Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-29 / 151. szám
1994. június 29., szerda 5 Kultúra — körkép Keszthelyen a magyar közszolgálati televíziózásról Most hogyan, merre? Bocsássa meg az Olvasó, hogy ezúttal rendha- gyóan nem az elmúlt hét műsorairól szólok, hanem csak egy televíziós eseményről, annak is csupán egyik vetületéről: vitákban elhangzott véleményekről beszélek; jóllehet, az esemény, a Balaton Fesztivál étlapján is a fő fogást a versengő filmek alkották. Levél a kormányhoz, a törvényhozáshoz Aki szombat este végignézte a fesztivál díjkiosztó ünnepségének közvetítését a keszthelyi Festetics-kastély pompás parkjából, alighanem meglepetéssel hallhatta Dömölky János súlyos zárószavait, a fesztiváligazgató ugyanis azt a levelet ismertette, amelyben a Közép-európai Kezdeményezés Balaton Fesztivál résztvevői, vendégei nyilvánítják ki véleményüket, foglalnak állást a közszolgálati televíziózás mellett - levél a kormányhoz, levél a törvényhozáshoz. Mert a változásoknak ebben az újabb szakaszában, amikor a televízió sorsa ismét napirendre kerül - úgy tűnik -, veszély „fenyegeti” a közösséget tárgyilagosan és széles körűen tájékoztató, nemzeti értékeket pártfogoló intézményt, egy esetlegesen elhamarkodott piacosítás veszélye, azaz a nemzeti televíziózás egyetlen csatornára szűkítésének nyomorúsága. Nem véletlen tehát, hogy míg a kastély vetítőtermeiben a tizennégy közép-európai ország 71 televíziós produkcióját láthatta a zsűri és a közönség, s élvezhette egyes esetekben az ötletes és szellemes megoldásokat, például a lengyel versenyfilmét, a Hús eredetien szatirikus „történelmi” persziflázsát, mely szerint a történelmet épp úgy lehet vágni, szeletelni, darabolni, akár csak a húst, még apróra is (remélhetően hamarosan láthatjuk majd a képernyőn is ezt az immáron díjnyertes alkotást), szóval amíg a szórakoztató filmek is sorjáztak, velük párhuzamosan a konferencia formát öltő, délutánokba nyúló vitákon, az ott elhangzó előadásokban nyugtalanító gondolatok, feszültségek uralkodtak. Mert mi is lesz - vetődött fel a személyes jellegű beszélgetésekben is - a kortárs művészetek kiemelkedő értékeivel, melyek a nemzeti televíziózás szerves részei; milyen sorsra jutnak a regionális, kisebbségi és gyermek-, ifjúsági műsorok, továbbá a vallási programok, ha a lehetőség, a sugárzási idő egyetlen csatornára, ez lenne a közszolgálati, zsugorodna össze, a többit pedig elhódítaná a piacszemléletű kereskedelmi. Már ma is tapasztalható, hogy milyen mostoha a sorsa a magyar tévéfilmnek és tévéjátéknak, az igényes televíziós művészi alkotásnak - állapíttatott meg a kortársi művészet és a televízió kapcsolatát mérlegelő és elemző tanácskozáson. Különösen hasznos, sőt hasznosítható gondolatok fogalmazódtak meg vallási és egyházi műsorok dolgában. Nem is annyira létük vagy nemlétük került az eszmélkedések középpontjába, mint inkább e műsorok minősége, hatásfoka. Ma már kialakult rendszere van a vallási programoknak, a felekezetek is békésen megélnek együtt a képernyőn, s ez örvendetes. De vajon e programok számával arányban van-e a nézőkre gyakorolt hatásuk? A sok, apró műsor nem keltheti-e immáron a telítettség érzését? Nem so- kallhatja-e a néző őket? S vajon eléggé ember- központúak-e ezek az igét hirdető, a szeretet parancsát közvetítő öt-tízpercesek? És a legnagyobb kérdés, főleg