Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-14 / 138. szám
1994. június 14., kedd ICörkép 5 c Hatvan év után, kiállító művészként újra Szolnokon Berekfürdői nevelőszülő kapta az idei Kádár János-díjat „Szabad vagyok, ám nem veszem el mások kenyerét” A család: anyu, apu, Suki Laci és az Ökrös gyerekek Jövő év február 1-jén lesz nyolcvanéves Marosán Gyula, Torontóban élő festőművész. Annak ellenére, hogy induló festő korában több nyarat töltött a Szolnoki Művésztelepen, neve ’56-os emigrációja miatt kevésbé közismert itthon. Nagyivá pályája a kanadai évtizedek alatt tovább folytatódott. Tehetségét számos művészi irányzatban - nonfiguratív szürrealizmus, modern absztrakt festészet - csillogtatta. Idén hazánk több városában gyűjteményes kiállítása nyílik. Az elsőt a Szolnoki Galériában, amelyen a művész maga is megjelent, D. Udvary Ildikó művészettörténész nyitotta meg.- Kedves Mester! Menjünk vissza az időben egy kicsit. Negyvenegy éves koráig Magyarországon tanult, festett. Ezekből az évekből melyekre emlékszik vissza különösen szívesen? ,- Szolnokra mindenképpen, mert sokat festettem itt. A művésztelepre jártunk, ahová Aba-Novák Vilmos hozatta le a növendékeit, hogy veié együtt dolgozzunk. Tanyákra mentünk, korrigálta a dolgainkat, sokat köszönhetünk neki.- Ez volt a harmincas években . . .- Igen. Utána aztán Budapesten másfelé indultunk mint fiatal gárda: Vajda Lajossal, Rozsda Endrével, Bálint Endrével modem felfogásban kezdtük nézni a világot. Egyesek Párizsba mentek. Általunk jött létre az ,,európai iskola” irányzata, amely a modem szellem éltető ereje volt 1948-ig. Akkor aztán lezárult minden. Dolgoztunk, de nem lehetett kiállítani, úgy éltünk, ahogy tudtunk. így érkezett el ’56, nem tudtuk, mi történik majd. Ha megint lezárni minden, mi lesz? Feleségemmel akkor határoztuk el, hogy kimegyünk külföldre.- A szolnoki évek alatt ismerkedett meg az alföldi festészettel Pólya Tibor és Fényes Adolf társaságában. Ez mennyire maradt meghatározó a későbbiekben, hiszen müvészetkritikusok írják Önről, hogy odakinti munkáin is felfedezhető ez a magyaros jelleg. Azért is tartom én ezt erényének, mivel erős elkötelezettséggel fordult még Magyar- országon a Pán Imre vezette Ön által is említett „európai iskola” absztrakt művészete felé. Szolnokon is tanult festeni, most Kanadában él- A magyaros jelleg a mai napig megmaradt, mert ha megnézzük Aba-Novák festészeti technikáját vagy Munká- csyét, az ecsetkezelésüket „szőrösnek” nevezem, amit én is alkalmazok. A torontói egyetemen tartottam előadást, hogy mi a magyar a képeimben. Ehhez hasonlókat mondtam akkor.- Szobrai és érmei is vannak. Mekkora helyet „követelnek” maguknak ezen képzőművészeti ágak az Ön művészetében?- Tagja vagyok a kanadai szobrászegyesületnek. Az éremművészetet egy magyar szobrásznővel alapítottuk meg, korábban ez nem volt. Kanadaiként részt vettem a nagy éremkiállításokon: Hollandiában, Párizsban, Görög-, Spanyolországban. Kanadában kezdtem el szobrokat is készíteni.- Fogalmazhatunk úgy, hogy a modern művészeti elvei miatt kellett emigrációba vonulnia?- Ez így igaz.- Miért Kanadát és azon belül Torontót választotta?- Kanadába véletlenül mentem, mert sok barátom oda indult. Amerikába is regisztráltattam magam, de a kanadai követség előbb küldte el a papírt. Torontót azért választottam, mert az angol nyelvterület, s én ezt a nyelvet beszélem. Montre- álban a franciát is meg kellett volna tanulnom.- ’73-ban hivatalosan is elismerték itthon . . . .. akkor már a művészeti folyóirat is írt az „európai iskoláról”.- Azóta eltelt egy kis idő, ’90 óta idehaza más rendszert írunk. Mégis külföldön maradt. Folytatódik tovább az emigráció?- Folytatódik, mert az életem fele itt volt, most a másik fele ott van. Elkezdeni itthon elölről mindent, nagyon nehéz lenne. A lakás, műterem, elvenném mások kenyerét, mert az élet nehéz .. . nem, nem csinálom.- Túl ezen a kiállításon, láthatjuk-e Szolnokon a jövőben?- Most már visszajárok egy-két évente, hisz már majdnem otthon vagyok. Hagyok itt, vagy küldök majd képet a múzeum részére. Több helyen lesz kiállításom, Szombathelyen is, mert ott volt a magyar mártírok irodalmi műhelye. Verseket is írok, mindent csinálok, amiben kedvem lelem. Szabad vagyok. (A művész tárlata július 10-éig látható a Szolnoki Galériában.) S. Cs. J. Több fájdalomcsillapítót!? A rákos páciensek gyakran túl kevés fájdalomcsillapítót kapnak, és ezért nagyon szenvednek. Erre az eredményre jutott a New England Journal of Medicine-ben közzétett tanulmányában az amerikai egészséggondozási hatóság. A tanulmány készítői igyekeznek rávenni az amerikai orvosokat arra, hogy nagyobb mértékben törődjenek a rákos betegek fájdalmainak csillapítá-' sával. Arra hivatkoznak: az orvosok zöme többre értékeli a betegség gyógyítására irányuló kísérletet, mint azt az igyekezetét, hogy a beteget megszabadítsa a fájdalomtól. Ezért „tömegével vannak olyan betegek, akik jobban szenvednek, mint azt feltételeztük, közülük sokan csak azért, mert elégtelen orvosi kezelésben részesültek”, véli dr. Charles Cleeland, az ezzel kapcsolatban lezajlott kísérletek tudományos vezetője. A szakértők megállapítása szerint a gyógyszerfüggőség kialakulásának kockázata az ilyen esetekben csekély, mert csak nagyon keveseknél fordul elő, és szükség esetén nincs akadálya gyógyszeradagolás óvatos és fokozatos leállításának sem. A betegek zöme - vélik - jobban fél a betegséggel járó fájdalomtól, mint a haláltól. Diplomaták a művésztelepen Kedves vendégei voltak hét végén a Szolnoki Művésztelepnek, a magyarországi amerikai nagykövetség munkatársai látogattak Szolnokra, és felkeresték a nagy’ múltú művészkolónia lakóit. Találkoztak műtermükben Baranyó Sándor, Fazekas Magda, Meggyes László festőművészekkel és Simon Ferenc szobrászművésszel. A kellemes hangulatú látogatáson megismerkedtek a jeles alföldi alkotó- műhellyel, múltjával, történetével, megtekintették a vendéglátó művészek munkáit, gondolatot cseréltek művészi törekvéseikről s a jelenkori művészet kérdéseiről. Beszélgetőpartnerünk: Béla bácsi a Szomszédjogból Új társulat és vezetői jogosítvány Idestova hat évtizede ott van - színészként, rendezőként, igazgatóként, tanárként - a művészeti közéletben. Érdemes és kiváló művész, igazán ismertté azonban majd negyedszázaddal nyugdíjba vonulása után vált. Annak előtte sokféleképp szólították: művész úr, direktor úr, tanár úr... Manapság millióknak egyszerűen csak Béla bácsi. Mindez a tévének, közelebbről a Szomszédoknak köszönhető. A 83. évén túl járó Both Béla, a szerepe szerint (is) nyugdíjas, idős, bölcs tanár voltaképp kicsit önmagát is alakítja a népszerű teleregényben.- A Szomszédok „atyja”, Horváth Ádám találta ki a figurát, aki csakugyan olyan, mint jómagam vagyok. Mit mondjak, jólesett a felkérés - nagyon megkapó érzés újra egy kollektívához, egy társulathoz tartozni. Annál is inkább, mert ez a teleregénycsapat több, mint sok színész együtt. Ez egy család, sőt: jó család.- Evei számát tekintve a családtagok nagy részének akár nagy- vagy dédapja is lehetne.- Sajnos... De ne vegye vénemberi dicsekvésnek: hál’ isten, nem érzem magam öregnek. Legfeljebb az juttatja eszembe a koromat, hogy például Bánki Zsuzsa vagy Csűrös Karola is tanítványom volt a főiskolán.- Ha tömören meg kellene fogalmaznia a testi-szellemi frissesség megőrzésének titkát, mit mondana?- Szerintem a „titok” csak ennyi: békesség és harmónia. Ami például azt jelenti, h$gy az ember csak olyasmit vállaljon föl, amit hite és képessége szerint el tud végezni. Aki ezt betartja, nem kerül konfliktusba önmagával, és a múltba pillantva sem kell szégyenkeznie tetteiért.- Persze a harmónia egyik legfőbb eleme a kiegyensúlyozott magánélet. Mi, Katikámmal több mint harminc éve élünk együtt, ismerjük egymás minden mozdulatát, rebbenését, szokását... Mivel nem állhatta, a kedvéért egyik napról a másikra lemondtam a dohányzásról. Ma már egy főszerep kedvéért sem lennék hajlandó rágyújtani.- Jó pár évet letagadhatna a 83-ból- Naponta tornázom; a Balatonnál van egy házunk, ha ott vagyunk, úszom. Ügyelek a testsúlyomra: legalább négy évtizede nem híztam, nem fogytam. Nem voltam soha nagyevő, nagyivó... így még mostanában is megengedhetek magamnak étkezés után egy-egy pohár bort. Persze, csak ha nem vezetek.- Igaz, a jogosítvány nincs életkorhoz kötve.- Szerencsére nincs. S mivel- el ne kiabáljam - elég jól szolgál az egészségem, eddig gond nélkül meghosszabbították az engedélyemet. Szóval vezetek, amíg úgy érzem, hogy biztos kézzel fogom a kormányt... A múltkor vonattal ugrottam le a Balatonra, mert a nyugdíjaskedvezménnyel jóval olcsóbb, mint a kocsi. Olyan kupéba szálltam, amelyik tele volt diákokkal. Néztek, összesúgtak, hitték is meg nem is, hogy a Szomszédok-beli Béla bácsival utaznak... Aztán „beazonosítottak”, és szinte rajzottak körülöttem, a kezem is belefáradt, annyi autogramot kellett adnom. Képzelje, az egyik lurkónál nem volt papír, az alsókarját tartotta oda, arra „tetováltam” filccel a nevem. Ennyi szeretet nagy adomány- pláne, ha nyolcvanon túl kapja az ember. Hiába, Szerencsen születtem - szerencsés vagyok... Szabó Margit A pártállam egykori első titkárának, Kádár Jánosnak a személyéről különösen a rendszer- váltás körüli időszakban lehetett gyakran olvasni a „fontolva haladó” jelzős szerkezettel ellátott minősítést. Hogy milyen ember volt valójában? Történészek, politológusok - vagy még ők sem -, akik a környezetében éltek, lehetnek igazán a megmondhatói. Mindenesetre még életében hozott egy megfontolt döntést - amiben halála után a felesége a végakarata szerint járt el úgy rendelkezett, hogy földi hagyatékaiból, vagyonából hozzanak létre egy alapítványt, amiből évente jutalmazzák meg a hátrányos helyzetű gyerekekkel legodaadóbban foglalkozó pedagógusokat, nevelőszülőket a 200 ezer forint összegű Kádár János-díjjal, és rendszeres, havi 5 ezer forintos tanulmányi ösztöndíjjal segítsék a felsőfokú tanulmányokat folytató állami gondozott fiatalokat. A díjazottakra a gyermekvédő intézetek adnak javaslatot.- Nem vagyunk mi olyan nagy szám, csak neveljük a gyerekeket, mint mások, és igyekszünk tőlünk telhetőén, képességeik szerint mindent biztosítani számukra - mondja Géricz Tibor, a nevelőapa, miután a berekfürdői, Ságvári utcai sarki porta mellett leparkoló fagylal- tos triciklinél befizetett a gyerekeknek egy-egy adag nyári csemegére, majd végzett az esti jószágetetéssel, s beült mellénk a hűvös nappali szobába beszélgetni.- Tulajdonképpen mindkettőnket egyformán megillet ez a díj - szögezi le mindjárt az elején a feleség -, valószínű azért szól a nevemre, mert én vagyok hivatalosan a hivatásos nevelőszülő. Meglepődtünk, amikor a kitüntetésről hallottunk, s igazán jólesett, hogy az egész család felautózhatott Rozenberszky László igazgató úr - a szolnoki GYTVI vezetője - figyelmességének köszönhetően Budapestre. Kedves ünnepségen vettünk részt a Petőfi Irodalmi Múzeumban. * Gériczék hat állami gondoskodásban részesülő gyermeket nevelnek, mindannyian általános iskolai tanulók. Az első osztályos Suki Laci ’92 októberétől van a családban. Az öt Ökrös testvér sem egy időben találta meg „aput, anyut”. A hetedikes Irénke, a hatodikos Krisztina és az ötödikes Géza ’87 novemberében érkezett, míg a harmadikos Erzsikét és a másodikos • Tündét■ -’89 szeptemberében „hozta a gólya”. Áz ötszobás, tetőtér-beépítésű családi ház kihasználtsága így ideálisan biztosított. A Kádár János Alapítvány kuratóriumának felterjesztett kitüntetési javaslatban olvasható: „ Gériczék családi élete minta értékű, együtt és egymásért vannak a felnőttek és a gyerekek. A testvérek közül Krisztina és Tünde kiemelkedő zenei képességű, tehetségüket gondozzák. Külsőségektől mentes, bensőséges légkört, melegséget, biztonságot nyújtó otthont teremtettek mind a hat gyermek számára.” *- A két nagylány zeneiskolába jár Karcagra - hallom Géricz anyukától -, Irénke klariné- tozik, korábban három évig hegedült, Krisztina fuvolázik. Neki a tanulás is jól megy, nyelvtanból az országos feladatmegoldó versenyen több száz tanuló közül a huszonnyolcadik helyen végzett. Gériczék ’82-ben költöztek Leninvárosból Berekfürdőre, s a rákövetkező évben kezdték építeni családi házukat. Akkor még nem tudták - hiszen egy szem lányuk élt velük, aki már családos asszony —, hogy mekkora szükség lesz majd az öt szobára. Az anyuka, a férjével egyetértésben, miután egészségügyi probléma miatt nem vállalhatott több gyermekszülést, fokozatosan jutott el a nagy család gondolatához, s hátat fordítva szakmájának - energetikai főiskolát végzett - a gyermeknevelés és háztartásvezetés mellett döntött. * A beszélgetésbe bekapcsolódik Körmendiné Baksán Mária gyermekfelügyelő is, aki gyakori látogató a csládnál:- Gériczék nagyon sokat vártak a két kisebb Ökrös testvérre, a három nagyobb gyerek után. Végül is kiegészülhetett a család. Hárman korábban karcagi nevelőszülőknél voltak, a két pici pedig Jászapátiban, a csecsemőotthonban. Nekem mániám, hogy a testvéreket összehozzam, legalább ők lehessenek együtt. Sikerült. Kérdésemre, hogy milyen kisugárzása van e nem szokványos családmodellnek környezetükben, Mária így válaszolt:- Kétségkívül van ennek többféle kisugárzása is, mert ha pedagógussal beszélek, azt mondja, csodálja ezeket a Gé- riczéket. De egészen má$ véleményeket is hallok. Az emberek megítélése más és más. Mint minden családnak, Gé- riczéknek is vannak gondjaik. Talán még publikus is akadna közöttük, s talán nem is csak az ő gondjuk-bajuk kerülne terítékre. Azonban az már egy nagyobb lélegzetű riport témája lehetne. Most gratulálni jöttünk a kitüntető díjhoz, s azok a gondok talán újságíró nélkül is orvosolhatók. Tessék csak a fényképre nézni, mennyire együtt van a Géricz család. S tudjuk: egységben az erő. Kép és szöveg: Simon Cs. József A berekfürdői Gériczék még ’87-ben vették magukhoz az első három Ökrös testvért „Sokat zörgött a paplanyotok éccaka...” Ahány tájegység, annyi anyaszerep A néprajz egyik érdekes kutatási területe, hogy a magyar családokban hogyan alakult az elmúlt időkben az asszonyok, az édesanyák helye, feladata a kis közösségek munkamegosztásában. Mint dr. Györgyi Erzsébettől, a Néprajzi Múzeum főmuzeológusától megtudtuk, tájegységenként meglehetősen eltérőek voltak - és részben máig is maradtak - az anyaszerepek. A Mátraalján, a palóc famíliákban például hagyományosan a legidősebb férfi családtag volt az első ember, a gazda, aki a gazdasági munkát irányította - felesége pedig „hivatalból” a háztartás főnökasszonya. Az anyai szerepkör ugyan elsősorban a gyerekek nevelésére terjedt ki, de a beleszólás, a törődés joga és kötelessége a fiúk-lányok felnőtté válása, elköltözése idején is fennmaradt. Az anyák rendszerint segédkeztek fiatalasszony lányaik szülésénél is. A matyó családoknál ez a hosszú távú kötődés például olyan erős és „anyaközpontú” volt, hogy a fiú feleségének kiválasztása is édesanyai hatáskörbe tartozott. Mezőhegyesen e szokásjogból adódóan gyakran megesett, hogy a mama és a férfisorba lépett gyermeke között ez a párbeszéd zajlott le:- Megnősültél, fiam...- És kit vettem el, édesanyám? Az Alföldön, főként Hódmezővásárhely környékén bevett szokás volt, hogy az anya maga köré gyűjtötte a ház aprónépét, és vezérletével mindent együtt csináltak. A nemzedékek közös fedél alatti együttélése alakította ki azt az anyai-anyósi szerepet, hogy a házhoz hozott feleségnek nem a férj, hanem annak anyja volt első számú „ura és parancso- lója”. Gyakran több házaspár lakott egy szobában, s így a régi családokban az anyósnak a házaspár legintimebb dolgaiba is közvetlen beleszólása volt. Meg-megrótta például a menyecskét, mert „nagyon csöndben vótatok az éccaka...” vagy éppen azért, mert „sokat zörgött a paplanyotok...” - szóma -
