Új Néplap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-23 / 95. szám
12 Irodalom művészet 1994. április 23., szombat N em a sudár jukkapálma, más néven pálmaíiliom miatt tetszett meg nekem Marcella a szemközti házból. Ősz volt, mardosó november, mikor jóképű, magas férjével utcánkba költöztek, egy második emeleti, erké- lyes lakásba. Az első, amit a bogárszemű fiatalasszony még aznap este bemutatott nekünk, egy tűzpiros csip- kekombiné volt. A vállas férj ugyan nemsokára fölfedezte, hogy redőny is van az ablakukon, és le-lehúzogatta azt. Észbontóan göndör ne- jecskéje hál’isten gurtnifó- biában szenvedett. A sötétszürke délutánokon inkább rozsdaszín fedőfüggönyüket rántotta össze villanyföl- gyújtáskor, ha épp nem felejtette el. Talán bízott ab-» ban, hogy megvédi a rálátástól az a zöld dzsungel, amit erkélybejáratuk elé telepített. A sarki mini-ABC-ben hamar megismerkedtem vele. (Zöld szemű feleségem idevonatkozó, megfontolt kommentárja: mert ki a franc az, akivel te nem?) Marcellától megtudtam, legjobban a virágokat szereti.' Már sokat gondolkodott azon, miként juthatna be időszaki felügyelőnőnek valami melegházba. (Különben pedig pedikűrös volt.) Az üvegtetők alatt azonnal bikinire vetkezne, s három-négy órán keresztül úgy, de úúúgy ééélvezné a finom párás meleget. Saját virágai közül a jukkáját imádta módfölött. A jukkica olyan, mint egy cse- cemő, ha természete szerint gondozzák, csak akkor lesz belőle jól fejlett fiúgyerek - vélekedett.- Az enyimnek a törzse például ideális - jelentette ki eltökélten.- Miért? - kérdeztem bambán a hetykén ferde szájú cukorfalatot. - Ha csak úgy leveledzik, a szárának nem mindegy?- Lehet, hogy mindegy - nézett rám avval az éjbogár feketeszeműségével. - De ami az enyim, az mindenesetre nem túl hosszú. Viszont vastag. És izmos. Nem is tudom megmarkolni egy kézzel. Pedig olyan a tapintása, minthaa élne, nem?- Szszsz, az jó vastag lehet - vágtam rá elismeréssel, hogy az ígéretes téma mellett ragadjunk. Ő, letéve kosárkáját, komolyan rábólintott.- Persze, ha két marokra fogom, így ni, akkor már kicsit laza a tenyerem körülötte. Majd meglátja, ha tavasz lesz. Kiteszem az erkélyre levegőzni. A tavaszi napot irtóra szereti szegénykém. Képzelje, fiatal korában majdnem meghalt. Ez a hülye Öcsi, amikor hazahozta, kiszórta alóla a drén- réteget. Öcsiről kiderült, hogy a svédszőke férjjel azonos, Marcelláról meg az, hogy ő általában minden növénynél drénpárti; én nem?- Dehogysenem - biztosítottam Ezeregyéjből szalaj- tott vizavimat -, nekem azonban csak télizöldjeim vannak, az nem baj? Marcella könnyelműen és bájosan vállat volt. Haladni elég lassan haladunk előre, s valóban el kell jönnie a kora tavasznak, hogy még kitétele előtt személyesen is megtekinthessem a kima- radhatatlan jukkapálmát. Elképedtem a vastagságától, zuhatagos levélözönétől, a törzs bőrének borzongató elevenségétől, enyhén nedves érintésétől. Csak az zavart kissé, hogy Marcella néha engem is jukkicájának nevezett, és ez a fojtott hangú szólítgatás énreám valahogy lelombozó hatást tett. A vidor növény gyarapodása láttán olykor az a kényszerképzetem támadt, hogy ha továbbra is Marcella kedvében akarok járni, nekem sem volna szabad mögötte lemaradnom. Ráadásul - noha a házaink közt magasodó juharfa tavasztól őszig abszolúte gátolja a belátást (na kinek? hát mondjuk a zöld szemű, rengeteget tapasztalt asszonyoknak) -, örökkön ellenőrizgettem, hogy a határozottan exhibicionista Marcella nem hagy-e a sötétítőfüggönyön réseket. Férjuramról mellesleg annyit, hogy nem svédnek, de tavasztól őszig üzleti utakon bolyongó ukránnak bizonyult. Már megjelentek a juharfán az első sárga levelek, amikor Maracella tudtomra adta, hogy kicseréli a sötétítőfüggönyt divatos, ezüstszínű olasz drapériára. Képzeljem el, hogyan fog festeni előtte a jukka meg a többiek. Megvan az az előnye is, hogy tologatni sem kell. Az olaszok valamivel úgy megkezelték, hogy kívülről abszolúte nem átlátszó. Belülre ellenben csak úgy sugározza majd megduplázott fényességet. Mármint a jukkára és a többiekre egyaránt.- Vagy nem - kockáztattam meg a föltevést, mire az asszonyka gyanút fogott, hogy nekem a pálmaliliom sorsa mintegy közömbös, és ezt azért nem érdemelte tőlem. Miután kibékítettem, megkért, hogy a következő nap várható drapéria fölerősítésénél legyek jelen, mert az olasz cég kiküldöttje hirtelen pár nélkül maradt, és a fölszereléshez mégis férfiemberek kellenek. A kreolbőrű, ideges legény másnap meg is érkezett.- Izé, ne húzzuk arrébb a növényeket? - kérdeztem Marcellát, miközben az olasz gyermek egyfolytában karattyolva az asszony kivágását stírölte ingatag létrájáról, ahelyett, hogy a függöny tűzködését művelte volna sebesen. Egy idő után abba is hagyta fenti gebeszkedést, és kijelentette:- Én kerem lemegy. Fel- dre lemegy, nem jo fent. Kerem segítséget. Gedet neked. Jó, leemeltük a hatalmas karnist. Fordultában a mozgékony kis pasi olajos hallal vegyes vöröborszagot árasztott a képembe. Mikor végre a felden térdelve elkészült a valóban bonyolult redőzésekkel, ismét megnyilvánult nyelvünkön.- En, kerem, femegy. Létra femegy ra. Létrera. Keremek tegedeket seget, seget. Fogtam hát a karnist, támogattam a digócskát, tartottam a létrát stb. Marcella a maga részéről mindkét pámás kezét feltartva irányított minket, és vigyázatra intett. Nem kellett volna ezt tennie velünk. Alighogy kőkemény mellei megrezzentek a kézemeléstől, a drapé- riás ifjú odapislantott, s egyensúlyát veszítve karnisostul egyenesen a jukkicára omlott. Mutatványának hatása leírhatatlan lett. Marcella pontosan úgy őrjöngött mindkettőnkkel, ahogyan azt más előjelekből ítélve elképzeltem: milyen volna, ha amúgy istenigazában bepipulna szerelmetes gyön- gédkedés helyett. A drapériást megtépte (a függönyt azért nem), a jukkamaradványokat bömbölve hozzám csapdosta. Egyszersmind kábé hetvennyolcszor nevezett te rohadék, gané jukkicájának engem. Együtt menekültünk a pórul járt bambinóval. Marcella másnap a kisboltban jeges közönynyel nézett el a fejem fölött. Jócskán lehullottak kicsiny utcácskánkban a dércsípte novemberi levelek, mikor megint köszönő viszonyba kerülhettünk. Csak az a baj, hogy előtte többször rajtakaptam, amint az én zöld szemű, szigorú feleségemmel beszélget. Aztán elérkezett az a borús, hűvös nap is, mikor a mi nappali szobánkban megjelent egy körülbelül ötven centi magas, egyelőre elhanyagolható vastagságú jukkacsemete. O daát pedig a hazai hómezőkről megtért az ukrán srác, bár a drapérián nem lehet átlátni, újfönt buzgón huzigálja a redőnyeiket. Iszlai Zoltán: Jukkica Polner Zoltán: Birkenau Nem Auschwitz! Nem az iszonyat ácsolt karámja! Birkenau! A kifosztott Tér! Az égnek támasztott kémény-erdő. A szögesdróttal bekötött szemű reménytelenség. Ez a tégla krematórium falából való: füst és korom. Lélegzik. Folynak a könnyei. Ráteszem a Napot, hogy megértsem a füveket. Megőszül. Üvölt. Szájából bugyborékol a fájdalom. Bunozokepzo M int az őrült, ki letépte múltbéli rendfokozatait, oly elánnal rohanok független magyar sajtóterméket vásárolni. (Független, mert sajtóvétségekért nem akasztanak, az amúgy is alkotmányellenes, hadd éljenek tovább a többszörös visszaeső hazudozók...) Hirdetési rovat. „A B. B. K. (Budapesti Bankrablók Köre) tanfolyamot indít ez év márciusában, rabló, útonálló, betörő és zsebtolvaj tagozaton. A képzés heti három alkalommal történik, neves alvilági szakemberek részvételével. Tandíj előlegezve, az első sikeres akció után fizetendő.” - Különös. De olvasom tovább: „Célunk, hogy megfelelő utánpótlásról gondoskodva fölszámoljuk a már-már tűrhetetlen méreteket öltött közbiztonságot! A tanfolyam idején rendszeres testedzés biztosított, volt NDK-s diszkoszvetőnők üldözik majd szerelmi vágyaikkal hallgatóinkat. A gyakorlati foglalkozásokon mindenféle ügyességet és kitartást igénylő feladatok lesznek: például ki tud három perc alatt kirabolni egy nénikét: speckollégiumi oktatást is szándékozunk indítani, alapfok: májkonzervlopás, középfok: Zsiguli eltulajdonítása, felsőfok: Ro- bespier megvesztegetése ukrán kuponokkal! Sikeres vizsga esetén a résztvevő olyan bizonyítványt kap, ami minden hazai büntetés-végrehajtási intézetbe állandó belépőül szolgál. - Tavalyi évben 25-en végeztek jeles eredménnyel, sőt egyikük summa summárum, amiért megkapta a Közbizonytalansági Érdemjel aranyozott bronzfokozatát, mit ünnepélyes rácsok között a kiskunfélfegyházi bötön alagsorában dr. Mata Háry Dezső nyugalmaztt gazdasági bűncselekvő adott... volna át, de kiderült, a kitüntetést ellopták! Várjuk jelentkezésüket!” - eddig a hirdetés. Zseniális ötlet! Jobb azonnal elkezdeni a fölkészülést. Elfordulok, és belenyúlok a saját zsebembe. Semmi. Úgy látszik, a villamoson valaki már megelőzött! Könyörgés Kongó koponya és kocsonyás félelem. Ó Emberek! Társaim! Barátaim! Ne lássatok így! hogy íme ez vagy Te! Ne lássatok így; mikor vergődöm, birkózom a léttel! Ne lássatok így! Ne lássatok így; mikor riadt lelkem a sárba vágódik! Ne lássatok így! Ne lássatok így; mikor szemem vak ablak, dühöm csak nyávogás, örömöm szeszgőz, szerelmem rutin és csak makacsságból élek! Ó Barátaim ne lássatok így! Ó Emberek, kik Társaim vagytok forduljatok el, mikor megfeszülök, mint a Názáreti ne lássátok, mikor a kínnak végső véget vetek. Ámen. Hahó ...! Hahó! Élek még, öröm(?) minden nap! Hát ide egy pohárral! Hahó! Még süt a nap, még nem jön a pap! Ide egy pohárral! Hahó! Holnap is egy nap! Holnapra is eggyel! (Hátha jő pap?!) Mit?! Hogy sok lesz már? Hát az élet? Az tán kevés?! Ide egy pphárral! Hahó az Élet víg(?)! Pajtás! Igyunk már! Hahó! Hol az a pohár?! Szűcs Levente versei Dúsa Lajos: Fordított Genezis Hogy velem mi lesz? - egyre megy, látom sokszor: minden hiába. De van nálam is gyöngébb árva, ki elémbe rendeltetett. Csak hite van, csak szeme van, kétségbeesve fog kezet. Mért én vagyok az istene, mért épp én, a boldogtalan? Játszom az igazt és a bölcset, a kősziklát, kiben hihet, és nagyon szégyellném magam, ha elárulnám, kit ő követ; ki tán nincs is, de ő úgy néz rám, olyan nagyon - hogy szinte van. Rótt József: Időrés Reggeliszünetben néhány percre megpihennek a gépek; csitul a csihogó zakatolás, és az emberek fölocsúdnak a müszakta- posó, olajos révületből. Kiegyenesednek, furkál- ják csengő fülüket, sorban állnak a szódásballonnál, tréfálkoznak és sóhajtoznak, előkutatják uzsonnájukat a satupad mélyéről, leülnek harapni, és egy- szere hallhatóvá válik a csend. Fickó kidugja boglyas, borszívófejét a csarnoksarki rongyosládából; gyanakodva fülel, aztán másnapos bambasággal figyelni kezdi a vörhenyes szakállú Zsigát, aki pár méterre tőle csapágygolyót nyom a sűrített levegős tömlőbe. Sügér megrántja a félfordulatú csapot, és a két merénylő vigyorogva néz az esztergagépek fölött elsüvítő golyó után. A műhely túlsó végén ijesztő csattanás ugrasztja fel a marósokat. Szendvicsen kérődzve a bejárati ajtóhoz tódulnak, és elképedve tapogatják a behorpadt vaslemezt.- Valaki jött? - néz fel Potyka bácsi, a veterán, nagyothalló köszörűs.- Nem jött, hanem röpült! - magyarázza Béla úr,- Ki röpül?- Maga fog, öreg, ha sokat értetlenkedik! Zsigáék röhögve buknak a gépük mögé. Hanem Szvetka, a műhelyfőnök kijön az irodából a patáliára, s mellette koslat a gyorstalpaló tanfolyamok tucatját végző Köpenyes.- Trükkös! - biccent Szvatka elismerően a foltra. Ám Köpenyes fölveszi a golyót, és mint egy sokat megélt gömbjós, belenéz a torzító acélfénybe: ábrázata két dühös pofazacskóvá szakad, foga vérszomjasán fehérük, álla és homloka kicsúcsosodik. Kisvártatva fölnéz, körbecirkant, és hegye tekintetére döfi áldozatait:- Menjünk hátra! Bősz elszántsággal lépked a gépek utcájában, a marósok leejtett kézzel s ernyedt rágóizmokkal követik.- Maguk voltak?! - dörren Zsigáékra. A merénylők összenéznek, és már-már megszólalnak, de nyikorogva nyílik a rongyosláda, és mindenki odanéz: Fickó tolat kifelé páni gyorsasággal. Sügér, csak hogy a püf- feszkedő Köpenyest bosz- szantsa. Fickó domborodó ülepére bök:- ő fingta, kisfőnök! Zsiga a hirtelen megkönnyebbüléstől, recsegő szájszéllel engedi szabadjára a tüdejébe szorult levegőt, mire a marósok durván felröhögnek.- Tökéletlenek! - mérgelődik Köpenyes a sapkáját markolászva. Szvetka legyint, s hogy mentse a menthetőt, az órájára néz:- Mindenki munkára! Még ki sem ér a behorpasztott ajtón a sarkában lihegő Köpenyessel, vége a vigalomnak; az emberek szétszélednek, lenyelik a maradék falatokat, és munkához látnak. A gépek felbúgnak, az acélkések beleszisz- szennek vasba, frö- csög a hűtőolaj, kunkorodnak a forgácsszalagok, és Zsigáék már előrehajolva figyelik a tokmánypofák karmaiban forgó munkadarabokat.
