Új Néplap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-28 / 124. szám
12 Irodalom----művészet 1994. május 28., szombat Uram, ismét nálunk? - kedveskedett a videokazetták eladásával és kölcsönzésével foglalkozó üzlet csinos kiszolgálónője, amint belépni látta azt a jóképű, ötvenes férfit, aki mostanában sűrűn megfordult náluk. - Ma mivel szolgálhatok?- A szokásossal. - Halkan, diszkréten mondta, hogy a többi vevő ne hallja, és tekintetével mohón végigmérte a nőt; szőke, karcsú teremtés volt, az üzlethálózat alkalmazottainak egyenruhájában, vagyis kék pettyes blúzban és szilvakék feszes szoknyában. - Remekül áll magának ez a szín - tette hozzá bizalmasan. - Elbűvölő!- Igazán? - A nő könnyedén felkacagott, s ettől a férfi bátorságot nyert. - Ma valami szép őszit szeretnék.- őszit? - A nő emlékezetében megpróbálta sorra venni a készletüket. - Szóval őszit? És milyen őszit?- Ha lehetne, kora őszit. Napos, száraz, langymeleg, derűs időt. És hegyvidéki tájat.- Hogy tetszett a múltkor az a nyári? Tudja! Folyópart, legelők, szénaboglya?- Pompásan éreztem magam. Felüdültem. De most a hegyekbe vágyom. Sárguló levelek, rozsdabarna lombok...-... és alkonyi, áttetsző ködök, a csendes tisztáson egy kalyiba - fejezte be ábrándosán a nő.- Maga már nagyszerűen ismeri az ízlésemet - mondta meghatottan és boldogan a férfi.- Igyekszem, uram! - A polcon sorakozó kazetták közül kivett egyet. - Azt hiszem, ez az, amire szüksége van. Összesen két példány van belőle. - Feljegyezte a kazetta számát, átadta, a másikat gondosan félretette.- Köszönöm! - Amint átvette a kazettát, a férfi megszorította a nő kezét. Nem ütközött ellenállásba, bár nem tudhatta, nem véletlen érintésnek hitte-e a nő. Meddig vannak nyitva?- Fél ötig.- És akkor még bevásárlás, mi egyéb? - Igyekezett közömbös hangon faggatódzni.- Nem, nem, azt kora reggel intézem. Sietek haza. Rendszerint ötre már otthon vagyok.- Ötre már én is, mindig - mondta mosolyogva a férfi. Amikor a kaszszánál fizetett, fél szemmel úgy látta, mintha a nő a kazetta másodpéldányát a retiküljébe süllyesztette volna. De ebben nem volt biztos. Az ajtóból kedvesen odaköszönt neki: - ViszTát!- A viszontlátásra! - intett a nő, a szavakat alaposan hangsúlyozva. A férfi hazafelé bevásárolt. Almát vett, felvágottat, sajtokat, zsemlét, és kis gondolkodás után némi desszertet. Még akadt intéznivalója, de öt óra tájban hazaért. A felesége még nem volt otthon. Elővette a szekrény aljából hátizsákját, és sietve becsomagolt. Takaró, kulacs, esőkabát, élelmiszeres doboz. Átöltözött. Térdnadrág, vastag zokni, bakancs, szöveting, széldzseki. Negyed hatra elkészült. Bezárkózott a szobájába, a kölcsönzőből hozott kazettát behelyezte a gépbe, szokott kényelmes foteljába telepedett, és bekapcsolta a videolejátszót. Viliódzott a kép, aztán tisztultak a színek. A halványkék égre rárajzolódtak a rőt hegyek, az avarral borított ösvények, fenyvesek mélyzöldje. Csend volt, mélységes csend, csak a látvány kápráztatott, de hangtalan; néma világ tárult a férfi elé. Elbűvölő helyszínek váltogatták egymást. Horhosok agyagos vízmosásai, vénséges tölgyesek, fürge patakok, köves csapások a göcsörtös, vaskos gyökerek között; a lombokban a nap fénynyalábjai. Aztán egy út, amin elindulhatott a tekintet. Két felén feltűntek, majd elmaradtak a szebbnél szebb tájak. Olykor gyors röptű madár szelte át képet, gyík futott a páfrányok között, mókus surrant a fára, de hangtalan. Könnyű szél mozgatta az ágakat nesz nélkül, peregtek vörös, sárga, halványzöld levelek. A férfit körülfogta az erdő, a hegyvidéki táj, magasba szökő bazaltoszlopok szürke orgonasípsora, tisztások fénye és a magaslati légmozgásban dűlő-hullámzó fűtenger.