Új Néplap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-15 / 88. szám

1994. április 15., péntek Sorstársak 5 — Mozgássérültek nemzetközi fotókiállítása nyílt a szolnoki galériában. Képeinken a kiállítás anyagából közlünk. Fönt Abaldacchino Arps (Málta) Oltalomba ajánlás című képe, alatta Janis Gleizo (Litvánia) Optimizmus című fo­tója. Lent pedig Gerardus Van Mól (Hollandia) Csúcsse­besség című fotója látható. „Ez az a bolond kislány... Kis gondok, de nyomasztóak Szolnokon tartotta országos tanácskozását a Hallássérültek Országos Szövetségének nagyothalló-szekciója. A tanácskozá­son felmerült problémák bár speciálisak, mégis hűen tükrözik a fogyatékos emberek küzdelmeit, problémáit. „Sorstárs” voltam A fogyatékkal, betegséggel élő, betegséggel küszködő embe­rek sorsát, bajaikon kívül számtalan apró-cseprő dolog nehezíti. Sokan panaszkodnak a bezártságra, arra, hogy a kapcsolataik beszűkültek. A fogyatékos gyermeket ne­velő szülőt sok-sok keserűség szomorítja. Nem elég az a baj, amely a természettől ered, nem elég elfogadni, elviselni gyer­meke másságát. Nem elég meg­tanulni ezzel a mássággal élni. Ha kimegy vele az utcára, foly­ton „figyelmeztetéseket” kap a környezetétől: az ő gyereke nem egészséges, mint a többiek. Ezek a „figyelmeztetések” sok­szor minden tapintatot nélkü­löznek. Sőt: egyenesen durvák. Egy iyen szülő keserves tapasz­talatairól adott számot a Segít­hetünk? oldalnak. „Megtorpantam. Rólunk be­szélnek. Hátrafordultam, tekin­tetem találkozott az övékével. Rajtam pillanatok alatt ellenté­tes érzelmek hulláma söpört vé­gig. Odamenjek, sértsem meg őket? Tegyek úgy, mintha nem hallottam volna? Győzött ben­nem a józan ész. Folytattuk utunkat. De most Hozzád szólok, is­meretlen huszonéves, és hátha mások is meghallanak. Én is voltam valamikor re­ményekkel teli fiatal, és ál­momban sem gondoltam volna, hogy születendő gyermekem nem lesz egészséges. Nem kívánom, hogy valaha is megtudd, milyen az, amikor szembe kell nézned a tragikus valósággal: a gyermeked szülési sérülés következtében értelmi­leg sérült. Amikor naponta küzdesz a megváltoztathatatlannal, hátha tudsz még valamit tenni érte. És újra és újra reménykedsz, és az­után keserűen csalódsz. Rá­jössz, hogy ez az állapot nem fog változni, és mégsem nyug­szol bele soha. Hosszú oldalakat tudnék Ne­ked erről a tizenhárom évről mesélni, amióta sérült gyerme­kemet nevelem. Talán akkor megértenél, máskor jobban meggondolnád a szavaidat, ha sérült emberrel és hozzátartozó­ival találkozol. Igen. Az én kislányom való­ban más, mint a többi. De ő is ember, és ezt a másságot meg kell próbálni elfogadni. Neki is joga van ahhoz, ami Téged is megillet: hogy például egy vá­sári bazársoron végigsétáljon az édesanyjával. Tudom, hogy nem egyedül te vagy az oka tudatlanságodnak. Társadalmunk is okolható azért, hogy nem ismeritek az érem másik oldalát. Hatalmas intéze­tekbe rakták és így „zárták el” az egészségesektől a sérült em­bereket. így nem csoda, ha meg­jelenésükkor még ma is feltű­nést keltenek. Az emberi tudat sajnos nagyon lassan változik. Fogadd el, hogy vannak ilyen emberek is, és ne bántsd őket - még szóval