledtével a családfa mélyebb eredeztetü ágainak számolni kell az efféle érzésekkel, mert erről mi nem mondunk le. Spec, én biztosan nem. Felsorolhatnám az okokat, amiért nekivágok az útnak, de ezek nem igazi indokok. Úgy­hogy hagyom őket jégbe hütve, a hűtőben, a hibernálás alól felol- daztatnak hozzávetőleg hatvan év múlva, ha majd a vágyott kandallóm előtt kötögetek, de az még odébb van. Meséljek inkább történeteket? Hogy egyszer beültem egy fog­orvos mellé, és ettől megfájdult a fogam, vagy hogy Hevesvezeké- nyen másfél órát álltam az egyet­len nyilvános kút mellett, miután a vasútállomást kellett választa­nom, de a vonat sem járt gyak­rabban . . . Vagy dicsekedjem el, hogy ki­vételes lebeszélő retorikára tet­tem szert kóborlásaim során a hajlandóságukban mutatkozó fétfiak előtt... És egyszer meg­állt nekem egy nagy fekete autó, olyan kormányhivatalnoki, nem, talán inkább olyan benyomást keltett, amivel az előkelő politi­kai foglyokat szállították a meg­felelő helyre ..., de úgy konsta­táltam, egy maffiózó ült benne, akivel szemben azt találtam leg­célszerűbbnek, ha politizálunk, abban a legtöbb a disznóság, hadd beszéljen nyugodtan, lepel mögül, a drága .. . rmm m*' Megtanultam, két alapszabály van. Ad egy. Sötétedés után nem szabad kiállni az útra. Ad kettő. Messziről, de már nagyon messziről egyetlen do­lognak szabad látszódnia a sto­poson, hogy utazni akar, és nem más a szándéka. Például nem célszerű, ha egy lánynak kibu- gyognak az almái a blúzából, vagy frissen lebarnult popsija kidereng a húszcentis szoknya alól, ha a fiú hatnapos, borotvá- latlan arcéllel, beesett szemekkel rendelkezik és dagad a gázspré- től. Nem, csak úgy natúr. Utazni. Fiúktól hallottam, növel nem érdemes stopolni. Mert a nő nya­fog, elfárad, nyűgös, éhes, szom­jas, vagy ha mindezek nem, ak­kor biztosan ötpercenként a fiú emlékezetébe idézi, hogy már rég árkon-bokron túl lenne, ha nem vele lenne. Mondják a fiúk, olyan lány, aki nem esik bele egyik esetbe sem, olyan nincs. Mondják a fiúk. Mindazonáltal a felvevés a forgalommal fordítottan ará­nyos. Minél több az autó, annál kevesebb áll meg, gondolván, ha ő nem, akkor majd a következő. De ha valami harmadrendű úton, késő délután álldogálsz, ahol a madár se jár, csak a fű nő, félóra múlva megjelenik az első négykerekű fecske, jó lelki- ismerettel nem zúghat el mellet­ted, hiszen leselkedik rád száz veszély ... Fanny Túry Gergely: Pirkadat Megélezi a pengét, s a test apró vonalain- mint egy tollat a bársonyon - végighúzza. A tátongó rés levegőért kapkod. Fakó színe halálát sejteti. De egyszerre életre kap, s a sebes folyó, mely nyitott zsilipből árad, vörösre festi száját. A test kéjesen ellazul, majd a fájdalomtól összeborzad ... Az áldozat sikolya messze száll a csendben. A napfelkelt a látóhatárban megvetett ágyából. Példabeszéd arról, hogyan lehet elbaltázni egy évet, és hogy nem muszáj elbaltázni ugyanazt az évet Vettük hírét, a megye egyik gimnáziumában érettségiztek. Nem, pontosabban, ez még nem hír, mert ilyen nemcsak a megyében fordult elő, de ebben a gimnáziumban, esetünkben valaki puskázott. ígyen közelebb kerültünk a probléma lényegéhez, de még mindig nem ejtettük szerét a példabeszéd lényegének, hát nem csigázok tovább senkit. Puskázni többen szoktak, de nem mindenki bukik le. Ez az egyén viszont lebu­kott. Nevét fedje az idő és a titok örök homálya. Elég baja származott ebből így is, nem hogy még megosszam ezt veletek. Történt, hogy a magyar írásbeli elképzelhető tételeire tippelt, a tippek között Ady is szere­pelt. Az öltöny - mert csinosan illik érettségizni - egyik zsebében ott lapult a tankönyv ide vo­natkozó fejezete, s a dolgozatírás közben ez nem maradt olvasatlanul. A fiatalember azt mondta, puskázás közbén nem izgult. Talán ez volt a baj. Talán az, hogy egyáltalán puskázott. Mert a felügyelő tanár ezt észrevette. Esetünk­ben szereplő fiatalember érdeklődési körébe nem tartozik a magyar nyelv és irodalom, egé­szen másféle dolgok - a számok varázsa alatt él. Könnyedén akarta tehát kezelni a magyar érett­ségit, s összpontosítását a másik irányba fordí­tani, mert fontosabb lesz a felvételi. De így, a pótérettségi után egy év lóg a levegőben. Meg lehetett volna írni azt a dolgozatot úgy is, hogy nem ötös, csak hármas, felületes tanu­lás