formai szempontból közelítve e műsorokhoz; vajon hogyan lehetséges láthatóvá tenni, vizuálisan megjeleníteni azt, ami lényegét tekintve láthatatlan, a hit, a lélek legbensőbb, legmeghittebb titkát, melyet a képernyőről is jól ismert, a vitában részt vevő Várszegi Astrik főapát is aláhúzott a feladatok nehézségeit taglalván. Ő fogalmazta meg egyébként legtisztábban egyházának küldetését a képernyőn is: eljuttatni az emberekhez Krisztus örömét, arról beszélni, hogy Isten szereti a világot, szereti az embert, olyannyira, hogy fiát adta érte. Tartalmi kérdés továbbá, hogy a televízió ma még inkább felekezetekben gondolkodik, s nem az általános emberi értékek felől közelít a vallási felfogásokhoz. Ahogy ezt például a bajoroknál teszik, ahol egy-egy gondolat köré szervezik a magazinjellegű vallási adást, például hogy mit tart a vallás a reményről vagy épp a szervátültetésről. A közszolgálatiság „szorításában” a megújulás igénye tört fel a keszthelyi eszmecserében. Nem kevésbé nyugtalanító a regionális televíziózás jövője, a vidéki stúdiók helyzete, szerepe, a szegedi, a pécsi, a debreceni, a szombathelyi stúdióké. Már csak azért sem - vetődött fel az e témával foglalkozó konferencián -, mert a régió fogalma sincs tisztázva igazán, mit is kell értenünk rajta. Továbbá azért sem, mert miként Peták István, a regionális televíziók igazgatója hangsúlyozta, nincs egységes elképzelés, úgynevezett koncepció a televíziózás egészéről sem, hiányzik rettenetesen a sokat emlegetett, hőn áhított médiatörvény. Érdekes lehetőségként vetődött fel azonban az aggodalmak közepette is a hazai és határon túli régiók egybekapcsolódásának gondolata; hogy miért is ne lehetne közös programja például a nyugat-dunántúli és a burgenlandi területnek, és hasonlóan, más irányaiban az égtájnak, hisz ahogy az egyik résztvevő találóan megjegyezte: Magyarország az egyetlen olyan ország itt Közép-Európában, melynek határait mindenütt magyarok alkotják. Mindezeket olvasván talán felmerülhet, hogy ez a mostani keszthelyi fesztivál, már a második, nem is annyira az alkotások seregszemléje volt, mint inkább a gondolkodás fóruma, méghozzá olyan „kivételes” pillanatban, amikor már pakol a teljhatalommal felruházott alelnök, s még nincs meg, így nem is érkezhetett meg az új vezető az intézménybe, azaz „tökéletes” az átmenet s a vele járó nyugtalanság. Talán ezzel is magyarázható, az átmenetiség bizonytalanságaival, hogy sem a televízió jelenlegi vezetői, sem a kultúra irányításában szerepet játszó politikusok nem jelentek meg Keszthelyen. Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének főtitkára is csupán magánemberként hallgatta meg a regionális tévék tanácskozását. Pedig épp a közszolgálatiság kérdésében, akár a múlt tapasztalatait illetően - lásd Híradó, A Hét -, akár a jövőre vonatkozóan hasznos lehetett volna hallani véleményüket, hogy mit is jelent a gyakorlatban, nem pusztán elméletben az a bizonyos függetlenség - anyagiakban épp úgy, mint politikában. Mit is jelent, hogy ha az állam fizet, akkor érte cserébe mit kérhet. Beleférhet-e a „megrendelésbe” a miniszterelnök azon határozott igénye például, hogy beszédét teljes terjedelmében közöljék, merthogy ő úgy kívánja. Nem volna szerencsés, sőt halála lehetne a közt szolgáló televíziónak - hangzott el a tanácskozáson - , ha a politika mindennapi játékszerévé válnék. (Az elmúlt években láthattunk erre is példát.) Csak egyetlen csatornán A független közszolgálati televízió persze nemcsak a mi gondunk. Más európai, közép-európai országokban is gondot jelent a megteremtése, működtetése. A tőlünk nyugatra elterülő országok is keresik a jobb és még jobb megoldásokat, nem kis feszültségek közepette. De mindenképp elgondolkodtató, hogy a kis, alig 2 milliós Szlovénia hogyan képes eltartani két közszolgálati csatornát is, míg nálunk vannak, akik most csak egynek létét tartanák indokoltnak és „gazdaságosnak”. Ami egyébként azt is jelenthetné, hogy minden, a közéletiségből fakadó igénynek, gondolatnak csupán egyetlen csatorna programjába kellene belepréselődnie, s helyhiány miatt átengednie ezzel a kereskedelmi televízióknak a szórakoztatás vonzó lehetőségeit, s alulmaradva a velük folytatott, kétségtelenül kialakuló versenyben. Épp ezért szól a levél is a tanácskozásokon elhangzottak szellemében józan megoldásról, ami csak alapos szakmai körültekintéssel és a nemzeti értékek iránti elkötelezettséggel születhet meg: az érdekes, szórakoztató közszolgálati magyar televíziózás. Ami egyáltalán nem közömbös számunkra, nézők számára sem. Valkó Mihály SIKERFILM A MOZIKBAN. Június végén kerül a mozikba a Csupasz pisztoly 33 1/3: az utolsó merénylet című amerikai film, amelynek főszerepét Leslie Nielsen játssza, partnere pedig Priscilla Presley. Képünkön jelenet a filmből. Mosolycsekk másodszor A karcagi Kátai Gábor Kórházban néhány hónapja vezették be az új értékelési rendszert, a mosolycsekket. Ezt minden fekvő beteg kézhez kapja a főnővérektől, s a kórházi ápolása végén leadhatja az osztályon annak az ápolónőnek a nevére, aki megítélése szerint hozzá a legkedvesebb, legtürelmesebb volt. Ezt negyedévente összesítik, s a legtöbb szavazatot kapott három nővért jutalmazza a kórház vezetése. A második értékeléskor is a legtöbb szavazatot H. Tóth Já- nosné, .a szülészeti és nőgyógyászati osztály ápolónője kapta, aki 1969. február 1-jétől dolgozik a karcagi kórházban. Itt kerestük föl. Magáról elmondta, hogy Karcagon született, földművescsaládban nevelkedett harmadmagával. Az általános iskola elvégzése után női- és férfiruha-szabó szakmát taH. Tóth Jánosné nult, s 1969-ig a Ruhaipari Szövetkezetnél dolgozott, majd a kórházba került, s elvégezte az általános ápolónői szakot a szolnoki egészségügyi szakiskolában. Katika elmondta, hogy ha újrakezdhetné, akkor rögtön ezt a pályát választaná, hiszen csodálatos érzés segíteni a kismamáknak, akik újszülöttet hoznak a világra. Miután ő is kétszeres édesanya és négyszeres nagymama, átérzi a mamák sorsát, s nagy szeretettel ápolja az osztály „betegeit”. Nagyon szeret az emberekkel foglalkozni, s mint kolléganőitől hallottuk, Szabó Józsefné már 17 évvel ezelőtt is ilyen volt, s nem a mosolycsekk miatt mosolyog. Kedves az osztályon fekvő mamákkal, amit az is bizonyít, hogy már másodszor szavaztak rá. Mint nagymama, szabad idejében sokat segít gyermekeinek, s foglalkozik az unokákkal. Szabó Józsefnét, a baleseti sebészet nővérét éppen elutazása előtt kerestem fel. Férjével a szülőkhöz utaznak, ahol már a két gyermekük megkezdte a nyaralást. Julika unokatestvére biztatására választotta az egészségügyi szakközépiskolát hajdanán. Eredetileg zenével szeretett volna foglalkozni, de arra nem volt lehetősége, így ápolónő lett. 1980-ban érettségizett, akkorra megszerette ezt a pályát, s szívesen is fogadták munkahelyén, a szociális otthonban. Azt a munkát azonban fizikailag nehezen bírta, nem volt sikerélménye, s a gyes után próbált egy műszakos állást keresni. így dolgozott biztosítónál, napköziben. Úgy érezte azonban, mégis az egészségügy áll hozzá a legközelebb, ezért visszament a kórházba. Ekkor került a baleseti osztályra, s azóta is ott van. Az vonzotta oda, hogy a 14-től a 80 évesig sokan megfordulnak ott; nem egyhangú a munka, s mindig van mit csinálni. Az osztályon jó a kollektíva - mondja -, így nem is számított arra, hogy ő lesz a jutalmazott. Reméli, hogy kolléganői közül is többen megkapják majd ezt a címet. Nagy Józsefnét, a bőrgyógyászati osztály nővérét éppen festés közben találtuk otthon.- Először is szeretném megköszönni azoknak a betegeknek a bizalmat, akik rám szavaztak - fogad Julika. ( Ő 1963-ban végezte el az iskolát Debrecenben, de már előtte a csecsemő- és gyermek- osztályon dolgozott mint konyhalány. Két gyermeke van, a fia a Szentannai Sámuel Mezőgazdasági Szakközépiskola és Gimnáziumban tanár, lánya pedig ott érettségizik jövőre mezőgazdasági növényvédő szakon. Ő nem választotta édesanyja hivatását, mert ide sok türelem kell - mondja Julika. A beteget szeretni kell, beszélgetni kell vele, hogy ne érezze magát kiszolgáltatottnak. Jó lenne, ha kevesebb lenne az orvosok, nővérek adminisztrációs munkája, mert akkor Nagy Józsefné többet tudnának a betegek között lenni. A főorvosnőjétől, dr. Varga Gizellától sokat tanult - vallja be olyan, mintha a barátnője lenne, mindig megértő a munkatársaival. A betegek ellátása teljes embert kíván, sok türelem szükséges ehhez a hivatáshoz. Ez a pálya nem olyan, hogy leteszem a szerszámot, és hazamegyek, itt ha a beteg 8 órakor még fogja a kezét, akkor ott marad vele. Az osztályon nagyon jó a kollektíva, sok a fiatal, akikkel öröm együtt dolgozni - fejezi be beszélgetésünket Julika. Daróczi Erzsébet Az emberi kapcsolatok közelebb hozzák egymáshoz Európa népeit A magyaroktól is sokat lehet tanulni Mint arról lapunkban rövid hírben beszámoltunk, az Agrár és Falusi Ifjúsági Körök megyei szervezetének meghívására megyénkbe érkezett a 3000 faluház több mint egymillió tagjának munkáját összefogó és irányító Francia Nemzeti Faluházak Szövetségének képviseletében Francine Hemmerdinger asszony, a szövetség nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó bizottságának elnöke és Jean-Paul Cartier úr, a szervezet nemzetközi szakreferense. Szombaton Kunhegyesen - a városnak évek óta jól működő kapcsolata van a francia „France Picard” egyesülettel - vettek részt a hagyományőrző népi játékok „ünnepén’’, a konok kunok kupáján. Amikor a jól szervezett rendezvény engedett egy kis szabad időt számukra, munkatársunk interjút készített velük.- Mivel az Önök szervezete a vidékkel s annak összes fellelhető kapcsolódási pontjaival - mezőgazdaság, kultúra, sport stb. -foglalkozik, első kérdésem nem is lehet más: milyenek az első benyomásaik egy tipikusan magyar vidék, a Kunság vendégeként? J-P. Cartier: - Nehéz hasonló francia példákkal előhozakodnom. Pesze van nálunk is olyan régió, ahol vannak hasonló jellegű fesztiválok, de azok már üzleti alapokra építkeznek, ami rányomja a bélyegét az ottani hangulatra. Itt az tetszik a legjobban, hogy ez az ünnep mindenki számára ünnep, így valóban összehozza az embereket, ezzel együtt ezt a régiót, ezt a vidéket is. Francine Hemmerdinger: - Ha ez a rendezvény azt célozza meg, hogy közelebb hozza az embereket, ha ez azért van, hogy gondolkodásunkat, élet- felfogásunkat próbálja pozitívan formálni, segíteni, akkor nagyon sokat jelenthet a jövő számára.- Szakterületük a nemzetközi, baráti kapcsolatok elmélyítése. Megyénk több településének van már oda-vissza alapon működő, jól prosperáló kapcsolata Franciaország több városával, falujával. Remélhetjük azt, hogy jelenlétükkel ez tovább fog fejlődni? F. H.: - Azt gondolom, hogy tudnak fejlődni ezek a kapcsolatok, de az nagyon fontos, hogy megtaláljuk a közös témákat munkánkhoz, amely lehetővé teszi az emberek mobilizálását, összefogását. Ezek a kapcsolatok már valóban jól működnek, de ha találunk további „fogódzókat”, amivel még jobban ösztönözhetjük ezeket a csere- kapcsolatokat, s ezzel mindenki nyer. Mi elsősorban ezekre a fogódzókra vagyunk kíváncsiak. Mik azok a közös dolgok, amire a vidéki francia és magyar egyesületek munkája építkezhet.- Ebben a térségben, ahol a lakosság eléggé nehéz életkörülmények között él, sokan nagy jelentőséget tulajdonítanak az idegenforgalomnak, nagyon sokat is várnak attól. Kíváncsi lennék az ezzel kapcsolatos észrevételeikre is.- F-P. C.: - Úgy gondolom, hogy napjainkban ez az egyik legérdekesebb terület, mert egy régió „el tudja magát adni” a turistáknak. Külön kell választani azonban az üzleti alapokon nyugvó idegenforgalmat és a valódi, már meglévő érték megismerését - természeti környezet, kultúra, hagyományok stb. - célzó turizmust. Hogy egy kicsit pontosabban fogalmazzak: nekünk, a vidék turizmusával foglalkozóknak, természetesen megvan a magunk filozófiája. A mi szerepünk az, hogy az embereket, a lakosokat hozzuk közelebb egymáshoz, az embernek emberrel legyen kapcsolata. Véleményem szerint ezek a csere- kapcsolatok jóval többet adhatnak, mint a legkiválóbb utazási iroda legjobban szervezett programja.- Megtudtam, hogy jövőre, az Európa Tanács támogatásával Dániában lesz egy olyan egyetem, ahol a „vidék fejlesztése” lesz a központi téma. Azt is elárulták vendéglátóik, hogy ilyen szempontból is „szemrevételezik" megyénket s az országot. Mármint, hogy létrejöjjön egy olyan találkozó, ami után régiónk is szerepelhet a dániai programban, segítve ezzel az Európai Közösséghez való csatlakozásunkat. J-P. C.: - Valóban. Azért is vagyok itt, hogy megvizsgáljam egy olyan találkozó lehetőségeit, amelyre az Európai Unió tizenkét tagországából érkezhetnének vendégek önökhöz. Ez azért lenne hasznos, mert vendég és vendéglátó kölcsönösen át tudná adni egymásnak a tapasztalatait, ami jól beépíthető lenne a dániai programba. A hiedelmekkel ellentétben tudunk mi is tanulni a magyaroktól. Amikor 1989-ben leomlott a vasfüggöny, azt gondolták a nyugati országok, hogy ez a fejletlen térség csak tőlük kaphat, tanulhat. Ám az eltelt időszak fényesen bizonyítja, hogy mi tanulhatunk itt. Nagyon sokat. Több mint tíz éve dolgozom a nemzetközi kapcsolatok területén, és egy dolgot megtanultam: az emberközelség, a kölcsönös tapasztalatcsere csak előreviheti közös dolgainkat. Egymár értékeinek tisztelete, megbecsülése hozhatja közelebb egymáshoz Európa népeit. Ilyen szempontból nagyon pozitívak a megyében szerzett benyomásaink. P. M.