sem. Meglepődnél magad is, ha hosszabb ideig kö­zöttük lennél, és látnád, hogy alapjában véve alig különböz­nek egészséges társaiktól: ők is tudnak huncutul nevetni, és per­sze az érdekeikért ravasz mó­don harcolni. Legalább ennyit szerettem volna ott, akkor elmondani Ne­ked. Remélem, a kezedbe ke­rülnek ezek a sorok, és magadra ismersz. Talán újra átgondolod a történteket.” Egv értelmi fogyatékos gyermeket nevelő édesanya Több olyan gondról is szó esett, amely a mindennapi élet apró-cseprő ügyei közé tartozik, de ha megoldatlan, óriási prob­lémát okozhat. Volt olyan hozzászóló, aki azt kifogásolta, hogy amikor pl. a segédeszközökre megszavaz­zák a társadalombiztosítási tá­mogatást, vagy olyan jogsza­bályt alkotnak, amely a hallás- sérültekre vonatkozik, miért nem kérdezik meg előtte az érintettek véleményét? Hiszen ki tudná jobban, hogy a szüle­tendő jogszabály kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyá­solja majd az életüket, ha nem azok, akikre a jogszabály vo­natkozik? (Ezt egyébként, hogy a jogszabályok „nélkülünk, a fe­jünk fölött” alkotódnak, más, fogyatékosokat képviselő szer­vezetek is kifogásolják.) Ha például valaki éjszakára kiveszi a hallókészülékét, akkor gyakorlatilag „siket” lesz. Reg­gel viszont föl kellene kelnie, hogy munkába menjen. De nem hallja az ébresztőórát. Volt, aki elmesélte, hogy korán reggel a kisgyerekét ébreszti föl először az óra, a gyerek pedig fölkelti őt... Mindez áthidalható lenne, hi­szen van fénykijelzős ébresztő­Áll a néni a zebra szélén. Ki­csi, a háta kissé hajlott. Hogy hány éves, nagyon nehéz lenne megsaccolni is, csak a kendő alól kibújó ősz haja és hajlott háta enged következtetni az év­tizedekre. Bottal jár és nagyon nehezen. Vár a zebra szélén, tekinget jobbra, tekinget balra. Szeren­csére kicsi a kora délutáni for­galom. A néni dönt, és lelép a járdá­ról. Igaz, messziről közeledik egy kocsi... de mire az odaér... Ám odaér. Méghozzá hamar. Még a zebra felénél sem tart a néni, amikor odaér az autó. A vezető megáll, türelmesen vár. A néni ugyanis kínos nehéz­séggel kel át az úton. Bottal jár. Talán nem is lát már jól. Min­denesetre nagyon nehezen jár. Szinte csoszogva teszi meg a lépéseket. Kétszer-háromszor vagy négyszer annyi időbe telik neki, mire átkel a zebrán, mint egy egészséges embernek. Azt mondják, ez az, amiből manapság egyre kevesebb van. Hogy megértsük a másik ember problémáit, és lehetőségünk szerint segítsünk rajta. De ha nem is áll módunkban segíteni, akkor legalább felfog­juk, és elfogadjuk a gondjait, a nehézségeit. És ne ítélkezzünk fölötte, hiszen nem tudjuk, hogy hasonló helyzetben, bajban mi hogyan cselekednénk. Hogy miért jutott ez eszembe? Mert hallottam egy olyan esetről, amikor egy fogyatékos ember nem tudta megérteni, tolerálni a másik ember baját. Sajnos, nem új keletű prob­léma ez. A fogyatékosság olyan, hogy igazán az az ember érzi a súlyát, a nehézségét, aki­nek vele kell élni vagy az ő hozzátartozói. Más, kívülálló ezt nem ítélheti meg. Nem ítél­heti meg, hogy ő mennyire ké­pes, mennyit bír, tud-e dolgozni és mit, és mennyit, hány métert képes gyalogolni. . . Mégis, sokszor a fogyatékos­sággal élő emberek „megítélik” a másikat. Hallottam már olyat, amikor fogyatékosokat képvi­selő körben „védeni" kellett például az értelmi fogyatékoso­kat, hogy attól, hogy van két keze és lába, egy értelmi fogya­tékos még nem tud kilométere ­óra is, amelyet speciálisan ilyen problémákra találtak ki. Azon­ban elég drága. És a társada­lombiztosítás nem téríti meg az árát, ha a nagyothalló szeretne ilyet vásárolni. Pedig létszük­séglet. (Ugyanúgy, mint annak a nagyothallónak, akinek kisba­bája van, a babasírást jelző ké­szülék...) Volt, aki fölvetette, hogy na­gyon drágák a hallókészülékek. Még úgy is, hogy a társadalom- biztosítás megtérít az árából bi­zonyos százalékot. Egy hozzá­szóló elmondta, hogy 14 ezer forintot kellett fizetnie egy ké­szülékért. Tizenkétezer 100 fo­rintos nyugdíjból él, ami azt je­lenti, hogy minden hónapban ezer forintjába kerül a készülék. Az önkormányzathoz is fordult segélyért, de azt mondták, nem adhatnak, mert a nyugdíja meg­haladja a 9 ezer 1 forintot. így a barátaitól kért kölcsön — majd visszaadja... A hozzászólásra felállt az egyik hallókészüléket forgal­mazó cég képviselője, és vitába szállt. Szerinte a hallókészülék nem kerülhet többe 9 ezer fo­rintnál. (Mindegy, ez is sok). Többen állították azonban, hogy a 14 ezer forintos összeg nem is olyan fals... Persze, alig száz méterre van egy másik zebra, ahol lámpa irányítja a forgalmat. De a né­ninek ezt a száz métert is bor­zalmasan nehezére esne meg­tenni. Nem beszélve arról, hogy úgysem érne át a másik oldalra egy lámpaváltás ideje alatt... Most egy középkorú férfi lép hozzá, belekarol, és átvezeti az út másik olalára. így, a férfi se­gítségével sokkal könnyebben és határozottabban megy a do­log. Segíthetek? Talán ezt mondja a férfi. De ha nem is mondja - teszi. Bizony nagyon ritka manap­ság az ilyen látvány. Inkább arra látunk számtalan példát, hogy segítségadás nélkül mennek el az emberek egymás mellett, nem törődve a másik elesettsé- gével, bajával. De azért - mint a néni esete is bizonyítja - nem haltak még ki a „lovagok”, vannak még segí­tőkész emberek. Igaz, egyre kevesebben. két gyalogolni. Vagy hogy au- tista gyerekkel nem lehet bu­szon utazni. Mert nem tudni, hogy mitől rémül meg, milyen látvány hozza ki belőle azt a pil­lanatot, amitől kezdve a szülő nem bír vele ... Hogy kinek mi fáj, hol fáj és mennyire - ezt csak ő tudja megítélni. Hogy ezekkel a fáj­dalmakkal, betegségekkel ké- pes-e dolgozni, buszon utazni, feladatokat vállalni - azt is. Nem vehetjük át, nem érezhet­jük át a mások fájdalmát. így nem is ítélhetünk fölötte. Talán mi kevesebbet bírnánk az ő he­lyében. Talán többet, mint ő. De még ebben az esetben sem ítél­hetjük el, ha ő hamarabb fel­adja. Hiszen nem vagyunk egy­formák. Vannak olyan emberek, akik az akaraterejükkel szinte „csodákat” tudnak művelni. De olyanok is, akiknek kevesebb az akaraterejük. Nem lehet őket el­ítélni azért, mert kevesebbet bírnak. Számtalanszor találkoztam már ezzel a problémával. Ilyen­kor mindig az jutott eszembe: ha nem várhatjuk el, hogy a fo­gyatékos emberek nagyobb to­leranciával viseltessenek egy­más gondjai iránt, akkor hogyan várhatjuk el az egészségesek­től? Nos, sikerült „próbát ten­nem”, olyan helyzetbe kerül­nöm, amely nagyon is alkalmas volt arra, hogy átéljem ezeket a nehézségeket. Hozzátartozó be­tegsége miatt közel egy hónapig kényszerültem otthon mara­dásra. Az első napokban az ember még talán jobban is érzi magát a szokásosnál, hiszen nem kell reggel fölkelni, iskolába, mun­kába rohanni, nem csörög az óra, nem szorítanak a határidők. Van idő kényelmesen regge­lizni, ebédelni, megbeszélni a problémákat, megnézni a tévé­ben a kedvenc műsort. Elő lehet venni a régóta rakosgatott könyveket is, amelyeket „majd elolvasom!” felkiáltással tet­tünk félre újra és újra. De közben az ember érzi, hogy valahogy „nem normális” az egész helyzet. Először is: ál­landóan orvoshoz járni, diagnó­zisokra, gyógyszerekre várni. A gyógyulásra várni. Remény­kedni, és újra kétségbeesni, amikor a Várt javulás nem kö­vetkezett be a beteg állapotá­ban. A kétkedés aztán megeszi az ember napjait. A legsúlyosabb betegségekre gondol, no meg azok következményeire. És nem tud szabadulni a rémképek­től, mert azok csak akkor illan­nak el, ha a gyógyulásnak leg­alább a jelei mutatkoznak. És közben az ember „ül a telefo­non”. Mi mást tehetne? A ház­ból nem tud kimozdulni - ott kell lenni a beteggel. (A fogya­tékos ember pedig azért nem mozdul ki, mert képtelen rá se­gítség nélkül.) Én sem mehet­tem el segítség nélkül, vagyis valakinek vigyázni kellett addig a betegre, amíg távol voltam. Az ember nem akkor vesz ke­nyeret, tejet, narancsot, amikor akar, hanem amikor mások ideje megengedi. Aztán ha elmegy, siet is vissza, szóba sem mer állni az utcán az ismerőseivel, mert nem akarja annak az idejét rabolni, aki szívességből vállalta a beteg felügyeletét. És közben telefonok. Az or­A Bicebóca Alapítvány a nagy érdeklődésre való tekintet­tel idén is megrendezi (június 20-30. között) a hagyományos táborát Szolnokon, a Tiszali- getben, a turisztikai és szabad­időközpontban. A részvétel mozgássérült gyermekek számára ingyenes. Szülőknek és egészséges test­vérnek 6 ezer forint. A táborban A Mozgáskorlátozottak Or­szágos Szövetsége szeptember 5-9-ig rendezi meg a fogyaték­kal élő emberek második nem­zetközi kulturális fesztiválját. A kelet-magyarországi válo­gató és fesztivál június 11-én lesz Szolnokon. Várják a je­lentkezőket Bács-Kiskun, Bé­kés, Csongrád, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Jász-Nagykun-Szolnok me­gyékből. Jelentkezni a helyi egyesületeken és szervezeteken keresztül lehet a mozgássérül­tek megyei egyesületénél (5000 vosnak, orvosoknak. Tanácso­kért, eredményekért. A munka­helyre. Hogy az ember holnap dolgozni fog. Azután még aznap lemondja az egészet, mert kide­rül, hogy a beteg mégsem gyó­gyul. Telefon a barátoknak, is­merősöknek. Hogy nem tudok menni. És egyáltalán a hírek, hogy mi van velünk. Amit csak lehet, telefonon kell elintézni, hiszen az ember nem mehet személyesen. Az eredmény négy és fél ezer forintos telefonszámla a hónap végén. Egyformák a napok. A gyógy­szerelések, a teafőzések, a bevá­sárlások és ebédfőzések tagolják csak a hétköznapokat. A vasár­napokat is. Merthogy egybe­folynak és egyformák lesznek a napok. Nem jön senki, az ember sem megy sehová. Minden gon­dolat és szándék a betegség kö­rül forog. Nem tud már rendesen aludni sem. Inkább csörögne reggel az óra, kéne rohanni a munkába, mert ott az ember mással is foglalkozna, nem csak betegségekkel, fejfájással, hasfá­jással, lázzal. Ott legalább híre­ket kapna a világból. Mert hiába nézi a tévét, olvassa az újságot, valahogy nem bír odafigyelni rendesen. Nem érdekli már a kedvenc könyv sem, amelyet annyira szeretett volna elolvasni. Mert már a hatodik könyv olva­sásánál tart, és azért egy idő után azt is elunja az ember. És a legfőbb gond - a bezárt­ság. Hogy nem mehet ki, ami­kor akar, hogy másokra kell várni, ha be akar vásárolni, ki akarja váltani a receptet. Nekem ebből csak egy hóna­pig volt részem, de vannak em­berek, akik éveken keresztül élnek így, vagy egész életükben erre kényszerülnek. Ezért is van szükség szá­mukra munkahelyekre, érdek- védelmi egyesületekre, össze­jövetelekre, hogy értelmes el­foglaltságot találjanak, hogy társaságban tölthessék idejük egy részét. Hiszen „sorstársnak” lenni - fogyatékossággal élni - nagyon nehéz .. . várhatóan holland vendégek is lesznek. Változatos program ígérkezik: zenés műsor, tábor­tűz, vetélkedők. A táborban le­hetőség lesz ortopédcipő-mé- retvételre is. Az elhelyezés 2-3-4-Ó ágyas szobákban törté­nik. Jelentkezni május 15-ig le­het a Bicebóca Alapítványnál (Budapest 1062, San Marco u. 76.) Telefon: 188-23-87. Szolnok, Somogyi Béla u. 6.). Felvilágosítást ad Könyű Pé- temé ügyintéző. A következő kategóriákban lehet jelentkezni: irodalom (vers, novella), kép­zőművészetek (festészet, gra­fika, szobrászat, kisplasztika), kézművesség (népművészet, hímzés, szövés, fonás, bőr­díszmű, fafaragás, üvegműves- ség), előadóművészet (vers, próza, ének, zene, tánc, egyéb). Várják ezekből a megyékből a jelentkezők, a támogatók, a dí­jakat felajánlók jelentkezését május 15-ig. írta: Paulina Éva - Fotó: Korényi Éva Hírek Megkezdte működését az információs és tanácsadó iroda a mozgássérültek megyei egyesületénél. Régi álom va­lósult meg ezzel. Az iroda lét­rehozásával az volt a cél, hogy megkeressék azokat a munkál­tatókat, akik tudnak alkal­mazni megváltozott munka- képességű munkavállalókat. A megváltozott munkaképessé­gűek számára pedig így pró­bálnak munkalehetőséget fel­kutatni. Várják az érdekeltek jelentkezését Szolnokon, a Somogyi Béla u. 6. szám alatt szerdán és csütörtökön 8-16 óráig. Érdeklődni a 423-723-as szolnoki telefonon lehet. Az irodában tájékozta­tást adnak azokról a kedvez­ményekről is, amelyekkel a munkáltatók élhetnek. * * * Olcsó áron kaphatók kéz­műipari és asztalosipari ter­mékek a Kézenfogva Betéti Társaság Szolnok, Pozsonyi u. 30. szám alatti boltjában. A választékban szerepelnek töb­bek között térítők, morzsafo­gók, csuhé- és papírmadzag kosarak. Érkeztek olcsó kínai gyermek- és felnőttruházati cikkek, cipők is. Olcsó, ötletes ajándékok kaphatók a közelgő anyák napjára. A bolt 9-17 óráig tart nyitva. Segíthetek? Megértés Bicebóca-tábor Kulturális fesztivál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents