Új Néplap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-11 / 110. szám

1994. május 11., szerda Körkép 5 A tévé képernyője előtt Az elmúlt napok kétségte­lenül legizgalmasabb televí­ziós programja s egyben az in­tézmény legfontosabb erő­próbája is a választás esemé­nyeinek közvetítése, átfogó kép nyújtása a történtekről és gyors tájékoztatás a szavazás eredményeiről. Létkérdések Nos, a Papp Endre vezé­relte stáb mondhatni nagyobb zökkenők nélkül, gördüléke­nyen végezte munkáját, a há­rom vidéki stúdió, a győri, a pécsi és a szegedi jól illeszke­dett a nagy egészbe, velük va­lóban országossá minősült az adott helyzetkép. Különösen imponáló volt, ahogyan a számítógépek működtek ezen a hajnalba nyúló estén, nem­csak számadatokkal szolgál­ván, frissen, de grafikonok segítségével vizuálisan is ér­zékeltetve a pártokra, illetve a képviselőjelöltekre befutott szavazatok mennyiségét. Az elhangzott riportok, vélemé­nyek pedig gondolatilag ol­dották a számok, adatok szá­raz szigorúságát. Százak vet­tek részt, televíziósok, ebben a hatalmas, szerteágazó tevé­kenységben, de mintha min­denkire - már akik láthatóak voltak - jólesően ragadt volna rá a műsorvezető joviális, de­rűs magabiztossága. Akik pedig mindezt nem tapasztalhatták, mert időköz­ben nyugovóra tértek, meg­ismerhették ismétlésben, merthogy a hétfő esti Létkér­dések is a sokórás televíziós közvetítés legérdekesebb pil­lanataiból csemegézett, ismét csak Papp Endre felvezetésé­ben. Ezúttal tehát visszapil­lantott a sok-sok vihart kavaró politikai vitaműsor; csende­sen, békésen szemezgetett a nagy esemény terméséből. Kényszerűségből történt-e, azaz nem állt vagy nem ült oda ezúttal senki a pult mögé, avagy valóban egyszerűen fá­radtság az oka, hogy ez a megoldás született, a műsor vezetője legalábbis ez utóbbi­val érvelt, mondván, kifárad­tak a politikusok, kifáradtak a nézők is, hogy effajta vita­estre lehetne becsalogatni őket. Isten tudja, persze azt sem lehet tudni, egyáltalán mi lesz a sorsa magának a Lét­kérdéseknek is, hisz eléggé meghatározott politikai céllal hozta létre hajdanán a televí­zió. A kérdés alighanem: nem forog-e az ő léte is kockán? Egyébként az utóbbi időben erősen kiütköztek már rajta a megfáradás jelei. Mesél Nikolett Viszont milyen friss, üde színfoltot jelentett a képer­nyőn vasárnap délelőtt egy barna hajú, derűs arcú és vi­dám tekintetű jászsági kis­lány, név szerint Lengyel Ni­kolett, aki mesét mondott „kortársainak”, a kicsinyek­nek. Mesét arról, milyen is lenne az az iskola, amely most még csak csupán képze­letében él. Mai mese volt ez tehát arról az iskoláról, mely egyszerre forrása örömnek és tudásnak, amelyben szabadon szárnyalhat a gyermeki lélek, s amelyben minden azt szol­gálja, hogy minél hatalma­sabb szárnyai nőjenek - meta­forikusán - a kisdiáknak. Ami örvendetes, ő csak egyik tagja a jászfényszarui Napsugár együttesnek, akár mások is jöhettek volna ide, a képer­nyőre, mert a szép szónak, a játéknak külön kis műhelye működik e jászsági települé­sen. Nikolett a maga álmairól mesélt, az én álmom, felbuz­dulva az övén, az az ország, amelynek minden falujában és városában olyan együtte­sek élnek, amelyekbe a költői szépség, az édes anyanyelv iránti buzgalom hozza össze a fiatalokat. Ó, természet!... Apropó, szépség. Hogy ke­ressük! Akár a természetben