Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-11 / 136. szám

12 Irodalom — — művészet 1994. június 11., szombat Asperján György: Egy viszonylagosan boldog pillanat H uszonketten - szé­pen, sorban. Balról tizennégyen, jobb­ról nyolcán. Ki az ágyon, ki az ágyban. Ketten hűlnek. Már több órája, de ebédet kell osztani, és vasár­nap különösen kevés a sze­mélyzet. Mert a vasárnap pi­henőnap a dolgozóknak. A gondozottak bezzeg mindig pihennek. Már más dolguk sincs, mint pihenni. Pihen­nek, amikor a bőrrák, a tüdő­rák, a gyomorrák, méhrák, il­letve az összes többi rák, va­lamint a szívbántalmak, re­umák, a szklerózisok dol­goznak bennük és rajtuk. Szerencsére a szaglásuk már nem a régi. így nem érzik a saját ürülékük szagát, a bőr­rákosok, a májrákosok orrfa­csaró bűzét, s nem érzik a „finom” ebéd illatát sem. Csak fekszenek vagy üldö­gélnek ráérősen: balról ti­zennégyen, jobbról nyolcán. Középen gurul a négyke­rekű, háromszintes ebéd­hordó járgány, a felső polcon leves, a középsőn a második fogás (krumplifőzelék fasírt- tal), az alsón sült tészta. Aki képes rá, átveszi a tányért; aki már nem képes rá, meg lesz tömve. Aki képes rá, ka­nalazza a levest; aki nem ké­pes rá, abba melegen vagy hidegen belekanalazzák, amikor sorra kerül. De van úgy, hogy valaki akkor keni össze magát saját ürülékkel, amikor éppen enni kellene, s akkor nem árt valamennyire tisztába tenni a táplálkozás előtt. Ilyenkor elhúzódik az ebédeltetés. De emiatt a gondozottak sose türelmet­lenek, legfeljebb az ápolók. Egy hely, ahol mindig akad ennivaló, s ahol csodá­val határosán mindig min­denki éhes. Aki hűl, az már nem. De amíg nem jutott abba a kellemetlen állapotba, hogy a végleges „leszedés” előtt áll, addig éhes volt. A krumplifőzelék kifordul a szájból, kifordul a kanállal összetört fasírttal együtt, de a kanál egy ügyes és gyors ka­nyarral az áll alatt még uto­léri, összeszedi, és vissza­nyomja a nyammogó szájba. És közben a másik ágyon fekvő is kap ugyanazzal a kanállal a nyitott szájba. Mindenki hangosan nyammog, egyedül a két ki­hűlő csendes. A többiek nem zavartatják magukat, az el­csendesültek mintha nem is lennének ott mellettük. A sorsuk, a velük megtörtént, a még táplálkozóktól teljesen idegen. Pedig talán nem. De nincs választás. Enni muszáj, mert a gyomor éhes. Nincs mit mérlegelni, ha nincs mit tenni. Távol valahol élnek, akikkel valamiképpen közös volt az életük, de azok távol vannak, a saját gondjaikba, saját létükbe, a saját életösz­töneikbe zárva. Ami volt, minden percben felrémlik a tudatban, de aki még moz­dulni tudna, az sem mozdul, mert nincs hova. Csak enni lehet, és egyik napot másik után túlélni az utolsó napig, a magányos vagy kollektív hű­lésig. De addig a fájdalmak. A hol éles, hol csöndesült, de állandósult fájdalmak. A sze­rencsések, a korábban elhal­tak még sok-sok csillapítót kaptak. Nagyobb fájdalom, több színes tabletta. Néha, ritkábban, esetleges rokoni látogatás előtt injekció. He­tenként egyszer orvosi vizit. Csak hetenként, mert kevés a pénz. Ilyenkor