Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-14 / 61. szám
Húszon innen tízen túl 1994. március 14., hétfő Akela-koncert Irodalomdolgozat vagy történelemdolgozat - Eastern J Farkasokra táncoltunk és tomboltunk San",,r a •‘•« '«»ahan fe*eleg” Tisztelettel bemutatkozom. Kalapács Etelka vagyok, és rajongok. Megnyerte szívemet az öt kicsi kedves vadállat. A Hősök terén (Budapest) angyalka oltalamaz utamon a közelben felállított sátor felé, ahonnan ezerötszáz félfarkas üvöltése hallik felém. Furcsa, de senki sem vonaglik az alkoholos állapottól, és nem is cigarettázik, lepődtem már meg dolgokon, de heavy-metál koncerten ilyennel még nem találkoztam. „A hold ma oly kerek”, hangulatom remek, a cirkusz fényei vakítják szememet. Megveszek. Izzadt ujjacskáim szorongatják a hatalmas belépőjegyet, rája írva: Farkasfarsang, plusz dedi- kációk. Kész vagyok. Pálvölgyi László, Györki István, Ratkai Miklós, Katona László, Pavella Gyula. Kedvenc farkaskám egyikét látom meg hirtelen, tapadó tekintetével a közönséget pásztázza. Beleborzongok. Drakula csapkod fölöttünk zenélő szárnyaival - indul az intró, izzik a barlang. Farkasbőrbe bújva üvölti Akelaei a huszonhét farkastörvényeket, a régi és új dalokat. Mámorban fürdők, és mámorban úszik az egész terem. A fiúk cikáznak a porondon, körbefonja őket az eksztatikus publikum. Következő műsorszám. Kérjük, fáradjon a színpadra minden szőrös mellkasú rajongónk, aki vállalja a megmérettetést. Deli legények félruhátlanul vonulnak fel. Nem akarja, de rábeszélik, és ő lesz a győztes. Retek. Vagyis Ratkai (Szolnokról elszármazók). Nincs ez meg- bundázva? Akela-CD-t lehet nyerni, a jutalom visszakerül így a zenekarhoz. A bajnok nem lesz hálátlan, dörgedelmes dobszólóval tölt ki vagy tíz percet, aztán újra zene, egészen a végéig. Mint mondtam: Kalapács Etelka Farsang a „Tisza partján” Mintegy nyolcszáz diák és ennél jóval kevesebb nevelő vett részt a farsangi kavalkádon múlt pénteken a Tiszapartiban, kora délutántól késő estig. A bejáratnál már probléma volt a bejutással, mert csak előre megvásárolt jeggyel rendelkező egyéneket engedtek be. Az aula zsúfolásig telve volt fiatalokkal. Az emeleten, az úgynevezett galérián nézelődők ácsorogtak. A zene elég egyhangú volt, általában csak a rapre (mint műfajra) terjedt ki, bár a buli első részében a Torz-Ón-Borz zenekar jóvoltából kaphattunk egy kis betekintést az alternatív zene világába. S persze a farsang nem farsang jelmezverseny nélkül, így ez is megrendezésre került. Amit a Biga Csiga és Batka Manó nyertek. Leleményes jelmezükkel meghódították a zsűri, illetve a közönség szívét. A tombola sem maradhatott el. S az „éhenkórászokra” is gondoltak: óriási szendvicsektől, ínyencségektől és farsangi ételektől, fánktól roskadoztak az asztalok. Szerencsére egy balhétól mentes, jó buliban volt részünk. Fekete Zsanett Ajánlás Piramis szelet Révész módra régi. Olyan magasságokba megy fel, úgy játszik a hangjával, mint tette ezt a nem is oly távoli „hőskorszakban”. (lan Gillan tud így „felszaladni” bizonyos hangokért a padlásra.) Első szólólemezével anno még meglepetésként hatott a világtól elvonult sztár - a két évvel ezelőtti Piramis-koncerteket már mindenki várta. Ugyanúgy, ahogy ezt a CD-t is. A lemezt meghallgatva ez a várakozás nem is volt alaptalan, hiszen az anyag jó. A dalok szépen és tisztán szólnak - néha egy kicsit túl sterilen is. Mindenképpen meglepetés a Révésztől számomra szokatlan személyes hangvétel a dalszövegekben. A nyomtatásban is olvasható szövegek nagy része önmagában is már mélyebb értelmű annál, mint amit megszokhattunk (Tabula Smaragdina, Repülő ember). Révész lekiekben is megtisztulva készítette el lemezét - a dalok nagy részében kihangsúlyozza az egymás és az Isten iránti szeretet. Szinte természetes, hogy a köszönetnyilvánítások sorából sem maradhatott ki: „Végtelen hálám az Örökkévaló Istennek”. Nekünk pedig végtelen hálánk ezért a remek lemezért Révész Sándornak. B. Gy. Poénhegy Úriember az, aki ígéretéhez híven tényleg megmutatja a bélyeggyűjteményét. Nem számít, kire szavazol, a kormányt úgyis megválasztják. * Kérjük, hogy az utolsó ember, aki elhagyja az országot, oltsa le a villanyt. Rózsa Sándor betyár az 1830-as években kezdte karrierjét: állatrablásért 1836-ban lecsukták, de megszökött. Eredetileg csikósbojtár volt, lovakat, egész méneket hajtott el, magyarul köztörvényes bűnözőként kereste borát és kenyerét, a szabadságharc idejére hírhedtté is vált. A kortársak számára maga az ördög volt, amolyan, ahogyan Jancsó Miklós filmjében fogalmazott az egyik szereplő, ahogyan a betyárokat illette: szerző-mozgó ember. A nemes rablófigurát a két világháború között Móricz alkotta meg róla, a Sándor valójában nem olyan volt, mint Robin Hood, aki a szegények érdekében a gazdagok ellen cselekszik. A Sándor az 1840-es években nem ébresztett igazán rokonszenvet maga iránt. Ugyanakkor a betyár alakja - kimaradhatatlan Petőfi költészetéből - elválaszthatalan volt az alföldi romantikától, ugyanúgy, ahogy a gémeskút, a ló vagy a gulyásleves. A szabadságharc idején Kossuth, helyes megfontolásból úgy döntött, hogy amnesztiát ad a Sándornak és vagy másfél száz emberének, háborús idő lévén, a közbiztonság amúgy is romlik, a betyárok még pluszban ne zavarjanak senkit, haszon is látszott az ötletből, merthogy a Sándor csapata értett a fegyverforgatáshoz. Kossuth Jókait küldte a levéllel, hogy találkozzék Sándorral. Jókai, aki a saját mamájától is félt, hát még a Sándortól, élete végéig nem volt benne biztos, hogy vele találkozott, mivel a bandita nem mutatkozott be neki. Mindenesetre a Sándor bevonult Szegedre (hogy csatlakozzon Damjanich hadtestéhez), a mai Klauzál térre, a szegediek majd szétestek a félelemtől, de azért mindenki ott lógott az ablakokban, százötven betyár mégse semmi. Damjanich, aki ekkor még nem volt tábornok, azonban nem ereszkedett le a Sándorhoz: Csak az ablakból intett neki, mely szerint konstatálta, hogy a Sándorék megérkeztek, s beállhatnak a seregbe. A Sándor ezen megsértődött. Négy hónapnál nem is tartott tovább a katonai szolgálat, annál is inkább, mivel elég fegyelmezetlen szabadcsapatról volt szó, amit az is bizonyít, hogy egyszer a Sándornak magának kellett megölnie két társát, hogy rendet tartson. Folytatták hát a régi életmódot, szétszakadozva, kisebb csapatokban, erre az időre tehető az egyetlen magyarországi nagy vonatrablás is, amelyet a Sándorék hajtottak végre valahol a déli végeken, de ezt nem tudjuk biztosan. Dél-Magyaror- szág-szerte még ma is beszélik, hogyan rabolta ki a szegvári vármegyebálat (Szegvár ma egy kis falu, de abban az időben az volt a megye központja), s szedték le a bálozókról, hölgyekről és urakról, ami érték volt. 1953-ban tízezer ezüstforint vérdíjat tűztek ki a Sándor fejére, az összeg nagysága csak emelte ázsióját. 1857-ben elfogták rablásért, de nem tudták rábizonyítani, ezért önbíráskodásért életfogytiglanra ítélték, élete során sokakat akaratukon kívül felküldött az égbe. 1868-ban amnesztiával szabadult. 1867, a kiegyezés után, akadálytalanul megindulhatott a polgári fejlődés, a Sándor alakja mindennek útját állta, le kellett vele számolni. Gróf Ráday Gedeon, ki Kossuth katonája, Mészáros Lázár segédtisztje volt, kapott megbízást arra, hogy tüntesse el őket. 1868 és 1872 között, amíg ez tartott, parlamenti interpellációk sora hangzott el az ügyben, azért nem a Sándor védelmében, mert őket már senki nem kívánta, hanem a módszerek ellen. 1868-ban aztán a Sándort tőrbe csalta Ráday Gedeon. Felajánlotta neki, hogy lépjen be a csendőrségbe, s ebbe a Sándor belement. Ez is bizonyítja, hogy nem szabadságharcossal állunk szemben, hanem egy egyszerű bűnözővel. (Az eset egyébként emlékeztet Pat Garret pályafutására is, aki vadnyugati hősként kezdte ugyan, de seriffként fejezte be.) Egy csárdában kellett megesnie a dolognak, ahol nem a tisztes polgári pálya, hanem a börtön várt a Sándorra. S közbejt nem tudtak semmit rábizonyítani, ezért újra csak életfogytiglanra ítélték, szabadon maradt társai annyira féltek tőle, hogy még ekkor sem vallottak ellene. De az is valószínű, hogy azért nem végezték ki, hogy ne nőjön körülötte a legenda. Pedig még így is hány ballada, hány népköltés szólt és született a Sándorról. Egyet biztosan mindenki ismer: „Esik eső szép csendesen csepereg, / Rózsa Sándor a kocsmában feszeleg, / Kocsmá- rosné bort hozzon az asztalra, / Legszebb lányát állítsa ki strá- zsára. Édesanyám strázsakislány nem leszek, / amott jönnek a fegyveres vitézek, / Rózsa Sándor se vette ezt tréfára, / felkapott a sárga szőrű lovára. Lova, lova, lova viszi mesz- szire, / egyenest a kerek erdő mélyébe, / lova lába megbotlott egy gödörbe, / így fogták el Rózsa Sándort örökre.” A Sándor alakja, mint vadkeleti hős, azóta is megannyi film, visszaemlékezés, regény témája. A korszak, amikor a be- tyárságot Ráday Gedeon felszámolta, Jancsó Miklóst is érdekelte, ebből született a Szegénylegények című film. Benne a filmrendező Kafka óta ismert fogalmat, a hatalom lélektanát rajzolta meg: úgy játszanak az emberekkel, mint fekete-fehér alapon a sakkfigurákkal, a hatalom kiszámíthatatlanságát mutatva ezzel. A filmből végül nem derül ki, hogy a Sándorral mi történik. (A szamosújvári börtönben hal meg, közvetlenül halála előtt készül róla az egyetlen felvétel.) Izgalmas, szívet nem ismerő, kegyetlen és magabiztos, vonzó és félelmetes alakja a mi easternmítoszunk alapja. BG Romániai kiruccanás Néhány mondat nagybányai síelésünk gyönyörűségeiről Révész Sándor legutóbbi CD-lemezén sem lett hűtlen a piramishoz. Legalábbis azokhoz, amelyek Egyiptomban találhatók. Égyik dalában meg is „idézi” az ország és Kairó varázsát. És az egykori, általa is el- híresült együttes szelleme itt kísért, hiszen volt Piramis-társak (Závodi, Gallai) is segítettek neki a dalok és az album elkészítésében. A még mindig fiatalos Alex (vagy más néven a Kölyök) hangja (szinte közhely) a Hazaérkeztünk: elsőként szállók le a buszról, majd nézem, ahogy a többiek is lekec- meregnek. Szemem végigpásztáz a társaságon. Átlagban úgy öt-tíz kilogramm mínusz, beesett szemek, remegő lábak. A léceket ki-ki vállra vetve próbálja hurcolni, mások a szülők segítségére számítanak. A fentebb leírt „tragikus” események egyhetes romániai sítúránk záróakkordjai voltak .. Azért a kint eltöltött hét nem volt ennyire komor hangulatú, vendéglátóink mindennap gondoskodtak valami kis „meglepetésről”, amivel színesebbé tették téli vakációnkat. Például a vacsorák családias hangulata mindenkit magával ragadott, fogadásokat kötöttünk, hogy a leleményes szakácsok a mindig ugyanolyan leveshez milyen feltétet kevernek étrendünk változatossága érdekében. A slágerszámnak az utolsó - ünnepi - vacsora ígérkezett, ahol pisztrángot szolgáltak fel. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy néhányunkra a halak „visszakacsintottak”. Sebaj, ekkor már mindannyian a másnapi gőzölgő, hazai ízekre gondoltunk. Érdekes volt az a mindennapos tortúra is, ami reggelente az első lecsúszásunkat megelőzte. Igaz, hogy korán indultunk a sípályához, de a régi Ikarus nem mindig állt a helyzet magaslatán (sőt, inkább visszafelé gurult). Mikor aztán nagy nehezen a felvonóhoz küzdöttük magunkat, rendszerint még volt fél óránk kifújni magunkat, és ráhangolódni az aznapi feladatra, mivel a felvonót rendszeresen karban kellett tartani. Egyszemélyes, ülőszékes típus volt, s a pár perces technikai szünetek alatt (mert ilyen is akadt) gyönyörű kilátás nyílt szerte a tájra, csak az alattunk tátongó tíz-harminc méteres mélység nyomasztott kissé. A kezdők, a haladók és a „nagymenők” külön csoportokra voltak osztva, s minden csoporttal külön oktató foglalkozott. A pálya és az oktatás egyaránt színvonalas volt, sőt, a terep állítólag európai Színvonalú versenyek szervezésére is alkalmas (nem hiába lesz a közeljövőben középiskolás sí- verseny az említett helyen). Délutánonként sokszor mászkáltunk a városban azért, hogy a nem igazán sikeres, már említett vacsorákat valamivel kiegészítsük, de az áruházak polcain általában csak uborka- konzervek végeláthatatlan sorai virítottak. Esténként a szomszédos uszodában lazíthattuk érthetetlen okok miatt görcsölő izmainkat. Itt meleg víz is volt, ellentétben a szállóval, bár a késő esi órákban ért minket kisebb meglepetés. A lubickolás utáni forró zuhanyozást jéghideg, melegvíz-mentes szakaszok zavarták meg, ezzel is emlékeztetve minket, hogy nem Szolnokon, a Damiban vagyunk. Uszoda után tehát felfrissülve „dőzsöltünk” a szálló bárjában, majd éjszakába nyúló kártyacsatákat rendeztünk. Osz- szegezve: a hó, a pálya, az oktatók és a társaság nagyon jó volt, a „többit meg csak kibírtuk valahogy”. A. Tómba
