Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11 / 136. szám
8 Kulturális panoráma 1994. június 11., szombat Nem kalandfilm hősök Történelmi hagyományőrzők Bárhol is jelennek meg Európában, nem kerülhetik el a feltűnést. A tájékoztatlan szemlélő kosztümös kalandfilm szereplőinek vélheti a száz-kétszáz évvel ezelőtti, vagy még régebbi katonai egyenruhákban pompázó urakat. Legfeljebb azzal kelthetnek gyanút, hogy egykor egymással ellenségekként szembenálló hadfiak parádéznak békés egyetértésben. Békés egymás mellett élésben (Héthelyi Gyöngyvér felvétele - MTI-Press) Nos, az idén hazánkban, Veszprémben tartotta soros közgyűlését a Történelmi Hagyományőrző Egyesületek Európai Szövetsége. Egyrészt azért, mert a 13 tagállam között most Magyarország következett az ABC-ben, másrészt ezzel is elismerték a veszprémi lovasklub hagyományőrző huszárjainak múlt évi páratlan teljesítményét. Amikor a lipcsei csata évfordulójára Veszprémből lóháton tették meg a több mint ezer kilométeres távolságot. Az Európa Unió közgyűlésének zsúfolt programja közben sikerült néhány mondatot váltani David Chandlerrel, a szövetség elnökével és Friedrich A. Nachazellel, az Európa Unió főtitkárával. Mindketten hangsúlyozták, hogy a hagyományőrzők szövetsége politika- mentes szervezet, a tagegyesületek „szponzorai” a legtöbb országban a hadügyi vagy honvédelmi minisztériumok. Ma tizenhárom állam 102 hagyományőrző szervezete alkotja az Európa Uniót, körülbelül húszezer aktív résztvevővel. Tagként a jogi személyiségű és egyenruhás szervezeteket fogadják el, a civileket támogatóként tartják nyilván. A hagyományőrzés íratlan követelményei közé tartozik, hogy a felidézett kor harcosait a klasszikus katonai erények, a személyes bátorság, hősiesség, bajtársiasság, ügyesség jellemezte. Ezért is tartják nagy becsben a huszárokat. Ugyanakkor sajátos történelem-írásuk megállt az első világháborúnál. A hagyományőrzők közé nincs esélye bekerülnie annak, aki az emberek tömeges irtására rendszeresített fegyverek iránt érez nosztalgiát. David Chandler ma nyugdíjas történész professzor, több mint 33 évig tanított a brit Királyi Katonai Akadémián. A történelmi hagyományőrzők egyik legfontosabb feladatának tartja, hogy az európai népek annyi évszázados ellenségeskedés után jobban megismerjék egymás történelmét. S bár az elnök úrnak eddig 28 könyve jelent meg Napóleonról, kutatásainak magyar vonatkozásai is vannak. Budapesten búvárkodott a Rákóczi szabadságharc dokumentumai között, sikerült találkoznia a fejedelem egyik késői leszármazottjával is. Nachazel úr érthetően el sem kezdi sorolni, mi mindent tud a magyar történelemről, hiszen a szomszédos Ausztria a lakóhelye, s szinte napi kapcsolatban van a magyar hagyományőrzőkkel. Az Európa Unióról pedig csak annyit mond: a civilek sokat beszélnek a békéről, de a magunkfajta hagyományőrzők talán egyenruhában is többet tesznek érte. Juhász Ferenc Tersánszky Józsi Jenő S/OIÜOni tréfák, vidám komolyságok mestere A feledés homályából próbálom megidézni szellemét. Arcvonásaira nem emlékszem, szeme színére sem, hórihorgas, szikár termetének fényudvarára annál jobban. A szomorú tréfák, vidám komolyságok mesterére, polgárpukkasztóra, tótágast állva furu- lyázóra, földi javas fittyethányójára, rímte- len versfaragóra, a még életében klasszikusra emlékszem. A Kakuk Marcira, ki saját fejéből pattant ki, csorba, hegyetlen ceruzacsonkokkal vésve könyvbe. önmaga szobormását. Mert ő volt Kakuk Marci. író