a fehér köpe­nyes orvos elvonul a hu­szonkét ágy előtt. Aki még teheti, kinyújtott nyelvvel várja a fehér köpenyest. Va­lamennyi kinyújtott nyelvet ugyanaz, a minden betegség kitapintására rendszeresített bal mutató ujj érinti meg. Ha a nyelv nedves, nincs teendő, ha száraz, a gyógyszer Su- metrolim. Az is módjával, mert a költségkeret egy do­log, s megint egy dolog a száraz nyelvek száma. Az ágyon lévők már min­dent elvesztettek, még a kép­zeletüket is. Csak a múltjuk­ból maradt valamennyi, for­dított arányban a szklerózis- sal, az ügyeletes fájdalmak­kal. Az ágyak mellett és kö­zött sürgölődő személyzet szintén mindent elvesztett, minden érzést és beleérzési képességet, hogy képes le­gyen végezni munkáját a ke-1 vés ^ a kevésként is meg­adóztatott pénzért. Talán az ebéd utáni egy-két óra a legjobb. Mert a délelőtt már elmúlt, mert a reggeli fájdalmak már elmúl­tak. Mert az ebéd már a gyomorban van. Mert ilyen­kor mintha a fájdalom is tudná, hogy kicsit vissza kell vonulni. Ilyenkor, kevéssel az ebéd után még messze van az este. Ilyenkor lehet egy kicsit szundítani. Ilyenkor eszi az ebéd javát a személy­zet. A kövér húsok elfo­gyasztása után a személyzet is békésebb és elnézőbb. Ilyenkor az egész egy pilla­natra olyan, mintha fel le­hetne ébredni belőle. Mintha a kábult szunyókálással kia­ludható lenne. Mintha volna > valahol valamilyen megol­dás. Ilyenkor még távolinak tűnik az este, és az éjszaka sötét magánya, amikor háló­társ a fájdalom, és rossz gyógyszer a megmaradt em­lék. Ilyenkor távolinak tűnik a közeli halál, a biztos és szük­ségszerű megváltó, a szünte­len várt és szüntelen elutasí­tott. Ilyenkor még hűlni is jobb. Aki szerencsés, nem éjszaka, nem hajnalban, nem délelőtt hal meg, hanem közvetlenül ebéd után. A nyugodtabb, a türelmesebb kora délutáni órákban. A fényben. Huszonketten az egykori lőszerraktár-épületben. Bal­ról tizennégyen, jobbról - a bejárat, a nővérasztal miatt <- nyolcán. Huszonketten béké­sen összeférve. Huszonket­ten a nyilvántartás szerint. Csak ebben a szobában hu­szonketten. És tíz fölött az összes többiben. Huszonket­ten a legjobb, a legszeren­csésebb pillanatban: közvet­lenül ebéd után. A tányérokat már össze­szedték, az ételhordó kocsi már kigördült. És majd elvi­szik a két kihűltét is, akiknek helyén estére már várja az éj­szakát egy másik reményte­len. Mindent rendben, min­dent a maga rendje szerint. Mert ez is egy rend. Végső soron lázongás nélküli, sze­mélyre szabott indulatok nélküli, zokszó nélküli. Annyi fáradtság, akarás, sod­ródás, törődés, öröm és bánat után - mindennek a végén. H uszonketten: áfásan és áfa nélkül. Ők huszonketten: bal­oldalt tizennégyen, jobboldalt nyolcán, s vala­mennyien egy szobában, az alacsony, kicsiny ablaksorú egykori világháborús lőszer­raktár-épületben. Csöndben, teli gyomorral, a kora dél­utánban, a zajtalan időben. Tornai József: Nagy öregek az életfán Nagy öregek ülnek sorban az Égi Fán, ezüst-lombban: Bibó István, Veres Péter, Németh László, Illyés Gyula, mindegyiknek tűz a haja. Szűz