Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-01 / 26. szám
1994. február 1., kedd Körkép útleírás 5 A dal az összekötő kapocs Nagy sikerű gálaest Besenyszögön ballos Gizellát Kállai János és cigányzenekara kíséri A hét végén a besenyszögi Petőfi Sándor Művelődési Házban sikeres jótékony célú gálaműsort rendeztek. A helybéli idősek otthonának támogatására szervezte a besenyszögi születésű Dallos Gizella nótaénekes, neves előadóművészek közreműködésével a „Valahol egy kis faluban” című, zsúfolt nézőtér előtt bemutatott fergeteges sikerű előadását. Az előadóművészek a teljes bevételt aZ idősek otthonának kiépített telefonvonal megteremtése érdekében ajánlották fel. Az est főszervezője, Dallos Gizella megjegyezte* hogy fogadalmat tett: minden év január 30-án édesanyja születésnapján, jótékonysági előadást tart az otthonban vagy máshol. Mint a művésznő elmondta, sokan voltak testvérek, de az édesanyja, talán a művészetek iránti szeretetből vagy egy kicsit büszkeségből is, mindig szeretett vele menni nótaestekre. Aztán úgy alakult, hogy a Mama nyolcvan-egynéhány éves korában sokat látogatta a besenyszögi otthont, és ott is jól érezte magát. Az elmúlt évben a megígért gálaműsor előtt egy nappal a Mama...! Az „előadás” azonban nem maradt el, hiszen egy kissé az ő tiszteletére is rendezték volna, bár tragikus felhangot kapott. Hét végén volt az évforduló. A parádés előadás sztárvendége Madarász Kati volt, aki a dalkultúra élő klasszikusa, Karácsony Irén, aki Nyíregyházáról jött el erre az estére, Farkas Rozika, akit rendszeresen hallgathatunk a rádió déli Nótaszó műsoraiban, Takács Béla, Rónai György előadóművészek, valamint Kállai János és cigányzenekara. Hogy lehet ezt így megszervezni? A barátság, a jó kapcsolat és a szeretet jegyében. Madarász Kati szavait idézem a végén, mivel véleményére érdemes most különösen odafigyelnünk. Tudniillik mikor azt kérdeztem tőle, hogy mi inspirálja, hogy szabad idejét feláldozva jótékonysági estre eljön egy Szolnok melletti kisközségbe, Besenyszögre, tiszteletdíját felajánlva egy nemes cél érdekében, így válaszolt:- Annak oka, hogy én itt vagyok, elsősorban a barátság. Dallos Gizikét megszerettem, szívvel-lélekkel énekel, és mindketten szeretjük a dalt. Ez az összekötő kapocs. A barátságon kívül még ez is megfogta a művésznőt, hogy egy édesanyáról van szó.- A másik, ha hiszi, ha nem — és ez nem szólam -,.ha jövök Pest felől, és meglátom ezt a táblát, hogy „Jász-Nagykun-Szolnok vármegye”, mindig meghatódom. Túrkevei vagyok, a férjem jászberényi. Az est szép volt, Madarász Kati és társai azzal a néhány száz nézővel feledtetni tudta sok bánatát és gondját, ha „csak” erre az estére is. Kép és szöveg: Sonkoly László A tekó zenekara Minden, ami szívből jön Még sok próba vár rájuk Balról Kovács László, Magyar István, Németh László és Juhász Tibor A karcagi Szentannai Sámuel Mezőgazdasági. Szakközépiskola és Gimnázium saját zenekarral büszkélkedhet. A Black Star tagjai, Kovács László szólógitáros - az iskola dolgozója -, Magyar István énekes, Németh László dobos, Juhász Tibor gitáros - még tanulók.