alapján, kiválasztani a hozzá legközelebb álló tételt, két oldalon keresztül bevezetni az irodalmi és lélek- és társadalmi viszonyokat, két alapgondolatra felépíteni a következő két oldalt, kibontani, kifejteni, megmagyarázni, további két konkrétumot megírni, amire az emlékezet még nem fáradt, és ügyelni a helyesírásra, a sti­lisztikára ... Nem ötös, talán csak hármas, két óra szellemi feszülés lett volna az ára annak az egy évnek ... Szerénységem nem tilt abban, hogy elmond­jam, ha én a fiú osztálytársa lennék . . . Emlékezve az elmúlt néhány évre, amikor együtt töltöttük azokat az éveket, amelyek nem élesen, de élnek emékezetünkben, nem hazud­tolnám meg, és kivennék magamnak néhány hét munkaidőt a nyári szünetből, és bezárnám a fia­talembert egy szobába velem, és a napjaink nem szólnának másról, csak irodalomról, ahogy Marcel Proust csinálta, egy szobába, ahová még a hang sem szűrődik be, belevetném magúnkat a nagybetűs irodalom rejtelmeibe, csak és kizá­rólag annak emlékére, hogy egy osztályba jár­tunk négy évig, átvenném vele tananyag gya­nánt ezt a négy évet, nem beszélve arról, hogy még a barátja is vagyok ... KA SWEET SURPRISE - Egy édes meglepetés. Aznap délután, pontosan kedden, úgy öt óra körül, amikor Szolnok város pedagógusai ünnepelték magukat a tiszti klubban, egy zenei és táncos együttes - melynek László Imola a koreográfusa (felvételünkön) - részesí­tette a tanítókat egy édes meglepetésben... Az elő­adás kulcsa, amely nem hazudtolja meg a címet, az édes tánc és édes zene volt... (Fotó: Barna S.) Vers a vershez A valóság lebénult, Kinyújtózó kék léptek, Szemérmesen lüktető kés, Nedves, puha sikoly. Űzött tündér dobol, Vér - vörös rúzsfolt, virágszirmok hívnak, bárányfellegek reggel. Fáradt lábnyomát szeretem. A Látszatpusztítás: öröm, Fáradt esőcsepp a föld. Látnak! De soha - csoda, Jó - kő, dobbanó, Szemek, csillogók, Keserves, jég - égbolt. Megint - mellbimbó. Már - Végre. Újra Péntek 21 New Age (Új Korszak) követke­zik be a város rockzenei életében, hiszen újra itt a Péntek 21. Nyilván annyiban változnak az idők, hogy nyár lévén a szabad ég alatti zene­élvezetet előnyben részesítjük a fe­dett ég alatti zenével szemben - erre a szervezők is gondoltak. Jú­nius 10-én a Csúcsú bár teraszán lép fel az első zenekar, a humorban überelhetetlen Vacuum Cleaner, utána az angol-amerikai Fuchsias Fall. A JAM helyet talált magának a városban ... Madarat tolláról, kutyát gazdájáról Szürke hétköznapjaim egyikén az isklából ha­zafelé tartottam, mint normálisan. De rögtön úgy döntöttem, hogy kihagyom a mai délutánomból a buszozást. Imgerenciám a gyaloglás iránt egyre csak nőtt, mivel az egész napomat az iskola nem túl kényelmes, kemény padjában töltöttem. Utam közben kóbor kutyákkal találkoztam. Az éhségtől nehézkesen vonszolták magukat, csontjaik zörögtek, ami nem csoda, mert manap­ság a kóbor kutyáknak nemhogy márkás kaják, de mócsingok is ritkán jutnak. Hát, ide jutottunk. Sőt, messzebbre is, mert nemcsak a kutyákkal, de állapotukat tekintve hasonló sorsú emberekkel is találkozhatunk az utcán. De akárhogy is nézem, rengeteg különbség van a kutya és az ember között. Alapvető: a kutyának négy lába van, az ember­nek kettő, a kutya ösztönlény, az ember meg érte­lemmel bír. Az ember alkalmazza valamire a ku­tyát, a kutya meg alkalmazkodik az embernek, így volt ez a kezdetektől fogva. Az eb volt már betaní­tott vadász, kirakatszőr, házőrző, kiskedvenc, sok egyéb. Ennek megfelelően különbözőképpen te­nyésztették a kutyákat, ami az ember fantáziáját dicséri. Viszont a kutyák egy része a házakon kívülre szorult. Otthontalanná, kirekesztetté vált. E sze­repükben a járókelők undorral kerülik ki őket, megvetéssel néznek rájuk. S lehetséges, hogy nem csak a kóbor ebek, hanem az utcán kóborló emberek, koldusok iránt is ilyen viselkedést tanú­sítanak egyesek. Az otthontalanság forrását (forrásait) talán nem tudjuk, nem is akarjuk tudni. Kicsit magunkba nézhetnénk - mi, emberek -, hiszen emberek va­gyunk, nem? Odafigyelhetnénk magunkon, má­sokon kívül négylábú társainkra is, akik ebbe a vi­lágba születtek, hadd legyenek részesei is. A kutyák egy idő után gazdáikkal szemben el­fogultan viselkednek, s ezért felismerhetővé vál­nak saját tulajdonságaink kutyáinkban is. Fekete Zsanett

Next

/
Thumbnails
Contents