csillagot, lágy üstököst esznek, foguk ettől vörös; hörpölnek rá éteri fényt, minden kortya új ezer év. Ülnek a Gyémánt-Fa ágán, oszlik-följön a szivárvány. Egy éjjelen, száz éjfelen, hét hajnalon, hetven napon szemük felhő-nyomta vadon. Sírnak könnyet nádtetőkre, hullatják a rossz hívőkre, holtakra, elevenekre, egy zöld cseppet a kezemre. Gondolatuk ősz Tejút ja lehajlik fehér falukra, városokra, tanya-éjre, és lent érzik a koponyák a segítő fölvillanást. Fordul a föld lángban, füstben, rázkódik? hull szerte minden, csak az Életfa virágzik pártájával a halálig. Fény patakzik magasban, nagy öregek lelke lobban: Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Bibó István lángol fönn a Csillagos Fán. A költő megyénk vendége volt az idei könyvnapokon, Szolnokon és Karcagon találkozott olvasóival. Az itt olvasható két humoreszk abból a könyvnapra megjelent Ka- rinthy-könyvböl való, amelybe Az utolsó palackposta címen eddig kiadat­lan írásait gyűjtötték egybe. Az „összegereblyézett” cikkek, karcolatok, humoreszkek az író utolsó éveiből származnak, és újságok hasábjain lát­tak napvilágot - már a betegséggel küzdő ember életművének legérettebb darabjai. Ungvári Tamás, aki sárguló, pusztuló újságlapokról gyűjtötte egybe Karinthy rövidebb írásait, azzal bocsátja most útjára őket, hogy „ta­lán most ez a harmincas években feladott posta már eleget hánykolódott az ismeretlenség tengerében, s mégis elérhet címzettjeihez: az utókor ol­vasóihoz.” Karinthy Frigyes két humoreszkjét ízelítőül kínáljuk fel olvasó­inknak. A művelt beteg Következőt kérem... Tessék... A, hogy van, fo­galmazó uram... Mi újság, hogy ityeg a fityeg?- Kedves doktor úr, okvet­lenül konzultálni akartam, esetem urgensnek imponál... Emlékszik az utolsó vizitre?- Hogyne... No és, még csikar a hasacska?- Azt hiszem, az abdomi- náliakisugárzás kicsit fella­zult -, de este olvastam egy dolgozatot a „Mediznische Wochenschrift”-ben a duo- deman regurgitációjának spasmikus elfajulásáról, és miután néhány tünet ponto­san megfelelt szubjektív ész­leletemnek...- Szóval cefetül alud­tunk...- Tudniillik a gastrikus lé- zió rongálódása...- Nem azt gondolom, ha­nem, ha elalvás előtt cikke­ket tetszik olvasni... Magam részéről moziban voltam tegnap este. Látta a „Száz fiú egy kislány”-t? Remek!- Ugyanis a duodenum...- Szerintem mégis Powel a legjobb Amerikában...- Powel? Nem ismerem - ő is foglalkozik aregurgitáció- val? Valami egészen új lehet, mert a szerzőket általában ismerem... Megkaphatnám az orvosi könyvtárból?- A moziszínészről beszé­lek.- Vagy úgy. Doktor úr, nem kellene végre kísérletet tenni a Kieser-féle hormoná­lis anyagcsere-stimuláció...- Bocsánat, mi az?- Hát nem olvasta a berni orvoskongresszus tegnapi je­lentését?- Még nem láttam.- Pedig nem ártott volna foglalkozni vele... Ne hara­gudjék, de a mozdulatai, ahogy fel és alá sétál, feltű­nően emlékeztetnek arra a ti­pikus képre, ahogy ez az izomtónusok inkoordinációit írja le Heesniger belga ku­tató. Kezdődő vérsejtsüllye- désnél... Miért kapkod foly­ton a vállához? Tudja, hogy ez nagyon jellemző a...