Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-19 / 42. szám
12 Irodalom művészet 1994. február 19., szombat Ballada a szülőföldről Vend, Vénei, szegény Vénei, mit tettél? Bikaerős tested már az enyészeté. Véred szívják kövér nyüvek, szemed gödrét bogarak turkálják, sírod körül koszorút emel a tengermély sötétség. E vek óta? Hetek óta? Napok óta? Öregasszony áll a tornác végén. Olyan, mint egy hatalmas fekete kérdőjel. Hárász- kendős arcát megvilágítják a lemenő nap sugarai. Az arc beesett, szikár, összeaszott, mint a tavalyelőtti szalonnabőr. Amikor rám néz, s végre észrevesz, mozdulatlanná válik. A várakozás tartja benne azt a kevéske életet. Elnyújtott, reszketőssé vált hangja végigszáll az egymás melege felé dülöngélő, elhagyott házak között: „Reám bánat olyan szállott, Hogy az ég alatt kétrét hajlott... Vérit vették, mint a fogoly- madárnak, Az én'egyetlen Vénei fiamnak.” A lehúzott zsalugátereken nem hatol át a fény, az elviselhetetlen kánikulai hőségen is csak vacogni lehet. A Réda mögött még egyszer fölfénylik a lebukó nap, hirelen pipacslángba borul a fekete tornác. Az öregasszony könnyei régen elapadtak, csak a hangja éget, mint a tömény kénsav.- Az én Véneim olyan erős volt, mint a kert végében az a hatalmas cserefa. Még az eget is a hátára vete volna. Sudár termetéért, égszín szeméért, göndör hajáért bolondultak a leányok, menyecskék, szerelmükkel gyötörték, végül is a halálba kergették. Mintha sírna, elsiratna, olyanná válik a hangja. Álmomban megláttam, hogy valami nagy baj történik a családban! A kapu előtt az öreg diófa, melyet még papó ültetett, úgy kidőlt, mintha ott sem lett volna. Én, a botor, még azt hittem, értem jön a nagy kaszás. De neki csak az én egyetlen fiam gyönge húsa, szíve, mája kellett. Hát most jóllakhat vele duvadásig.- Akkor reggel jött haza az erdőlésből - mondja, mint akinek sietős a mondókája. - Egész úton olyan kedve volt, mint akinek hirtelen elment a jobbik esze. Viccelődött, ugrándozott, mint a pajtából kieresztett, zabon hizlalt kicsi csitkó. r Meglátjátok - kiátotta az egyik bámulatból a másikba eső társainak -, olyan temetésem lesz, hogy hét faluból, hét városból jönnek majd a siratóasz- szonyok. Éne az erős, gumikerekű szekérre teszik a koporsót, s virágeső borítja be az én testemet. Megvan ásva a kalondai temető, abban pedig én leszek a legelső...- Az uram tette a fiamot s magát is a sírba! - sikong az öregasszony hangja. - Az Isten összes földje nem lett volna neki elég, oíyan telhetetlen volt. Ugye, mostanában, ezzel a változással vagy mifélével, kezdték visszaadogatni a kollektive bévitt földeket. Attól bolondult meg úgy, mint akinek elmentek hazulról. Hiába állt bévetetlenül az egész határ, neki csak a bitang - így neveztük örök haragosunkat - kertje kellett. Merthogy az valamikor az anyai nagyanyjáé volt, s ahhoz neki jussa van. Ahogy megkezdték a földosztást, megjött az a „komisz- szió”, nem volt se éjjelünk, se nappalunk. Nemcsak a fiát, hanem az egész rokonságot hergelte, düszkündölte. Mint a szú, amikor beléköltözik a fába, úgy rágta az én lelkemet: né, a bitang már kicövekelte a kert helyét, né, most ássa a karónak való lyukakat, né, hogy tűz langa essen belé, már elhúzta a kerítést is.- Úgy ellátom a baját - hadonászott pipaszár kezével -, hogy az aludttejet sem tudja tisztességesen megrágni! Pedig olyan gyenge volt, hogy a lábai akadtak össze, mint a kehes lóé.- Azon az átkozott reggelen is - nyüszít az öregasszony, mint a hálóba szorult vad - úgy futott ki az uram a kapun, mintha puskából lőtték volna ki. Meg sem állt az istenverte bennvalóig. Egy félóra múlva, amikor a fiam éppen készült lefeküdni, csak bédőlt az ajtón. Szemei vérben forogtak, az agyát már elöntötte a bicskáshírben tomboló Veressek féktelen indulata.- Na, én leverém a bitang kertjét! - ordította. - Úgy szét- pallottam, hogy a deszkákat ítéletnapig sem szedi össze. Többet nem páváskodik a mi benn- valónkon. Már megállítani sem lehetne az öregasszonyt, a balladák ellenállhatatlan sodrása viszi tovább a történetet.