Új Néplap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-16 / 89. szám

1994. április 16., szombat Jegyzet — riport 5 Szombati jegyzet fa Nőnek születni Ki vagyok készülve - mondja ismerősöm, és én fülelek, megrázom a fejem, mint aki nem jól hall. Én ezt nem bírom már - fűzi tovább. Sok­szor olyan ingerült vagyok és magam sem tu­dom, miért. Es úgy érzem, hogy ez nekem sok. De hát mi? Mi az, ami sok? Nem tudom. Ez. Minden, -hangzik a válasz, amely nem konkrét, mégis úgy érzem, hogy értem. Hogy értjük. Vajon a gyengébb nem képviselői közül há­nyán tartják ismerősnek, saját maguk által is át- éltnek, megéltnek ezeket a gondolatokat? Persze, a férfiak közül is bizonyára sokan magukra ismernek ebből az életérzésből. De az tény, hogy az egyre romló körülmények a szeb­bik nemet jobban sújtják. Fent említett ismerő­sömnek például nem kellett lakást vennie, mert amikor férjhez ment, mindez megvolt. A férje türelmes, nem iszik, nem hordja el a pénzt ott­honról, a szülők pénzzel is, munkával is besegí­tenek a két gyereket nevelő házaspárnak. Isme­rősöm mégis úgy érzi: sok. Nem bírja. „Kivan”. Fáj a szíve. Fáj a dereka. Fáj, fáj, fáj. Nincs még negyvenéves... Vezető pozícióban dolgozó hölggyel beszél­getünk. Hivatalos dolgokról. Ám a hivatalos mondanivaló mögül egyszer csak előtörnek a kétségek, a félelmek. A hölgy úgy érzi, sok a teher, ami rá jut. Helyt állni itt is, a hivatalban meg otthon is. Otthon - be kell vallani - egyre nehezebb. Mert az emelkedő árak ellenére kel­lene előteremteni legalább a tegnapi életszínvo­nalat. A tegnapi ételeket, a tegnapi ruhákat. Az ember egyre több mindent próbál magára vál­lalni, hogy azért se kelljen fizetni. Egyre több mindent próbál otthon, házilag megoldani. A Patyolat is drága, szerencsére van automata mo­sógép. De néha olyan fáradt vagyok - meséli a hölgy - hogy még az is nehezemre esik már, hogy kiszedjem a ruhát a gépből. Persze egy bejárónő - ha hetente csak egy al­kalommal jönne is, mennyit segíthetne! Meny­nyivel könnyebb volna! Csak egy héten egyszer takarítana ki valaki, vagy elvégezné a bevásár­lás nagyját. De megfizetni? A hölgy - vezető beosztása ellenére - nem keres annyit, hogy erre áldozni tudna. így rá marad a munka. Vagy talán ben­nem van a hiba? - tépelődik tovább. - Talán nem kellene, hogy idegesítsen, ha nincs felporszí­vózva? Jól van a la­kás úgy, ahogy van? Talán mi, nők, aka­runk, várunk túl so­kat magunktól? Igaz, ha el kellene hagynunk valamit, igencsak gondolkozóba esnénk, hogy mi legyen az. A család ugye, enni kér. Tiszta ruha is kell. A tiszta lakás is igénye az ember­nek. De el kellene jutni a kozmetikushoz és a fodrászhoz is, mindig és időben. Mert az ember bemegy a munkahelyre, és ki kell nézzen vala­hogy a sütés-főzés és a takarítás után is. Meddig lesz ez így? Mindig így lesz? - kér­dezik a nők. De azért bizakodnak. Hogy speciá­lis sorsukkal, helyzetükkel majd csak törődik valaki. „Nőpolitika!” Jaj de „csúnya” szó volt ez! Olyan erőltetettnek érezte az ember, központi­lag irányítottnak, hogy na akkor most „fémről” törődjünk a nőkkel. De ahogy annak befelleg­zett, a nők élete, körülményei le is kerültek a napirendről. Akinek pénze van, az könnyít a terhein, szép­ségkúrára megy, karbantartja magát. De a nagy többség nincs ilyen helyzetben. Az ország gaz­daságát szemlélve, kijelenthetjük: Egyhamar nem is lesz. Azért bátran ajánlom a pártok, politikusok fi­gyelmébe ezt a gondot is. Lehet a nők helyzeté­vel foglalkozni. Megoldásokat