Új Néplap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-09 / 83. szám
12 Irodalom — művészet 1994. április 9., szombat Költészet napja, 1994 M egfakult, megfáradt volna a versnek ez a szép ünnepe, József Attila születésnapja? Vagy csupán a mai magyar költészet élné szürkébb éveit-évtizedeit? Vagy az olvasó vált volna másmilyenné, sem a klasszikusokra, sem a maiakra kellőképpen nem figyelővé? A panasz, az aggodalom csak látszólag új keletű. A mi líránk legutóbbi kétszáz évének története szinte csak lelkesedő és túlzottan rezignált szakaszokból áll a fogadtatás felől szemlélődve. A befejezett múlt rendre szebbnek látszott, nemegyszer aranykornak (s nem is túlozva), a jövő is ígéretesen csillogott, de a jelen...? Csokonai lírai hőse a huszadik századról ábrándozott mint a méltó megértés koráról. Tóth Árpád pedig azt kérdi önmagától a húszas években: „Minek a lélek balga fényűzése? / Aludjunk. Másra kell ideg s velő. / Józan dologra. Friss tülekedésre. / És rossz ro- botos a későnkelő”, s arra szólítja föl szelíden önmagát, hogy „aludjunk vagy száz évet csöndben át”. Abból a száz évből van még hátra éppen harminc, mégis, voltak közben olyan szakaszok is, amelyekben kevesebb joggal nevezhette volna a költészetet az alkotó lélek balga fényűzésének. Ámde még a költő öniróniája, keserűsége sem semmisíti meg azt ragyogást, amelyet a lélek fényűzése kifejezés sugároz. Mert hiszen valóban erről van szó minden igazi művészi alkotással kapcsolatban, mind az alkotó, mind a befogadó esetében, s megteheti-e a lélek, hogy lemond ünnepi pillanatairól? S ne feledjük azt sem, hogy ezt fajta fényűzést a legszegényebb ember is megengedheti magának, bármifajta élethelyzetben, s hogy az a jó mű, amelyet a magunkénak érezünk, nemcsak gazdagabbá teszi személyiségünket, de segít is annak megőrzésében, nemegyszer éppen a legnehezebb élethelyzetekben. A líra haláláról, pangásáról, érdektelenségéről értekezhetnek sokan, másrészt hangozhat nem fogyóan a panasz, hogy nincsenek olvasók. Talán soha annyi szépirodalmi jellegű és olvasásra is érdemes, tehát színvonalas folyóirat nem jelent meg huzamosabban irodalmunkban, mint manapság. S ezek sorra közlik a megjegyzésre is érdemes költői műveket. Az utóbbi két esztendőben több mint száz mai magyar költő verseskönyvét olvastam végig, nem is egyszer, hiszen írtam róluk. S mindinkább meggyőződhettem arról, hogy költészet a javából az, amit kezünkbe adnak a kiadók. A bőség zavara is okozza, hogy értékítéletünk bizonytalanabbá válik. S az is, hogy új szemléletmódok erőteljes betörése után vagyunk éppen. A „posztmodem” a költészetben is megjelent. Egyesek szerint lesöpörve mindent, ami nem hozzá válik hasonlóvá. E felfogás alapján a mai líra 80-90 százaléka érdektelen lenne. A termés azonban cáfolja az elméletet. Ismét bebizonyosodik, hogy a magyar költőnek van egy kimeríthetetlenül gazdag eszköze: maga a magyar nyelv. S ez ritmuslehetőségekkel, a zeneiségével, elementáris képiességével mindenféle modernizmus után is vissza-visszahaj- lítja, klasszicizálóvá teszi a költői törekvéseket, s őrzi például a kétezredik év küszöbén is a kötött ritmusokat és rímelést is akár, nem törődve azzal, hogy hány nagy nyelv költészetében vált ez lehetetlenné. A költészet a legnemzetibb művészet, hiszen lényege szerint egyenértékűen lefordíthtatlan. Nagy fényűzés tehát, ha egy kis népnek terem nagy költészete. A lélek fényűzése, s ezért többszörösen szép. V. G. (Csak az olvassa...) Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz, s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szívében néha elidőz a tigris és a szelíd őz. Kész a leltár Magamban bíztam eleitől fogva - ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam - születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszol velem hitegetve: hittem igazán - hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset - mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem és ebbe más is belehalt már. Két hexameter Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgy is! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is. József Attila versei Fölmagasodni Tagjaink őrizőire, földtől a csúcsukig fölérő jegenyékre, órájuk nézek én fel. Ne alacsonyodnánk le a törpe séghez, fölmagasodni, lélekben felnőni hozzájuk kellene: földtől a legfelső gallyukig fölérő jegenyékhez. Serfóző Simon yolcvanéves korában halt meg, magányosan. Régóta lakott a szerény földszintes házban, a szomszédok már nem emlékeztek pontosan, hogy mikor költözött oda. Az utcára alig tette ki a lábát, esetleg a kerítésen át leselkedett. Hiába szólították meg, soha nem válaszolt, a köszönést se fogadta. Egy középkorú nő járt hozzá hetenként kétszer mosni, takarítani, bevásárolni, havonta pedig egy ötvenéves formájú köpcös, gyors mozgású, öltönyös férfi látogatta. Rendszerint az esti órákban autóval érkezett, és mindig kora reggel távozott. Senki se tudta, hogy az öregasszony fia. Orvos nem járt Manduhoz, így a szomszédok egy havazástól lucskos decemberi délelőtt meglepődve figyeltek föl a hulla- szállítókra. Egy hét múlva megérkezett Mandu fia. Bezárkózott az elárvult házba, bekapcsolta a villanykandallót. Mindent alaposan szemügyre vett. A berendezés hű mása volt ama régi háznak: kék színűre mázolt olcsó bútorok, erdélyi szőttesek és pingált tányérok a falon. Képzeletben az asztal mögött látta az anyját. Amióta ismerte, naphosszat az ágya szélén üldögélt, ráncos tarka szoknyában, virágmintás selyemblúzán virítottak a mezei virágok, s megunha- tatlanul tanulmányozta Flam- marion csillagászati könyvét. Barátnője nem volt. A régi városban hetenként kétszer - kedden és pénteken - uzsonnára vendégül látott egy idős színésznőt, aki a harmincas években Erdélyből menekülve a városban rekedt. Mandu két éven át a színházi öltöztetőnője volt Temesváron. Az elszegényedett szubrett finom mozdulatokkal tördelte a fonott kalácsot, elismerő biccentéssel fogyasztotta a babkávét, Mandu pedig bizonyos elégtétellel figyelte őt. A férfi összekulcsolt kézzel eredt az üres ágyra. Igyeke- t rendben tartani az érzéseit, lem tudott mit kezdeni a önnyebbüléssel. A teme- í zavarta meg a szomorú- mikor a hűséges Klárit, ' bordélylányt végleg a. Tűnődve bámult a tovacsoszogó nő 'nyes szemmel négyet. Kecskeméti József ügyvéd. Mandu fia néhány ajánló sort firkantott rá. A nő keserves mozdulattal összegyűrte és a sáros latyakba taposta, Kecskeméti József pedig azt gondolta: - így hát befellegzett... Gyerekkorában sokat szenvedett. Mandu az apa nélküli fiú érzelmeit nemhogy igyekezett volna megszelídíteni és kisajátítani, már hatéves korában egy messzi város úri intemátusába vezényelte. Az iskolában az igazgatón kívül senki se tudta, hogy Mandu kétszáz kilométerrel távolabb szerény bordélyházat működtet, négy lánnyal. Soha nem látogatta a fiát. Csomagot, zsebpénzt havonta a bordély öreg portása vitt. A nyári szünetet jól megfizetett távoli rokonoknál és cserkész- táborokban töltötte. Az anyjához csak húsvétkor és karácsonykor látogathatott. Fölrém- lett a zegzugos hajdani óváros, maga a ház, amelynek a kapuja szemérmesen egy másik, tisztes polgári utcára nyílt, mintha köze se lett volna a háta mögötti bordélyhoz. Az oldalszoba magasságában azonban volt egy titkos ajtó, melyhez csak portás és a lányok kaptak kulcsot, akik reggel-délben-este étkezni jártak át Manduhoz. Olykor megpróbált leselkedni: mi történhet odaát? Tizenöt éves korában, a húsvéti látogatás másnapján, egy esős, szélviharos este csaknem átjutott a bordély udvarára, a portás azonban az utolsó pillanatban nyakon csípte, és Mandu elé toloncolta. Szidást nem, de hatalmas pofont kapott az anyjától.- Tudni akarom! - kiabált a fiú kétségbeesetten.- Mit akarsz tudni? A fiú, mint szalmaszálba, úgy kapaszkodott a kiagyalt fordulatba.- Az apámat akarom! Mandu meghökkent.- Az apád is én vagyok - válaszolta végül.- A nevét is titkolja!... Mandu a fiára bámult, aztán élmosólyodott.- A név, igen... Rövidesen ügyvédet fogadott, és másfél évig tartó kérvé- nyezés, fellebbezés után a belügyminiszter engedélyezte a névváltoztatást: Mandu Jóskából Kecskeméti József lett. Soha nem érezte magát otthonosan abban régi házban. Valósággal föllélegzett, amikor a bordélyokat rendeletileg bezáratták, az anyja eladta a két egymáshoz tartozó házat, s ide, a messzi városba költözött, az otthontalanság rossz érzése azonban ide is követte. Az utolsó párbeszédükre emlékezett.- Megnősülhettél volna - jegyezte meg az anyja bánatosan.- Ki menne feleségül egy kuplerájos fiához? - hangzott az érdes válasz. Mandu arca meg se rezzent. Többé nem beszéltek. Szorongva nézelődött. Anyjától örökölt duzzadt szája már-már sírásra görbült, meleg fényű barna szeme befátyoloso- dott. Hiába akarta: nem tudott úgy érezni, hogy egy rideg, ráncos öregasszonynak hűlt helye támadt. Kisebb fokozatra kapcsolta a kandallót, aztán mintha elérkezett volna az ideje, hogy szabadjára engedje a mozdulatait: fölrántotta a komód tetejét, amiben az anyja a vasalt ágyhuzatot és a tiszta fehérneműt tartotta. A holmi tetején, mintegy odakészítve egy képeslapot és egy levelet talált. Előbb a képeslapot vette kézbe. Kíváncsian forgatta. A képen teáscsészét tartó elegáns kisasszony ült egy terített asztalnál, szmokin- gos, csokornyakkendős fiatal úr hajolt hozzá szerelmesen. Fekete tintával, dülöngélő betűkkel versike szelte át a képet: „Szép ifjú asszony, mért vagy szomorú / Mért forr szívedben titkolt háború / Ah, úgy remegsz, elsápadtál, szegény / Mint kismadárkát nézlek én / Csókolj meg, ölelj meg, Édes Asszony / Aggódva ne nézzünk a ifiesszi jövőbe. írta Mandii Katiczának Kecskeméti Jóska, bei Növi Oszkol, 1942. november, Isten veled”. Az ügyvéd hátán végigfutott a hideg. Á levélért nyúlt. „Kedves Katiczám! Tudatom veled, hogy a levelet megkaptam, melyből megtudtam, hogy egészségesek vagytok. Ez nálam másképp van, mivel nyomorban élek, nem bírok pénzt keresni. Egy hónapban talán tíz napot dolgoztam. Bizony, nem sokat kerestem, és most megint a kórház. Csak egészségem volna, de úgy látszik, az én egészségemet elhegedülte Szent Dávid a másvilágra, mert itt már szabadulást nem találok. Az is lehet, hogy önként jelentkezek a frontra megint. Legalább lelőnek, mint egy kutyát. Végeznek velem, és nem szenvedek. Kedves Katiczám, így tudatom veled az elhatározásomat. A kis Jóskára pedig nagyon vigyázz, és ha kérdez felőlem, nyugtasd meg, hogy egészséges vagyok, és járom a világot...” N em bírta tovább olvasni. Fulladás fogta el, majd heves szívdobogás. A szekrényhez ugrott, valósággal föltépte az ajtaját, mint aki újabb titkok leleplezésére tör. Lázas, egyre lázasabb dúlásba kezdett. Ä földre szórta a ruhákat, szvettereket, ósdi retikülö- ket, kendőket, csatokat. Amit talált. Kirángatta a fiókokat, felforgatta az ágy matracait. Nem lankadt a kíméletlen igyekezet, melynek az indítéka nem a kutatás éhsége volt, hanem a pusztítás, hogy mindent eltüntessen, hogy soha fény ne derülhessen egy kezdettől fogva kínzó és szégyenletes titokra. Lassan csillapodott. Fáradtan turkált. A kredencben a keze ügyébe akadt egy jénai tál. Az asztal közepére tette. A képeslapot és a levelet összetépkedte, a hulladékot a tálba szórta, végül meggyújtotta. Merőn bámulta a fojtó, füstös lángokat. Rossz érzés fogta el. Úgy tűnt föl, hogy a papír fájdalmában megvonag- lik a tűzben, s penderül föl és feketedik a széle. Csak lassan fogta föl: micsoda óriási bűn nyomná a lelkiismeretét, ha megfogadja a baráti tanácsot, és elhamvasztatja Mandu Ka- ticzát. Thiery Árpád: Mandu Kondor Béla rajza Nagy László verséhez Korai készülődés Nyers e március, éles, igen vitézkedik, élőket serkent, engem megcsap a véremig. Járni és munkálkodni többet ér bárminél, kinek a vére nem forr, henye az, kár hogy él. Fákon még nem pilléz a kikelt levélsereg, de földtől szagosak már a fujkáló szelek. Mezőn a fagyos hantok morzsává omlanak, ma a földbe a gépek magvakat ontanak. Zaját az ébredésnek fülelve hallgatom, ingek suhognak, csattok pattannak szijjakon, fésűt fog erős asszony, a virradatba néz, de szép e hajnaltáji serény öltözködés! ~ Lármás a széles udvar, bika bőg, rí tehén, ólak nyílnak sorra a szárnyasok szérűjén, fakadó füvet csípni röbbögve száll, szalad fehér baromfi népség, nagytestű pulykahad. Pulykák közt vérmes-büszkén sátoroz már a hím, tollak surrognak gyöpnek feszített szárnyain, feje kékül, mint kénláng, lépked kelet felé, hogy azt a piros napot párjául ejtené. Kosok szarván tünde sugár csavarodik, anyjától térdenállva a kisbárány szopik, boldogan szemét húnyja, a farka meg cicáz, melléje guggol s nézi a pipázó juhász. Vályúnál tülekednek rengve a gőbölök, pedig páros vödörrel a kútkerék pörög, sós darát faltak, isznak, vízmerő hévül s kiált: a Balatont is kiinnák medribül! Fényesíti a kincsét néhány lovasfiú, izzadt fejükön körben fényes gyöngykoszorú, táncol kényes kanca, rezgeti kis füleit, s mikor a féltett véknyát kefe éri, nyerít. Megvizesedem lovam, mint a vízimadár - susog a brigadéros, de a keze csak jár: fölkelt a vetés napja, tündököl erősen, illő fényesen járni először mezőben. Nagy László Bujdosó madár Sugárban lövellnek a tájban vércsék, hajnalló öledben aranysugár-kévék. Harmatos kelőben gyöngye sarjon hálunk, búzamezőt kulcsolt folyóvíz a lábunk. Fecske-hűs tajtékot túrnak a mély egek, belső tekintetünk egén tűzvész remeg: íme a madarunk, akit ajnároznánk, s szemünkből szakadva, kiröpül lét láng-szárny. Bezárt önmagunkból fúródik fénybe - csöndesen sugárzik föl az égbolt méhe. A nagy verőfények porral elcsitulnak, gyümölcsverő szélben könnyek súlyosulnak. Madarunk, ha nem jössz, ne maradj sokáig, kevés az elég is, ha valóra válik, csobban a fák mélye egyre fehérebben, szétizzó évgyűrűk kápráznk a légben. Mint rügy alvó törzsben, mint tengerben áram, bujdosik madarunk szerte a világban; délre nyíló völgyben habzó kövekkel száll - égbolt sincsen másutt, csak ha bennünk felszáll. Rózsa Endre