- Micsoda levegő! - lélegzett tág tüdővel a fennsíkon. Fölötte kifeszített, kék ég s körül a csúcsok... Aztán feltűnt a kalyiba is. Odaért. A kamera rásvenkelt az ajtóra. Durva fatákolmány, romantikus. Kitárult. Benn félhomály volt; meg kellett szokni a szemnek. Kecskelábú asztal, fenyőből faragott székek, prices; a kis ablakon pókok hálói s az ablakszemen túl a néma, fénylő táj. Csend, béke, nyugalom. A férfi úgy érezte, hogy a város, a hivatal, az utca forgalma, a hétköznapok nyüzsgése, gondok, a család, az emberek és minden, minden, amivel naponta meg kell küzdeni, évszázadnyi távolságba veszett. Tekintetével körbejárhatta a kalyiba belsejét, igen, erre vágyott, erre háborítatlan magányra. A poros üvegkockákon át most egy szarvast látott, nagyszerű példányt, ment, vonult büszkén, szabadon, király ián a hegy gerincén. A férfi megállította a lejátszót, megéhezett, kibontotta a hátizsákját, elővette az élelmiszeres dobozt, falatozott. Lassan, ráérősen. Jól érezte magát ebben a kalyibában. Amikor jóllakott, meghúzta a kulacsot. A rumos tea kellemesen hatott, felpezsdült tőle a vére. Nem bánta volna, ha most még sincs egyedül; arra a szőke, kék ruhás kiszolgálónőre gondolt; igazán eltölthetnék együtt ezt a délutánt itt, a hegyek között. Elindította a videót. A kamera a fekhelyre pásztázott, aztán az ajtóra siklott. Mintha megmozdult volna a fakilincs! A férfi reménykedve várt, de nem nyitott rá senki. Időzött még a kalyibában egy kicsit, majd éles vágással kinn találta magát az ormon. Alkonyodott odalenn, a hegy derekánál köd terjengett, széles felhő, eltakarta a lenti tájat. Vöröslő erdők, zöldellő fenyvesek, fennsík ezerszínű rétje fogta körül. Lassan eltűnt a nap, már csak a visszfénye világított az égen. Lefelé tartott a meredélyen. De még utoljára felpillanthatott; észrevette, hogy a távolból egy alak közeledik kalyibához, s amint jobban szemügyre vette, látta, hogy egy Szakonyi Károly: A természet lágy ölén Rózsa Endre: Gyermekeim „Miért ütnék én vissza? Hiszen az neki - fáj!” Két ovis korú gyermek mintha csak folytatná bennem az ős viszályt, s talán nem is magán-ok: a legfurcsább „igen”-t - mit két apró megszállott - őrzik génjeikben. így sikerült a vizsga: hát az a jó, aki először üttön-üt, vagy a mi gyermekünk? S miért vágnék én vissza? Hiszen az neki - fáj! Bizony, nekem fáj. Nagyon. S mindenütt. Helmeczi Zsuzsa; Montázs 1. A sápadt, sovány festő cigarettázva hevert a foszlott sezlonon. Felesége a tubusokkal, ecsetekkel, papírtekercsekkel zsúfolt asztalon ült, és képeslapot olvasott. Feszes, fekete halásznadrágba bújtatott lábait, akár egy harangnyelvet, ingatta.- Helló! - lépett be harsány üvöltéssel a színész, és egy pálinkásüveget a feje fölött lengetett. A festő felesége ledobta az újságot, és bágyadtan hullajtottá előre a fejét. Rövidet sóhajtott is.- Isztok. Egyre többet isztok - mondta.- Ne morogj! - szólt rá a halálfejű festő -, inkább hozz poharakat! - Rögtön ezután felült, és a színészhez fordult. - Buickot veszek a héten - közölte. A színész nem leplezte gúnyos vigyorát, amikor megint feje fölé emelte a pálinkát.- A motalko mindenesetre már megvan bele...- Nem hülyéskedek - ingatta fejét a fető. - Nagy megrendelés van a láthatáron. Akár három Buickot is vehetek.- Addig is adhatsz egy kiló krumplira valót - mondta a festő felesége a színésznek, miközben elvette tőle az üveget. A színész előhúzta tárcáját, és kinyálazott néhány papírpénzt.- Csak nem veszed komolyan?! - ripakodott rá a festő.- Ha isztok, akkor enni is akartok, nem?! - tette csípőre kezét harciasán a felesége. Kikapta a színész kezéből a pénzt, azután a konyhába ment.- És mért pont Buickot? - kérdezte a színész, enyhe szánalmat érezve barátja iránt, akit sokan zseninek tartanak, és lehet, hogy az is, noha képtelen különbséget tenni egy luxusautó és egy kiló krumpli között.- Régi vágyam - vont vállat a festő. - Az a tervem, hogy négy autóm lesz; mindegyik olyan márka, amilyen még nincsen Magyarországon. Másik tervem, hogy minden színházjegyet megveszek egyszer valanő. Karcsú és szőke, kék kezeslábast visel, a fején pedig kék kendő van. Intett, de már nem volt idő, a nő nem vette észre, bérként a kalyibába. Már csak néhány méter volt a kazettán. Kifutott a szalag; elsötétült a képernyő. A férfi kikapcsolta készüléket, tűnődött, vajon csakugyan látta-e azt a kék ruhás alakot, vagy csak a képzelete csalta meg. Kideríthetetlen. Jóleső fáradtságot érzett a tagjaiban, kinyújtózott. Az órájára pillantott; sietve átöltözött ismét, köntöst vett magára, papucsba bújt. A hátizsákot gondosan visszadugta a szekrény aljába. Mire elkészült, megérkezett a felesége. Vacsoráztak, váltottak néhány szót napi dolgokról; az asszonyt kimerítette a napi lótás-futás, korán nyugovóra tértek. Másnap a férfi visszavitte a kölcsönzött kazettát az üzletbe.- Elkéstem - mondta sajnálkozva, óvatosan és diszkréten kék pettyes blúzt és feszes szoknyát viselő kiszolgálónő. - Sajnálom, pedig igyekeztem, de feltartottak szomszédok. Mire odaértem, maga már nem volt ott.- Hol? - kérdezte izgatottan.- Hát a kalyibában. Csak hatkor indíthattam a videót.- Szóval mégiscsak?... - Megérintette a nő kezét. - Igen, még láttam egy pillanatra...- Nem akar utazni? - simogatta meg a férfi karját a nő. - Csodálatos útirajzfilmjeink is vannak.- Nem, én természetimádó vagyok, elegem van a zsúfolt városokból. A szabadban sokkal egészségesebb.- Talán igaza van. - Közelebb hajolt a férfihoz. - Legközelebb jobban igyekszem, és leghelyesebb lesz, ha gondosan egyeztetjük az időt. De még akkor is közbejöhet valami.- Reméljük, nem jön közbe semmi. Nos, mit ajánl? Van még választék a hegyvidéki anyagból?- Jaj, ne! Nem akarom lebeszélni, de állandóan hegyet mászni!... Borzasztóan fárasztó.- Értem - bólintott a férfi. - Hát, nem bánom, adjon valami lankás tájat. De csak a maga kedvéért. És igyekezzen. Negyed hatkor indítom a videót. Negyed hatkor. - A nő hálásan megszorította a férfi csuklóját. - Igyekezni fogok. De várjon, kérem, várjon... Oláh János: Életkép Csak mosogassak egyedül, nem bánja, és kimondja, hogy hülyeség itt minden, az iskola is, ahol egyest adnak, bár nem is adtak, vált könnyedén hangot. Mikor játsszak, ha neked most segítek, veti ellenem tíz éve hevével az igazát leplezetlen gorombán. És én talán... hát elfutott a méreg, és megpofoztam, ugyan mibe bízva. Rátámadtál, hiába, hogy nem angyal, de mégiscsak egy védtelen gyerekre. Legalább itthon, gondoltam magamban, ha már ott kívül mindent durva érdek emészt föl, kéne megértenünk egymást. De ő nem és nem, csak fújta a magáért. Hányszor kellett így megfordítva minden, önzőén mikor én futok előle? Egy nagy pofonnal de szívesen ő is elébem állna akkor, ha tehetné. A szerep, amit játszunk, nem kegyelmez: erő koholta ostoba fölénnyel vonom fölötte ráncokba arcom, legszívesebben aki vele sírnék. A Csák Gyula: festmény melyik színházban, és egyedül ülök majd a nézőtéren.- Megölnéd vele színészeket - mondta a színész. - Üres nézőtérnek nem lehet játszani.- Én is vakoknak festek - legyintett a festő. - Eddig még nem akadt, aki látta volna a képeimet. Nézik, de nem látják.- Régóta ígérgeted, hogy lefestesz, de soha nincs hozzá hangulatod. Most lehetne? Hát... - vakarta körbe fejét a festő -, lehetne, de nem tudom, van-e festékem. Lemászott a sezlonról, kotorászni kezdett az asztalon, azután a színészre szólt:- Oda ülj. Oldalt fordulj, a fény miatt. 2. Az asszony visszatért a pálinkával és a poharakkal, de a festő azt mondta: most nem kell. Komoran, elmélyülten gyűjtögette a tubusokat, ecseteket, majd a szoba sarkában halmozódó rendetlenségből kiemelt egy félig megfestett vásznat, és az állványra erősítette.- Arra festesz? - kérdezte a színész.- Nincs üres vásznam.- És nem látszik majd át a régi festés?- Nem.- Úgy festesz le, hogy rám lehet majd ismerni?- Olyannak festelek, amilyennek látlak.- És milyennek látsz?- Azt én csak az ecsettel tudom elmondani.- Levegyem a nyakkendőmet?- Ahogy akarod. A színészt aggasztani kezdte a készülő festmény. Színpadon rendszerint pozitív hőst alakított, s annak érezte magát a való életben is. Ha a portré ezt nem hangsúlyozza, akkor kár a festékért. 3. Zaj hallatszott a konyha felől; a festő felesége nyilván visszaérkezett a krumplivásárlásból. Óvatosan be is nyitott, s a színész azonnal engedett harcos tekintetű pózából, mert nem akarta, hogy az asszony úgy lássa. Barátja azonban ráripakodott.- Ne fészkelődj! Felhevülten böködte a vásznat, majd ellanyhultan piszmogott rajta, időnként pedig úgy nézett a színészre, mint ragadozó az áldozatra. Effélét érzett a színész is. Mintha elevenen nyúznák.- Adj egy bagót - szólt feleségére a festő. Az asszony engedelmeskedett, s miközben átnyújtotta és meg is gyújtotta a cigarettát, a festményre pillantott, és az volt a színész érzése, mintha megdöbbenést látott volna az arcán. Földre dobta a festő az ecsetet, és kijelentette:- Kész. Kellene még egy kis párizsi kék, de nincsen.- Szerintem - szólt az asszony áhítattal - így is tökéletes. Most a színész mozgott úgy, akár egy ragadozó. Settenkedve lépkedett a képhez, és megnézte. Most látta először. Az ő arcára is olyan meghökkenés ült ki, amilyet az előbb a festő feleségén látott: valóban tökéletes volt a kép! Amikor először merült fel az ötlet, hogy barátja lefesti, jópofa, játékos ötletnek tetszett. „Akár a jelenlétem nélkül is lefesthetne” - gondolta akkor, mert barátja többnyire olyan ákombákomokat pingált, amikhez nem kellett modell. Ez a festmény azonban úgy hasonlított hozzá, mintha fénykép lenne. Úgy látszik: ezt is tudja a koma...- No? - fordult hozzá a festő.- Kittűnnő! - lelkesedett a színész, és előhúzva tárcáját, megkérdezte: - mennyivel tartozom?- Bolond vagy? - bámult rá a festő, azután feleségét utasította: - Piát! Úgy akasztotta fel otthon a színész a képet, hogy amikor felébred reggel, azonnal rávetülhessen szemsugara. „Jó kép” - mondogatta magának, majd mind inkább erősödött az érzése, hogy félelmetesen jó a kép! Ezzel együtt azonban felmerült benne, ha hosszasan szemlélte, hogy ez mégsem egészen ő. Olyan a kép, mintha legintimebb magánügyeit firtatná és tárná fel, s ezért illetlen, mi több: sértő! Valamennyi részlete hiteles, de az egész nem egy hőst, hanem egy beijedt, sunyi embert mutat. Három hét múltán elvitte a sarki képkeretezőhöz.- Jó kép - állapította meg a vörös fejű iparos. - Önt ábrázolja?- Ne-e-em - tiltakozott a színész. - Távoli rokonom... talán. Mikor jöhetek érte?- Tíz nap múlva tessék majd benézni. Átvételi elismervényt akart adni a keretező, de a színész elhárította.- Az Ön helyében - mondta a keretező - óvatosabb lennék. Nem vagyok nagy szakértő, de ez a kép igen értékes.- Tisztában vagyok vele - bólintott a színész könnyedén. - Tudja - hajolt közel bizalmaskodon keretezőhöz -, ez a kép olyan értékes, hogy egy egész emberi életet adtak már érte. - Kis tűnődés után, sejtelmes mosollyal hozzátette:- Nekem volt két életem, az egyiket ezért a képért adtam... Gyorsan kilépett az enyvszagú üzletből, nem hagyva időt a mesternek, hogy további magyarázat iránt érdeklődjön. Tudta a színész, hogy soha nem jön vissza a képért. Otthon a tükör elé állt, és ettől megnyugodott.
