Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-23 / 45. szám

1994. február 23., szerda Kultúra íi A tévé képernyője előtt Nem tudom, hogy sírjak avagy nevessek-é: Rózsa Gyuri, akinek eddigi produk­cióit egy szál piros rózsa fém­jelzi, most ölében egy fekete macskával jelent meg a ké­pernyőn; új játékkal rukkolt elő, amely a nem éppen fenn- költ nevet viselé, Zsákba­macska. Játékok?! Minden hét keddjén és szerdáján kíván szórakoztatni bennünket ez az újabb vetél­kedő. A fekete macska baljós jel, ha átmegy előttünk az út­testen, hát még ha a képer­nyőn találkozunk vele! Erről győződhetett meg az, aki e szellemtelen, a gondolkodó ember számára elviselhetetlen „játékokat” megtekintette: az igénytelenségek játékát. Ezt a premiert szívesen elengedtem volna. Különben elszaporod­tak azok a műsorok a képer­nyőn, melyek fogadásokra, nyeremények elérésére épül­nek, ezzel igyekeznek a ké­szülékek elé vonni a nézőt, ta­lán kárpótolni is az elmaradt értékes élvezetekért. Egyébként ünnep volt Halló, vasámap!-éknál, pezs­gőt bontottak, tortát szeletel­tek, örömére annak, hogy si­kerrel átvészeltek immár 24 alkalmat, és most elérkeztek a huszonötödikhez. Ezt a jubi­leumot meg is ragadták Búzás Sándorék, hogy újratömjé- nezzék magukat, hangsúlyoz­ván, ki mindenki fordult már meg náluk a nagyvilág csilla­gai közül, és hogy büszkék reá, idézem; „mi egy pozitív műsor vagyunk, pozitív dol­gokat szeretnénk kimondani”. Én sokkal szívesebben hallot­tam volna, ha pozitív helyett igazat és szépet említett volna a magabiztos, láthatóan Fride- rikusz babérjaira törő, valójá­ban őt utánzó műsorvezető. S még valami: Simon V. László - a Halló műsorszerkesztője, aki a képernyőn is mindig megjelenik - sötét szemüve­gét világosra cserélte. Sajnos beszéde maradt a régi, zava­ros. Persze tisztelet a kivétel­nek, például Vágó István Mindent vgy semmit! című műveltségi vetélkedőjének, amelyben felragyoghat az emberi szellem, megjelenhet az értelem méltósága - a szi­porkázó agyak teljesítményé­vel kápráztat el oly módon, hogy még az üzleti szempon­tok, a reklám sem hat tolako- dóan, elviselhető és megbo­csátható, elvégre a vetélkedő­nek is élnie kell valamiből. Lehel kürtje Nemzeti tudatunk viszont bőven táplálkozik a históriá­ból, a történelemből, mely egyben - mint közismert - az élet tanítómestere is. E rovat­ban már szólottám a televízió újabb történelmi sorozatáról, amelyben a ködbe vesző múlt mondáit veszi sorra, és szem­besíti a tudomány eredménye­ivel - Monda és történelem -, de most különös érdeklődés­sel hallgattam és néztem újabb darabját, mert hozzánk ért, ehhez a régióhoz a törté­nelem, a Lehel kürtjének mondája került szőnyegre, a jászok kürtje „szólalt” meg a képernyőn. A kürt s annak gazdája, „a kürt harsogtatással országokat reszkettető Lehel”, ahogy többszáz évvel később Petőfi jellemzi költeményében, aki­nek szívét ugyancsak megdo­bogtatta a derék magyar tetté­nek históriája, melyet imi­gyen öntött versformába: „Megkapta kürtjét s úgy fújta a hős, / Hogy a császár meg- siketült bele. / Megsiketült és eldőlt... innen-onnan / Kilenc- száz éve s még föl sem kele / Nem is kel ő fel többé. - Jász­berényben / Még meg van a kürt csorba élivei / Mit meg­csorbított a császár fején a / Győzötten is