- A, kérem, nagyon ma­gasra kapcsoltam a nadrág­tartómat... hát szóval a múlt­korihoz képest nem csikar annyira?- Ugyanis a peritonealis...- Csikar vagy nem csikar?- Azt éppen nem tudnám így ekzaktul a szubjektív val­lomás tengelyébe állítani, hacsak nem supponálom, hogy összefüggésben áll az újonnan fellépett prurigusz- szal a fülkagyló külső albal- felületén.- Viszket a füle?- így is mondhatnám, s miután nagyon aggaszf hogy nem önálló kórképről van szó, hanem egy tünetcso­portban utólagosan fellépett szimptómáról...- Mióta viszket?- Ma reggel óta, azért is jöttem, hogy erre vonatkozó véleményét kérjem, nem tartja-e lehetségesnek, hgy a trigerminus izgalma egy va- gotoniás áttétel révén össze­függ a megtámadott és lobos gyomorral.- Véleményem nincs, de egy tanácsot adhatok.- Na végre! Szóval...- Vakarja meg.-Mit?- A fülét. Azt mondta, viszket.- Tréfál, doktor úr.- Dehogy. Vakarjam meg? Nézze, mondhatnám tudo­mányosabban is, de egyrészt nem tudom hirtelenjében, mi az latinul „megvakami”, másrészt mit ér vele, ha én latinul nem tudom, amit a be­tegek magyarul nem tudnak. Különben is, sajnos sietek.- Meg se vizsgálja a gyomrom?- Majd holnap... Egyelőre tegyen rá meleg fedőt.- Legalább a pulzusomat nézze meg.- Kérem, kérem, ha min­denáron ragaszkodik hozzá... Adja ide... Na, hová tettem a zsebórámat? Ahá, megvan...- Nem hiszem, hogy van hőemelkedésem, de tessék jól figyelni, a második ütem attól tartok, szaporább, amit...- Szent Isten!- Jézus Mária! Mi az, mi bajom van? Mennyi a pulzu­som? Háromszáz? Vagy öt­száz? Vagy megszűnt az ér­verés? Az istenért, beszéljen! Mit mered úgy arra az órára? Háromnegyed nyolc múlt öt perccel, és nyolckor kezdődik az előadás! Bocsá- nát, rohannom kell! T izenkettő felé egye­dül maradtam a du­nai kávéház tera­szán, szemben a ci­tadellával, amit éppen elol­tottak. Jó álmos voltam, még pislogtam kicsit, mi­előtt felkerekedek, hogy jól tudjak aludni. Két ilyen pis­logás között történhetett, hogy odaült az asztalom­hoz, mert egyszer csak ott volt.- Bocsánat... - mondtam zavartan - nem tudom, hogy...- Csak hagyja - mondta, kicsit idegesen elfordulva -, tudunk egymásról, csak nem ismer rám így közelről. Pszt, ne csináljon feltűnést. Inkognitóban vagyok. Csakugyan, éreztem, hogy valahogyan sejtem, kihez van szerencsém. Ez a nagy fej, a lobogó vörös haj, ahogy művésziesen homlokába esik, a vékony nyak, a hosszú, sovány ter­met... De viszont hogyan lehetséges... Nyugtalanul forgatta a nyakát.- Ne törje fejét, na! Hát igen, én vagyok az. Nem hivatalosan. Hivatalosan most a fogadtatáson kellene lennem. Tizenkettőkor a svábhegyi vizsgálóban vár­nak rám ünnepélyesen. Új­ságírók, tudósok, ahogy ilyenkor lenni szokott. Nem bírom - hát nem bírom, na! Szenvedélyesen kapott lobogó üstökéhez. Most ismertem rá. Csaknem elki­áltottam magam.- De hiszen a számítások szerint...- Igen, igen mindig azok az atkozott számítások... nem mindegy magának? Az a rongyos hetvenmillió ki­lométer ide vagy oda... maga is ezeken a hivatalos adatokon nyargal, még ve­lem szemben is?... Szórakozottan topogott.- Meleg van... " nem iszunk valamit?- De, kérem, parancsol­jon... Bor, pálinka?- Konyakot, ha lehetne... Háromcsillagosat... Jó nagyot sóhajtott, s ez­után gyorsan felhörpintett három stampedlivel, aztán magától kezdett beszélni!- Hát igen, kicsit kés­tem... illetve, az nagyon re­latív... én már itt voltam egy héttel előbb, de tudja... nézze, egészen bizalmas le­szek. Jó ez a konyak. Eltűnődött, szórakozot­tan nézett kifelé, messze. A sötét citadella fölött élesen ragyogni kezdett egy csillag - úgy vettem észre, hogy követtem a tekintetét. Az üstökös- Ismeri? - kérdezte oda- vetően, mintha csak vélet­lenüljutna eszébe.- Hogyne, Vénusz. Ma nagyon jo színben van. Bólintott.- Csinos. Aztán, mintegy közö­nyösen: " - Azt mondják, Szatur- nusszal fut... nem hallott er­ről valamit?- Nem, honnan gondolja? Hirtelen felém fordult, vadul, szenvedélyesen.- Hogyan? Hát nem látja, hogy gyűrűt vett néki?-Beszéljen - biztattam.- Hát ide figyeljen! Het­venöt évvel ezelőtt... mikor utoljára jártam maguknál... Egy ilyen éjszaka, mint a mai... Egyszóval, érti... Megígérte, hogy velem jön, utánam jön... Itthagyja a kényelmes, biztos eletet... írok, sürgetem... Nem is felel... Két héttel ezelőtt... nem bírom tovább... eljö­vök személyesen... Próbá­lok vele beszélni... Úgy tesz, mintha nem is is­merne... Jegyet váltottak azzal a... azzal a... hivatal­nokkal... Bolygó... persze, kényelmes, biztos állás... évi fixum, ötvenezer pho­ton, fényben... Hé, pincér, mi van azokkal a konya­kokkal? Kicsit nyugtalankodni kezdtem. Pláne, ahogy így folytatta:- Képzelheti... Most az­után itt állok... Hirtelen utaztam, nem láttam el ma­gam... Különben is baj van, nem hallott róla?... Az öreg új vállalatba kezdett... har­madik tejút... hiszen a koz­mikus sugarakból maguk is kaptak... most minden pénzt abba fektet bele, ránk nem gondol, vehette észre. Reggel indulhatok vissza... Hányadika is lesz?- Péntek, tizenharmadika.- Gondolhattam volna... Jól nézek ki. Mit tegyek? Zavartan mentegetőztem:- Véletlenül magam is... éppen ma... nem számítot­tam rá. Megmondom őszin­tén - egy vasam sincs... Komoran hallgattunk da­rabig. Egyszerre csak rákur­jantott egy ballagó ci­gányra:- Hé!... ide... a fülembe... azt, hogy „Páros csillag rit­kán ragyog az égen”. A cigány húzta, vadul danolt, én szorongva hall­gattam. Felém lökte a poha­rat, szilajon.- Üsse kő, pajtás... férfiak vagyunk, igaz? Szervusz...- Szervusz, kérlek alás- san... A magam részéről...- Szegről-végről biztosan rokonok is... Te, ismersz valami Einsteint? Azt mondják, jól megy neki.- A, dehogy, emigrálnia kellett.- Annak is? És az a izé... na, hogy is hívják... az a Newton... attól nem lehetne valamit? Jól ismertem.- Meghalt.- Mondom, péntek, ti- zenharmdika... na, szer­vusz, nekem mennem kell. A következő pilla­natban eltűnt. Csak egy csóvát láttam hunyorogni, mesz- sze. Itt ültem, kilenc ko­nyak árával a nyakamon. Soha többé nem ülök le üs­tökössel.

Next

/
Thumbnails
Contents