- Az együttes ’93. szeptember végén alakult - mondja Magyar István -, mert a tanulók igényelték a saját zenekart. Énekelni Karcagi Nagy Zoltánnál tanul Juhász Tiborral együtt. Kovács László már régóta gitározik, a dobos a Puszta szalonzenekar dobosa. Az egymásra találásról megtudtuk, a két gitáros gyakorol- gatott már korábban is, amikor úgy gondolták, létrehoznak egy helyi, iskolai zenekart. Kovács László már játszott egy helyi együttesben. Aki hozzászokott, nehezen billen ki ebből a kerékvágásból - summázza. A dobosra hamar rátaláltak, az énekes pedig egy futás után ragadt itt. Magyi - egyébként futó - egy futóedzésről befutott, s csak úgy beleénekelt a mikrofonba - mondja -, s ottragadt. Keresnek még egy basszusgitárost, s szeretnének nagyobb felszerelést is venni. A jelenlegit saját pénzből vették meg. Az iskola próbatermet biztosít nekik, s a legfontosabb, első koncertjüket is itt tarthatták meg. S köszönik az erősítőt is, melyet használhattak, míg nem volt sajátjuk. A színpad építésében az osztálytársak is segítettek. Jelenleg még néhány saját számuk van, így főleg rock and rollt, bluest játszanak. Tudják, hogy rengeteg gyakorlásra van még szükségük. A dalok az életről szólnak, mindenről, mi szívből jön. A szomorútól a vidámig mindent írnak. A közönség kívánságlistából választhat koncertjeiken, hiszen sok számot megtanultak. Eddig négy koncertjük volt. Három hónap alatt már megismerték őket. Több tervük van. Szívükhöz legközelebb a rock and roll és a blues áll. Még rengeteg próba vár rájuk - mondják -, hogy jó színvonalat érjenek el. A zenéléshez is pénz kell, bíznak abban, hogy valaki felfedezi bennük a tehetséget, s szponzorálja őket. Magyi a futásról nem az együttes miatt mondott le. Hamarabb kezdett el zenélni, mint futni - nyugtatja meg sportrajongóit. A fiúk őszintén vidámak, tiszta, józan bandaként megmutatják az ifjúságnak, hogy így is lehet zenélni. A dobos, a világ legszerényebb dobosa, aki profi, hiszen már 7 éve dobol, Juhász Tibi pedig a zenekar „humoristája”. Ő Örményesről jár át Karcagra, így sokat tud a kollégiumban gyakorolni. ígérik, hogy ők "is támogatják majd a kezdő bandákat, hiszen nekik is így sikerült eljutniuk idáig. Keserű, mint a kanalas orvosság Péntek Imre: Holt verseny (Válogatott és új versek) A minap ezt írta valaki (levélben): „Azt hiszem, a mi generációnknak jutott a legnehezebb sors: már nem tartozunk a nagy „népi”, „fényes szelek” nemzedékéhez, de az utánunk jövő beatnemzedéktől is fényévnyi távolságok választottak el. Mi még komolyan vettük eszméinket, eszményeinket, küzdöttünk értük - s ezért szépen kimaradtunk a történelemből. Most meg már - félig roncsokként - nincs erőnk az újrakezdéshez.” Nekem írták, én is írhattam volna, Péntek Imre írhatta volna. Mert Péntek Imre kortár- sam-sorstársam, akinek sok verse megszületésének kínját láttam, átéltem, megéltem. Ez az a generáció, amely szinte mindentől ki- és lemaradt, mert már minden hely foglalt volt, később a rosszkedvű finnyássága tartotta, tartja vissza a tülekedéstől. Hadd idézzem kedvenc verssoromat az Önérzet című verséből, amit olykor mottónak kölcsönveszek tőle: „joggal tölthet el a csökönyös büszkeség: / saját erőmből váltam senkivé”. Nos, ez a líra, ez a költői tartás soha nem volt emelkedett. A (sokszor állástalan) filozófiatanár előbb mohón kap minden eszme után, hogy megforgatván szájában, elméjében undorral köpje ki. Mert nemzedékem még igenis akart hinni az „emberarcú szocializmus” eszméjében. Hajnalokig ordítozva vitatkoztuk róla, hogy utána ijedten lessük, hogy kik jelentenek föl, amint azt Péntek is megírja (1988-ban a nyomás enyhültével, undorral-megbo- csátva) az Egy feljelentés utóélete című versében. Mert oly korban éltünk, amikor megfigyeltek, lehallgattak, ellenőriztek és följelentettek. Van, aki ma erkölcsi fölényt, pozíciót, egzisztenciát teremt ebből, de Pénteknek ehhez nincs kedve. Kötetzáró verse is olyan keserű, gunyoros, mint az egész kötet. Mintha József Attila Medáliákját parafraziálná (Az ember ...) „Mintha jártunk volna már e tájon / ez istenverte, szikes, szűk lapályon, / hol engedélyezett a koldulás.” Mert aki kimaradt a történelemből, akitől legszebb férfiéveiben ellopták az értelmes cselekvés, a megélhető, vállalható élet, küzdelem lehetőségét, akinek any- nyiszor és annyi jelszót rágtak a szájába, az már nem hévül könnyen, az rezignálttá, gyanakvóvá válik, (ön)iróniába rejti a keserűségét is. Nos, ez az a tartás, világszemlélet, amelyet - Ady óta -'többször korholtak, mint szeretek. Mi a szép mondatokat szeretjük, az idézhetőket, táblára írhatókat, márpedig Péntek mondatai nem „szépek”. j'íem lesz jókedvünk ettől a kötettől, mert olyan keserű, nünt a kanalas orvosság, de aki holtversenyben mindig lemarad, vagy nem is indulhat, annak nincs kedve kacarászni, hurrázni. Talán majd egy újabb kötetben oldódik a görcs? Ha valaki, akkor Péntek tudja azt is, hogy ebben a vadul átpolitizált, szekértáborokra szaggatott világban mennyi esélye, menynyi értéke van a versnek. Beállni, indulni a versenyben? Mi a cél? Mi a tét? Adnak-e, s ki adja a díjat? (Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár) Horpácsi Sándor Diákszemmel Dél-Afrikáról (7.) ■■■■■■■■■I ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■I Három Magyarországnyi terület A Namíb-sivatag nem tartozik a föld legnagyobb sivatagjai közé: a három Magyarországnyi terület a Szaharának alig 4 százaléka. Keskeny, mintegy százötven kilométeres sávot foglal el Afrika délkeleti partján. Nem véletlenül. Kialakulásában meghatározó szerepe volt az Atlanti-óceán egyik, Namíbia partjai mellett elvonuló áramlatának: a Benguelának. Ez a „folyam” a hideg antarktikus tengerek vizét szállítja észak felé, majd az angolai Benguelánál nyugatnak fordul, Brazília irányába. Vize 12-15 Celsius-fokos, mely erősen lehűti a környező levegőt, amely így rátelepszik a partra. Felemelkedésében a fölötte elhelyezkedő melegebb, szárazföldi levegő akadályozza meg, pedig ez lenne a csapadékképződés feltétele. Igaz, hogy a megerősödő napsugárzás hatására, a kontinens felöl meginduló légmozgás visszaszorítja a ködöt a tengerre, azonban ilyenkor sem hull számottevő mennyiségű eső. Ennek az oka abban rejlik, hogy a terület a térítői, leszálló légáramlatok övezetébe esik: a Baktérítő megközelítően a sivatag közepén halad végig. A vártnál hamarabb érkezünk a sesreami kempingbe, amely kis oázisként zöldell a Namíb-sivatag szélén. Igazi meglepetés fogad bennünket: körülöttünk, a homokban nyársas antilopok bóklásznak. Csendben csodáljuk őket. A kecses, karcsú állatok ereje tiszteletet parancsoló, tűrőképességük szinte határtalan. Igazán rászolgáltak nevükre: ők a sivatag urai, és a gembsbok Namíbia címerállata is egyben. Néhány lépéssel közelebb engednek, nyugodtan tűrik, hogy fényképezzük őket, de aztán rangjukhoz méltóan, lassan eltávolodnak tőlünk. Sátrainkat virágzó akáciafák árnyékában állítjuk fel. Alsó ágait messze elkerüljük: a citromsárga virágok és a párologtatást csökkentő apró levelek között vékony tüskék bújnak meg, csakúgy, mint az összes többi akácián. Néhány millió évvel ezelőtt egy folyó kanyargód ezen a tájon, feltehetőleg egészen az Atlanti-óceánig. Az éghajlat radikális változását követően az egyre szomjasabb homok és a kíméletlenül tűző nap azonban eltüntette a föld felszínéről. Mindezek ellenére az egykori Tsauchab folyó útját ma is könnyen nyomon lehet követni. Felső folyásánál, a kempingünktől alig néhány kilométerre, egy kanyont hozott létre. Méretei eltörpülnek a híres Hal folyó kanyonja mellett, a sivatag szélén húzódó porszáraz völgy mégis különleges élményt nyújt. Éles sziklái között hárman-négyen férünk csak el egyszerre, bár a sivatag felé továbbhaladva kiszélesedik. Néhány kilométerrel lejjebb aztán kilép a magas falak szorításából, és a homokdűnék között kanyarog tovább. Az egykori folyó kiszáradt medrében könnyen, akár négy- kerék-meghajtású autó nélkül is el lehet jutni a Namíb belsejébe. Éppen csak rápillantunk, és mégis ellenállhatatlanul vágyunk rá, hogy vad világát, a sivatagot ne csak nézzük, hanem érezzük is. Végül is megállunk, és gyalogosan vágunk neki. Útjaink szétválnak, mindenki a saját maga „sivatagját” szeretné hazavinni. Én a kiválasztott „dűném” szélkoptatta, szilárdabb oldalán indulok el, talpam így alig süllyed a homokba. Még így is majdnem egy órába telik, míg felérek a csúcsra. Ruhám a rátapadt homokszemektől egész vörös, homlokom verejtékben úszik, nagyon meleg van. Most azonban semmi sem számít. Csak a háborítatlan csend, a vörösen izzó homokdombok, a távoli Tsauchab folyó széles medre: a Namíb-sivatag egyetlen arca. Sötét este érkezünk vissza sesreami kempingünkbe, de még senki sem gondol alvásra. Távol húzódunk a fényektől, és merengve nézünk a sötétségbe. Ilyenkor kezd a sivatag éledni. A nappali hőséget ugyanis csak néhány ízeltlábú és hüllő bírja ki - ezek is csak rövid ideig. Életben maradásukat, éppúgy, mint az éjjeliekét, szélsőséges alkalmazkodóképességük tette lehetővé. Ahány élőlény, annyi megoldás: a gyászbogár hosszú lábával tartja távol magát a forró talajtól, az oldalazó vipera a homokba ássa magát, a Grant-féle arany vakond pedig éjjel merészkedik a felszínre. „Védekezési stratégiáik” megvalósításához viszont rengeteg időre volt szükség. így a Namíb-sivatag népes lakóserege a legnyilvánvalóbb bizonyítéka annak, hogy ez a föld legrégebbi sivatagja. Háromnapos sivatagi programunk végén ismét az Atlanti-óceán felé tartunk, ezúttal azonban Swakopmundot vesz- szük célba. Ugyanolyan hideg, mint amilyen a néhány száz kilométerrel délebbre fekvő Lü- deritz volt: a Benguela-áramlás hatását itt is a bőrünkön érezzük. Swakopmund, a volt német gyarmat, Délnyugat-Afrika egyik legrégibb városa - ma üdülő- és hajózási központ. Lakói jól beszélnek németül, német hangzású utcáikon egymást érik a sörözők. I. Vilmos hadserege 1884-ben gyarmatosította a mai Namíbia területét. Ezzel azonban egy kissé elkésett. Dél-Af- rika keleti partjainak kikötésre legideálisabb öble akkor már hat éve az angol gyarmatok hosszú sorát gazdagította. A Bálna-öböl alig néhány kilométerre található Swakopmundtól délre, és ma sem tartozik Namíbiához. Kikötőjében és a környező, mintegy 1200 négyzetkilométernyi partszakaszon ma is a Dél-afrikai Köztársaság na- rancssárga-fehér-kék trikolórját lengeti a szél. Sulyok Attila (Folytatjuk) D. E. A nyársas antilop Namíbia címerállata