még győzelmes Lehel.” - írja Petőfink 1845-ben Lehel című versé­ben. így történt-e, ahogy köl­tőnk is megénekelte, ahogy az idők folyamán az utókor tu­data, a hagyomány őrizte? Erre nem felelt kategorikusan az összeállítás, de széles és gazdag képet rajzolt háttér­ként e bátor cselekedet mögé, részletesen felvázolva ama csata menetét, hogy mi is tör­tént ott 955-ben Ausburg mel­lett, Lech mezején. Tisztázta, hogy őseink nem holmi rabló szándékkal kalandoztak el messze Nyugatra, hanem meghívott, szövetséges erő­ként szálltak hadba rendsze­resen. Szemléletesen mutatta meg ez a program a hajdani harcmodort, megismerhettük a félelmetes íj működését, s a Tiszafüreden lelt pásztor­nyergek alapján Lehelék lova­inak nyergét is. László Gyula professzor jóvoltából pedig, aki kecses füzetben írta meg már régebben a kürtről szóló tudnivalókat, a jászok tárgyi szimbólumává, jelképévé vált kürttel kapcsolatos kérdések­kel is szembenézhettünk. Hallhattunk arról a vitáról, mely arról szólott, hogy ivó- avagy vadászkürt lehetett-e az elefántcsont-faragvány; meg­tudhattuk, hogy valójában bi­zánci eredetű, jóllehet szár­mazását szeretnék egyesek magyarnak minősíteni; hall­hattuk azt is, hogy Jászfény- szarun került elő az 1600-as években. Arra azonban nincs, nem volt egyértelmű felelet, mert nincs rá bizonyosság: va­jon ott volt-e a csatában, s va­lóban Lél (Lehel eredeti neve) vezér oldalán függött-e, akár rangbéli jelvényként, vagy akár harci eszközként. A va­lószínűsége van meg csupán - hangzott el a história - vallató, színes - hisz elöljáróban a tör­ténetet Jankovics Marcell rajzfilmje is elmeséli, Mádi Szabó Gábor ércesen, férfia­sán zengő hangjában (milyen ritka ez a szép magyar beszéd a képernyőn!) - és okosan vé­giggondolt összeállításban. Mely úgy tudta megvilágítani a történteket, hogy nem kí­vánt durván szembeszállni a megszépítő néphittel, illúzió- rombolással megsérteni azt, amit a nép - így benne a já­szok is - felépített évszázadok során a lélekben. Jóllehet, nem hallgatta el - Valyay Szabolcs, a Svájcban élő tör­ténész mutatott rá szelleme­sen -, hogyan is működik a nép tudata, miként próbálja szükség szerint a vereséget is kompenzálni képzeletével, akár csak egy vesztes labda­rúgócsapat - így a hasonlat -, mely bár gólokkal marad alul ellenfelével szemben, azzal vigasztalja magát, hogy ő is rúgott néhány kapufát. Leltár, immáron másodszor jelentkezett a televízió politi­kai magazinja. Megjelölt tár­gya szerint, Az államvagyon azt lehetett várni, hogy meg­tudjuk részleteiben, mennyi is államunk jelenlegi vagyona, miből tevődik össze, s hogy mi a sorsa. A stúdióbeszélge­tés azonban mintha sokat markolt volna, tanulmányigé­nyű és szárazságú áttekintést nyújtott, főleg a mai állapo­tokhoz vezető okok folyama­tairól, olykor követhetetlen statisztikai adathalmazzal. Ezt a Leltárt a bőség zavara tette nehézkessé, sőt egy kissé ide­genné is a képernyőn. Röviden Krimibe illő történetekkel szolgált a hétfő este bemuta­tott Elrabolt műkincsek, melynek apropóját egy, az Iparművészeti Múzeumban rendezett dokumentumkiállí­tás adta. B. Farkas Tamás - számtalan érdekes képzőmű­vészeti tárgyú film rendezője - kamerája előtt dr. Mravik László beszélt a magyar mű­kincsek fosztogatásáról, ho­gyan „vándoroltak” például még bankok páncélszekrénye­iből is külföldre, Moszkvába, festmények, értékes műtár­gyak, Munkácsy, Csontváry és a többiek. Kifosztanunk a történelem során, pedig a szakember szerint a két világ­háború között műkincsbéli gazdagságunk vetekedett a franciákéval, sőt az angolo­kéval is. Külön is dicsérném Mravik László sallangmentes, tiszta, értelmes kísérő szöve­gét. Valkó Mihály Egy iskolakonferencia ürügyén HHÜN A nevelőtársadalomnak joga van a döntéshez Beszélgetés dr. Petrikás Árpáddal A szolnoki Mátyás Király Általános Iskolában az elmúlt hét végén lezajlott XIV. isko­lakonferencia egyik fő véd­nöke dr. Petrikás Árpád, a Kossuth Lajos Tudománye­gyetem neveléstudományi tanszékének nyugalmazott tanára volt. Az iskolával való kapcsolata csaknem húsz éves, ami összeköti őket, az az Alkotó Pedagógusok és In­tézmények Munkaközössége, melynek feladataikról nyilat­kozott lapunknak.-1979 óta működik a nevelés- tudományi tanszéken belül egy intézményfejlesztési és kutatási csoport. Milyen tevékenységet folytat?- Több formációban létezik, például szakmai napokat rendez az iskola egynapos bemutatko­zására, összejöveteleket szervez tapasztalatcsere céljából, sze­mináriumokat tart elméletileg fontos, a kutatás-fejlesztés szá­mára jelentős részkérdésekről. Utoljára hagytam a legfonto­sabbat, az iskolakonferenciát, amelyből azért van pillanatnyi­lag tizennégy, mert ennyi iskola érett meg arra, hogy saját magá­ról pedagógiai nyelven bemuta­tót tartson. Bármelyik óvoda és középiskola csatlakozhat a munkaközösséghez, ha megérik a gondolata, hogy önmagát pro­pagálni tudja.- A Mátyás Király Általános Iskola már korábban is otthont adott egy hasonló rendezvény­nek.- Igen, 1987-ben a VIII. isko­lakonferencia zajlott le, de az akkori feladat az innovációs te­vékenység megindítása volt, most pedig, hét év múltán az in­nováció eredményeinek újszerű összefoglalása.- Ha egy intézmény tagja en­nek a munkaközösségnek, ez a továbbiakban hogyan befolyá­solja a munkáját?- Három dologban kell hely­tállniuk, az egyik: meg kell te­remteni egy pedagógiai prog­ramot. Az együttműködés má­sik feltétele egy kutató-fejlesztő csoport létrehozása az iskolán belül. Lényege, hogy ne admi­nisztratív vagy jogi szankciók­kal szabályozzon az iskola, ha­nem pedagógiai értelemben. A harmadik: egyéni arculat kiala­kítása sajátos eszközökkel.- Az önfejlesztő programot minden intézménynek egyedül kell kidolgoznia?- Pontosan, ezért variánsok számtalan lehetősége kínálko­zik. Az önfejlesztő iskolák nem várnak központilag előírt tan­tervre, hanem helyi tanterveket készítenek. Az önfejlesztésnek tantervi, iskolaszerkezeti, veze­tési, irányítási és módszertani következményei is vannak. Nyílt teret kaptak az önkor­mányzati típusú intézmények, ahol az önkormányzat és a pe­dagógusok együttműködnek az iskolafejlesztés érdekében. Ezt a jelenleg érvényben lévő okta­tási törvény csak lehetővé teszi, de nem írja elő.- Magániskola és egyházi is­kola is bekapcsolódhat a rend­szerbe?- Az APIM olyan munkakö­zösség, amelyhez . mindenki csatlakozhat, aki támogatásun­kat igényli. A meghirdetett plu­ralista pedagógia szerint az em­beri gondolkodás, az emberről alkotott felfogás ütköztetése nagyon fontos, mert a társada­lom csak így fejlődhet. Meg­győződésem: semmilyen világ­nézetet, ideológiát nem lehet rákényszeríteni sem egyénekre, sem oktatási intézményekre. At­tól tartok, az ideológiai „kiszo­rítósdi” még csak most kezdő­dik, jelen labilis helyzetünkből eredendően. Bár mindegyiknek létjogosultsága lehet, az újon­nan jöttek mindig megpróbálják kiszorítani a már meglévőket. Az agresszív fellépés azonban mindenképpen negatívan hat vissza alkalmazójára.- Elképzelhető, hogy a nem­zeti alaptanterv ütközik majd a helyi tantervvel?- Nagyon is valószínű. Ez sajnos annyit jelent, hogy a több éven át folyó munka fölösle­gesnek bizonyult, ami nemcsak antidemokratikus, hanem em­bertelen is, mert a szakértelmet egyszerűen figyelmen kívül hagyja. A NAT korábbi változa­tainak vitáiban több tízezer pe­dagógus vett részt. Konszenzus alakult ki a NAT 3-ban abban, mi legyen a nemzeti tárgyak ismeretének minimuma. A két és fél-hároméves vita alapján jött létre a NAT 3, amit alkal­matlannak ítéltek a miniszteri szervek. Ezt követően csak bi­zottsági szintű viták folytak, vagyis a szakértőkön kívül más nem látta a szövegeket. A mi­niszter rövidre zárta az ügyet, vagyis a Minisztertanács elé a pedagógusok véleményének ki­kérése nélkül vitte a tervezetet. Ez olyan károkat okozhat a NAT-dokumentumnak és az ok­tatási rendszernek, amit pilla­natnyilag nagyon nehéz fel­mérni. Nem ésszerű dolog, hogy akiket érint és akik végig fogják csinálni a programot, ki­hagyták a döntésből. Nagyon sok kérdés nyitott marad, ami hat az oktatás tartalmi tisztázá­sára.- Visszatérve az iskolagyű­lésre, volt különbség a '87-es és a mostani között?- Az 1987-es iskolakonferen­cia keretén belül lezajlott isko­lagyűléshez képest, melyet fel­vételről ismerhettünk meg, a mostani közvetlen jellegét bi­zonyítja, hogy a gyerekek tap­soltak, örültek, mozogtak, va­gyis felszabadult munkalégköre volt a rendezvénynek. A diákok önmagukat adták kötetlenül, és kötött, felolvasott szöveggel egyaránt. Profi munka volt, jól bejáratott, változatos progra­mokkal. -bíró­Pályázati felhívás tankönyvírásra A Művelődési és Közoktatási Minisztérium pályázatot hirdet a kiadók részére közismereti tankönyvek készítésére. Az „Emberi Erőforrások Fej­lesztése című Ifjúsági Szakkép­zési,, világbanki alprojekt kere­tében kialakított kerettantervek alapján kidolgozott pályázat anyanyelv, irodalom, fizika, kémia, földrajz és biológia tan­tárgyak tankönyveinek elkészí­tésére terjed ki. A tankönyvek a középiskolák I—II. osztályos di­ákjainak szólnak, kívánatos, hogy bármely középiskolában használhatók legyenek. A pályázóknak a tanköny tervezetét és a kijelölt mintafe­jezetet kell elkészíteniük. A részletes útmutatót a Művelő­dési és Közoktatási Minisztéri­umban (III. emelet 309. szoba) lehet átvenni. A pályázat beadásának hatá­rideje: 1994. április 15. Ered­ményhirdetés: 1994. június 15. Az értékelést a Világbanki Köz­ismereti Tankönyvbizottság végzi. A pályázat győzteseivel a Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium szerződést köt. A pá­lyázat elnyerése nem jelenti au­tomatikusan a tankönyvvé nyil­vánítást is. Erről az Országos Köznevelési Tanács javaslata alapján a miniszter dönt. A pá­lyázatjeligés. (MTI) Nemeztárlat Tegnap Szeghalmon a Sárréti Múzeumban megnyílt