dolgozni ki szá­mukra. Lehetőségeket adni számukra. Mert ők a család lelki békéjének őrzői. Másrészt, ők adják a választópolgárok több mint 50 százalékát is. Fél Magyarországot. Tabáni disputa: befejeződött a sorozat A „polgár” bennünk van Végére ért a „Tabáni disputa” féléves múltra visszatekintő előadás- és vitasorozata, amelynek - csupán sorrendben- utolsó meghívott vendégei Csepeli György szociálpszicho­lógus és Csefkó Ferenc alkot­mányjogász voltak. Csepeli György elődásában a polgárt mint személyiséget vette górcső alá. Úgy vélte: „a polgár mint olyan”, azaz a pol­gárra válás lehetősége minden emberben benne van; nekünk kell önmgunkból „előbá­nyászni” a polgári lét, a polgári ethosz „gyöngyszemeit”. Amely azonban csak akkor le­hetséges, ha ehhez adottak a tár­sadalmi feltételek. A XIX. szá­zadi klasszikus orosz irodalom­ból ismeretes a „fölösleges em­ber” fogalma. Csepeli szerint az e fogalom által leírt jelenség nem csak orosz és nem is csak múlt szá­zadi. Jellemző ez a XX. század egész Kelet-Európájára is. A „fölösleges ember”: polgár egy olyan közegben, ahol egysze­rűen nem érdemes polgárnak lenni. Nem érdemes, mert hiá­nyoznak a polgári lét makro- szociális feltételei. Ezeket az ér­tékek és intézmények megszer­vezett rendje adja, amely a ma­gántulajdon biztonságát és sta­bil piaci viszonyokat feltételez, és a hasznosság, az értelmes lét szubjektív érzetével párosul. E feltételek a szervesen kialakult nyugati társadalmakban maguk­tól értetődően adottak, Ke- let-Közép-Európában azonban- legjobb esetben is - csak részben. A szabadság mindennek a po­litikai vetülete, és magában fog­lalja a hatalom relativizálódá- sát, illetve leválthatóságát is. Ahhoz, hogy a hatalom „diabo- likussá” ne váljék (lásd: Max Weber), meg kell osztani. A ha­talommegosztás fontos része a helyi hatalmi struktúrák - az önkormányzatok - kiépítése és a nyilvánosság. Csak e feltéte­lek között érezhetjük úgy, hogy „urai vagyunk a helyzetnek”, másszóval: egyenlőek vagyunk másokkal. Ez nem mechanikus egyenlőség, hanem a feltételek egyenlősége. Ez szüli a legmo­dernebb polgári értéket: a biz­tonságot, illetve a biztonság szubjektív érzetét, amelyben a szociális jogok is fontos szere­pet játszanak. A polgári lét mikroszövete az ún. „civil társadalom”, amely a polgárok aktív részvétele által működtetett közösségek társa­dalma. Ennek léte a társadalom legitimációjának egyik kulcs­kérdése. A Kádár-rendszerben például ez nem működött, s an­nak ellenére, hogy az életminő­ség a társadalom nagy tömegei számára gyorsan javult, a társa­dalom egészében mégsem volt legitim, mert a döntő többség nem érezte úgynevezett „igaz­ságos társadalomnak”. Csepeli György elmondta: sa­ját (Örkény Antallal közösen végzett) empirikus vizsgálatai is azt igazolják, hogy az Elbától keletre az emberek többségéből szinte hiányzik is a hit, hogy egyáltalán létezik igazságos tár­sadalom. Azaz az emberek az igazságtalanságot a „társadalom természetes állapotának” fogják fel. Ugyanakkor a civil társada­lom legitimációja abban nyilvá­nul meg, hogy az „igazságtalan­sági küszöb” folyamatos és igen alacsonyan van. Azaz éppen akkor mutatkozik meg, amikor ilyenfajta problémák keletkez­nek (akár a legkisebbek is), és feltámad a társadalom önszer­veződésében rejlő erő, először spontán tiltakozás, majd konst­ruktív reagálás formájában. A polgár autonóm személyi­ség. Ez a cselekvés autonómi­ája, nem valamiféle szemlélődő autonómia. Fő ismérve: „Képes vagyok az eszközök fölött is uralkodni, nem csak a célok fölött.” Az ebből következő ér­ték: a választani tudás, amely­nek fő momentuma az óvatos­ság. Az a kívánatos, ami ugyan­akkor valószínű is. Azaz a pol­gári mentalitás vízió- és illúzi­ómentes. A polgár tehát óvatos és józan. Hogyan jön létre a polgári személyiség, azaz miképp szo­cializálódik a polgár? Másképp szólva, mi van előbb: polgár vagy polgárosodott viszonyok? Magyarországon e kérdésre az egyik legsikeresebb választ a reformkor adta, amikor a nemes „rákényszerítette magát a pol­gári létre”, azáltal, hogy megte­remtette ehhez a feltételeket. Napjainkban mintha megint kedvező irányt vettek volna a változások. Persze nem mi, ha­nem utódaink lehetnek majd „valódi” polgárok, „valódi” polgári környezetben, hiszen a polgárosodás „többgenerációs játék”. „A polgárcsemeték pol­gári feltételek között polgári társadalmat - úgy, hogy közben boldogok is legyenek - csak sok-sok éves fejlődés eredmé­nyeként lehetnek majd képesek működtetni” - fejezte be elő­adását Csepeli György. Csefkó Ferenc előadásának aktualitását a küszöbön álló par­lamenti választások adták. Azt vizsgálta: vajon képes lesz-e a megkésett és felemás magyar polgárosodás eredményeként amolyan „félpolgárra” lett ma­gyar választópolgár reálisan vá­lasztani, másrészt pedig adott-e nálunk az ennek feltételéül szolgáló, megfelelő intézmény- rendszer. Csefkó szerint a második kérdésre könnyebb a válasz: 1994-re az alkotmányos demok­rácia intézményi keretei kiala­kultak. Adott az alkotmány által garantált jogállam, a parlamenti többpártrendszer, lényegében beindult a piacgazdaság. Külön­féle módosítások - az új alkot­mány megalkotásától a parla­menti rendszer kétkamarássá té­telén keresztül a piacgazdaság „szociálissá” tételéig (és még sok egyéb) - természetesen tör­ténhetnek a jövőben, ezeket nagyrészt tartalmazzák is a kü­lönféle politikai pártok válasz­tási programjai. A lényegen azonban aligha változtatnak majd. Nagy kérdés ugyanakkor: ta- nulnak-e a hatalomra kerülő po­litikai erők az elmúlt négy év „legfőbb politikai bűnéből”. Azaz abból, hogy gyakorlatilag kirekesztették a civil társadal­mat a politikai döntésekből. Át tud-e alakulni a kizárólagossá­gon alapuló hatalomgyakorlás konszenzuson alapuló hatalom- gyakorlássá? A döntéshozó fó­rumok szereplőinek bizalmat­lansága egymás iránt vajon át tud-e alakulni a működő de­mokráciák kölcsönös bizalmon alapuló rendszerévé? S a legna­gyobb kérdés: bíznak-e mind­ebben a választópolgárok? 1990-ben elsősorban „valami ellen” szavazott az ország. Ma még nyitott kérdés, hogy má­jusban mennyire lesz jellemző ez a választói attitűd (s ha netán jellemző lesz, kérdés, hogy ki, mi ellen). Ha az említett biza­lom megvan, valószínűsíthető, hogy - a korábbi „nagatív” vá­lasztói magatartás helyett - ezeken a választásokon már egy „pozitív attitűd” lesz a meghatá­rozó. Ez azt bizonyítaná, hogy a választópolgár immár polgár­ként viselkedik, szavaz. Sz. P. Az intenzív részleg ajtajához érünk a főnövérrel. Épp akkor érkezik egy anyuka. Koraszülött gyermeke iránt érdeklődik. „Nem tetszett megkapni a táviratot?” - kérdi a főnővér. Az asszony mindent meg­ért ebből a mondatból. „Meghalt?” - A falnak dől és sír. A főnővér ----------------------------átkarolja, nyugtatgatja.----------------------------­B eszélgetés egy csésze kávé mellett A gyermek intenzív részlegre kerülő kis betegek között soka koraszülött, akiknek életfunkciói gépek segítségével működnek. Akicsikazinkubátoralatttöltikeztanehéz időszakot. Képünköndr. Bilióné Jenei Anna éppen egy ilyen csecsemőt lát el. Hát igen, ezek azok a bizo­nyos pillanatok. Azok a nehéz pillanatok ... Dr.Billóné Jenei Anna, a megyei kórház gyer­mek intenzív részlegének főnő­vére azok közé tartozik, akik mindig kiállnak a szakmájukért és a kolleganőikért. Vallja, nagy teher van azoknak a vállán, akik ebben a szakmában dolgoznak. Ő 1978 óta főnővér az inten­zív részlegen. Öt év szakmai múlt volt a háta mögött, amikor megszerezte a felsőfokú szak­mai képesítést. A problémás gyerekekkel- Miért választ valaki ilyen nehéz feladatot magának?- Valahogy mindig is prob­lémás gyerekek közé kevered­tem. Annak idején, amikor még nem volt intenzív részleg, a sú­lyos beteg gyerekek is a gyer­mekosztályon feküdtek, elkülö­nített kórteremben. Szerettem ott dolgozni. A gyerekek intenzív ellátása lényegesen különbözik a felnőt­tekétől. Az a célunk, hogy a gyerek még akkor kerüljön ide, amikor veszélyben van, és nem akkor, amikor felborult és ösz- szeomlott már minden. Annál csodálatosabb nincs, amikor egy-két nap múlva látjuk, hogy jobban van a gyerek. Persze ez sok munkával jár. Előfordult velem is, hogy egyik nap reggel bejöttem dol­gozni, és másnap délben men­tem csak haza, mert ott ültem egy beteg gyerek mellett... Nem olyan régen történt, hogy herpeszvírus okozta agy- velőgyulladással került hozzánk egy gyerek. Ebben a betegség­ben a betegek 90 százaléka meghal. Ő pedig meggyógyult. Hinni kell abban, hogy az ápolás nagymértékben hozzájá­rul a gyógyuláshoz. Úgy kell ápolni a beteget, hogy minden esélyt megadjunk, hogy életben maradjon. Hogy ne legyen fel­fekvése, fertőzése. Mert nem elég az, hogy itt vannak a gé­pek, monitorok, lélegeztető gé­pek - ezek is nagyon fontosak - , de ehhez kell még valami plusz. Vannak, akik azt hiszik, hogy a gépek mellett csak „el­van” egy nővér. Ez kevés. Fürdetés altatásban- Gondolom, azok a legnehe­zebb percek, amikor hirtelen kell dönteni.- Ilyenkor nagyon kell össz­pontosítani. Csak egy példa: működik a lélegeztető gép, de közben folyamatosan kontrol­lálni kell a beteg állapotát. Az­tán „vannak helyzetek”. Mond­juk, csökken a szívműködés, és fel tudom mérni, hogy azonnal szólni kell az orvosnak, mert a következő percben megáll a szív. Vagy leszürkül a beteg, légzési problémája van, fel kell ismerni, hogy azonnal a szívó­hoz kell nyúlnom. Az égési sé­rülésekkel beszállított gyerek fürdetése is mindig nagy stressz. Őket ugyanis csak úgy tudjuk megfürdetni, ha előzőleg elaltatjuk. Minden újraélesztés nagyon nagy izgalom. Ketten csináljuk. Fontos, hogy jól tudjunk össze­dolgozni, hogy úgy hagyja el a beteg a kórházat, hogy ne káro­sodjék az egészsége ... Aki félt, az ment el- Sokan hagyják itt ezt a munkát?- Korábban volt ilyen ten­dencia. Akkor nem értettem, miért mentek el sokan. Ma már értem. Azok mentek el, akik fél­tek a feladattól.- Meg azt hiszem, ehhez csa­ládi háttér, megértő férj is szük­séges.- Csak az tudja vállalni, aki­nek a férje segít, vagy meg tud fizetni valakit, hogy vigyázzon a gyerekre. Amikor én terhes voltam, már tudtam, hogy ki fog vigyázni a születendő gyere­kemre.- De annyira nem fizetik meg az itt dolgozó ápolónőket sem, hogy fizessenek a gyerekük felügyeletéért, amíg ők dol­goznak.