Új Néplap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-02 / 78. szám
- Értsétek meg, fiúk, ma már a rendőrség sem boldogulhat szponzor nélkül... Védd magad! Fizetésnap volt, s mint minden más rendes ember, hazafelé tartottam. Természetesen - mint minden más „rendes ember” - a kocsmából. Miközben azon töprengtem, hogy léket kapott fizetésemet milyen hihető mesével számoljam le nejem trezorszorí- tású kezeihez, hirtelen valami csőszerű fémtárgy nyomódott hátulról a bordáim közé! Fényes nappal és oly időben, mikor egyre markánsabban tartunk Európába! Uramatyám!... Hát már eddig süllyedt a világ?!- Ne fordulj meg! - sziszegte hátam mögött egy erősen olasz- rizlinges akcentus.- Dezső! Hogy a hongkongi komputervírus lepje el a személyi számodat! Hát veled szemben tényleg nincs védelem?- No, ha már felismertél - vallotta be kilétét féleszű barátom -, üsse kő, én vagyok, és ha kíváncsi vagy rá, akkor én most éppen leteszteltelek. Mindenesetre - viselkedésedből ítélve nem ártana, ha igénybe vennél valamiféle védő-őrző szolgáltatást!- Milyen igazad van Dezső! Veled szemben tényleg védelemre szorulok. Csak azt mondd meg, hol van egy olyan eszelősen könnyelmű cég, aki veled szemben vállalna ilyen feladatot? Dezső - mint azt életrajzírói később hosszan ecsetelték - elnézett a hónom alatt és arcán a magasabbrendű elmék megbocsátó átszellemültségével válaszra sem méltatta sértő mo- dortalanságomat.- Szervezek én neked - mondotta - egy olyan testre szabott őrizetet, hogy még a Pierre Cardin is belesápad az irigységbe a fazonja miatt. Nekem ugyanis a két legelesettebb népréteg védelme a szívügyem! És mivel hűséges vagyok hozzájuk, a szervezeteimet is az ember leghűségesebb társairól neveztem el, a kutyákról!- Hallgatlak - feleltem, s titokban bekaptam egy marék nyugtatót.- Na figyelj! Az egyik ilyen védelemre szoruló népréteg az, amit úgy neveznek, hogy „éjszakai pillangók”. Más néven a rosszlányok. Habár nagyapám mindig azt mondta, hogy „Jegyezd meg jól kisunokám, nincs jobb a rosszlányoknál!” Mivel sok veszély leselkedik rájuk, az ő védelmükre hoztam létre a legedzettebb amazonokból álló PINCSI KOMMANDÓ-t.- Oké Dezső, és melyik az a másik népréteg?- A piások! Azok az önkéntes adózók, akiket különféle hivatalos szervek molesztálnak, holott ezek a folyvást száraz gégék hozzák a legnagyobb pénzt az államnak a konyhára.- Nekem mondod?! - jajdul- tam fel, s mint derült égből egy kékszalagos „frász”, úgy nyilait belém a kocsmaszámla ösz- szege.- Na! Szóval, hogy a bárból, lokálból, kocsmákból hazafelé araszoló férfitársak ne eshessenek áldozatul markecolóknak, tisztességtelen ajánlócédula-guberátoroknak, és épségben hazajussanak anyuci öle- lőre tárt nyújtófájához - (és itt ez az emberiség szégyene kárörvendő röhögésbe torkollott) - erre vigyázna a BERNÁTHEGYI AKCIÓ TEAM. Kizárólag volt nehézsúlyú bunyósok, nyakukban egy kis hordó konyakkal, mint megkülönböztető segélykérő jelzéssel.- Jól van Dezső, te kitaláltad őket, én végighallgattalak téged és akkor most mi van...?- Várok! - suttogta, miközben hagyományosan felhős tekintetét rám vetette.- Mire vársz? Csak nem megint valami kutyával kapcsolatos dolog jár az eszedben? Mert ajánlani éppen tudnék neked...- Nem arra várok amit te ajánlanál - mért végig megve- tőn - hanem egy díjra!... A Közbiztonsági Uszkár-díjra! Bognár Gyula Hírlapírás nyomás alatt A kocsmában ötvenen voltunk. A kocsmáros, én, a kis- fröccsöm és negyvenhét csikk. Jól esik szürcsölni a savanyú lét, mert nehéz volt a vacsora. Bableves, csülökkel. Nem tart sokáig az idill, mert kicsapódik a mellékhelyiség ajtaja, s kibotorkál rajta Delirium és hű társa, Katzen Jammer. Delirium barátságosan üdvözöl és hátbacsap. Miután leporolt, szelíden üvölt a fülembe.- Na, mi van szerkesztőkém? - búgja.- „Ugyan mi lenne? Néhány fél vegyes” - tántorodom hátra.- Ilyen szart, még olvasni sem szabad, nem, hogy írni - céloz az előttem lévő újságra. Próbálom felvilágosítani, hogy ez a lap nem az a lap, de ő rezignáltan fizet még egy fröcs- csöt, és sajnos magának is egy fél vegyest. Gyomrom és kedélyállapotom lassan hullámozni kezd. - Tu-N dód, mókustojás, én még bíztam benned, de tik is csak hazudoz- tok össze-vissza - ahelyett, hogy rendbe tennétek az országot - fordul kettőt véreres szeme és közben levegőért kapkod. Ne bántsd a részeg embert, meg amúgy is mennék..., de közben Delirium több társa megérkezett és tetszik nekik a pasas emberkedése. ;,Ebből ítélőszék lesz” - fut át az agyamon. Ennyire nem rúghattam be két tányér bablevestől!- Na, oszt mennyit vágsz zsebre ebbül az újságbul? - üvölt, és közben eljárja a „földvári kopogóst”, amit sok vegyes után szoktak. Látom, hogy a hangulat ellenem van. Szégyenlősen bevallom, hogy én, csak úgy..., meg szeretem is csinálni..., meg fontosnak tartom..., és hát nem is olyan sok...- Na nem kell a rizsa - böffent egyet, s elsimítja gondolatait a homloka elől. Hál’ istennek előkerül egy pakli kártya, most kell elslisz- szolni, amíg verik a blattot. Olajra lépek, irány haza. Egyszer irgalmatlan csörömpölésre leszek figyelmes. „Ezek utánam jöttek” — villan át rajtam. Nézek jobbra, nézek balra, senki. Nehezen megtalálom az órát. Elnyomom. Hat óra. Milyen marhaságot álmodtam! Méghogy engem valaki is... A reggeli hűs szellő arcomba csap, amint kerekezek az úton. Szemben velem ismerős jön, és integet. Én is. Delirium kacsázik az úton. Én jól vagyok, ő nem! Eddig köszönőviszonyban sem voltunk, most meg integet. Én a bablevesnél maradok. G. A. Biztonsági öv &
