Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-26 / 48. szám
12 Irodalom----művészet 1 994. február 26., szombat Pádár Julianna: Hiányba törten Fehérbe csendesült télben Emlék a nyári, égi láng Zilált hószirom a lélek Fagyosak a néma imák Szürkére mázolt ég alatt Összeomlik a gondolat Vakul házam ablaka Hiány tördeli arcomat Bényei József: Fölösleges kalitka A fiú a szomorúfűz ritkás árnyékába húzódott, hogy a perzselő napnak csak a megszűrt sugarai érjék. Ózonlyuk, mondta magában, s megborzongott. Igyekezett vidám dolgokra gondolni. Arra, hogy három napja jött meg az értesítés: felvették az orvosegyetemre. Kezében egy húsz éve Londonban megjelent krimivel dőlt a foszlott plédre.i. Már csak nagyritkán kellett szótár után nyúlnia. A könnyed lebegés azonban ismét hamar végétért: a szomszédban felvisított a villanyráspoly, és döngeni kezdett a nagykalapács. Félóráig biztosan nem hagyják abba. Tekintete a műhelynek nevezett ocs- mány fészer felé fordult, melynek inkább csak a teteje látszott a két portát elválasztó fagyal- bokrok mögött. Az újgazdag vállalkozó, az egykori kolhoz- brigadéros fűrészgépek javítására specializálta magát, s ezekből sok volt a környéken. Vállalkozását 1991 őszén alapozta meg: az erdő legsűrűjéban bolyongva felfedezett tizenöt T-35-ös tankot; évtizedek óta ott rozsdásodtak, maguk a rusz- kik is megfeledkeztek róluk. Itthagyták, s csak vállalkozó kellett hozzá, aki szétdarabolja, s eladja az olvasztónak. Az emberek egy ideig pusmogták, hogy néhány, még használható géppuskát leszerelt, s ezekkel mindenkit sakkban tart. A rendőröket is, természetesen. Két gorillaszerű alkalmazottja volt a vállalkozónak, akik kora reggeltől napestig buzgón sivíttatták a villanyráspolyt, döngették a nagykalapácsot, igencsak rövid megszakításokkal, s a fiúnak olyan érzése volt - akárcsak anyjának, a régóta elvált alsótagozatos tanítónőnek -, hogy a műhelyben talán más szerszám nem is található, vagy ha igen, azért használják örökké e kettőt, hogy őket elűzzék a környékről. Bizonyos, hogy ez nem csupán szóbeszéd volt; a rajtuk túl lévő tágas, ámde félig-meddig romos házban magányos öregasszony lakott; rokonai, leszármazottai nincseMintha éppen most elfoszlott haragkötelek zuhognának, sűrű, rojtos, nagy pelyhekben hullott a havaseső. Zsuzsa önkéntelenül megállt munkája végzésében: most eredt el ez a locs-pocs időt hozó, kásás csapadék. A negyedik emeleti ablakból láthatta, hogy az egybegyűlt hó az ágak tövéről darabokra szakadozva esik le a fölre. Mivel késő délutánra járt már, föl akarta kapcsolni a szobájuk csillárját, de az elektromos művek megelőzték ebben: egyszere nagy fény világított kívülről, elmosva a dolgok valóságos létezésének körvonalait. Égtek az ostorlámpák, szinte fölszívták az árnyakat, idebent a szobában fantasztikus kalligrammokat terítettek falra. Zsuzsa mintegy álomban nézte a színjátékot, ahogy a kisebb ámyfolt a nagyobbakat kerülve potyogott a mélybe. Negyvenedik éve felé járt. Felkattintotta a villanyt. Hirtelen meglepte egy emlék - körülbelül harminc éve történhetett. Az idő tájt még Kispesten laktak, a Petőfi téren. Micsoda évek voltak is azok! Játék, és megint csak játék, játék a végkimerülésig. De valahogy ez a „végkimerülés” sehogy sem jött össze számukra. Két öccsével - az egyikük csak egy évvel volt idősebb, mint a másik - rengeteget mókáztak, futkostak, verekedtek egész nap, de este mégsem jött álom a szemükre. Nyolc óra tájban takaródét rendeltek számukra szüleik. Anya még - miután ellátták gyerekeket - külön is mesélt, aztán így búcsúzott: „Itt az ideje csicsi- kázni, no szevasztok, pihenjetek jól.” Egyöntetű „Csókolom!” volt a válaszuk, de ahogy anya kitette a lábát, elkezdődtek a suttogások, Imrus és Öcsi időnként pámacsatát vívott egymással. A nagy hajcihőre aztán persze hogy bejött apa, és zord hangon, erélyesen mondta: „Ir- gum-burgum, vaskalap, hát az alvás hol marad!” Ilyenkor aztán egy kicsit megszeppenve, de tovább pusmogtak. Zsuzsának nek, mindinkább nehezére esik önmagát ellátni, s vállalkozóék nemrég eltartási szerződést kötöttek vele: gondoskodnak a vénasszonyról, de halála után a ház, az ezer négyszögöles portával az övék. A szerződéskötés után alig egy hónap múlva alapos orvosi kivizsgálásnk vetették alá a vénséget, kiderült, hogy előrehaladott rákja van, s jó esetben egy féléve van hátra. Vállalkozóék a kezüket dörzsölték, hencegve kijelenteték, hogy minden arannyá válik a kezükön, s már tervezgették, hogy a gyárcsamokot hogyan építik meg a nagy portán. A terjeszkedő birodalom közrefogja a tanítónő házát, de majd csak sikerül elűzni innét - hangoztatták. Itt ugyanis a feleség szeretne kocsmát nyitni, többen azt is tudni vélték, hogy vállalkozó szűk baráti körben kijelentette: pénze már most is annyi, mint a pelyva, mindent és mindenkit meg fognak vásárolni, s aki útjukban áll, azt eltapossák, mint a férget. Mindezekről a fiú is hallott, álmában egyre többször látta magát nincstelen, csúszómászó féregnek, s hiába a kitűnő érettségi, az egyetemi felvétel, nem ő az élet nyertese. Anyja rég belekeseredett a nincstelenségbe, egyre többször nyúl a pohár után, ilyenkor a nyugalmas, derűs, a szegényekről gondoskodó Kádár-rendszert emlegeti. Olykor kopottas, korosodó urak fordulnak meg a háznál, anyjával félnapokra bezárkóznak az utcai szobába, s közben az ágy is többször nyeszeregni kezd. A fiú ilyen alkalmakkor biciklizni indul, de van, amikor túl korán ér haza; legutóbb is alkohol-fűtötté hangos beszéd szűrődött ki szobából: anyja régi fényképeit mutogathatta férfiismerősének, bizonygatván, hogy szexi nő az volt az érzése, ki kell találni valamit, hogy végre nyughassanak már a kicsik. Szerencsére akkoriban állították át téren a világítást: a kis kalapos, gyér fényű lámpák helyére jóval nagyobb fényerejű neonégők kerültek kecses, magas oszlopokra. Egyszere tá- gabb lett az élet. Mint röntgen-sugár hatolt át fény a betonkockás házakon. Akkor kezdtek el azzal játszani - persze esténként, kötelező lefekvés után hogy ki mit lát a falon vetítődő képekből. Buszállomás is volt arra, s fura, elképesztő mozzanatokat sorjáztatott a szoba nézőinek, amint lassan közelgett, megállt, majd elhúzott méltóságteljesen a busz. Találgatták, mi mire hasonlít, és Zsuzsa volt döntnök, ő bírálta el, ki mikor mond jobb