kortársai inkább mókamestemek tartották, mint literátomak, más írók, s ők voltak többen, a legnagyobb élő magyar írót tisztelték benne. Egy régi találkozó jut eszembe, istenhátamögötti bakonyi falucskában történt. Hívták? Kérték? Feltehetően küldték, s ő ment. Egy órával túl a kezdés idején kongott a terem az üreségtől. A kul- túros lányka rágta a szája szélét, arca vörös volt a mentegetőző szégyentől. Sose búsuljon, vigasztalta Tersánszky. Van a közelben borospince? Hát persze, lett jókedve a lánykánk, ide nem is messze. Már futott is a Pfeifer Matyi házához, aki már jött is a pincekulccsal. Hamar kiderült, borértővel hozta össze a jósorsa, verte is csapra a hordóit mind sorba. Tersánszky mielőtt lenyelte volna az első kortyot, forgatta a szájában, megrágta, csak ezután dicsérte vagy elmarasztalta. A nyitott pinceajtó előtt hamarosan csődület támadt. Hé, kiáltott odalentről ő, mért nem jönnek le? Az emberek nekibátorodva indultak lefelé, odafenn már új kíváncsiak tolongtak. Az iváshoz enni is kell, kiáltotta el magát valaki. Már fordultak is az emberek, oldalszalonnával, karika kolbászokkal tértek vissza. Akadt, ki egész sonkát hozott a vállán. Egy asszony hatalmas szegetlen cipót, egy másik tepsire való rétest hozott. Mire besötétedett - ősz volt -, aki mozogni tudott a falubem, kíváncsiságtól hajtva, unaloműzésnek, nótázó jókedv hallatára, hírére fel- kerekedett, hogy lásson is, ne csak mendemondából halljon. Kinek odalenn nem jutott hely, fűbe heveredve ivott-falatozott. hallgatta a furulyaszót, dalt. Irodalomról szó sem esett. Papírra vetett betűkről sem, csupa soha le nem írt novellát, regényrészletet, igaz és kitalált mesét hallott. Hallgatott azon a hajnalba nyúló, rendhagyó írótalálkozón. Az a másik nem üreségtől kongó kultúrteremben esett meg. Jól előkészített irodalmi estnek indult, a városi színház nézőterére már egyetlen ember sem férhetett volna be. Az írót színpadra várták, egy helybéli irodalomtanár hetekig készült maga nagy szerepére is. Az író fogadására éjszakáit áldozta fel. Minden úgy állott készen, ahogyan az író-olvasó találkozások dramaturgiája azt előírta. Tersánszkyt magam vártam az állomáson. A jelzett vonatról nem szállt le, a következőről sem. A váróteremben ellenben Panka, az író asszonyának gömbölyded alakja közeledett felém. Nem látták Józsije- nőt? - kérdezte. Együtt szálltunk vontára, útközben összeszólalkoztunk, ez vele bizony nem nehéz. Átment másik kocsiba, azóta nem láttam. Meglehet, le is szállt az első megállóhelyen. Most mi lesz, kérdeztem. Mi lenne? Mentünk vissza városba író nélkül. Félúton, a Bazilika melletti egyik kis utcácskából egyszercsak Tersánszky hórihorgas figurája bukkant elő. Kezében hatalmas fonatos demizson, karján szatyor, na végre, kiáltotta. Karonfogott, az első pad felé vonszolt, szatyrából poharakat vett elő, színig töltötte valamennyit. Találkozásunk örömére, Isten-Isten... Felhajtott két pohárral, kabátja belső zsebéből elővette furulyáját, dalolni kezdett rajta. Az emberek, akik arra jöttek, mind megálltak, egész csődület volt már. Látva ezt ő, újabb poharakat vett elő, megtöltötte, igyanak, monta. Poharam nincsen több, borom annyi, amennyi köll... Aki ivott, adja át a poharát másoknak... A találkozó húsz végtelen, mégis oly gyorsan eltelt percen át tartott. Ott a színházteremben hivatalosan, mert az a kötetlen emberi, a szálloda éttermében éjfél utánig. Húsz percen át járt föl s alá a színpadon, vagy előre jött egészen, hunyorogva mustrálta hallgatóit. A nézőtér első sorának bal oldaláról indulva, folytatva az utolsó sor jobb széléig. És hallgatott, hunyorgott, forgatta feje búbján a micisapkát, a csönd meg a várakozó figyelem egyre nőtt, akár egy nyári felhő, gomolygott, hullámzott föl s alá, végül egyetlen ritmussá olvadt, akár egy óriási lélegzés. Olyan kitartóan szívós csönd volt, hogy elmaradt a virágcsokor-átadó ünnepi beszéd, a fülszaggató tenyértombolás is elmaradt. Kérem az író elvtársat - marcangolta szét az irodalomtanár a szépséges csöndet. Kezdjük... Vaskos papírtömböt vett elő. Beszéljen nekünk... Miért ír... Milyen módszerrel... Legkedvesebb művéről... Most min dolgozik... Művei eszmei mondanivalójáról... A szocialista realizmusról... Mely áthatja a műveit... Tersánszky felkapja a fejét, megforgatta micisapkáját, megvetően nézett végig a tanáron. Élőre jött a színpad széléig, újabb hosszú hallgatás következett, mielőtt beszélni kezdett. Majd így valahogy válaszolt: Minden könyvem kedves, amíg írom, aztán elfelejtem sorra... Azért írok, mert ehhez értek... Eszmei mondanivalóm nincs, sosem volt... írói terveket nem készítek... Papírlapokra írok, sokszor meggyűlik a lapokkal a bajom. Elfelejtem megszámozni őket, akkor van velük dolgom. Néha a füzetbe írok, térdemen... írok arról, ami az eszembe jut... Ahogy furulyázni szoktam, tilinkózni, dalolni... Ennyi az egész... A szocialista realizmus nem tudom mi fán terem... Más író sem tudja, de nem is érdekel, őket sem... Egy ember tudja az országban, a kultuszminiszter... Ő azonban nem mondja meg senkinek... Eh, az ördögbe is... Idefigyeljenek. Régen, úgy a tízes években, a Nyugatnak írtam akkoriban... Ők is rendeztek ilyenféle találkozásokat... Akkor is untam, most még jobban unom az efajta szamárságokat... Tudják mit? Most menjenek szépen haza, vegyenek elő egy könyvet és olvassanak. Annak lesz értelme, de ennek? Én túl vagyok régen az eféle cirkuszokon, legyenek túl maguk is, mielőbb... M egtekerte feje búbján micisapkáját, grimaszolt egyet és nevetett, és hallgatott, újra nevetett. Az emberek tapsolni kezdtek, halk, finom kis csattanások szálltak magosba, olvadtak össze meghitten, úgy tapsoltak, ahogyan megrendítő színházi élmény hatása alatt tapsol az ember, ünnepélyes meghatottsággal, amit látott és hallott, leikébe zárta, s viszi magával útravalóként. Majd felálltak, s csöndben elhagyták a nézőteret. Üres volt már a terem, ő is eltűnt valamerre, egyedül a megdöbbent irodalomtanár maradt a nagy találkozás színterén. Csalódottan összerakta papírjait, táskájába téve azokat, még sokáig állt ott. Menynyit dolgoztam... készültem... elolvastam minden könyvét, motyogta, és tessék... hát akkor, mondtam, karonfogva én kísértem le színpadról, ki az üres színházteremből. Cs. R. * Huszonöt éve, 1969. június 12-én halt meg Tersánszky Józsi Jenő. A nagy íróra és eredeti egyéniségre emlékezünk ezzel az írással. Mezőtúron „inaskodott” Gorka centenárium Akár a centenáriumok évének is nevezhetnénk az 1994-es esztendőt. A honi képző- és iparművészet olyan nagyságai születtek egy évszázaddal ezelőtt, mint Ába No- vák Vilmos, Benczúr Gyula, Derkovits Gyula, Szőnyi István, Molnár C. Pál vagy Gorka Géza. Ebből az alkalomból aztán sorra nyíl- tak-nyílnak kiállítások országszerte a nagy százévesek életművét bemutatandó. Még csak szeptemberben lesz Gorka Géza századik születésnapja, de az Iparművészeti Múzeumban már megnyílt - és június végéig látogatható - Gorka Géza életműkiállítása. A bemutató kétszázharminchat kerámiatárgyat sorakoztat vitrinjeiben, nagyrészt a múzeum saját gyűjteményéből és a nóg- rádverőcei Gorka Kerámiamúzeum anyagából. Gorka Géza korának nagyhatású, elismert művésze volt, aki az 1928-as velencei Biennálén való bemutatkozástól kezdve számos hazai és nemzetközi kiállításon vett részt, kapott Munkácsy- és Kossuth-díjat, meg számos szakmai kitüntetést. Egyszer pályája derekán azt kérdezték tőle, miért nem azt csinálja, amit a közönség akar. Gorka azt felelte, a közönség majd azt fogja akarni, amit én csinálok. Es igaza lett. Kerámiaplasztikáit, stilizált nőalakjait, habán és népies figuráit, de legfőképpen vázáit, tálait, hamutartóit, használati tá- gyait előszeretettel vásárolták, használták és használják ma is. Merthogy e tárgyak pontosan azok, aminek készültek. Vázák, tálak, gyertyatartók, falitálak. S arra valók, hogy rendeltetésszerűen használják őket. Vázának, tálnak, falitálnak. Úgy töltik be funkciójukat, hogy ezenközben Tolnay Klári Egy kiállítás alanya és tárgya Örült Ablonczy László, amikor a Várszínház előcsarnokában megnyitotta a Tolnay Klári kiállítást, örült nem csupán magának a kiállításnak, meg Tolnay Klári jelenlévő varázslatos személyiségének, de annak is, hogy végre telt házat üdvözölhetett a saját színházában. Mert az volt, csakugyan, alig fértünk el az egyáltalán nem kicsiny előcsarnokban, s egymástól alig fértünk hozzá a falakhoz, amelyek Tolnay - főleg színpadi - életét beszélik el, fotóban. Egy lelkes és Tolnayt imádó fiatal művész, Bállá István bőrész - ő nevezte el így magát, bőrből készít ikonokat, szobrokat, képeket, használati tárgyakat - rendezte a kiállítást. Ezzel akarta viszonozni, hogy a művésznő viszont korában megnyitotta már az ő kiállítását. (A Tolnay-bemutatónak volt és lesz újabb vidéki és talán külföldi helyszíne is.) Főleg a színpadi és kis részben filméletéről van szó ezen a tárlaton, mint említettem, de azért néhány kép a magánéletét is ábrázolja. Daliás, szép apa és gyönyörű mama szerepel egy régi felvételen, igazán nem csoda, hogy ilyen szép párnak ilyen gyönyörű kislánya lett. Akit, mellesleg, s ezt kevesen tudják, Rózsinak kereszteltek, csak színésznőként, művésznévként vette fel a Klári nevet. És itt látjuk Klárika életének folytatását, Ausztriában élő Zsuzsi lányát, meg annak édesapját, Ráthonyi Ákos filmrendezőt. Szerepel a második férj is, Darvas Iván, aki kitűnő amatőr karikaturista: 1948 táján készített két rajzát is látjuk itt Tolnay Kláriról. Az egyik karikatúra alá ezt írta a művésznő: „így nézel majd ki 70 éves kodíszítik az enteriőrt, ahová helyezik őket. De nem a díszítés, a díszítmény a fontos, hanem az, hogy virágot, gyümölcsöt lehet benne tartani. Négy egységre osztva mutatja be Gorka munkásságát a rendező, Csenkey Éva. A pályakezdés időszakához a mezőtúri inaskodás, németországi tanulmányok és a nógrádverőcei Keramos agyagipari műhely szervezésével, vezetésével töltött éveket sorolta, 1927-ig. A Falitál, domborműves rák-figurával (1957-58) következő időszak 1927 és 1945 között az önálló keramikusművészként tevékenykedő Gorka Gézát és nógrádverőcei otthonában létrehozott kisüzemét idézi. 1927-ben ugyanis Gorka megvált a Keramostól nem sokkal később a társaság meg is szűnt. És egy évvel később, miután itthon is bemutatta új műhelyében készült kerámiáit, ezekkel a Velencei Nemzetközi Iparművészeti Kiállításon bronzérmet nyert. Majd több ízben itthon és Tokióban, Milánóban, Genfben, Párizsban, New Yorkban, Lipcsében aratja sikereit. 