két fiatal debreceni népi iparművész ne­mezmunkáinak a kiállítása. Petneházy László és Kaszás Ákos a szeghalmi tárlaton ne­mezből készített és a régi ma­gyar népi formavilágból merítő díszítésekkel ellátott takarókat, térítőkét, tarisznyákat, párnahu­zatokat és falvédőket mutat be. Utazás Abszurdiába (6.) Negyvennyolc óra sorban állás Üzbég útitársak Vendégvárók Távoktatási program Vendégvárók elnevezéssel indít folyamatos távoktatási progra­mot március 1-jétől a Tudomá­nyos Ismeretterjesztő Társulat, a Magyar Televízió és a Közép­magyarországi Regionális Tá­voktatási Központ - jelentették be a szervezők keddi sajtótájé­koztatójukon Budapesten. A távoktatási kurzusokon résztvevők megtanulhatják, ho­gyan tudnak helyi összefogással színvonalas üdülési lehetőséget nyújtani mind a hazai, mind a külföldi vendégek számára. A képzés kezdeményezői hangsú­lyozták, hogy a nyugat-európai tapasztalatokat hasznosítva ha­zánkban is reális lehetőség van a falusi turizmus kiszélesíté­sére. Mindazok, akik vállalkoznak a tananyag elsajátítására, külön­féle idegenforgalmi, reklám-, egészségügyi, továbbá marke­ting- és piaci ismereteket sze­rezhetnek. A tanfolyam tulaj­donképpen azokra az írásos jegyzetekre épül, amelyeket a Vendéglátóipari Főiskola okta­tói dolgoztak ki. Ehhez a televí­zió készítette az oktatófilmeket, a TIT pedig vállalja megyei központjaiban a konzultációs lehetőség biztosítását. A kép­zésben résztvevőknek 24 ezer forintot kell fizetniük az oktatá­sért. A tanulásba mindenki be­kapcsolódhat, akinek legalább középiskolai végzettsége van. (MTI) Nemzeti Múzeum Változik a nyitva tartás Változik a Magyar Nemzeti Múzeum nyitvatartása március 1-jétől. Eszerint A magyar ko­ronázási jelvények, illetőleg a Magyarország népeinek törté­nete az őskőkortól a honfoglalá­sig című tárlatok 10 és 18 óra között tekinthetők meg, hétfő kivételével. (MTI) Ha az egykori szamurájok hal­lottak volna a Kara-Kum sivata­gon az Amu-darja mellett átha­ladó vasútvonalról, akkor a „szamurájgyerekeket” biztosan ide küldték volna a harakirit gyakorolni. De szerencsére most már itt vagyok Szamarkandban, és vége a több mint két napig tartó lidércutazásnak. Vagy még­sem? Úgy látom, a közrend szi­gorú őrei éppen most szúrtak ki maguknak, és már indulnak is felém, nekem pedig se tartózko­dási engedélyem, se meghívóle­velem, és egyáltalán semmilyen hivatalos papírom, ami ittlétemet indokolná, igazolná. Hamarosan az őrszobában kuksolok csomag­jaim tövében, egy halom rendőr­től körülvéve. Hogy nyugodtsá­gomnak (van már az ilyesmiben tapasztalatom, hiszen hazug vá­dak alapján egyszer már Len­gyelországból is és Csehszlová­kiából is kitoloncoltak) vagy a Tádzsikisztánig szóló vonatje­gyemnek, esetleg az ezernyi tele­fonbeszélgetés valamelyikén ér­kező utasításnak köszönhetem-e szabadulásomat, azt nem tudom, mindenesetre fél óra múlva sza­badon engedtek azzal a feltétel­lel, hogy Szamarkandot haladék­talanul el kell hagynom.