hasonlatot. Zsuzsa megpróbált visszaemlékezni ezekre az oly törékeny síkidomokra: tankot, kőcsipkés várat, elhagyott kastélyt formázott ki a gép, buszban bóbiskoló ördögembert, és vasorrú bábát adtak „képernyőjükön.” Ezt a játékot meg nem unták: a csendben lehalkítva kiáltoztak: „Nézd! A napközi otthonunk!” „Nézd csak: ez a nagyfejű - én vagyok!” Feledhetetlen volt az a játék, és mint ahogy ő nem feledte el, hirtelen kíváncsi lett volna, vajon Öcsi és Imrus hogyan állna a Petőfi téri élményekkel? Csendesen fejét ingatta. Hiszen Imrusnak négy gyereke van, a legidősebb lány éppen mostanában megy férjhez. Öcsi negyedszer nősült, egy vak lányt vett feleségül. Tiszta szívéből kívánta, hogy jól jöjjenek ki egymással... Aztán a „mozizást” ők is abbahagyták - karácsonyra anyu meg apu egy diavetítővel lepték meg őket. Mint ahogy most, karácsonykor a tizenöt éves fiukat egy videóval ajándékozták meg. Kint már mindent ellepett a hó. Apró pelyhekben, egyenletesen esett. És millió harangkötélen, valahol a közelben, néma harangkongás hallatszott. volt annakidején, nyaranta úttörőcsapatot vezényelt a Balatonhoz, s olyankor egyetlen éjszakát sem töltött egyedül... Ezúttal anyja utazott el. Mondta, hogy valamikor délután megjön. Csak ez a rohadék műhely csendesedne már el! Háttal feküdt a kapunak, így csak azt vette észe, hogy köny- nyed papucs csusszan a fűvön. Csaknem ijedten fordult meg, s ekkor csodálkozott el igazán: Anita állt előtte, a vállalkozóék nyúlánk, szőke lánya. Úgy tűnt, mintha a lány is zavarban lenne, mosolyogni próbált. Eddig a köszönését is alig fogadta.- Ne haragudj, hogy bejöttem - mondta a lány.- Haragról nincs szó.- Nagyon utáltok bennünket?- Megköszönnénk, ha részünk lenne egy kis nyugalomban. - A fiú maga is csodálkozott, hogy ilyen árnyaltan és mégis hajszálpontosan fogalmazott, miközben könyökével a fészer felé bökött.- Ez itt meg fog szűnni. Vele a zaj is. Pillanatnyi csend támadt. A lány minden átmenet nélkül megkérdezte:- Nem adnátok el a házatokat?- Nem tudom - mélázott a fiú. - Anyuval kellene beszélnetek.- Vele is fogunk, bár nem lesz könnyű. Miután feljelentett bennünket a polgármesteri hivatalnál... Anita, mintha csak mostanra gyűjtött volna kellő bátorságot, váratlanul a fiú mellé hevere- dett.- Jé, mit olvasol? Miféle nyelven van ez?- Angolul - mondta a fiú, s önmagának sem akarta bevallani, jólesett neki a lány törlesz- kedő közelsége. Apró, feszes, szabályos a melle - a fiú érezte, amint karjához szorosan hozzányomakszik. A lány hangja egyre jobban átmelegedett.- Nekünk, kettőnknek nem kellene gyűlölnünk egymást - duruzsolta. A fiú válaszolni akart, ám ekkor oldalt megrezzent a fa- gyalbokor, s előlépett mögüle az egyik gorilla. A vörhenyes.- Anita, te most menj haza - mondta pösze baritonján. A lány szempillája furcsán megrebbent, s ellibegett a kapu felé. A fiú meglepetéséből még fel sem ocsúdott, amikor megjelent a másik gorilla, a ritkás fekete szakállú. Rosszat sejtett. Fölkelt, a plédet mintegy ösztönösen védekezésül maga elé fogta. A két gorilla közrefogta, menekülésről szó sem lehetett.- Volt engedély udvarolni? - kérdezte a vörhenyes. „Kár volt elbliccelnem a ka- ratetanfolyamot” - villant át a fiú agyán, s állán épp ekkor csapódott a vörhenyes ökle. Érezte, hogy a szája felreped, a vér sósán, ragacsosan szivárog a fogai közé. Még maradt benne annyi lélekjelenlét, hogy könyökével teljes erővel gyomorszájon taszítsa a fekete szakállast. Az egy pillanatra összegörnyedt, sziszegett a fájdalomtól, de eközben a fiúra rontott.- Te szarházi, betakarlak, mint Moszkvát a hó - makogta. Menekülni próbált, de elgáncsolták. Rugdosni kezdték. Mielőtt elájult volna, az jutott eszébe, hogy anyja évenként szeptember elején, napokon át áradozik: milyen aranyosak, milyen kedvesek a kicsi elsősök. Vajon ezek itt szintén tanítványai voltak? Mivé válik az ember, mire felnő? C sak akkor kezdett magához térni, amikor anyja el- szömyedve föl- éhajolt. Aztán hányingere támadt, mintha a torkára csomósodott volna ez az egész elmocskosodott-, rohadékká vált világ. Kidobtam a kalitkát. Fölösleges lom lett, kacat, szemét. Nincs hol és miért őrizni. A szemeteszsák tetejére tettem azért, afféle kolduskoronának. Nyomban ki is nevettem buta kis érzelmeimet, bár ebbe a nevetésbe torkomban fakadt csomók tolakotak. Ez a kalitka nem különleges alakú, nem készült rendkívüli anyagból sem. Egyszerű, bármelyik boltban kapható közönséges kalitka volt. Más kérdés, hogy egymást felülmúlva igyekeztünk mindannyian díszíteni, gazdagítani, hogy valódi otthona legyen két kicsi zebrapintynek. Volt ebben a kalitkában külön etető, itató, sőt elkerített hálószoba is, voltak száraz ágak, madárhinták, színes karikák, kicsi alumínium edény fürdőkádnak, még egy gyékénykosárka is, mert azt hittük, az pótolhatja a fészket. A két madár költözgetett velünk egyik lakásból a másikba, s mire ide hazaérkeztünk!?), az egyik, a nőstény - akit a család Szerénkének nevezett - beleúnt a vándorlásba. A hím - aki névadás szertartása során a Szera- fin nevet kapta még sokáig élt. Összesen több mint hét esztendeig. Azt mondják a szakemberek, ez már matuzsálemi kor a zebrapintyeknél. Igaz, megőszült a tolla, berekedt a torka az utolsó 'években. Már nem táncolt. Nem röpködött, nem énekelt, csak evett és fürdött, és szárnyait széttárva lihegett az öregség tehetelenségében. Valamikor vidámabb volt. harciasabb. Reggelenként csodálatos énekkel ébresztett bennünket, várta, igényelte, hogy beszéljünk hozzá, és jöjjön a friss fürdővíz, a fűmag, amiből aztán jóízűen falatozgatott. Amíg ketten voltak, rendkívül sokat veszekedtek. Főként a hím volt harcias, néhányszor tollcsomók is maradtak a kalitka küzdőterén, de végeredmény mindig pár darab parányi tojás volt a hálószobának nevezett kibélelt sarokban. Mit is jelent két madár, uramisten! Oktalan élőlények, tudom, de én bebeszéltem magamnak, hogy megismernek, megismerik kutyát is, miután néhányszor már megpróbált erélyesebb eszközökkel beavatkozni veszekedésükbe. Számomra életem egy fontos szakaszát jelentették, ahogyan mel- letük a fiam - mert ő kapta őket nyolcadikos korában - gyerekből felnőtt férfivá érett. Láttam tündöklő ragaszkodását, majd azt a folyamatot, ahogyan érdeklődése fokozatosan a madarakról az élet más örömeire fordult, s egyre többször