is! Érte idegen tájakra is el­vándorlunk, s ebbéli vágyaink külországokba is elröpítenek. Sokszor előbb ismerjük meg egy-egy idegen táj természeti csodáit, mint a miénkét, a ha­zánkét; előbb látjuk meg pél­dául Velence lagúnáit, mint mondjuk hazánk felvidéki tá­jait. Mindezt újfent egy ked­ves sorozat újabb darabja erő­sítette meg bennem, a Gyöke­rek vasárnap esti jelentkezése, amikor is palócföldi barango­lásra hívtak bennünket a film alkotói, az Ipoly mentére, lankás dombok, szelíd erdő­ségek világába, ahol nemcsak a természet formái, az élet formája is kedves és melen­gető az ember számára. Itt, a folyó menti kis falvakban a sorsfordító idők szele sem oly heves és süvítő, békésebben csordogálnak a napok, a küz­delmes hétköznapok is - a megújulás reményében és a hagyományok iránti tisztelet­ben. Érdekessége e filmnek, hogy riporterként a vidék jó ismerője és lelkes becsülője, a karcagi múzeumi direktor, Bellon Tibor vett részt benne, aki más esetekben is bizonyí­totta már, például a Tiszáról készült sorozatban, mennyire fogékony a természettel ösz­­szenőtt ember életrezdülése­ire, milyen finoman tapintatos titkainak fürkészésében. Itt említendő meg egy másik „honvallató” sorozat, a Kere­kek és lépések, amely sok-sok kilométer után, országos kör­útja után visszatért kiinduló­pontjához, ahonnan még 1979-ben indult Rockenbauer Pál vezetésével (időközben ő már meghalt) a Nagy-Millic csúcsára. Mellesleg operatőre az a Szabados Tamás, aki „Ez is Magyarország” címmel vé­gez kamerájával honi ismeret­­terjesztést, legutóbb Püspök­­szentlászlót fedezte fel tízper­ces riportjában, magának és nekünk. Szeretem ezeket a természetjáró riportfilmeket, jó „elmenekülni” nyugalmat sugárzó szépségeikbe pihené­sül, ebben az emberzajos vi­lágban, amely a képernyőre is elhat, sokszor a legdurvább formákban. Szeretetre mél­tóak azért is, mert úgy kelti bennünk, nézőkben a hazánk iránti vonzalmat s erősíti ma­gyarságtudatunkat, hogy nem csepeg belőlük a hazafiasság buzdító szólama: a szépség erejével fakasztanak nemes érzelmeket. Természetesen a valóságról nem feledkezhetünk meg, ha egy-egy kis időre szeretnénk is elmenekülni tőle, erre intett a debreceni stúdió riport­filmje, a Jajkiáltás a pusztá­ban, melyet a Magyarország ma sorozatban sugárzott a te­levízió kettes programjában hétfőn este. Nem oly rég ká­polna alapkövét helyezték el a Tiszafüredhez tartozó Kócs­­újfalun, az egykori barakkok helyén, ahová százakat telepí­tettek ki, szolgai munkára kényszeríteni őket, sorsukban megalázván, mélységesen. Az ötvenes évek igazságtalansá­gaira vetett fényt ez a kisfilm is, megszólaltatván olyano­kat, akik szenvedő alanyai voltak e fájdalmas kiszolgál­tatottságnak. Röviden Egy-egy évforduló, ha másra nem is, de arra jó, hogy szó essék a jubilánsról. Ha pedig ténylegesen filmalkotó az illető, akkor arra, hogy egy-egy alkotását újra láthas­suk. Ahogy most is történik, hál’ istennek, amikor is a száz éve született Jean Renoir film­jeiből álló sorozatot kezdett vetíteni a televízió, kezdve a világhírű A nagy ábránddal, mely a világ legjobb tíz filmje közé is bekerült a brüsszeli zsűrizésben, (alkotója az 1970-es évek közepén élet­művéért az Oscar-díjat is megkapta), s amely valóban remekmű, Jean Gabinnel a fő­szerepben. Csupán az nem érthető, miért a déli órákban kell sugározni e sorozat da­rabjait. Nem érdemelnének meg egy-egy előnyösebb su­gárzási időt a képernyőn? Szerintem hely még csak akadna rá! Valkó Mihály Négy év szünet után újra megjelent a Fotó Harminchat évi folyamatos megjelenés után, 1990-ben szűnt meg a Fotó című folyó­irat. Fotóművészek, a vizuá­lis kultúra szerelmesei azon­ban felébresztették tetszhalott állapotából. Színes, érdekes, olvasmá­nyos, szemnek is kellemes, tet­szetős tagolású, művészi fotók­kal, képekkel gazdagon illuszt­rált a 64 oldalas új lap. A szer­kesztőbizottság közismert szak­­tekintélyekből áll: Gera Mihály, dr. Hefelle József, Kincses Ká­roly, Kiss Kuntler Árpád (fő­szerkesztő), Tímár Péter. A Fo­tót havi rendszerességgel életre hívó alkotóközösség tagjai még többek között Szarka Klára, Győri Lajos, akik az elődök több évtizedes munkáját szeret­nék folytatni, olyan lapot te­remtve, amely „.. . naprakész információs forrásként szolgál a szakfényképésznek, eligazítja és játszva tanítja a műkedvelő fotográfust, és vidáman, szóra­koztatva gyönyörködteti a fény­képet szeretők népes táborát.” A puding próbáját alapul véve, lapozzunk bele a Fotóba. Sok-sok hír, információ, könyv­­ismertető mindjárt az elején. A Fotóműhelyben Patyi Árpád fo­tóművész műtermébe látogatha­tunk profi fotóstrükköket ellesni. A Fiatalok rovatban a lyukka­mera cipősdobozból való elké­szítésének fortélyát ismerhetjük meg, majd a fotó-világkiállítás, a World Press Photo 1993, össze­sen 93 országból beküldött leg­jobb képei közül láthatunk tízet. Interjú keretében vall az aktmo­­dellségről és ennek feladásáról Kocsis Magda sminkes. A to­vábbiakban Természetfotó ro­vat, Érdekvédelem, Fotótech­nika, az utolsó oldalakon pedig apróhirdetésekkel zárul a szó szerint is színes fotómagazin első, májusi száma. S. Cs. J. A francia sanzon határok nélkül A francia sanzon határok nélkül címmel - kiállítás, elő­adás, valamint három koncertet magában foglaló - egyhetes rendezvénysorozat kezdődik csütörtökön a budapesti Francia Intézetben. A Saint-Germain des Prés-nek, a híres párizsi mű­vésznegyednek jeles korszakát mutatja be az intézetben csütör­tökön nyíló kiállítás. A kedvelt „művésztanya” kávéházaiban, kabaréiban, kis színházaiban a II. világháború utáni években olyan fiatal művészek léptek pódiumra, mint például Marcel Marceau pantomimes, Joseph Kosma zeneszerző, Yves Mon­tand, Juliette Gréco, Phillippe Noiret színész. Az „irodalmi asztaltársaság” tagja volt Jean-Paul Sartre, Jacques Pré­­vert, Boris Vian is. Christian Marcadet, a Francia Nyelvű Sanzon központjának főtitkára tart előadást a francia dal évszázadairól, ugyancsak csütörtökön. Juliette, a francia sanzon új csillaga ad koncertet május 16-án, hétfőn. Hommage á, Edith Piaf címmel Vári Éva, Bardóczy Attila és Kulka János szólaltatja meg Piaf legszebb dalait - francia nyelven - szer­dán. Théophile Mimiit énekes csütörtöki fellépésével zárul a francia dal „ünnepe” a Fő utcai intézményben. (MTI) Az ország döntött. Változást akar. Megtörtént. Az MDF kormányt leváltottuk. • • Örüljünk, hogy a demokrácia működik hazánkban. Hogy a gyűlölködés nem nyert teret nálunk. Most vegyünk egy mély lélegzetet. És gondoljuk át nyugodtan, józanul, tisztán: hogyan tovább? Bízzunk magunkban és sikerülni fog (Politikai hirdetés)-V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents