Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-12 / 60. szám
12 Irodalom----művészet 19 94. március 12., szombat Kiss Benedek: Úton Ázik az éjszaka kemény csillagfény-záporában a kövesét. Ázik egy arc is - az enyém. (Enyém? csak együtt baktatunk.) Pallóként duhhan le árnyam- mintha a villanypóznák dőlnének, járnék nagy, imbolygó, asszonyi lápban - s kuvaszként hátra-hátrafut. S a kövesút s arcom meg én, kik fgy egymáshoz tartozunk- míg dől elém s fut vissza árnyam -, sodródunk fényes éjszakában. Deák Mór: Nyomasztó téli éjjelek Nyomasztó téli éjjelek, csapott háztetők. Füttyöget a távolban egy vonat. Áll az ablakban valaki, s nem tudom, miért követi a gondolat. Széteső lábnyom csak a hóban, ami vagyok vagy ami voltam és ami lehetek. Beletapostak a világba: hova visznek egy helyben állva az utak, sínek? A tavasz majd magába old és egyre több fekete folt hizlalja a csatornát. Hiába állnak őrszemet a felbukó hóemberek, a telet meg nem óvják. Megfagytam régen. Nem tudom, Ki nézett ki az ablakon, s ha látott is, mit látott. A megfagyottak nyomai - jó lenne elfelejteni - átérik a világot. A nyerőjátszma A szúnyogok vérszomjas csapatát alig tudta elhessegetni, noha csak most kaptatott fel a magaslesre. A létra egyetlen nyikorgás. Talán sohasem villant át agyán, hogy egyszer csak megunja az ácsolt fadúc, hogy annyiféle embert hordozott, bordázata összeomlik, mint annak a vadnak, amelyet innen lelőnek. A hajnalra vár, mely elindítja az erdő lakóit, hogy ösztöneik parancsának engedelmeskedve telezabálják gyomrukat. A fák rozsdabarna levelein még pára ücsörög, hogy majd a szél és a nap a végtelenbe repítse. Cigarettafüstje beborította az arcát. Egyszerre csak, mintegy a leshelyen ülők örök kísérője- ként, rázuhant a magány. Benépesíthető alakjai voltak, mint valamikor őrségben. Főleg a majré, melyet elődei oly félelmetessé mázoltak előtte. A majré, mely útjában állt, bármerre indult. Belebotlott. Később rájött, hogy érzései válaszút elé viszik: megte- gye-e vagy sem, amit elvárnak tőle, mert innen vezet az út a magaslesre vagy a Golgotára. A puskás ember agya még tompa. Az éjszaka összes rémképei elszunnyadtak benne. Talán elbóbiskolna, ha a hajnali hűvpsség, mely áthatol mindenen, nem emlékeztetné rá, hogy nem a fekhelye várja, a puskás embert, a betolakodót, aki vadászcsizmával gázol ebbe a világba, a védtelen erdőbe. . Régi vadászatok jutnak eszébe. A mostaniak is azoknak egyenes folytatásai, mert az emberek és szokásaik öröklődnek. Átgázolnak mindenféle változáson és körülményen. Mintha valamilyen láthatatlan kötelék fogná eggyé a puskás embereket. Ült a leshelyen, és nem is egyedül. Micsoda leshely volt az! Külön készültség vigyázta, túl a vadászok védőszentjén, mert az is megválogatta, kit is fogad szárnyai alá. Kegyeltjei voltai, a csillagosok, akiknek még vadászgúnyájukon M eg vagyon írva: akik vigaszra szorulnak, megvigasztaltatnak, s akik betegek, meg- gyógyíttatnak. Halálos kórban nem szenvednek ugyan, ám sose lehet tudni, mi jöhet még, jobban teszi az ember, ha be- és kibiztosítja magát, minden eshetőségre számít. Ennek okán föllapoztam napilapjaink hirdetési rovatait. „Mágneses kúra! Sosem hízik el, nem viszi el önt Gábriel!” Cím, telefonszám. Azonnal tárcsázom a hétjegyűt. Nem mintha kövér lennék, de mi van, ha holnap telitalálatom lesz a totón, s örömömben fölfalok tíz kiló bélszínt kaviárral? - Barátságos női hang duruzsolja fülembe, a tanfolyam két hétig tart, az alatt lefogyhatok 150 kilót is! - Hogy én csak 78 kilogrammot nyomok? Nevet a hölgy. - Legalább láthatatlan lesz. Az sem hátrány manapság. - Miből áll a kúra? - kérdem én. A válasz: „Minden reggel 5 órakor kel, hátizsákjába pakol 30 kiló mágnest, és az óramutató járásával ellentétes irányban hétszer körbefutja a lakótelepet. Garantálom, annyit veszít súlyából, mint az ön pénztárcájából kiszorított ezerforintosok tömege, abszolút értékben számítva!” - Nekem nincs is pénztárcám, vetem közbe halkan, mire a leányzó dühösen lecsapja a telefonkagylót. Sebaj, nézek másik csodadoktort. „Mindent gyógyítunk! Májrák, zsebrák, anorák! Kezelés kínai eredetű gombostűvel! Egy nap garancia! Dr. Kuo Jao Hü Je. - Ez már egzotikusabban hangzik, elég volt a sarlatánokból. Közük velem, telefonon nem adnak információkat, any- nyit azért megtudok, az általuk medicináit betegek közül még senki nem panaszkodott, nem kért kártérítést. - Valószínűleg azért, mert nem élték túl a varázslatos tűszúrásokat. Hagyjuk a fenébe, ez fölötte gyanús... Harmadik telegráf. Ez a cég, a hirdetés szerint mélylélektani dolgokat terápiái, gyerekkori traumákat, láténs, de bármikor jelentkezni bíró őrültségeket, mániákat előz meg, kezel eredményesen. is átsütöttek a megkülönböztetés jegyei. Talán még a vaddisznók is sejtették ezt, mert szinte vezényszóra túrták fel a tölgyest és avarját, hogy minél több télirevalót halmozzanak fel sörtéik alatt. A csillagos megmozdult:- Te is látod azt, amit én?- Ühüm! - dünnyögött a puskás ember, mert megszólalni éppen nem tudott. Egyszerre inni és beszélni még senki sem tanult meg. Végre csak megszólalt: - Mit kellene néznem? A puskás ember a sötétségbe bámult. Homályosan észlelt ott valamit, de hogy mit, akkor még nem tudta. Megdörzsölte a szemét, belekapott. Rémlett, mintha gallyak recsegtek volna, és valaki félhangosan mondaná: „Jóska! Jóska!” A csillagos meg egyre bök- döste:- Ott, ott! A kutya mindenedet, te vaksi! A puskás ember törölgette az arcát. Ekkor eldördültek a lövések. Kettő egymás után... Most is felrezzen ezekre a dörrenésekre. A puskaropogás után már nem olyan az erdő. Megmozdul minden. A sötétségben a legkisebb moccanásnak is olyan a hangja, mintha szálfákat döntögetnének. A jajgatás kísérteties. A koponya mélyébe hasít. A fájdalmas, segélykérő, a legmélyebb emberi belsőig hatoló jajgatás, mely egyre halkult, majd nyöszörgéssé váltott. Ő már tudta: ez nem a vad haláltusája. Csak az ember, a levegőbe kapaszkodva, az tud így könyörögni az életéért, melyet lassanként beszív az avar. Ezt is kipróbálom, sose lehet tudni, hátha végső elkeseredésemben, fizetésnap, föl akarok flgrani a tizedik emeletre; netán megölöm díjbeszedőt... - Halló! Nekem üldözési mániám van, az a fixa ideám, hogy én üldör zök másokat. Meg tudnának gyógyítani? Pápaszemes férfi bariton: „Uram, azt már látatlanban meg tudom ítélni, hogy önnek sze- xuálneuropszichodrómája van, a harmadik stádiumban. Ezt a hangfekvésfrekvencia-amplitú- dójából állapítottam meg. Hozzon magával harminckétezer-kétszáz forint húsz fillért, tárt kórtermekkel várjuk!” Csupa, csupa csalódás. Hát nincs egy normális hibbant ezek között a mágusok között? De nem adom föl. S a tizedik telefonnál, úgy tetszik, rám mosolygott a szerencse. - „Semmi betegsége nincs? Jöjjön hozzánk, kiépítünk önben egy gyógyíthatatlan hipochondriát! Nem kell küszködnie, nem lesz kisebbségi érzése a sok-sok idegbeteg ember között!” - így az üzenetrögzítő. Ez az. Ez kell nekem, elég volt az undorító fekvőtámaszokból, hidegzuhanyokból, gőzfürdőkből, éljen a tespedtség, az izzadt halálfélelem, a nyögdécselés, görbe hát. löttyedt izmok... végre nem fognak utálni a lakótársak, a kollégák, a családtagok. Ennyi áldozatot megtehetek értük! Taxiba ugróm, s irány Táltos Tibor Szanatóriuma. • Oly igen kedves, százkilós kedvesnővér fogad. - „Hát ön az? Akinek kutya baja sincsen? Szinte hihetetlen. De nem kell izgulnia, kezelésbe vesszük. Bemutatkozásként meg kell igyon egy palack Jamaica rumot, utána jön a karton cigaretta elszívása, majd végezetül, mintegy a mai napot lezárandó, a velem történő intim kapcsolat, persze tudományos alapon...” Egek ura, ne hagyj el! Mit tegyek? Rászokjak a vedelésre? Ölelkezzek volt szovjet-orosz diszkoszvető nénikkel? - Nem. Inkább életben maradok. Happy end nélkül, poéntalan. Érjen bár érte a társadalom megvetése, jöjjön bár a kárhozat.- Menjünk! - kiabált a puskás ember.- Mész a francba! Ilyenkor még veszélyes. Te tudod a legjobban, hiszen tanultad is! - dörmögte felé a csillagos. Nyújtózkodott, és cigarettára gyújtott. A szél belekotor a levegőbe. A puskás ember szinte látja csapongani a ködszerű párát. A magasles átka ez a csapongás. Azóta többször is virrasztón itt, és mindig egyedül. A feladattal birkózik folyton. Rossz a képlet, jót nem akar rá kitalálni. Hol van már a csillagos ember?! Az erdő sem ugyanaz. Elpusztuló fáit nem pótolja senki, tűk. A vadak is mintha más vidékre költöztek volna, kevésbé keresve az emberek közelségét, pátyolgatásukat, melyek néha az éhhaláltól mentik meg. Nincs szabad terük, elvette az ember, de felmagasztalta méltóságukat, hogy nem kerítheti őket puskavégre bármely vadász, csak a kiválasztott, akinek nem csillagjai vannak, de csillagnyi meny- nyiség csörög a zsebében. Az ember is rájött, milyen védtelen. Hiába ül fel a magaslesre, fegyverezi fel magát, beletapos az erdő rendjébe, mert az visszaüt, ahol tud, és mindenütt. Tudja ezt az ember. De aki egyszer felkapaszkodott valamilyen magaslesre, másként látja a világot. Lefelé nem néz, nehogy leszédüljön, mert jó a magasles, még ha á vérszívók néha szívogatják a testét, és apasztják pénztárcáját. A csillagos surranója ropogott, ahogy mászott lefelé, ment volna a puskás ember is, de megbotlott és elterült. Feküdt a leshelyen. Mire feltápászkodott, a csillagos visszajött. A puskás ember bárgyú képpel figyelte, ahogy az ő fegyverét is kilövik az ágak közé. A csillagos nyújtotta az üveget:- Igyál, te barom! Ez majd meggyógyítja az ütődöttséged! A vad nem iszik többé! Csak ennyit hallott. Utána homály és hallgatás. Mintha a nyelv megbénult volna, s mindenütt csak a dögszag keringene. Odébb tette a fegyvert, kibiztosította, nehogy elsüljön. Mennyi véletlenül elsülő fegyver volt. Mintha az élet csak véletlenek halmazából állna. De sok vadászat volt azóta! És mennyi vad fennakadt a nagy hálón, mely az élhetetleneket megfogta, az ügyesebbjei átbújtak rajta... Vizsgázni kellett újra, mert ma már nem úgy kell a vadat sem meglőni, mint valamikor régen. Sok-sok puska került a páncélszekrényekbe vagy éppen kiherélve a nyaralók kampóira, a dámvad lapátjai mellé. A szúnyogok rendületlenül ostromolnak. És amikor a puskás ember újra tépelődésbe fogna, egyszer csak megzörren az avar. Ä homályban méltósá- gosan, mint valami tünemény, ott áll az ő vadja is. Koronás dámvad. Nyúl a puskája után, de ekkor mintha az érzékei megcsalnák, úgy tetszik neki, a csillagos ember van ott teljes pompájában. A hajnalfényt ösz- szegyűjtő csillagjai csak úgy ragyognak. Megtántorodott, s a leshely korlátjának esett, amely nem hiába látott annyi vadászatot, a szútól és az embert is megőrlő időtől elkorhadt tákolmány megreccsent, majd eltörött. A puskás ember lebukfencezett a soköles semmibe. Csak a puskája, utána zuhanva, az jelentette,, hogy „csütörtök”. V adgesztenyerügyek - hogy úgy mondjam - ünnepélyes fakadtával közel egy időben felmelegszenek lassan, kérem, a betonpadok is...- Na, menjen már...- Élőbb csak a levegő, amint a fénysziporkák szinte céltudatosan nyüzsögnek ott, a tér fölött, s a világoszöld bojtjaikat lengető kis fenyőfák, tehát, uraim, tulipánok illegnek-bil- legnek, teszik a dolgukat, színesítik a látványt, miegymás...- Mondhatom...- Nos, elárulhatom, nem véletlenül beszélek ily szeretetteljes részletezéssel én a Majolika térről, ahol vadgesztenyék meg fenyőfák virítanak együtt, mert tudni való, hogy ez a (Kurdics- ról itt elmondható) történetem éppen itt kezdődött. Azért, mert a Kurdics, kérem, abban az időben ott lakott. Hiába húzza el ön a szája szélét, kedves uram, abban az időben igenis, hogy ott lakott, bár az igaz, hogy nem mindig tudta időre kifizetni, ugye, hát a lakbért. Mondom, Kurdics egyik reggel, melyet imént részleteztem, átvágott a téren, azazhogy átvágott volna...-...ha az éj nem közeledne.- Na most, kérem, ezt a kört én fizetem, meg vagyok értve? Majd ha önre kerül a sor, ön is elmondhatja a maga Kurdi- csát, bár azt azért hangsúlyoznám, hogy Kurdicsot én ismertem a legjobban, s már az biztos, hogy lénye leglényegének is azt kellene elfogadnunk, miként mondom, hogy Kurdics ily adott helyzetben is képes volt derűvel tekinteni a nap elé, számtalan lehetőség van megszerezni estig azt a lakbért. Ki- tekintőleg felhívnám mélyen tisztelt figyelmüket, uraim, a törhetetlen optimizmus vita- mindús hasznára, csak úgy, mellékesen. Mert úrrá lehet lenni a helyzeteken, ám ha valaki elkezdi, hogy lenni vagy nem lenni...? Jól van, jól van. Maga is el szók kalandozni. Elég az hozzá, hogy Kurdicsot egy öregember szólította meg. A betonpadon ült. Nem breton, beton. Mi az, hogy szók? Mert maga el szók kalandozni. Én viszont el szoktam kalandozni. Micsoda különbség! Mit tudja azt maga, hogy milyen volt a Kurdics? Na, mondom... játszani hívta az öregember Kurdicsot. Kurdics elsőre kihúzta a piros ászt, ezt a makk felső követte, azután a zöld király. Az öregnek valami alsóból, tán zöld hetesből meg piros tízesből... tizenkilence volt. Összecsapták a lapokat, és akkor az öreg azt ajánlotta, hogy játszanak csak pénzben. Helyesebben szólva, hát rovásra. Mert ott a Majolika téren, kérem, ez volt a szokás. Azt hiszik a nagybankok, hogy ők találták föl a piros spanyolviaszt, amikor a Majolika téren már időtelen idők óta rovásban ment az elszámolás. De naponta ■ illett rendezni az egyenleget. Még az ott ácsorgó közeg jelenlétében is ki lehetett egyenlíteni az esetleges délelőtti tartozást, mert ki tilthatja azt meg, hogy az ember így szóljon a cimborájához, úgy este felé, mikor pénz nélkül forog kártya: „Te, öregem, kis Palikám, itt a két kiló, amit még reggel adtál kölcsön, mikor leküldött az asszony, emléjcszel, az ezresemet nem tudta a kislány felváltani a pénzlábán...’ Kis Palikám emlékezett, a rendőr meg mit tehetett. Vállat vont, bár tudta, miről van szó. Legalább addig sem ütik egymást, amíg játszanak. Mi az, hogy elkalandozok? Én, uram, elkalandozom, érti? Mert ez egy ikes ige. És igenis, hogy nem szólt közbe a rendőr. Én csak tudom, én ismerem Kurdicsot meg a Majolika térieket, úgy van. És a rovás alapján estére mindig elszámoltak. Igen. És ez nem elkalandozás, mert enélkül az egész történetnek nem volna értelme, és megmondtam már, hogy amíg a kört fizetem, nálam van a szó, tehát én mondom az igazi Kurdicsot, mert itt annyi mindent összehordanak, kérem, a Kur- dicsról, no jó, én nem akarom vitatni, hogy lehetett, hogy volt olyan is, de már az, hogy igazár ból milyen volt a Kurdics, tőlem tudhatnák meg a tisztelt urak, ha maga mindig nem beszélne közbe. Szóval a Kurdics elnyerte az öreg teljes nyugdíját. Ez csak akkor derült ki, amikor elővette a zsebéből az öreg a pénzt, és ott volt a postai csekk meg a nyugdíjasszelvény is a százasok fölött. Kurdics pedig nem for gadta el a pénzt. Igen, uraim, ilyen volt a Kurdics. Azt mondják, akkor az öreg könyörgőre fogta, hogy legalább billentse fenéken, ahogy már ez néha, bizonyos esetekben szokás volt, ám én úgy tudom, hogy Kurdics megveregette az öreg vállát, s elindult a húscsamok felé. Úgy tizenegyre járt... D e hát uraim, egészen más ám ez így elmondva, ha mindig közbeszól valaki, s nem hagyják az embert, hogy rendesen, jól elmagyarázza... Konczek József Novák Béla Dénes: Csodaszerek a szél is szabadon járkál közötTörő István: A leshelyen