kellett Szerénkének és Szerafinnak vizet tölteni, magot szórni, lakóhelyet takarítani a család más tagjainak. Neki már erre nem maradt ideje. Néhány napja aztán Szerafin megunta a magányt meg az öregséget. Elhúzódott a kalitka legrejtettebb sarkába, a kosárka mögé, és elszenderedett örökre. Szépen ment el, nem ágaskotak lábai az égnek, nem rántotta testét görcsbe a fájdalom. Végelgyengülés volt, azt hiszem, mindenesetre lenyűgöző szépségű csoda, ahogyan a madarak elbújnak meghalni. Nem akarnak zavarni senkit, hihetetlen ösztönnel keresik a rejtekhelyét, ne lássa, ne zavarja, ne bántsa senki őket utolsó óráikban. És ők se zavarjanak senkit. Mi ez? szemérem? Védekezés? Milyen kár, hogy mi, emberek, nem tudjuk utánozni madarakat. Szerafint fehér papírszalvétába csomagoltam - akár régebben Szerénkét -, akkora volt tenyeremen, mint egy galamb- pihe. Élettelen, de nem hideg. A tolla megőrzött még valamit a csöppnyi test melegéből. Aztán dobozba tetük, a száraz föld nehezen engedelmeskedett a fiam ásójának. Bután, érzelgősen, kinevetni való fájdalommal elkísértük mind a hárman a parányi gödörhöz a bokrok alá, ahol ásónyom sem zavarhatja többé nyugalmát. Álltunk a gödör fölött némán, mi öregek torkunkba fojtott zsoltárokkal. Ha egy huszonegyéves fiatalember nem mer, nem tud megszólalni, valami történik benne. És ha megszólal, s hangja mélyről jövően rekedt, talán a köny- nyeivel is küszködik. A visszafojtott, visszanyelt fájdalom nagyon keserű. O, tudom én, nem ezt a vacak kis madarat siratná, hát mi is egy zebrapinty? Leheletnyi élet. Nem, az a fiatalember a gyermekkorától búcsúzik ásóval a kezében. A madártetemmel együtt temette a gyermekkorát, és megérkezett a felnőttkorba, ahol meg kell tanulnia az embernek sírgödröket ásni, temetni, búcsúzni. Az a fiatalember ezért nem szólalt meg, ezért nyelte a könnyeit. Hát én? Volt egyszer egy család... Ne folytassuk. Éggyei megint kevesebben vagyunk. És ami még szomorúbb: resteljük, letagadjuk, ejtegetjük az emlékeinket, érzelmeinket, könnyeinket. Percenként, naponként kidobunk valamit a múltunkból. Pár óráig még ott lapul a szemeteszsák tetején, mint ez a kalitka, aztán jönnek a közömbös idegenek, elviszik, nekünk meg megint üresebb lett a tenyerünk és a szívünk. Bertók László: Rácsok között a térzene Valaminek a vége volt valaminek az eleje az ezt ez azt fogta vele de egyiknek sem tartozott csak fordítottak egy lapot fedőt tettek a küblire megegyeztek hogy nincs mese és bevették az altatót járt mint a csöveken a drót rácsok között a térzene helye nem volt csak ideje mondta a mégis mondhatót megélt minden dimenziót és egy álomba halt bele. Szenti Ernő: / Áldás és átok Kártékony szókukacok Vagyok aki vagyok Sodródtam együtt az árral Én is találkoztam lócsiszárral Menthetetlen mit itt látok Egymást öleli áldás és átok Kimért alaktalan szertelen forma Belelátsz sorsomba T eljesség-nomenklatúra Ha befejezted kezdd újra Ne bőgj húzd ki magad Kezedhez vér nem tapad Tetté élénkült unom Hatan öt felé megyünk egy úton *' '• ' -VRékassy Eszter grafikája (Fotó: Barna Sándor) Rózsa Endre: Hajdani mozizások Hatvani Dániel: A fiú, a lány és a gorillák
