Új Néplap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-16 / 89. szám
12 Irodalom művészet 1994. április 16., szombat A harmadrendű poros műút egyik hajlatánál nagy, sárga autóval találkozott a temetési menet. Daliás termetű s az adott környezethez képest hivalkodó öltözetű férfi ült az autóban; széles karimájú kalapját az arcába húzta. Úgy tűnt, mintha régóta várakozna a menetre. Amikor már el is haladt a menet az autó mellett, a férfi kilépett, és a lovakkal húzott gyászkocsit kísérők után igyekezett. A menet nemcsak szomorú, de nyomorúságos is volt. Többnyire kopott vének vonszolták magukat a bokáig érő porban, s a porral együtt szállt bánatos énekük a szürke magasság felé. A gyászkocsi mögött parasztszekér zörgött; néhány öreg rokon meg a nagyon öreg pap rá- zódott rajta. Annyira új volt a temető, hogy mindössze néhány friss halom domborult a csenevész akácok alatt. Gyorsan hervadó virágok és kókadt koszorúk díszítették a hangokat. Nagy volt a hőség: gyorsan szárított mindent; ropogott a leégett fű a népek léptei alatt. Amikor énekelni kezdett a gyászolók serege, meglepetést keltett, hogy velük énekelt az idegen, ámbár nem volt nála zsoltár. Amíg a koporsó tetején dübörgött, halmozódott a nyers föld, végigénekelték a „halál ellen nincs orvosság...” kezdetű ének minden strófáját, s az ismeretlen kívülről tudta - végig. Miután leszúrták fejfát és mozdulni kezdett a kicsiny gyülekezet, azzal okozta harmadik meglepő gesztusát az idegen, hogy a paphoz lépett:- Elnézést, atyám... Kérhetném, hogy maradjon velem néhány percre? Majd én hazaszállítom. Meghökkent és tűnődött kevéssé a pap, de azután intett a bámész népeknek, hogy induljanak, s ő maga ellépkedett arra, amerre karjába font kézzel az idegen irányította.- Egyetért velem abban, atyám, hogy jobb helyet is találhattak volna a másik világba költözők számára? Nem temetőnek való ez a hely. A pap arca erősen gyöngyözött a hőségtől meg a váratlan izgalomtól is. Zsebkendőt húzott elő, s miközben homlokát és tarkóját lapogatta, bizonytalanul mondta:- A temető attól válik temetővé, hogy temetnek bele... Majd kiformálódik az arculata. Kiformálják a halottak, és otthonukká teszik ezt a helyet.- Azt mondja, atyám, hogy a halottak majd otthonukká teszik ezt a helyet? Újra törülközött a pap, azután fáradt szemeivel a szintén fáradt arcú idegenre nézett.- Engedelmével... tisztelt uram, nem tudhatom eldönteni: mi célt szolgál a beszélgetésünk? Semmit nem tudok a kilétéről. Még arra is gondolhatok, hogy gúnyolódni óhajt velem.- Ez súlyos félreértés lenne, atyám. Valamennyi szavam, gondolatom, érzésem tiszta és tiszteletteljes. Csupán azzal bátorkodom terhelni, hogy hangosan gondolkozom az Ön társaságában a közeli jövőmről. - Törött, mindamellett furcsán megcsillandó szemeivel a hantok felé tekintett. - Mihamar idekerülök én is, és tudni szeretném, hogy mi lesz azután. A pap is megélénkült, kissé meg is ütközött, és önkéntelenül gyorsan kapta táskás kömyékű, vizenyős szemeit beszélgető társára.- Fél a haláltól? Az idegen lehunyta szemét, és rövidet sóhajtott.- Inkább az élettől - mondta, majd jogosnak érezve pap óhaját, hogy többet mondjon magáról - vagy talán önmaga miatt is szükségesnek tartva mondanivalóját -, folyamatos beszédbe kezdett. A pap növekvő ámulattal hallgatta, de nem szólt közbe. - Úgy mondják: a jólét megtart a tisztesség útján. A magam példája mutatja, hogy ez nem egészen így van. Jólétben éltem, és most is megvan mindenem, az életkedvet kivéve. Mindent megtettem, hogy jólétben éljek, és belefáradtam a jólétért való küzdelembe. Sehová sem vezetett, csak ide, vissza, ahonnan elindultam, negyven évvel ezelőtt. Meghalni jöttem oda, ahonnan világgá indultam. Minthogy elhallgatott, a pap közbekérdezett:- Rokona volt az elhalálo- zottnak? Az idegen egy fűszálat kezdett rágcsálni, és egész tartása, arckifejezése merő bizonytalanság volt:- Talán - vonta meg a vállát, majd elmosolyodott. - Amiképpen mindannyian rokonai vagyunk minden létezőnek. - Kissé megérintette a pap vállát. - Ezek az Ön szavai, atyám! Öntől tanultam a hittanórák során!- Tanítványom lett volna? - vonta fel mindkét szemöldökét a pap. Az idegen sejtelmes mosolya ott maradt a szája sarkán.- Nem voltam jó tanítványa. Sok volt a kétségem. Sokat vétkeztem is az Ön tanításai ellenében. Mindent megtettem, hogy gazdaggá legyek, és most jutottam el annak belátásáig, hogy minden hiábavaló volt.- Nem hinném - ingatta fejét a pap. - Puszta emberi okoskodással nem dönthetjük el, hogy mit ért az életünk.- Nem veszem a bátorságot, hogy a hitről vitázzak Önnel. Azért hívtam, hogy kérjek valamit.- Megteszem, ha tudom - nyögte a pap. Az idegen szélesen körbemutatott a gyér akácoson.- Temessen el itt... ha tiltják is bizonyos szabályok.- Kedves fiam - tette a magas férfi vállára kezét a pap nincsen szabály, amely tiltaná, hogy imádkozzak az elhunytak lelki üdvéért. - Most ő mosolygott a maga bátadt módján. - Máskülönben messze van még ma a sír szájától. Úgy látom, eléggé benne van a korban, de azért erős ember. Sokáig élteti még az Isten.- Nem bízom Istenre - szorította össze száját a magas férfi. - Saját döntésem szerint köszönök el az élettől. S ilyen esetekben tiltja a szabály, hogy pap temessen el. Ezért kérem... Az autóban van mindenem, amit az itt élőkre hagyok. Számomra már nem éri meg az élet, amibe a fenntartása kerül. Legyen mindenem azoké, akik nemcsak létezni akarnak, hanem hasznosak és jók akarnak lenni.- Nem az a jó ember, fiam, aki jót cselekszik, hanem aki nem tud rosszat cselekedni...- Bizonyára így van... Jöjjön atyám, hazaviszem, és kérem, hogy cselekedjen utolsó kívánságom szerint. Gyöngéden az autóhoz támogatta a papot, aki változatlanul rosszallóan ingatta fejét, és csak akkor hitt az idegen „saját” döntésében, amikor másnapon tudatták vele, hogy holtan találták az idegent a temető bejáratánál. Az orvos szerint gyorsan ölő méreg végzett vele. Valóban akadálya lett volna a papi szertartásnak, hogy önkezével vetett véget életének az idegen, az öreg pap azonban azt dörmögte: „Ezsau eladta első- szülöttségi jogát egy tál lencséért... Ámde gondoltuk-e már arra: hátha nagyon éhes volt? Ez talán bocsánatossá teszi bűnét... Bocsássunk meg hát ennek a testvérünknek is, és bízzuk az ítéletet a mindannyiunk fölött valóra..!” A koporsóra a nála talált igazolványok szerint írták fel nevét és korát. Senki helybeli nem tudott róla, hogy onnan indult volna, de a pap azt mondta a sírnál: oka lehetett rá, ha oda tért meg. S még azt is hozzátette: „Ember fia volt a megholt, aki bárhonnan indult is, élt, amíg élt, olykor talán boldog is volt, máskor szenvedett, mint minden más emberfia.” Csák Gyula: Végső menedék Törő István: Almaillatban A virágzó almafák melengették a szívét, ahogy járkált az almaillatú kertben. Az almafavirág más, mint a többi. A halvány rózsaszínű szirmok ahogy elhullanak, megvackosodnak a nyurga szárak, s elindul a parányi élet, hogy a nyárnak elmúlásán vérpirosra megérjenek. Äz almafák olyanok voltak neki, mint a hűséges asszonyok, akik ha megkapják amire vágynak, sokszorosan visszahálálják. Ugyanúgy kell babusgatni őket, gügyögni nekik, velük hálni az Orbán-napi fagyos éjszakákon, és legalább annyit költeni rájuk, mint az asszonyokra. Nézte a pirosló almát, ahogy a lovat nézte valamikor a gazdája, finom fejet, az izmos szügyöt, a nyak és sörény gyönyörű ívét a martól a háton át a tomporig, s végül a lábak. Valami kísérteties fény bujkált benne, s izgalom. Ha most, csak egyetlenegyszer adna valamit! A szomszédok, falubeliek jutottak eszébe, akik évekkel ezelőtt tövestül kirángatták a legjobb korukban levő termőfákat. Mindenki meggyel ültette be a kertjét, de ő maradt az almafáknál. Még nem dőlt el, kinek volt igaza, de már a meggy sem kell, sokan otthagyták a fán, többe kerül a szedése, mint amit adnak érte. A támasztókarók alig győzik tartani a fürtöket. Gyönyörű piros óriási gyöngysorok. Harminc fa. Mind harmincéves. Huszonöt évesen ültette őket. Talán még Noét is túlélik együtt, aki bárkára vitte őket, hogy almát is ehessenek az emberek. Ő ötvenöt. Egy éve folyamatosan lesheti minden mozdulatukat, velük élhet, csak nekik élhet. A gyárban kellene, de nem fizetik az útiköltséget, így az elvinné kereset felét. Maradtak az almafák, és megint a hűség. Mennyi mindenhez volt már hűséges?! Most a Wartburghoz lenne legszívesebben. Pár hónapja áll, nincs miből levizsgáztatnia. Talán az alma. De legyintett. Ha el is adja, tél lesz, mire pénzt lát belőle. Eddig csak költött rájuk. Lélekölő küzdelem ez. Még sohasem került ki nyertesen, úgy, hogy ő is azt érezte volna. Mert nem volt láda, szállítóeszköz. Egyedül a dolgos kéz, mely tudta, hogy az almát le kell szedni, nem maradhat fán, mert rendes útja volt a fodróc, papír és drót szorításában, ahogy zötykö- lődtek az orosz vagonokban. Apja jutott eszébe. Bárcsak felét tudná annak, amit az öreg az almafákról tudott. A bimbóli- kasztó bogártól a lisztharmaton, fuszikladiumon, atkákon, almamolyon, varasodáson, pajzstetűn át a vértetűig, amely piros apró szúrásaival végképp eloszlatja a reményeket, hogy export lehessen belőlük. És akkor még nem számolt a jégveréssel, savas esővel, a viharok kíméletlen söprö- getésével. De az alma túlélte ezeket; kitartó volt a permetezés, a küzdelem. Az aszály ugyan megtizedelte, de az almafa azon is kifogott, legyőzve mindent. De mit kezd velük? Az öreg biztosan tudná: „Meglásd, lesz idő, amikor érte jönnek, ide a fa alá, és csodálni fogják!” Biztosan így lesz, de ma még szállítani kell, „megszabadulni” tőle, mert nincs hűtőtároló elég, magas az energia ára, a szállítás. Az embert nem kímélő robot, amivel „eltakarítani” kell a háztól azt a gyümölcsöt, amelyet még szedni is úgy szabad csak, mint a tojást, mert nem bírja el a szorítást, az ember ujjlenyomatát azonnal megmutatja. Az almának mindegy, s a gazdájának is, hogy keletre adják-e el, ahol szükséges volna, vagy nyugatra. Most sincs biztos vevője. Csupán akkor káromkodik, ha elmegy a város piacára, s nem érti, hogy az ő almafogalmától távol álló gyömölcs hogyan kerül többszörösébe, mint amiért ő kénytelen odaadni. Ő már nem tudja úgy megrágni, megharapni, mint valamikor, de tudja, hogyan őrzi, alakítja, dolgozza fel a magába gyűjtött egész nyári fényt. Ilyenkor az is eszébe jut, hogy milyen gazdagok vagyunk, elherdálunk mindenünket nagy szegénységünkben. Sziráki Endre grafikái Hősi halottak emlékére Erdei-Szabó István: Állapottöredék ködök mögött a Nap pólyából kitakart gyermekek kapálózunk az idő tenyerén csontok és csöndek szegődik hozzánk a szegénység mint kinőtt kabát a fogason csak az utak magányossága csak a növekvő hallgatás a lehalkított remény csak a gondok száza kiabál rongyolódik arcunk félbemaradt történés a ránk romlott átok nincs már idő mi várna nincs már XX. század fegyverek kiáltó rémek kerítés mögül közelítenek a puskások berúgott a szeretet is kocsmákba hurcolja az álmot hiába kiabálok hajnal fojtja meg az éjszakát megroppant derekú ágak jönnek hozzám hajnalonta ébren találnak nem kell már a nyugalom a fájdalmat sírom vissza halántékomon kopogtatnak valami büdös fény verejtékem issza Kiss Benedek: Történet Megtörtént hát, amit nem gondoltam! (Mit nem gondolok, mindig megtörténik.) Áldozatom lettél. Áldozatod voltam. így kell zuhannunk most már az égig! Sistergő, kettős rakétaként zúdulunk sajgón a végtelenbe. Minden porcikánk sercegve ég. Szép a tűz, de füsttel szakad egybe: fél-álom, fél-való, de egy a medre. Persze, majd egyszer emlékezünk, s: Kivel is történt ez? - kérdezzük egyre. Élni fog pedig mind, mi messze tűnt, s nem ismerünk rá egyetlenegyre... Oláh István: Vándordélutánok A lélekvándorlással vagy mivel eléggé nem magyarázhatóan a költő belelapozhatott abba az 1948-as Összesbe, amely Cserépfalvi- éknál jelent meg. Mi több, jól ismerte a szárszói vonat gépészét, aki 1937 december harmadikén szolgálatban volt. Amikor valaki az ö két vagonja közé belépett. A gépész mindezt nem láthatta, mert éppen a fűtővel veszekedett, és különben sincs szem a tarkóján, és az akkori mozdonyok olyanok voltak, mint egy-egy bokszos- skatulya, nem olyan csupa üveg izé, mint ma. Amit a gépész százszázalékosan láthatott - az állomásfőnök irodájába becipelt és a térképpel sebten letakart testet. Az láthatta, és reszketni kezdett felindultságában. Pedig nem szemfedő ez az ország, sem lakodalmas terítő, mint mások mondják. Az országnak nincs metafórája, az országnak nincs szinonimája, az ország magát mindig önmagával magyarázza. Miközben a magas hajnali ég. Miközben seregek csillognak érceiben. A halott Hektórként a győző harci szekeréhez kötözött, s a kontinens frontjainak vonaltérképén összevissza vonszolt seregtestek, igen, azok csillognak az ércekben. Olykor megisznak egy kis- fröccsöt, dumálnak erről-arról. Hosszasan bámulnak a nők után. Űznél poloskát a lámpával s a kéjjel? Természetesen, sőt, hogyne, akár most is. Rajtam igazán nem múlik. Vele, azzal a bronzvörössel. A mozdonyvezető barátján olykor kitör a mélabú. - Igyál meg még egy kisfröccsöt, az tán felhozza a kedved! A mozdonyvezető barátja Kis János (ez a név is irodalmi, emlékezzünk csak a Sarudi-lány nyögvenyelős lakodalmára). Kis János belenézett a Cserépfalviba, ebbe az 1948-as évszámú Összesbe. 1958-ban. Ő sem emlékszik, hogy jutott hozzá. Lehet, hogy örökölte valamelyik nagybácsijától. Lehet, hogy a fölső lakó hagyta rá költözéskor. Lehet, hogy Erzsi hozta magával, és aztán nem vitte el, a rádiót bezzeg igen. Lehet, hogy az öreg Taubék adták neki, amikor kimentek Izraelbe. Lehet, hogy Kósék, akik kimentek az Államokba. Lehet, hogy Borosék, akik kimentek Ausztriába. Lehet, hogy Fejérék, akik kimentek Ausztráliába. Lehet, hogy Istókék, akik kimentek Angliába, lehet, hogy Pintyőék, akik kimentek, hova mentek ki? Hát lehet azt tudni, hogy hova mentek ki Pintyőék, lehet azt tudni a nagy össze (és nem vissza) -futkosásban? Most viszont azért mozgatta el otthonról a könyvet, mert az antikváriumban mégis jobban mutat, mint az összevissza hasadozott kony- hakredencen. Kis János két kortyintás között beleolvas az áruba: Csak egy pillanatra martak ki, csak, Zúgj, erdő elvtárs...- Mi mindent ki nem találnak ezek a költők - mondja barátjának, a mozdonyvezetőnek - te érted ezt? Mert én nem. Ez olyan, mintha valaki arabul beszélne. Á, ne folytassuk. Csukjuk be a könyvet, és bumm, oda be az antikváriumba. E gy biztos, volt, ki bár költő volt, arabusul is tudott. S hogy megérte vagy sem, hogy emez egzotikus nyelvet megtanulja, most ne firtassuk. A I