- Nem csak a fizetéssel van baj, az oktatási rendszerrel is. Érettségi után három éves kép­zést kapnak az ápolónők. De ez csak középszintű végzettséget biztosít. Ki fog ide jelentkezni? A közepes képességű tanulók. Azt mondják rájuk: „jó lesz az nővérnek”. Miért lesz „jó”? A betegágy mellé miért lesz jó? Mikor emberek élete függ attól, hogy hogyan eteti, teszi tisz­tába, fürdeti meg! Hogy nem viszi-e át a fertőzést a sebére? Rangot kellene adni az ápolás­nak. Nemrégen ápolástani anya­got kerestem. Ugyanis arra kér­tek fel, hogy az intenzív szak­ápolónők részére készülő jegyzetbe én írjam meg a sza­kápolásiam részt. És nem talál­tam olyat (magyart), amelyet nővér írt volna! Angol meg amerikai nővérek munkáiból dolgoztam. Az ápolónők helyett megírják az ápolási tapasztala­tokat az orvosok, és ezt min­denki hagyja. Az anyagi problémákra visz- szatérve: előfordulnak megélhe­tési gondok. És akkor még azt mondjuk a nővérnek, hogy ké­pezze magát. De ha gondjai vannak, akkor arra gondol foly­ton, hogy kijön-e a hónap vé­géig a pénzből. Nehéz rávenni, hogy olvasson vagy írja le, ösz­szegezze, amit csinál. / En büszke vagyok rájuk- Nekem úgy tűnik, hogy so­kan viszont nem adják fel. Ra­gaszkodnak a szakmájukhoz a nehézségek ellenére is.- Ezen a részlegen nagyon jó gárda dolgozik. Annak idején Pintér professzor úr égisze alatt jött létre ez a részleg. Ő hintette itt el azt a szellemet, amely ma is jellemző. Én büszke vagyok rá, hogy ilyen részleget, és ilyen gyermekosztályt sikerült itt ösz- szehozni. Nálunk mindent dokumen­tálnak (én sok helyen járok, és látom, hogy van, ahol erre nincs ideje a nővéreknek). A rangot a munkánkon keresztül kell meg­szerezni magunknak. De sok­szor nem megy, mert a nővér el­fárad. Csak annyit csinálj, hogy írd le, amit dolgozol! - kérem őket sokszor.Szerintem az or­vosok és a nővérek között mel­lérendelt viszonynak kellene lennie. Maguknak a nővéreknek kellene meghatározni, hogy mit is kell tudni egy ápolónőnek, de amíg ezt mások döntik el, addig nem lesz változás. A nővér is dolgozott érte- A gyermek intenzív részle­gen dolgozók munkája egy ki­csit háttérben van, legtöbbször a szülőkkel sem találkoznak ... A szülők vagy a betegek - ez ál­talános - sokszor csak az orvos munkáját látják.- Ez is hagyományos dolog. Valahogy nem tudatosul az em­berekben, hogy „ugyanazt a nő­vér is letette”, amit az orvos. Nálunk hálapénz sincs, hiszen nem is ismerjük a szülőket. De én például nem is olyan szel­lemben nőttem fel, hogy azért csináljak valamit, mert hála­pénzt adnak. Sokkal többet érünk azzal, ha a beteg vagy a hozzátartozója minél több he­lyen elmondja, hogy igenis szükség van az ápolónőkre. Mert az kevés, hogy csak mi mondjuk, hogy szüksége van ránk a betegnek. Itt nem lehet eltenni a munkát másnapra, mert vagy most csinálom meg, vagy soha. Én azt tartanám tisz­tességesnek, hogy megötszö­rözném azonnal a fizetéseket és azt mondanám, holnaptól bör­tönbe csukom azt, aki pénzt fo­gad el. Mert így kiszolgáltatott a beteg is, az egészségügyi dol­gozó is. Az egészségügyiek ti- zenezer forintokért dolgoznak, és még a lelkiismeretükre apel­lálnak. Mert azt, hogy én aláte­szem a beteg alá az ágytálat és nem alálököm, és lemosom, és tiszta lepedőt adok alá, azt nem lehet borravalóval elintézni, azt meg kell fizetni. Megfizetni az ápolást Arról álmodom, hogy olyan nővérek kerüljenek ki az isko­lákból, akik rendkívül okosak, és olyan hozzáértőek, akikkel be tudjuk bizonyítani, hogy igenis az ápolást megéri megfi­zetni. Ha ezt a saját tizenkét ágyas részlegünkön meg tudjuk valósítani, akkor én nagyon boldog leszek. PÉ. Fotó: KÉ.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents