Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-18 / 142. szám
12 Irodalom----művészet 19 94. június 18., szombat G inzeng-Tempust, noha alkatra-arcra tökéletesen európai, olykor ázsiainak mondják. Hogy hát a neve, ugyebár. Amire ő diszkréten elmosolyodik, és ezt kérdezi: no és a Tempus? Ginzeng-Tempus foglalkozása: szoborlefejező. Igen, jól hallották. A szerszám, amelyet a ház oldalához ragasztott, garázsszerű építményben tart, lényegében egy vízszintes mozgású nyaktiló. A metafora jó és pontos, a hasonlat elnagyolt; tehát nem olyan (szinte vagy megszólalásig), mint egy vízszintes nyaktiló, hanem egész pontosan az. Nem kevesebb, inkább több vagy két tonnánál. Szemre idomtalan és durva, de a belseje! Egyszer valami pakolás meglazult, és Ginzeng-Tempus leemelte a zöldessárga borítólémezt a szerkezetről. Az első nürnbergi órák lehettek ilyenek: egyetlen pillantással átlátod a mechanika főbb összefüggéseit, hogy melyik kerék mit mozgat s miért. Egyetlen fogazott tengely lejárásából az össze többi helyére és elmozdulására következtetsz. Egészen elképesztett az ok- és célszerűségek e világos rajzolata, amely ebben is a bolygókat, a bolygórendszereket, a Tejutat és a Tejutakat mozgató égi mechanizmus mása. Mindamellett nagyon is földi dolgok mozgatják. Nem akarom azt mondani, hogy az értelem vagy az eszmék ciklikus rövidzárlatai: Egy tökéletes gépezettől elvárnánk (éppen mert tökéletes), hogy pillanat nagyságától vagy kicsinyességével nem magyarázhatóan működjék. A pillanattól teljesen függetlenül. Egyszer megkértem Ginzeng-Tempust, vigyen magával, hadd lássam őt, de főleg gépezetét működés közben.- Akkor húzd fel a vekkert, barátocskám, éjjeli kettőre - mondta -, mert ha megfigyelted, nappal soha nem dolgozom. A nap csak arra való, hogy kialudjam magam, s közben a szenátus vagy a képviselőház (vagy az együttes ülés) kimondja a halálos ítéletet egyik vagy másik szoborra. Estefelé megébredek, bekapcsolom a rádiót, a hírekben eddig még mindig elmondták, mi a dolgom. Akkor megint szundizom egyet, a vekkerem pedig felkölt kettőkor. Kitolatok a garázsból, s mire a büntetés-végrehajtás színhelyére érek, fél, esetleg háromnegyed három. Az időpont megválasztása, hogy úgy mondjam, tudományos; az élettanászok szerint éjjeli három és öt között a legmélyebb az ember álma. Márpedig a parkok, a közterek körül, ahol e szobrok utolsó pillanatukig állnak, emberek élnek. Illetve a kérdéses időpontban a lehető legmélyebb álmukat alusszák. Az élettani részt leszámítva nem értettem a művelet logikáját. A honatyák eddig még mindig a népakaratot, a nép érdekeit hozták fel fő érvként a szoborta- lanításban. Amire Ginzeng-Tempus rábólint: legalább Hippiasz és Hipparkhosz, legalább Néró óta... - És akkor? - sétálok bele a mesterien felállított csapdába.- A népakarat a kötelező emotív faktor ebben az egészben - mondja tudálékosan. - Ha csak egyszer kifelejtenék az illetékesek, előfordul, hogy másnap ugyanott áll a szobor, mintha le Sem fejeztem volna. Visszaállítja, s ha kell, százszor is a kollektív részvét vagy valami paradox igazságtudat, mondjuk, ahogy akarjuk. így viszont a nép ellenségével könnyedén és minden feltűnés - minden visszhang! - nélkül elbánhatnak. Nekem pedig kettőkor szól a vekker, falok valamit, közben rápillantok a várostérképre, és máris megyek.- Jó, jó, de miért nem nappal? kérdeztem újból, mert Ginzeng-Tempus véletlenül vagy készakarva csak fél választ adott.- Ha arra gondolsz, hogy ezeket a jó ideje nem kedvelt, de nem is gyűlölt, tehát a levegő törésmutatójával mért szobrokat a hirtelen gyűlölet elidegeníti, igazad van. De gondolj arra is: kinek használ egy nyilvános kivégzés, olyasfajta, mint amilyet a középkori városkák főterén rendeztek déli tizenkettőkor? A jómadarat kerékbe törték, esetleg felnégyelték, és ez tanmese volt a többi törvény- szegőnek. Eddig még egyetlen szobor sem tanult a másik sorsából, legalábbis nem vettem észre - kacag Ginzeng-Tempus, és hatalmasat ásít: most alszom egyet, mert éjszaka melózom. Pontban kettőkor kitolatott a zsebhangárból, én pedig menet közben felugrottam a hágcsóra. A szerkezet háromszázhatvan fokban fordult lánctalpain, és már a Victoria sugárúton haladtunk, a Diadalív végtelen dicsőségében, onnét át a Kiseleffre, az Aviatorilorra.- Ritka földfémekből, az is lehet, Hold-kőzetekből öntötték a pengét - kiáltja Ginzeng-Tempus, bár láncaink, a lánctalpak csörgését leszámítva semmi más zaj. - És tudod-e, miért a nyakat, akár él az ember, akár pedig szobor? Makogtam valamit arról, hogy hát az amúgy is haladó test kétszeresen, százszorosán, végzetesen halandóvá válik, máris azzá vált, amelyik pillanatban arasznyira távolítják tőle a káros, veszélyes, esetleg a világot felforgató értelmet. A rés, ha csupán pengevékony is a ráció és a test törésvonalán: legalább egy világ elmúlása a nem boldogtalan és nem boldog tudattalanban.- Látod, ez engem soha nem érdekelt. Engem csak az érdekel, hogy legvékonyabb - tehát a legkisebb anyag- vagy közeg- ellenállásra képes testrész a nyak. Úgyhogy a műhiba kockázata még akkora se, mint egy banális vakbélműtétnél. E zek után olcsó hatásvadászat azt hinni, hogy Ginzeng-Tempus azért jár a szoboravatásokra, hogy kaján pillantásokkal méregesse a Frissen Leleplezett kő- vagy bronz- nyakicáját. Dehogy! Ott ül kifogástalanul vasalt fehér öltönyében, nyakkendősen, kaján- ságnak nyoma sincs az arcán. Nem suttogja konfidensen a szomszédja fülébe, hogy láttunk mi már karón varjút vagy jön még a kutyára dér, esetleg nyugtával dicsérd a napot. Nem is hatódik meg. Tárgyilagosan tudomásul veszi, hogy ilyen az élet, ilyen a világ. Hogy szobrok, az ideológiák, az ideológusok. S ha ez iszonyúan nagy közhely, akkora, mint a hegymagas szobor, aminek csizmáihoz éppen most kötötte oda gépét, s amelynek oly vastag a nyaka, hogy egy újabb, a Gui- ness-rekordok könyvébe illő guillotine-t kell majd tervezni - akkor is. Oláh István: A szoborle A t // fejező Csanády János: Éj - nappal - éj Mintha évezredek múlnának el egyfolytában a házak rácsai közt, a szomszédos gyilkosok, s a „gyilkos, gyilkos!” sikoltásai; s amint fúrják a fura közfalat, mintha kukkolni fúrnának lyukat, s mintha hisztériájuk árdása diktálná a kenyérbolt ár-adását; mintha alant idegbajos kutyák mamák meg a sétáló gyermeket, s a bamba, állatimádó gazdikák adnának a vérebeknek jelet; úgy rohan rám fogcsattogtatva, és mar belém város és az éj rémálmokat, lángpallost lobogtatva robbannak az olajkutak ölén; úgy hull a bamba bomba éjen át a csontbeton-agy-bunkerekbe - bent sem lelsz biztatást, na mondd hát bízhatsz-e még pőrén verő szívedbe? Birtalan Ferenc: Menj Hová születsz, kicsi vers, milyen bolond világra? Üres kemence, hűlt parázs, nincsen pogácsa. Menj, próbálj szerencsét, várj jótett helyébe jóra. Ördögbőr takar ma mindent, villants fehér szárnyat alóla! Donkó László: Sántul lovad megint Sántul lovad megint, csorbul az ekéd is, robotolni látlak, megsiratlak én is. Borozdán jársz, apám járta úgy a sziket, veted a jövődet, múltad menekíted... Nincs benne örömed, hajszol a kun véred, imádkozz, a jövőt talán úgy megéred. Méred a vénséged megérdemelt hosszát. Hogyha végigjárod, szebb lesz Magyarország? Nagy István Attila: Meghalni az égbolt alatt N em is tudom: miért nem vettem eddig észre a nyírfa ágai között a nyarat búcsúztató szeptember eleji lobogó kék eget? Pedig tele van harmóniával, szelíd nyugalommal, békével! Az ifjúkori égboltot lobogtatja, a felfedezésre készülő lélek ünnepi pillanatait. „Húsz évem, táltos paripám” - suttogom a költő szavait, s azon gondolkodom, miért nem vettem eddig észre a szinte egy helyben álldogáló felhőgömböket, szénaboglyákat. A szénaforgatásra még emlékeznek az izmaim, sejtjeim még őrzik a száraz széna illatát. De az agyam cserbenhagyott. Szaladtam hatalmas rózstáblá- ban. A fejem felett összeverődtek a kalászok. A kék ég lelopta magát a földre, a búzavirág szirmába. Koszorút kellett fonni, s a fejünkre illeszteni. Elfújni a pipacs hatalmas sziromleveleit. S azután hazasietni, megmutatni anyánknak, milyen szépen sikerült a koszorú. Gyermekkori kék égboltok! Mezítlábas kirüccanások az erdőbe, őz- és nyúllesek, fára mászás, hogy a szarka fészkét kiraboljuk: mozdulatok, amelyekre már nem emlékszem, de jó ízük belesűrsödik az égbolt színébe. Csodálom az ágak között lobogó kék eget, s a képmezőbe beúszik az infúziószerelék egy darabja. A tű a vénámban, hosszú ideje naponta kétszer kapom a reményt, hogy talán mégis. S ebben a pillanatban tudom már: Andrej Bolkonszkijra gondoltam az előbb a Háború és békéből, aki sebesülten fekszik a csatamezőn, és várja a halált. Az o égboltja lehetett ennyire kék, kínálta a harmóniát, a derűt, a hitet. Vonultak fehér szénakazlak, Andrej a friss fű illatát érezte. Kezdek Andrejből megérteni valamit. Az orvosok napok óta küzdenek értem. (Ez olyan patetikusan hangzik, pedig csak arról van szó, hogy a bajt ezúttal nem lehet rutinszerűen felismerni. Maradnak tétovázó kísérletek.) Himbálózik előttem az infúzióvezeték. Túl vagyok a vizsgálatok gyötrő fájdalmain, mélyre süllyedtek a félelmek. Pedig hányszor zokogtam bele a párnába: nem akarok még meghalni! Dobálta testemet a láz, rázott a hideg, majd lucskos lett az ágynemű, váltogattam magamon a törülközőket, küzdöttem valami esztelenség ellen, mert nem akartam még meghalni. Miért félsz, súgta a görög bölcs, amíg te leszel, ő nem lesz, s amikor már ő lesz, te nem leszel. Sohasem fogtok hát találkozni. Könnyű attól félni, amit még sohasem próbált az ember. Ami már legalább egyszer görcsbe szorította a torkunkat, azt már ismerjük, tudjuk róla, hogy miért félünk tőle. De ami arctalan, settenkedő mozdulatokkal körülöttünk járkál, annak félreérthető gesztusait magunk magyarázzuk. S akkor is könnyű, ha nincs idő eszmélni, ha úgy lépünk át egyik állapotból a másikba, ahogyan a másodpercek követik egymást. Vagy még annál gyorsabban. Nemlétünknek nincs ideje tudatosulni. De most? „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét” - tolul a számra Balassi fohásza. Miféle vétkekért fy.ell most nekem perelni az elmúlással? A láz nem ad időt a gondolkodásra, csak dobál, felemel és kirak az eszméletlenség partjára. Nem vagyok már ember. Kívül alig néhányan botorkálnak a nyomomban. Itt belül pedig a kísérletek alanya és tárgya vagyok. Feladat a laboratórium számára, amélynek a minta alkotórészeit meg kell határoznia, különféle tenyésztéseket csinálnia, igent vagy nemet mondania feltett kérdésre. Továbbra is lázas vagyok. Új kérdésekkel és válaszokkal telnek a napok. De nem vagyok már ember. A főorvos úr a viziteken egyszer sem kérdezi meg, hogy vagyok, ránéz a lázlapra, meghallgatja a szívverésemet, s rezzenéstelen arccal megy tovább. Hazudhatna néhány biztató szót legalább, vagy megmondhatná: így állunk. Éhelyett visszalök a látomások farkasai közé, engedi, hogy foglyul ejtsenek a kétségek. D obál a láz. Már nem számolom a vénás injekciókat, az infúziókat, nem érdekel a halálom. Nézem a nyarat búcsúztató lobogó kék eget, s arra gondolok: ki akarok-e egyáltalán innen kerülni? Nem vetettem számot semmivel, nem hagytam végrendeletet. Egyszerűen nem érdekel az élet. Belemártózom a kék égbe, s nagyon egyedül érzem magamat. De ez a hiány nem vesz magára arcokat, nem siratja a jövőt. Talán kiléptem önmagámból, elhagytam az emberi értékek világát. Nem tudom, nem tudok erről beszámolni. Nézem a lobogó kék eget, egyre közelebb kerül hozzám, s egy váratlan pillanatban szemhéjaim börtönébe zárom. Az Új Néplap galériája Kései orosz egyházmüvészet Szent György csodatétele a sárkánnyal (XIX. század) Kehely takaró (XX. század eleje) Háromkezü Istenanya (XIX. század első fele) A kiállítás - melynek egyes darabjai itt láthatók - a tiszafüredi Kiss Pál Múzeumban tekinthető meg, július 24-ig.