- Jaj, Lajos, jaj, mit tettél, az Isten szerelmére? Háromnapi erdőlés, fuvarozás után fiunk aluszik el a lábán, s te most azért a pár kapavágásnyi földért virogsz, embert akarsz ölni? De annak akkor már beszélhettem. Megbokrosodott, ugatott, mint a veszett kutya. Rátámadt a fiamra is.- Mi van, te nagyerejű Vince? Hát ilyen tajdag, hálistenszájú lettél? Nemcsak a menyecskék elől futsz, hanem azt is eltűrnéd, hogy ez a bitang mocsok kiforgasson őseink örökségéből? Most, hogy vége, béharangoz- tak a kollektívnek, akkor mondunk le arról, ami mindenkit, még a városi kódisokat is megillet, a földről?- Jaj, Istenem, jaj Istenem! - rimánkodtam, amikor a szekérrel kifordultak a kapun. - Dőljenek belé a legelső sáncba - van itt szakadék éppen elég! -, törjön el a lovak lába, a szekérkerék vessen szakát, vagy olyan vihar kerekedjék, hogy a falut is tüntesse el a föld színéről! Azóta perelek az Úristennel, mert akkor nem hallgatott meg. Egy óra alatt teljesen megőszültem, magatehetetlen öregasszony lettem. Olyan vagyok, mint a pólyás buba.- A Kebeled vizénél utolérték a bitangot! - feleselnek egymással mondatok.- Nem tudták, nem tudhatták, hogy örök-haragosunknak olyan sárga cédulája van, mint a bolondoknak. Az uram hozzábökött a ganyéhányó villával. Ettől a bitang - mer a vót, bocsássa meg az Isten az anyja bűnét - teljesen megvadult. Egyetlen sirítéssel kicsavarta az uram kezéből a villát, s olyant húzott a hátára, hogy azonnal megkucorodott, mint varas malac, amikor forrón kapja bé az ételt. Ebben a dulakodásban eshetett a földre az a csontnyelű kicsi bicsok. Olyan kicsi, hogy ha az ember akarná, az ujját sem tudná elvágni. A fiam megpróbálta lefogni bicskával hadonászó bolond bitangot. Akkor érte a halálos vágás. A bugylibicska pontosan az ágyékán végifutó ütőeret találta el. Csak egy karcolás volt az egész, de a fiam egy sz.empil- lantás alatt elvérzett. Üveges lett a szeme, rázuhant az úttestre. Éppen csordakihajtás volt, rohant mindenki a Kebeled vize felé.- A bitang megölte a fiamot! A bitang megölte a fiamot! - csattogott a szavak ólmos végű ostora. Az uram csak pár napig cipelte a lelkében a rettenetes fájdalmat. Nem szólt az égvilágán senkihez, csak motyogott magábn. Az egyik délután felkötötte magát a nagy cserefa alsó ágára. K ialszik az arc, kialszik a nap. A várakozás fekete. A csend is fekete. Fekete, fekete, mint a tenger mélységes feneke. Mint a kérdőjel, ott a tornác végében... írtam ezt a próza-balladát az Úrnak 1992-dik évében, a -székelyföldi, harminchetedik „földgyilkosság-őrület" harmadik esztendejében. Szurok ég, gyertya ég, ennyi halálból lesz-e, lehet-e boldog feltámatás? Tófalvi Zoltán Csák Gyula: Benedek A mikor első napon iskolába indult egyetlen Petikénk, sírva borultam férjem vállára, és azt mondtam: véget ért életünk egy csodaszép szakasza. Nincsen többé aranyhajú kisbabánk, aki csak a miénk, akit óvodába se járattunk, hogy minél tovább a miénk maradjon, mert most már elvette tőlünk a világ.- Légy erős - szorította át vál- lamat a férjem, és mivel fontos pillanatokban hajlama volt a bölcselkedésre, hozzátette: - Nincs fenségesebb dolog, mint szenvedni és erősnek lenni. A három évvel idősebb szomszéd lány vezette kézenfogva Petikét, aki még csak vissza se nézett, hanem kevé- lyen, mindenre elszántan távolodott gyárilag koptatott, vadonatúj, túlságosan hosszú szárú farmerjében. Haza már egyedül jött. Nem csöngetett, hanem ököllel verte az ajtót, és azt káltotta:- Van itthon valaki?! Széttárt karokkal fogadtam, de ő hamar kibontakozott, a sapkáját a szőnyegre dobta, az ebédlőbe sietett, ahol az apja melleti székre mászott, miközben leverte a már odakészített levesestányért.- Hé! Hé! - szólt rá apja. - Mi a fenét művelsz?! Petikénk enyhe fölénnyel jegyezte meg:- Azt mondta a tanító néni, hogy Isten nevét hiába ajkadra ne vedd! Pétiké elé térdeltem, és vonakodása ellenére körbecsókol- gattam, annál inkább, mert férjem igen mogorván ámult a gyerekre.- Milyen volt az első nap az iskolában? - kérdeztem.- Sarokba állította Benedeket a tanító néni - hadarta Pétiké, teletömve száját egy túrós lepénnyel, ami a kedvence volt -, megrúgta a tanító nénit.- Szentséges Isten! - vettem ajkamra Isten nevét hiába. - És miért? Újabb lepényt markolt ki a tálból, az asztal alá csusszant a székről, aztán az ajtóból felelte:- Nem árulta el. Azt is kijelentette, hogy nem éhes, mert hazafelé jövet két fagylaltot ettek fejenként - Benedekkel. Következő napon is rossz volt Benedek. Folyton dobogott lábával a padlón meseóra alatt. A tanító néni megtiltotta a többieknek, hogy játszanak Benedekkel, de azért mindenki játszott vele.- Lám csak - jegyezte meg férjem -, a sötétség mindig segíti a sötétséget. Legalább te tagadd meg vele az együttműködést - fordult oktatólag Petikéhez, aki hirtelen és csodálkozva apja egyik inggombjára mutatott, mintha látna ott valamit, majd amikor férjem is lenézett, hogy ő is lássa azt a valamit, akkor Pétiké felpöccintette uj- jával az apja orrát, és az ajtó felé szaladva, diadallal kiáltotta:- Mit keresel ott, ahol semmi sincs, te kíváncsi kuka? Harmadnap arról számolt be Pétiké, hogy hazudott Benedek, de a tanító néni nem jött rá.- A hazugság - vette fel férjem oktató hangnemét -, olyan, mint az aprópénz: nem lehet sokat venni rajta. Azonkívül a hazug embert...- Hamarabb utolérik, mint a sánta daxlit! - vágott közbe Pétiké. - Ezt a tanító néni is megmondta. Benedeknek viszont az a jelszava, hogy sokat álljunk ellent, és keveset engedelmeskedjünk.- Jelszava-a? - hüledeztem. - Honnan vesz ő ilyen jelszavakat?- Nyilván otthoni környezetiből - világosított fel férjem, aztán látható kéjjel merült a jelenség boncolgatásába. - Hülye felnőttektől hall efféle eszmét, ami nem is hangzik rosszul, csak az a baj, hogy a legjobb eszméket is erőszak ülteti át a gyakorlatba. És ez a rugdosós Benedek nincs híján az erőszaknak. Ezt a megállapítást igazolandó, a negyedik napon lelökött Benedek egy kislányt a li- biókáról. Ámde valamilyen vonzás-ráhatás kellett, hogy legyen Benedek egyéniségében, mert a következő napofi ugyanezt a kislányt rávette, hogy mondjon egy csúnyát a tanító néninek.- Miféle csúnyát? - rebegtem tele aggodalommal. Zavaran pisogott rám Pétiké, azután az apjához bújt, és a fülébe súgott valamit, amitől férjem elvörösödött, majd elképed- ten motyogta:- Hihetetlen... Pétiké megint az ajtóhoz nyargalt azzal a szokott szándékkal, hogy siet a térre játszani, és onnan szólt vissza:- Méghozzá kétszer! Azt mondta neki Benedek, hogy kétszer kell mondani, és az a lökött csaj kétszer mondta is!- Miféle iskola ez?! - lökte szét karjait férjem. - Garázdákat, gyilkosokat meg trágár be- szédűeket nevelnek ot?! Kifejtette, hogy az otthon az emberi viselkedést meghatározó legfontosabb faktor, és ezzel összefüggésben a közerkölcs mindig a magánerkölcstől függ, illetve ez fordítva is igaz, mint minden az életben, a lényeg azonban az, hogy másik iskolába kell íratnunk Petikét, mégpedig azonnal, mert a halogatás: időlopás...- Nem az iskola rossz, hanem csak Benedek - tiltakoztam. - Ha minden szülő a mi eszünkkel gondolkodna, egyedül maradna Benedek az iskolában.- így igaz - bólintott férjem, aztán arról igyekezett meggyőzni, hogy Benedeket, ezt a fertőzőgócot el kell távolítani.- Szívedre vennéd, hogy háborút indítsunk egy kisgyerek ellen? - kérdeztem.- A háborút a béke érdekében indítják! - szögezte le férjem, és arról is felvilágosított, hogy minden az ismerttől halad az ismeretlen felé, vagyis mielőtt cselekszünk Benedek ellen, meg kell tudnunk, hogy kiféle, mert az az igazán bátor, aki igazán óvatos is, hiszen könnyen megjárhatjuk, ha például ez a Benedek valami fejesnek a sarja... ezért ne beszéljünk tovább egy elméleti Benedekről, hanem nézzünk a szemébe. E gyik napon be is mentem az iskolába, és megkerestem szöszi Petikének tanító nénijét, s előbb csak általánosságban beszélgettünk, majd nyíltan rátértem Benedekre, akinek viselt dolgairól oly sokat hallottunk, s aki máris káros hatással van Pe- tikénkre. mert amikor Benedekről beszél, akkor úgy látszik, mintha tetszene a viselkedése, mintha azonosulni próbálna vele. Hosszan hallgatott a tanító néni, aztán pici mosoly tűnt elő a szája sarkában.- Benedek viselt dolgai léteznek - mondta -, ellenben a mi osztályunkban, ahová az ön gyermeke is jár, nincsen, akit Benedeknek hívnak. ■1 ‘—i Az Új Néplap galériája Szabó László: Táncoló lányok Pogány Gábor: Kentaur Simon Ferenc: Embervirág \
