Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11 / 136. szám
12 Irodalom — — művészet 1994. június 11., szombat Asperján György: Egy viszonylagosan boldog pillanat H uszonketten - szépen, sorban. Balról tizennégyen, jobbról nyolcán. Ki az ágyon, ki az ágyban. Ketten hűlnek. Már több órája, de ebédet kell osztani, és vasárnap különösen kevés a személyzet. Mert a vasárnap pihenőnap a dolgozóknak. A gondozottak bezzeg mindig pihennek. Már más dolguk sincs, mint pihenni. Pihennek, amikor a bőrrák, a tüdőrák, a gyomorrák, méhrák, illetve az összes többi rák, valamint a szívbántalmak, reumák, a szklerózisok dolgoznak bennük és rajtuk. Szerencsére a szaglásuk már nem a régi. így nem érzik a saját ürülékük szagát, a bőrrákosok, a májrákosok orrfacsaró bűzét, s nem érzik a „finom” ebéd illatát sem. Csak fekszenek vagy üldögélnek ráérősen: balról tizennégyen, jobbról nyolcán. Középen gurul a négykerekű, háromszintes ebédhordó járgány, a felső polcon leves, a középsőn a második fogás (krumplifőzelék fasírt- tal), az alsón sült tészta. Aki képes rá, átveszi a tányért; aki már nem képes rá, meg lesz tömve. Aki képes rá, kanalazza a levest; aki nem képes rá, abba melegen vagy hidegen belekanalazzák, amikor sorra kerül. De van úgy, hogy valaki akkor keni össze magát saját ürülékkel, amikor éppen enni kellene, s akkor nem árt valamennyire tisztába tenni a táplálkozás előtt. Ilyenkor elhúzódik az ebédeltetés. De emiatt a gondozottak sose türelmetlenek, legfeljebb az ápolók. Egy hely, ahol mindig akad ennivaló, s ahol csodával határosán mindig mindenki éhes. Aki hűl, az már nem. De amíg nem jutott abba a kellemetlen állapotba, hogy a végleges „leszedés” előtt áll, addig éhes volt. A krumplifőzelék kifordul a szájból, kifordul a kanállal összetört fasírttal együtt, de a kanál egy ügyes és gyors kanyarral az áll alatt még utoléri, összeszedi, és visszanyomja a nyammogó szájba. És közben a másik ágyon fekvő is kap ugyanazzal a kanállal a nyitott szájba. Mindenki hangosan nyammog, egyedül a két kihűlő csendes. A többiek nem zavartatják magukat, az elcsendesültek mintha nem is lennének ott mellettük. A sorsuk, a velük megtörtént, a még táplálkozóktól teljesen idegen. Pedig talán nem. De nincs választás. Enni muszáj, mert a gyomor éhes. Nincs mit mérlegelni, ha nincs mit tenni. Távol valahol élnek, akikkel valamiképpen közös volt az életük, de azok távol vannak, a saját gondjaikba, saját létükbe, a saját életösztöneikbe zárva. Ami volt, minden percben felrémlik a tudatban, de aki még mozdulni tudna, az sem mozdul, mert nincs hova. Csak enni lehet, és egyik napot másik után túlélni az utolsó napig, a magányos vagy kollektív hűlésig. De addig a fájdalmak. A hol éles, hol csöndesült, de állandósult fájdalmak. A szerencsések, a korábban elhaltak még sok-sok csillapítót kaptak. Nagyobb fájdalom, több színes tabletta. Néha, ritkábban, esetleges rokoni látogatás előtt injekció. Hetenként egyszer orvosi vizit. Csak hetenként, mert kevés a pénz. Ilyenkor a fehér köpenyes orvos elvonul a huszonkét ágy előtt. Aki még teheti, kinyújtott nyelvvel várja a fehér köpenyest. Valamennyi kinyújtott nyelvet ugyanaz, a minden betegség kitapintására rendszeresített bal mutató ujj érinti meg. Ha a nyelv nedves, nincs teendő, ha száraz, a gyógyszer Su- metrolim. Az is módjával, mert a költségkeret egy dolog, s megint egy dolog a száraz nyelvek száma. Az ágyon lévők már mindent elvesztettek, még a képzeletüket is. Csak a múltjukból maradt valamennyi, fordított arányban a szklerózis- sal, az ügyeletes fájdalmakkal. Az ágyak mellett és között sürgölődő személyzet szintén mindent elvesztett, minden érzést és beleérzési képességet, hogy képes legyen végezni munkáját a ke-1 vés ^ a kevésként is megadóztatott pénzért. Talán az ebéd utáni egy-két óra a legjobb. Mert a délelőtt már elmúlt, mert a reggeli fájdalmak már elmúltak. Mert az ebéd már a gyomorban van. Mert ilyenkor mintha a fájdalom is tudná, hogy kicsit vissza kell vonulni. Ilyenkor, kevéssel az ebéd után még messze van az este. Ilyenkor lehet egy kicsit szundítani. Ilyenkor eszi az ebéd javát a személyzet. A kövér húsok elfogyasztása után a személyzet is békésebb és elnézőbb. Ilyenkor az egész egy pillanatra olyan, mintha fel lehetne ébredni belőle. Mintha a kábult szunyókálással kialudható lenne. Mintha volna > valahol valamilyen megoldás. Ilyenkor még távolinak tűnik az este, és az éjszaka sötét magánya, amikor hálótárs a fájdalom, és rossz gyógyszer a megmaradt emlék. Ilyenkor távolinak tűnik a közeli halál, a biztos és szükségszerű megváltó, a szüntelen várt és szüntelen elutasított. Ilyenkor még hűlni is jobb. Aki szerencsés, nem éjszaka, nem hajnalban, nem délelőtt hal meg, hanem közvetlenül ebéd után. A nyugodtabb, a türelmesebb kora délutáni órákban. A fényben. Huszonketten az egykori lőszerraktár-épületben. Balról tizennégyen, jobbról - a bejárat, a nővérasztal miatt <- nyolcán. Huszonketten békésen összeférve. Huszonketten a nyilvántartás szerint. Csak ebben a szobában huszonketten. És tíz fölött az összes többiben. Huszonketten a legjobb, a legszerencsésebb pillanatban: közvetlenül ebéd után. A tányérokat már összeszedték, az ételhordó kocsi már kigördült. És majd elviszik a két kihűltét is, akiknek helyén estére már várja az éjszakát egy másik reménytelen. Mindent rendben, mindent a maga rendje szerint. Mert ez is egy rend. Végső soron lázongás nélküli, személyre szabott indulatok nélküli, zokszó nélküli. Annyi fáradtság, akarás, sodródás, törődés, öröm és bánat után - mindennek a végén. H uszonketten: áfásan és áfa nélkül. Ők huszonketten: baloldalt tizennégyen, jobboldalt nyolcán, s valamennyien egy szobában, az alacsony, kicsiny ablaksorú egykori világháborús lőszerraktár-épületben. Csöndben, teli gyomorral, a kora délutánban, a zajtalan időben. Tornai József: Nagy öregek az életfán Nagy öregek ülnek sorban az Égi Fán, ezüst-lombban: Bibó István, Veres Péter, Németh László, Illyés Gyula, mindegyiknek tűz a haja. Szűz csillagot, lágy üstököst esznek, foguk ettől vörös; hörpölnek rá éteri fényt, minden kortya új ezer év. Ülnek a Gyémánt-Fa ágán, oszlik-följön a szivárvány. Egy éjjelen, száz éjfelen, hét hajnalon, hetven napon szemük felhő-nyomta vadon. Sírnak könnyet nádtetőkre, hullatják a rossz hívőkre, holtakra, elevenekre, egy zöld cseppet a kezemre. Gondolatuk ősz Tejút ja lehajlik fehér falukra, városokra, tanya-éjre, és lent érzik a koponyák a segítő fölvillanást. Fordul a föld lángban, füstben, rázkódik? hull szerte minden, csak az Életfa virágzik pártájával a halálig. Fény patakzik magasban, nagy öregek lelke lobban: Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Bibó István lángol fönn a Csillagos Fán. A költő megyénk vendége volt az idei könyvnapokon, Szolnokon és Karcagon találkozott olvasóival. Az itt olvasható két humoreszk abból a könyvnapra megjelent Ka- rinthy-könyvböl való, amelybe Az utolsó palackposta címen eddig kiadatlan írásait gyűjtötték egybe. Az „összegereblyézett” cikkek, karcolatok, humoreszkek az író utolsó éveiből származnak, és újságok hasábjain láttak napvilágot - már a betegséggel küzdő ember életművének legérettebb darabjai. Ungvári Tamás, aki sárguló, pusztuló újságlapokról gyűjtötte egybe Karinthy rövidebb írásait, azzal bocsátja most útjára őket, hogy „talán most ez a harmincas években feladott posta már eleget hánykolódott az ismeretlenség tengerében, s mégis elérhet címzettjeihez: az utókor olvasóihoz.” Karinthy Frigyes két humoreszkjét ízelítőül kínáljuk fel olvasóinknak. A művelt beteg Következőt kérem... Tessék... A, hogy van, fogalmazó uram... Mi újság, hogy ityeg a fityeg?- Kedves doktor úr, okvetlenül konzultálni akartam, esetem urgensnek imponál... Emlékszik az utolsó vizitre?- Hogyne... No és, még csikar a hasacska?- Azt hiszem, az abdomi- náliakisugárzás kicsit fellazult -, de este olvastam egy dolgozatot a „Mediznische Wochenschrift”-ben a duo- deman regurgitációjának spasmikus elfajulásáról, és miután néhány tünet pontosan megfelelt szubjektív észleletemnek...- Szóval cefetül aludtunk...- Tudniillik a gastrikus lé- zió rongálódása...- Nem azt gondolom, hanem, ha elalvás előtt cikkeket tetszik olvasni... Magam részéről moziban voltam tegnap este. Látta a „Száz fiú egy kislány”-t? Remek!- Ugyanis a duodenum...- Szerintem mégis Powel a legjobb Amerikában...- Powel? Nem ismerem - ő is foglalkozik aregurgitáció- val? Valami egészen új lehet, mert a szerzőket általában ismerem... Megkaphatnám az orvosi könyvtárból?- A moziszínészről beszélek.- Vagy úgy. Doktor úr, nem kellene végre kísérletet tenni a Kieser-féle hormonális anyagcsere-stimuláció...- Bocsánat, mi az?- Hát nem olvasta a berni orvoskongresszus tegnapi jelentését?- Még nem láttam.- Pedig nem ártott volna foglalkozni vele... Ne haragudjék, de a mozdulatai, ahogy fel és alá sétál, feltűnően emlékeztetnek arra a tipikus képre, ahogy ez az izomtónusok inkoordinációit írja le Heesniger belga kutató. Kezdődő vérsejtsüllye- désnél... Miért kapkod folyton a vállához? Tudja, hogy ez nagyon jellemző a...- A, kérem, nagyon magasra kapcsoltam a nadrágtartómat... hát szóval a múltkorihoz képest nem csikar annyira?- Ugyanis a peritonealis...- Csikar vagy nem csikar?- Azt éppen nem tudnám így ekzaktul a szubjektív vallomás tengelyébe állítani, hacsak nem supponálom, hogy összefüggésben áll az újonnan fellépett prurigusz- szal a fülkagyló külső albal- felületén.- Viszket a füle?- így is mondhatnám, s miután nagyon aggaszf hogy nem önálló kórképről van szó, hanem egy tünetcsoportban utólagosan fellépett szimptómáról...- Mióta viszket?- Ma reggel óta, azért is jöttem, hogy erre vonatkozó véleményét kérjem, nem tartja-e lehetségesnek, hgy a trigerminus izgalma egy va- gotoniás áttétel révén összefügg a megtámadott és lobos gyomorral.- Véleményem nincs, de egy tanácsot adhatok.- Na végre! Szóval...- Vakarja meg.-Mit?- A fülét. Azt mondta, viszket.- Tréfál, doktor úr.- Dehogy. Vakarjam meg? Nézze, mondhatnám tudományosabban is, de egyrészt nem tudom hirtelenjében, mi az latinul „megvakami”, másrészt mit ér vele, ha én latinul nem tudom, amit a betegek magyarul nem tudnak. Különben is, sajnos sietek.- Meg se vizsgálja a gyomrom?- Majd holnap... Egyelőre tegyen rá meleg fedőt.- Legalább a pulzusomat nézze meg.- Kérem, kérem, ha mindenáron ragaszkodik hozzá... Adja ide... Na, hová tettem a zsebórámat? Ahá, megvan...- Nem hiszem, hogy van hőemelkedésem, de tessék jól figyelni, a második ütem attól tartok, szaporább, amit...- Szent Isten!- Jézus Mária! Mi az, mi bajom van? Mennyi a pulzusom? Háromszáz? Vagy ötszáz? Vagy megszűnt az érverés? Az istenért, beszéljen! Mit mered úgy arra az órára? Háromnegyed nyolc múlt öt perccel, és nyolckor kezdődik az előadás! Bocsá- nát, rohannom kell! T izenkettő felé egyedül maradtam a dunai kávéház teraszán, szemben a citadellával, amit éppen eloltottak. Jó álmos voltam, még pislogtam kicsit, mielőtt felkerekedek, hogy jól tudjak aludni. Két ilyen pislogás között történhetett, hogy odaült az asztalomhoz, mert egyszer csak ott volt.- Bocsánat... - mondtam zavartan - nem tudom, hogy...- Csak hagyja - mondta, kicsit idegesen elfordulva -, tudunk egymásról, csak nem ismer rám így közelről. Pszt, ne csináljon feltűnést. Inkognitóban vagyok. Csakugyan, éreztem, hogy valahogyan sejtem, kihez van szerencsém. Ez a nagy fej, a lobogó vörös haj, ahogy művésziesen homlokába esik, a vékony nyak, a hosszú, sovány termet... De viszont hogyan lehetséges... Nyugtalanul forgatta a nyakát.- Ne törje fejét, na! Hát igen, én vagyok az. Nem hivatalosan. Hivatalosan most a fogadtatáson kellene lennem. Tizenkettőkor a svábhegyi vizsgálóban várnak rám ünnepélyesen. Újságírók, tudósok, ahogy ilyenkor lenni szokott. Nem bírom - hát nem bírom, na! Szenvedélyesen kapott lobogó üstökéhez. Most ismertem rá. Csaknem elkiáltottam magam.- De hiszen a számítások szerint...- Igen, igen mindig azok az atkozott számítások... nem mindegy magának? Az a rongyos hetvenmillió kilométer ide vagy oda... maga is ezeken a hivatalos adatokon nyargal, még velem szemben is?... Szórakozottan topogott.- Meleg van... " nem iszunk valamit?- De, kérem, parancsoljon... Bor, pálinka?- Konyakot, ha lehetne... Háromcsillagosat... Jó nagyot sóhajtott, s ezután gyorsan felhörpintett három stampedlivel, aztán magától kezdett beszélni!- Hát igen, kicsit késtem... illetve, az nagyon relatív... én már itt voltam egy héttel előbb, de tudja... nézze, egészen bizalmas leszek. Jó ez a konyak. Eltűnődött, szórakozottan nézett kifelé, messze. A sötét citadella fölött élesen ragyogni kezdett egy csillag - úgy vettem észre, hogy követtem a tekintetét. Az üstökös- Ismeri? - kérdezte oda- vetően, mintha csak véletlenüljutna eszébe.- Hogyne, Vénusz. Ma nagyon jo színben van. Bólintott.- Csinos. Aztán, mintegy közönyösen: " - Azt mondják, Szatur- nusszal fut... nem hallott erről valamit?- Nem, honnan gondolja? Hirtelen felém fordult, vadul, szenvedélyesen.- Hogyan? Hát nem látja, hogy gyűrűt vett néki?-Beszéljen - biztattam.- Hát ide figyeljen! Hetvenöt évvel ezelőtt... mikor utoljára jártam maguknál... Egy ilyen éjszaka, mint a mai... Egyszóval, érti... Megígérte, hogy velem jön, utánam jön... Itthagyja a kényelmes, biztos eletet... írok, sürgetem... Nem is felel... Két héttel ezelőtt... nem bírom tovább... eljövök személyesen... Próbálok vele beszélni... Úgy tesz, mintha nem is ismerne... Jegyet váltottak azzal a... azzal a... hivatalnokkal... Bolygó... persze, kényelmes, biztos állás... évi fixum, ötvenezer photon, fényben... Hé, pincér, mi van azokkal a konyakokkal? Kicsit nyugtalankodni kezdtem. Pláne, ahogy így folytatta:- Képzelheti... Most azután itt állok... Hirtelen utaztam, nem láttam el magam... Különben is baj van, nem hallott róla?... Az öreg új vállalatba kezdett... harmadik tejút... hiszen a kozmikus sugarakból maguk is kaptak... most minden pénzt abba fektet bele, ránk nem gondol, vehette észre. Reggel indulhatok vissza... Hányadika is lesz?- Péntek, tizenharmadika.- Gondolhattam volna... Jól nézek ki. Mit tegyek? Zavartan mentegetőztem:- Véletlenül magam is... éppen ma... nem számítottam rá. Megmondom őszintén - egy vasam sincs... Komoran hallgattunk darabig. Egyszerre csak rákurjantott egy ballagó cigányra:- Hé!... ide... a fülembe... azt, hogy „Páros csillag ritkán ragyog az égen”. A cigány húzta, vadul danolt, én szorongva hallgattam. Felém lökte a poharat, szilajon.- Üsse kő, pajtás... férfiak vagyunk, igaz? Szervusz...- Szervusz, kérlek alás- san... A magam részéről...- Szegről-végről biztosan rokonok is... Te, ismersz valami Einsteint? Azt mondják, jól megy neki.- A, dehogy, emigrálnia kellett.- Annak is? És az a izé... na, hogy is hívják... az a Newton... attól nem lehetne valamit? Jól ismertem.- Meghalt.- Mondom, péntek, ti- zenharmdika... na, szervusz, nekem mennem kell. A következő pillanatban eltűnt. Csak egy csóvát láttam hunyorogni, mesz- sze. Itt ültem, kilenc konyak árával a nyakamon. Soha többé nem ülök le üstökössel.
