Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-26 / 48. szám
8 1994. február 26., szombat Kulturális panoráma A szolnoki várostörténeti kiállítás vendégkönyvét lapozgatva „Köszönöm, hogy idevarázsolták elődeink korát” Jellegzetes szolnoki viselet a századfordulón A névadó: Károli Gáspár Új szellemi vállalkozás: református egyetem „Nekem mint 18 éves, tősgyökeres szolnokinak, gyönyörű ez a kiállítás; hihetetlen s egyben lenyűgöző; gyönyörű volt a régi Szolnok, szívesebben élnék abban az időben, mint most” - írja Joó Katalin, a szolnoki várostörténeti kiállítás vendégkönyvében, melynek oldalai egyre telnek, hisz naponta átlag kétszázan - főleg fiatalok - tekintik meg az immáron egy hónapja nyitva tartó Damjanich múzeumbeli tárlatot, azaz többezer látogatója volt már eddig is. Önmagában e tekintélyes számok is mutathatják a régi Szolnokot dokumentáló tárlat népszerűségét, de érdemes belelapozni vendégkönyvébe is, amelyben a tetszéseknek írásos nyoma is vagyon. Korántsem az idők rendjében álljon itt kiragadva néhány vélemény. „Ez a kiállítás egy igazán nagy hiányt pótol! Talán indokolt lenne e tárgyakat állandóan megtekinthetővé tenni - hiszen a városhoz való kötődést, a múlttal való megismerkedést csak erősítené” - jegyzi meg a Kádár-család két tagja, egy kicsit már a most látható, összegyűjtött anyag jövőjére is gondolva. Nos, mint megtudtuk, a Hol élünk? fesztivál végeztével, február 26-án a kiállítás nem zárja be kapuit, látható lesz a tavaszi hónapokban továbbra is. Vannak természetesen, akik némi nosztalgiával zárják a múltban tett barangolásukat. „Köszönjük a szervezőknek és mindazoknak, akik elősegítették a kiállítás létrehozását” - áll az egyik lapon, egy-egy régi szolnoki család sarja aláírással. És bár a látogatók többsége a városból való, a budapesti I. Lánchíd Kör és a budapesti Márton Áron Kollégium tagjai is eljöttek, hogy megtekintsék s hálásak az élményekért. „A kiállítás meg- rehdezése lehetőséget adott rie- künk arra, hogy bepillantást nyerhessünk egy magyar város életébe, hétköznapjaiba, ünnepnapjaiba” - írják a vendégek könyvébe. Dr. Vezsenyi Kor- nélné ugyanezt a gondolatot egyetlen tömör mondatban fogalmazza meg: „Köszönöm, hogy idevarázsolták elődeink korát.” A gazdag anyag lehetőséget nyújt, hogy ki-ki érdeklődése szerint merüljön el benne, Boros Zsoltnak például a bélyegek tetszenek nagyon, mint írja, egy másik ifjú látogató figyelmét a divat, a hajdani kötötte le „Nagyon tetszett, főleg a ruhák” - így a beírás. Szentedrei Angéla verseghysta diák, aki osztálytársaival böngészget csütörtök délelőtt a tárlaton, a színházi plakátokat betűzgeti szorgalmasan, (színiiskolába készül) s csodálkozva látja egy 1926-ból való falragaszon, hogy a város színházában Zer- kovitz operettjét, a Csókos asz- szonyt játsszák, főbb szerepekben Honthy Hanna, Kabos Gyula, Somogyi Nusi, Hegedűs Gyula. A tárlat érdekességére mi sem jellemzőbb, mint a Petőfi nevét viselő szolnoki szakmunkásképző tanulóinak véleménye; akik egy délelőtti látogatás után azt írják: „Itt jártunk - még visszajövünk!” Sok iskoláscsapat tekinti meg a tárlatot, s tanáraik a nevelés szempontjából is értékesnek tartják megtekintését. „A tanulóknak élmény volt látni városuk régi emlékeit” - summázza az egyik általános iskola tanárnője. „Még a kis elsősök is élvezték ezt a szép kiállítást” - egy másik vélemény. Ugyanezt erősíti meg Vidra Brigitta: „Nagyon szép, érdekes, sokrétű a kiállítás és hasznos nekünk, fiataloknak” is. S hogy milyen mély érzéseket vált ki, túl a látvány érdekességén a tárlat, álljon itt Mészáros Katalin néhány mondata: „Szívmelengető látvány tárul elénk; úgy érzem ezentúl én is felelősséggel tartozom Szolnok értékeiért.” Meglepő, elégedetlenségre utaló bejegyzés egy sem akad, azazhogy mégis, van aki szelíden szóvá teszi bővebben eligazító írások hiányát. Talán ezért is jelent meg épp a napokban egy csinos kis füzet, mely segíti a látogatót a tájékozódásban. Végül álljon itt Molnár Fe- rencné a kiállítás filozófiáját is kifejező megállapítása, aki a múltban tett képzeletbeli sétát követően az alábbiakat írta a vendégkönyv egyik lapjára: „Ki a múltat nem becsüli, a jelent az meg nem érti, a jövőt meg nem érdemli.” (V. M.) A kétmillió tagot számláló, négy egyházkerületben működő magyarországi Református Egyház működése során mindig fontosnak tartotta az oktatást, az iskolaügyet, mint az egyház jövőjét is meghatározó intézményt. Nem véletlen tehát, hogy egy régi terv és szándék megvalósításaképpen ettől a tanévtől új egyetemet avattak, Károli Gáspár Református Egyetem néven.- Mennyiben új ez az egyetem, és mennyiben jelenti a meglévő és működő, egyetemi fokú Budapesti Református Teológiai Akadémia átalakítását? - kérdeztük Barátossy Jenőtől, a magyar Református Egyház Dunamelléki Egyházkerületének elnöki tanácsadójától.- A Károli Gáspár Református Egyetem felállításának terve és szükségessége igen régi, de megvalósítása csak a múlt évben kerülhetett napirendre, amikor megjelent a 30/1990-es törvény, amely szerint egyes egyházi intézmények egyetemi, főiskolai rangját elismerte a kormány, majd az 1993/LXXX. számú, új felsőoktatási törvény melléklete ezt alátámasztotta. Mindezek alapján a Magyarországi Református Egyházi Zsinat 1993. február 24-én kelt határozata alapján nyújtották be a kormányhoz a Károli Gáspár Református Egyetem tervét. Az egyetem négy karral működne: a budapesti teológiai és bölcsészkarral, a nagykőrösi tanítóképzővel és a kecskeméti jogakadémiával.- Helyileg hol van az egyetem?- A budapesti Ráday utcában, a Dunamelléki Egyházkerület tulajdonában lévő épületben, ahol a Budapesti Református Teológiai Akadémia bővítésével jött létre az új egyetem. A zsinati tanács a Dunamelléki Egyházkerületet bízta meg a szervezési teendőkkel. A tervek szerint négy szakon kezdődött meg az oktatás. Magyar nyelv és irodalom, történettudomány, angol nyelv és irodalom, valamint vallástanári szakon. A zsinat elnöke és a szervező egyházkerület püspöke, dr. Hegedűs Lóránt az egyetem szervezésére, egyévi időtartamra rektornak dr. Benda Kálmán akadémikust bízta meg, a bölcsészettudományi kar szevezé- sére pedig dr. Szilágyi Ferenc kandidátust, irodalomtörténészt kérte fel. Az egyetem szervezőinek elképzelése szerint a továbbiakban holland nyelv és irodalommal, valamint német nyelv és irodalommal bővül az egyetemi szakok választéka.- Milyen erkölcsi és anyagi támogatást kapott a most létrehozott egyetem?- A szervezési munkákhoz az USA-beli Grand Rapids-i Kálvin College adott igen nagy segítséget, többek között egy nagy tapasztalatokkal rendelkező professzor-házaspárt is elküldött személyes tanácsadónak.- Miként állnak most, az egyetem beindítása után?- Októberben kezdtünk, száz fiatal jelentkezett akik más egyetemen sikeres felvételi vizsgát tettek, de helyhiány miatt nem kerülhettek be. Mi egy szóbeli felvételi beszélgetés alapján döntöttünk felvételükről, felekezeti különbségek nélkül, csak tudás és a keresztyéni életvitel, szellemiség dönt alapvető szempontként. A képzés ötéves , és valamennyi hallgatónknak két szakot kellett választania.- A tárgyi és anyagi feltételeken túl a személyi feltételek biztosítottak?- A legteljesebb mértékben, hiszen hatvan kiváló oktató jelentette be szándékát, hogy itt szeretne tanítani, neves szakemberek, sokan közülük külföldről jönnének haza, hogy részt vegyenek e fontos misszióban.- Összefoglalva: végül is mi a célja ennek az új egyetemnek?- Az elmúlt három év alatt, ötven református oktatási intézmény kezdhette meg munkáját, sokan szeretnének ezekben tanulni, az igények meg is haladják a lehetőségeket. Igen nagy a hiány református szellemiségű tanárokból. 1993-ban a Kárpátmedencében huszonkét református gimnázium nyílt meg, ez önmagában is szükségessé teszi a keresztyén szellemiségű tanárutánpótlást. Egyetemünk nyitott, az egész kárpát-medencei és kelet-európai helyzet javításában kíván segíteni, és egyfajta híd szerepét kívánja betölteni, igazi szellemi sziklavárat építve, melynek megtartó ereje a népnek egymás becsülésén, tiszteletén és a felebaráti szereteten alapul. Szobabútorok nagyanyáink korából L. Gy. Az ötödik amerikai változatban Filmvásznon A három testőr Ha fügét mutatnak valakinek... Nem csak nyelvükben élnek a nemzetek Nagyon sok gesztus azonos Európában és a világ számos országában, ugyanakkor eltérések is megfigyelhetők. Közismert például, hogy a bolgárok éppen a megszokottól eltérő fejmozdulatokkal fejezik ki beleegyezésüket, vagy éppen ellenvetésüket. A gesztusok néha többet mondanak, mint a szavak. De könnyen félreérthetők. A csókra csücsörített, ajkakhoz emelt összezárult ujjak jelentése: fantasztikus, csodás, nagyszerű, pompás, elragadó, csinos, szexi - attól függően, hogy kiről vagy miről van szó. A gesztus a középkori udvarokból ered, ahol tiszteletet fejeztek ki vele a rangban magasabban állónak. Az olaszoknál, a portugáloknál és a svédeknél ez a mozdulat nők köszöntésére vagy a tőlük való búcsúzásra szolgál. Ha tehát ezekben az országokban valamelyik hölgynek egy férfi úgymond csókot dob, ráadásul egyszerre öt ujjal, ne vonjon le messzemenő következtetést... A jobb kéz hüvelyk- és mutatóujját ovális rést képezve ösz- szezárjuk, a többi ujj felfelé mutat. Nyugat-Európa nagy részén így fejezik ki az egyetértést (oké, rendben van). Angol nyelvterületen azt jelzik vele, hogy valami nagyon jó. Belgiumban és Franciaországban az értéktelennek a sértő kifejezése, mivel az így összezárt ujjak nulla képzeletét keltik. Ha az állunkat három ujjal simogatjuk, általában azt jelenti, hogy gondolkodunk a dolgon. így jelezhetik azt is, ha valaki vagy valami sovány. Görögországban ezzel a jellel mutatják, ha valakit igen vonzónak találnak. Spanyolországban azonban nem illendő ily módon udvarolni, mert ez a mozdulat ott durvaságot, szemtelenséget jelent. Ha nálunk fityiszt (vagy fügét) mutatnak valakinek akkor az elutasítást jelent (hogy is ne!). Németországban, Hollandiában és Dániában e durva gesztussal durva gusztust fejeznek ki: közösülésre szólítanak fel. Franciaország egy részén és Belgiumban ezzel a mozdulattal távozásra hívnak fel. Ezzel szemben a portugál paraszt így búcsúzik, vagyis jókívánságait fejezi ki. Mindenféle durvaság nélkül. A „V”-t (vö. angolul „victory”) a győzelem jelét Winston Churcill tette népszerűvé a második világháború idején. Ma igen elterjedt, elsősorban a sportban, de tüntetések, sztrájkok esetén is így fejezik ki optimizmusukat a résztvevők. Szokás még a kettes számot így jelölni. Nagy-Brittaniában nem mindegy, hogy a kéz melyik része van kifelé. Ha a kézhát van kifelé, csúnya sértés (Menj a fenébe!). Ha a kéz tenyér felőli oldala van kifelé a mutató és a középső ujjal, csak akkor jelent győzelmet. Ha az arc vagy a halánték mellett a mutatóujjal köröző mozdulatot végzünk, tréfásan vagy komolyan azt fejezzük ki, hogy valaki bolond, buggyant. Aki az arca mellett köröző ujjal üdvözöl egy olasz sofőrt, az káromkodás és dühkitörés helyett brátságos mosolyt kap. Ott ugyanis ez a jelentés egyenesen bóknak számít, mert jelentése: jó, sőt bölcs. Vigyázzunk azonban, mert Spanyolországban ugyanaz a mozdulat az affektált, az ideges vagy a homoszexuális jelzők helyett használatos. S. A. A romantika nem halt meg, racionális korunkban sem, mert az emberi természethez szorosan hozzátartozik - vágyódás a regényeshez, az érdekeshez. Nem véletlen tehát, hogy amerikai filmesek újra filmre vitték a Dumas-regény hőseinek históriáját, ismét láthatóak lesznek D’Artagnan-ék a mozikban, a közeljövőben bemutatják nálunk is A három testőr című alkotást. A francia regényíró munkája alighanem a legmaradandóbb, legkedveltebb kalandregények egyike, 1844 óta bármely nemzedék számára lebilincselő olvasmány. Többször megfilmesítették már jónéhány országban; azóta, hogy Douglas Fairbanks az 1921 -es némafilmben D’Ar- tagnan-t játszotta. A mostani változat Stephen Herek filmje, már az ötödik amerikai verzió. Természetesen a testőrök ezúttal is derekasan helytállnak, bebizonyítják, hogy ők minden idők legnagyszerűbb hősei. Ami mégis eltérő érdekessége e mostani filmnek, különbsége az elődeitől, az az a tulajdonsága, hogy az első alkalom, amikor a D’Artagnan-t és a testőröket játszó színészek kora megközelíti Dumas regényalakjainak életkorát. Különös gondot fordítottak a látványra is, hogy a néző a XVII. századi Franciaországban érezze magát. A történet elég modem ahhoz - vélik az alkotók, hogy a mai közönséghez is szóljon. „Át akarjuk hidalni a szakadékot fiatal és öreg között” - mondja a film rendezője. Ez a verzió szerinte sokkal inkább hű a könyvhöz, mint bármelyik korábbi filmváltozat. Az itteni figurák az igazi testőröket tükrözik. És a legfontosabbnak tartják az alkotók: visszarepíteni mindenkit az időben. Az alkotógárda jeles művészekből áll: a látványtervező Wolf Kroeger nemrég részesült elismerésben a XVIII. századi francia-indián háború rekonstrukciójáért, Az utolsó mohikán című filmért. A jelmezeket az a John Mollo tervezte, aki korábban Oscar-díjat kapott a Csillagok háborúja és a Gandhi filmben nyújtott teljesítményéért, elismert szaktekintély a különböző korok katonai viseletét és fegyverzetét illetően. Ugyancsak Oscar-díjas az operatőr Dean Semler, aki a Farkasokkal táncoló felvételeiért kapta az elismerést. Csak megemlítendő: a hamisítatlan XVII. századi Párizst és az akkori Franciaországot sok-sok keresés után - Prága, London - Ausztria dús vidékein, hangulatos városkáiban, nagyszerű kastélyaiban találták meg. A film nagy részét a híres bécsi belvárosban forgatták, a Hofburg pedig a Louvre helyett nyújtott hátteret a végső, látványos csatajelenethez. Az utolsó hetek munkálatait viszont a forgatócsoport az angliai Comvall-ban végezte; a francia kikötővárosban, Ca- lais-ban játszódó jeleneteket Charlestoen kikötőjében vették fel. A régi kereskedelmi kikötő a mai napig megőrizte arculatát. Az áruszállítás - még mindig nagyrészt kínai porcelánnal kereskednek - máig a századokkal ezelőtti módon zajlik. A felvételek idején nagy vitorláshajó horgonyzott a kikötőben, amelyet külön erre a célra hajóztak ide Bristolból, hogy a forgató- könyvben szereplő francia hajót, a Pelsephone-t jelenítse meg. „A vitorlást 1848-ban építették, viszont az alkalomra XVII. századi hajót varázsoltak belőle.” Minden helyszín valóságos, egyetlen jelenetet sem forgattak stúdióban, ami a rendező Herek szerint ártott volna a film hangulatának, szépségének. A felvételekhez több mint ezer osztrák statisztára, színészre és kaszkadőrre volt szükség, mind kosztümben, ami jellemzi a vállalkozás monumentalitását. D’Artagnan-t Chris O’Donnel, Aramist Charlie Seehn, Athost Kiefer Sutherland, Porthost Oliver Platt játsz- sza, képünkön ők láthatók.