1942-ben kerá- mikus munkásságának huszonöt éves jubileumára összefoglaló kiállítást rendezett, ekkor kapta meg az Iparművészeti Állami Nagy Aranyérmet. Ebben az időben már kialakult határozott, senkivel össze nem téveszthető stílusa - írja róla lánya, az ugyancsak keramikus Gorka Lívia. - Figurális darabjaiban megtalálta a kerámia plasztika lényegét. A kiálló részeket - például a füleket - összezárta, és tőben megerősítve tömörítette a tárgyat. „Felegyszerűsítette” a formát. így. Fel és nem le. Mert szerinte a fel magasabb színvonalat jelent, mint le. Kerti figurái is stilizáltak, összefogottak voltak, de sohasem karikatúrák. Megvetette a torzat, a groteszk vagy édeskés felületességet. Az agyagot nagyon tisztelte. Ebben a szellemben teremtette meg a tárgyak használhatóságát, egy kultúrkör élő hagyományát. Ä kiállítás hrmadik egysége a nógrádverőcei műhelyen kívüli tevékenységet sorolja fel. Az átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozó Losoncon, a háború utolsó két évében működő Palóc háziipari műhely számára készített Gorka Géza mintadarabokat. A háború után a kézműves módszereket alkalmazó gyárak - például a Zsolnay Porcelángyár is hasznosítják ''Gorka tervezőmunkáját. Befejezésül a kiállítás a háború utáni Gorkát, illetve munkásságát vonultatja fel. Tudatva, hogy a legkritikusab ötvenes éveket is sikerült a nógrádverőcei műhelynek túlélnie. S Gorka Gézát elismert művészként ünnepelték. Mukássága lényegében az 1960-as években lezárult. 1971-ben bekövetkezett halála után az egykori családi házban és műhelyben múzeuma nyílt. (kádár) Tolnay arcai rodban, mondta Darvas Iván”. Most, néhány hét múlva immár 80 éves lesz Klárika, de még mindig frissebben, fiatalosabban néz ki, mint azon a rajzon... Mennyi őszinte szeretet és tisztelet árad Tolnay képaláírásaiból jeles pályatársai felé. „Egy színpadon Bajor Gizivel. Nagy élmény volt!” - írja A kertész kutyája egyik jelenetképe alá. „Azóta sem volt Gábor Miklóshoz hasonló lovagom - sajnos!” - írja A királyasszony lovagja című, Gáborral közös fotója alá. „Soha, senki a dadát így nem fogja többé eljátszani, mint akkor Dajka Margit” - írja egy Rómeó és Júlia elődásból való kép alá, és nemcsak a fotón, de emlékezetem filmszalagján is újra magam előtt látom Tolnay csodálatos Júliáját, Dajka valóban egyedül való dajkáját, Ladányi Ferenc Rómeóját. És mennyi szép színházi emléket idéz fel a többi kép is. A Nóra - ugyan melyik Nóra táncolta el valaha is olyan fűtött szenvedéllyel a tarantellát, mint Tolnay-Nóra? A Három nővér - micsoda csehovi csendek és érzelmek árasztották az előadást. A Kaviár és lencse egy jelenete és Tolnay kiári aláírása: „Jaj, de olaszok voltunk”... És néhány kép, amely a művésznő szerint a megoldatlanság emlékét idézi fel. Tolnay a Magyar Elektrában, önnön képaláírása szerint: „Klütaimnesztraként nem győztem eléggé gonosz lenni!” Vagy Celimene-ként a Mizzantróp- ban: „Nem dicsekedhetek Ce- limene alakításommal!” De ott van mellette Balnche-ként A vágy villamosában: „Életem egyik legszebb szerepe”. Ez így szerény megfogalmazás, hadd tegyem hozzá: élete egyik legnagyobb alakítása. Es filmképek is. Itt egy Can- nes-i, a Pacsirta premierjén, ő és nagy Anna nagyestélyiben, Pá- ger szmokingban, Klárika aláírása: „Minden ruha kölcsönben van rajtunk!” Lehet, tehetségét is csak kölcsön kapta a sorstól: de csodálatosan gazdálkodott vele. B. T.