- De addig is vigyázz ma­gadra, fiú, ez itt Szamarkand, és nem Magyarország! - lát el jó tanáccsal az egyik rendőr. A következő állomás Taskent, ahol kezdenek igen-igen nyűgö­sen menni a dolgok. Először is nekem, mint külföldinek csak úgy adnak jegyet a vonatra, ha je­lentkezem egy külföldieket elle­nőrző hivatalban. Másodszor ne­kem, mint külföldinek csak dol­lárért és jóval drágábban adják a jegyet. Harmadszor az itthon megváltott menetjegy (amihez elméletileg csak helyjegyet kel­lene váltanom) itt nem érvényes. Negyedszer én, mint külföldi, a drága dollárokon váltott je­gyemmel csak napok múlva tud­nék továbbutazni, mert a koráb­ban induló vonatokra az én drága jegyem nem érvényes. Sokad­szor a dollárjaim jó részét termé­szetesen átváltottam rubelre, hi­szen itt ez a hivatalos fizetőesz­köz, ebből az okból kifolyólag kevés dollárral rendelkezem. (És máris kész a 22-es csapdája.) És végezetül még legalább négy he­lyen át kell szállnom. Tehát a fönti problémahalmazzal leg­alább négyszer kell szembenéz­nem. Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazainduljak. Különben is, az Élbruszon szerzett szemhár- tyagyulladásom és a legnagyobb elővigyázatosságom ellenére elő­jött bőrkiütéseim egyébként is kétségessé teszik a Pamirban tör­ténő sikeres hegymászásomat. Nosza rajta, indulás haza! De ez nem is olyan egyszerű. Kü­lönböző okokból kifolyólag (amik hosszadalmas részletezé­sébe itt nem akarok belebonyo­lódni) már közel két napja próbá­lok jegyet szerezni egy Moszk­vába induló vonatra. Már min­denféle rafinériát kipróbáltam, hogy minnél hamarabb indulhas­sak, de úgy látszik, öt napnál ke­vesebb várakozással nem úszom meg. Végül az állomásfőnök „ajánlólevelével” beállók a pénz­tárcsarnok egyik, végtelen kí­gyóként tekeredő sorába. Jobbról is, balról is izzadt tes­tek dörzsölődnek hozzám. Az ar­comba csapó, rossz szagú lehele­tektől és sorstársaim testszagától fölfordul a gyomrom, de nem tá­gíthatok a helyemről, ha valaha viszont akarom látni otthonomat. Érzem, ahogy oldalamat valaki­nek a csontos könyöke, vesémet pedig valaki más nyúlós, hájas „tudomisénmilyen” dagonyázza. A sor elejére mindig betolakszik valaki, akinek „csak egyetlen apró kérdése” van. Ha pedig ép­pen nem tolakszik be senki, ak­kor meg jön egy kitüntetésektől csillogó-villogó veterán, akinek úgy látszik joga van a soron kí­vüli kiszolgáláshoz. Időnként a pénztár is bezár 10-15 percre. Bár a vonat indulásáig jócskán van még idő, mégis két órai egy helyben állás után kezdek egy kicsit ideges lenni. A sor ez alatt az idő alatt egy centit sem moz­dult előbbre. Végül nem bírom tovább cér­nával, és egy alacsony, kövér asszonyságtól ellesett techniká­val egyszerűen nekirohanok a pénztárablak előtti tömegnek, és addig fúrom magamat, amíg az ablakhoz nem jutok. Ott bemuta­tom a már jó előre előkészített „ajánlólevelet”. Úgy látszik, a pénztárosnő már értesült jövete­lemről, mert el sem olvassa a pa­pírost, és máris kéri az útlevele­met. Közben egy rendőr kiszúrta a csarnok sarkában álló, gazdát­lan hátizsákomat, és most a gaz­dáját keresi. Lassacskán megér­kezik a vonat. Útlevelem a pénz­tárban, tömeg a pénztár előtt, én a rendőrrel vitatkozom, „miért pont az én csomagom van rossz helyen”, jegyem még sehol. Nem tudják melyik kocsiban lesz sza­bad hely. Á vonat indulása előtti utolsó pillanatban kapok hely­jegy nélküli jegyet. Természete­sen a vonat dugig. Hetven órát utazhatok a folyosón. Nem túl biztató, de legalább úton vagyok hazafelé. (Vége) Szekeres Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents