Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-26 / 72. szám
12 Irodalom — művészet 1994. március 26., szombat Qjáfa István * Fotólogika E zt a fényképezőgépet még nagyapám vette, ezt a kétökrös Leicát. Kispolgár volt, városi, mihez kezdett volna az ökrökkel? Három és feles Elmarja kissé hályogos, kissé lágyan rajzol, de azért felismerhetően. A legkisebb rekeszérték a 22-es, ez persze nem a híres csapda állapota. A 22-es csapdája egészen más képlet, amit e Leica megszületése után néhány évvel fedeznek fel a nyugati fronton. A 22-es rekesz végtelen élességében. Az én gépem is Leica, csak éppen Zorkij. A nagybácsim Contaxszal dolgozik, nagy fényerejű Zeiss lencsével. Ez egy fantasztikus optika, bár kezeletlen. Nincs rajta T-réteg, és így, mondhatni, költőien rajzol: sejtelmessé finomítja a kép karaktervonalait. Hogy ezzel a látvány eredendő brutalitását dönti halomra? Nem számít, és semmi sem számít azon túl, hogy nagybátyám egy kis ukrajnai faluban fotózott, s a három vagy négy fotómodell mindmáig úgy úszik a levegőben, mint Chagall képein a vi- tyebszki muzsikok. Karjuk-lábuk elhányva a repülés bódultában. Nagybátyám nem a kötélre exponált a bivalyerős, kezeletlen optikával, hanem a fénylő, késő délutáni égre, s ez a fény egyszerűen fölszívta a kender halálosan pontos és halában vékony egyenesét. Ennyi az egész. Ha két értékkel többet ad az ellenfényre, akkor most másként tárgyalnánk. így viszont... A Leica, a Zorkij és a fantasztikus Contax mellé egy negyedik név kívánkozik. Nagybátyám Kijev gépet vett a fiának, mert a Kijev körülbelül úgy Contax, ahogyan a Zorkij is Leica. Érdekes, nem? Minde- nikünk maga világát fotózza, ez is természetes. A többszöri márkanévváltozás viszont annál izgalmasabb, mert minden benne van, ami a huszadik században is. Például a második világháború, a harmadik birodalom ipara és végnapjai, békekötések, kártérítések. Meg egy darab kultúrpolitika: a művészet a népé. A fényképezés pedig (ha nem paccermód csinálod) - művészet. Hát igen, a dobtáras géppisztolyok kattogását egy más kattogtatás váltotta el. Nem vitás, hogy a világ nagyjait a legyőzött Németország Leicáival, Contaxaival, kétaknás Voigt- ländereivel fényképezték. És most már azt is tudom, nem lódított a korabeli reklámkatalógus, ezek a szupergépek a pillanatot örökítik meg. Valóban, Sztálin egyetlen pillanatra ereszkedett bele a főhelyre állított nagy karosszékbe Jaltán, és lám, legalább ötven évig ottmaradt, noha fotóriporterek egyhuszonötöd, az is lehet, egyszázad másodperc alatt elvégezték munkájuk, s nyakukba akasztott gépekkel olajra léptek. így vagy úgy, a huszadik század egyik meghatározó pillanatát égette el a délelőtti napsütés vagy a magnézium az emulzióra, és erre a felvételre még csak ráfényképezni sem lehet egy második, mondjuk polgári képet. Korrekcióképpen. Maga a korabeli német csúcstechnológia gondoskodott arról, hogy még véletlenül se duplázzunk az exponált negatívra: egyszerűen, de zseniálisan összekapcsolták a felhúzószerkezetet a filmtovábbítóval. Amikor tehát élesre töltőd a gépet, máris továbbvitted egy kockával a perforált filmet. A filmet pedig tovább kell vinni, még akkor is, ha szinte ikerképek bukkannak fel az előhívóból azontúl. Berlintől Moszkváig vagy Tiranáig. Az egyiken egy szlávos arcú (dehogy, tiszta szláv) szépség mosolyog a zord omszki télben. Széles pofacsontok, a fél világot lebíró derű. A pufajkát oly kacéran veti panyókára, amennyire csak lehet e fakabát- szerű ruhadarabot a 40 fokos hidegben. A másik képen szinte őt látjuk a budapesti VIT-en, a felvonulás egy igen megható pillanatában. Amikor tenyeréből éppen fölszáll a béke hófehér galambja. „Mi ezt üzenjük a héjákat röptető imperialistáknak.” A következő kép is mélyen kifejező, mint a kor fotóesztétái mondják. Egy bolgár kisgazda (szinte biztos, hogy Dancso Dancsevnek hívják) mosolyogva üti ki Szliven környéki tanyáján a határcölöpöt. Addig másfél hektáron gazdálkodott, attól kezdve háromezren. És még csak bele sem izzad! A negyedik képet, nos, tán ezt ismerem a leginkább. A háttér agyagdombjait, a dombtetőn egymás ellenében felállított kereszteket. A kép politikai hibának minősült, ezért aztán soha egyetlen újság sem hozta. A fotós utolsó megrovást kapott: a két keresztet, az ortodoxot és magyart hogyhogy nem irtotta ki retussal a lázas építkezések, a vívmány mellől? A vívmány pedig valahol az erdélyi gázme- zőköny lokalizálható, amikor az Ágotát Botorkával összekötő vezetéket építették az első generációs barakklakók. Egyikük, egy szalmakalapos mezőségi legény széles mosollyal öleli magához a mindenséget: a földet, az eget, a mozaikszerűen összerakott dombokat és a vezetékrendszer kilencvenfokos szögben meghajló könyökcsövét. Képen innen, képen túl: a gép! Végül is nem igaz, hogy ha az arisztokratikus Leica Zorkij vagy Fed nevű tömegcikké válik, ez már a minőség halála. A legelső orosz gép körülbelül olyan volt, mint a legutolsó német kamera, s ez nem is lehetett másként; a hadisarc (a kártérítés?) fejében-hevében felmarkolt mechanikai és optikai művek szerelővonalain nem a tegnapi, nem a tegnapelőtti, hanem a legújabb, tehát legjobb fototechnika került a győzők kezébe. Mindamellett a törvény nem egyetemes; mert ha mégis, akkor el lehet képzelni, hova jutnak, ha felszállópályának használják a német végpontot. Elvben, persze. A német ipar csúcsairól indulva, ha csak fél centit is emelkednek, megdön- tenek minden korábbi csúcsot, kezdődhet az új mítosz, Európa ki tudja, hányadik elrablása. Közben kattognak a Fedek, a Zorkijok, a Kijevek, hatszor-ha- tos Voigtlánderből előpattintott Ljubityel, a nem tudom melyik német hatszor-kilencesből kihúzott Leningrád. Aztán amikor beesteledik, a vakuk kezdenek villogni, s az elrabolt és éppen vetkőző Európa riadtan fedi el kezével födetlen mellét. Ha mindenáron szentimentális képet akarunk előhúzni a memória nátriumszulfitos - fe- nidonos, tehát hiperérzékeny előhívójából, akkor tessék. Nincs ilyen negatív sehol, mert ez a szentimentális hiperérzé- kenység soha nem fogalmazódott képpé. Európát nem rabolhatták el, Európa, hogy kivédje a rablást, föláldozta gyalogjait, a paraszti társadalmak parasztjait a keleti végeken. Ilyen egyszerű a művész, a kép s a gép együttes logikája. A fotólogika, mely, úgy tűnik, jóval több, mint a pillanat látványának, s főleg a látvány pillanatának rendező elve. No de az ember többet fotózik, és akkor kevesebbet filozofál. Nagyapám és nagybácsim végigfényképezte a lehetséges helyszíneket Németorszgtól Omsz-' kig, ez az utolsó stáció volt a leghosszabb, kis híján négy évig tartott. Pesten is jártak meg Bulgáriában. Én beérem Szo- vátafürdővel, mert ott még a leggyengébb kép is szenzációs. Hihetetlen: kezed-lábad kitartod a vízből, mégsem süllyedsz el. Kinn van az összes vizekből, mint itt mondják, s azt sem árt tudni, hogy a Medve-tó a mi Holt-tengerünk. H a rajtam áll, akkor most a piramisok örök árnyékát fényképezem a sivatagi homokon. Vagy egy halottham- vasztást Szumátrán, az Atlanti- és a Csendes-óceán eggyé válását Patagónia legdélibb csücskénél, és azon sem csodálkozom, hogy Magellán volt a legelső és mindig legutolsó ember, ki arra járt. Mikus Ferenc: Jász templom Novák Béla Dénes: Költő mai éneke Béke van. Alusznak a szörnyek. Mindenki végzi mi dolga Boron búsong a poéta, a betörők terv szerint betörnek. Vad harcokat - ágyúból öntötték - álmodik templom tornyában a harang. Húsvétra sarjad, zöldül az arcom, giling-galang, giling-galang. Még legutószor, önmagam ellen, lazítsd föl szívemet. Élet. Falevél-áldás kísér, ha ősszel földemre hullok, hazatérek. Mikus Ferenc: Özvegy Csanády János: Virrasztók a világ fölött otthonából kiüldözött árva senki, árva világ ki az égi lyukon kilát. Kilátok én, mint a világ ki befele, magába lát, felhúzom az íj idegét - úgy röppentem el az igét Sorstársaim, honfitársak, szeretőim, árva lányok, bodzavirág a szoknyátok, vaskályha cső a nadrágtok. Mert még vagytok, még megvagytok, mint az aranyos teliérek népi mélyben, az igétek szavam heve, a tiétek. Az enyém megannyi vétek, amivel élni akartok: amíg hősökről beszélnek halhatatlan lelkek vagytok. A házunk végén, a falusi kamrában ott hajladozik a békázóbotom, amit nemrégen, egy unalmas délutánon szereltem össze, és azóta már tucatnyi vacsorát szerzett nekem a folyóparti zenészek közül. A bot egyszerű, vékony mogyoróvessző, rajta kétméteres zsinór, ólommal, piros ronggyal és hármas horoggal a végén. Késő délutánonként, ha eszembe jut, felmarkolom a bé- kázóbotot, és elindulok a part felé. A partra érve leveszem a tornacipőmet, a vízbe állok. A rongyot a nád mellé lógatom, ütemes mozdulatokkal mártoga- tom vízbe; a piros színre és a csobbanásokra tízesével csúsznak a békák a horog felé... a bot megemelkedik a kezemben, s a rongy alatti hármas horog beleakad a béka alsó állkapcsába. Sivítva repül ki partra, a fűben tekergőzve próbál szabadulni az oldalába akadt horogtól. Elkapom a hátsó lábait, vadászkésem élével a szeme mögé vágok. Megremeg, kinyúlik. Kiakasztom belőle a horgot, derékban levágom a hátsó lábait, és a maradékot visszadobom a vízbe, a rákoknak. A múltkor - estefelé - a békazene hallatán úja elhatároztam, hogy békacombot vacsorázom (paprikás lisztben kisütve, szőke kenyérrel). Előszedtem a békázót a kamrából, és a folyópart felé indultam.- No, zenészek - mondtam a partra érve -, itt a békavész. Öten közületek ma a másvilágra kerülnek. A vízbe kerül a piros rongy, csobogva járja a táncot. LocsBolya Péter: A király ű csanás. A sulyomlevelek között feltűnik az apró hegyvonulat... A béka közelebb csusszan, ráugrik a rongyra, aztán sivítva repül ki a fűbe. Fejbe csapom késsel. Kinyúlik. A lábait levágom, beleteszem a műanyag zacskóba. Felveszem a botot, újra a vízbe engedem a piros rongyot. ...Táncol a rongy a súlyom között.- Ott jön egy. Gyere, koma, itt a légy, csak rád vár. A béka ráugrik a rongyra, már itt is van a parti fűben. Nem sikít, nem ugrál. Előhúzom a késemet: - Ne bánts, te legény... Hátralépek. A béka egyenesen a szemembe néz. A fején korona. Törzsén apró palást, békalencséből. A torka lüktet. Nyakban lánc, fehér particsigákból fűzve.- Elvarázsolt királyfi vagy, ugye? - kérdezem, amint visz- szanyerem a hangom... Az vagyok - mondja a béka.- Biztos?- Biztos.- Nem hiszem el.- Miért nem? Elvarázsolt királyfi vagyok, láthatod. Ne bánts, szépen kérlek. Ha visszavarázsol valaki királyfivá, gazdaggá teszem.- Hazudsz. Egyszerű béka vagy, mint a többi. És én most agyonváglak.- Nem, ne bánts, ne bánts, kérlek, ne bááánts, még valamikor segíthetek rajtad, nem ismered a meséket?!- Annak már vége. Megdög- lesz, szép királyfi. A késsel a szeme mögé vágtam. Kinyúlt, megremegett. Levágtam a combjait, beletettem a zacskóba, aztán felvettem a botot... és a piros rongy megint ott táncolt a sulyomlevelek között, a zöld palást, a nyaklánc és a nyolcágú korona mellett.
