Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12 / 36. szám
12 Irodalom — művészet 1994. február 12., szombat E z itt, az íróasztalomon, az évszázad hamutartója. Ezé a századé, s részben az elmúlté is. Tengeri kagyló, úgy mondják, de én nem hiszem. Ha netán valaha az lett volna, régedes-régen egyszerű, mérsékelt égövi kontinentális kagylóvá vedlett már, mert ha a fülemhez tartom, a hagyományos tengermoraj helyett csak kagylók csöndjét hallom. Ő lehetne valamely szigorú szárazföldi határokkal körülkerítet kagylóország ellentengernagya, akit a címért még hadüzenet-átadáskor is megmosolyognak valahol a tengerrel megáldott, szi- várványos, csigavonalas, szerencsésebb társai. Sugarasan legyezőszerű, századvégi hableányt lehet képzelni mögéje; egy egész bál hangulatát. Es mindezt ugyancsak vele lehet elhessenteni, ha megunjuk a nosztal- ■giázást. Egyszer régen csak dédapám ül mögötte, legősibb, általam is ismert birtokosa, rossz, recsegő, lehalkított rádiót hallgat, és közben foga között szűri a káromkodást, mint azt a két világháborút és két hadifogságot meg- és túlélt öreg tüzérek tették Isonzónál, amit immár sosem leszek képes „Izoncó”-nak ejteni, mint ama matuzsálemi kort élt obsitos ludovikás. Isonzónál, Doberdónál, Don-ka- nyamál, majd kétméteres, szikár, nagycsontú dédapák, akik mindenütt ott voltak, ahol veszíteni lehetett, akiknek a két háború közé ékelt béke s az egész élet csak feltétel nélküli lelki- ismeret-furdalást ajánlott, akik ellen a történelem mindig elfogatóparancsot adott ki, s akik örökké vesztesek kijelölt bűneinek fertőjébe vetettek, mindig a történelem lábainál hevertek, sosem, véletlenül sem a tenyerén. Csöndesen zsörtölődve verik a Nationale hamuját apjuktól, nagyapjuktól örökölt süket kagylókba, bűnös fejükre a napi két csomag cigaretta hamuja sok, az emlékekre borítani oly kevés. „Hamvadó cigarettavég...”, K. K. K. K., ismeretlen titkárnő postázta kép, „Szeretettel Katitól” a srapnel sivítása és a V-2 becsapódása között. Az ilyen dédapáktól a nagyapák és az apák csak veszteségekben dús tapasztalatokat örökölnek, s a sors szelíd tenyerét áldták olykor, ha a szétzilálódott hadtestek kiszámíthatatlan áramlása közepette, tízezrek és százezrek között elvegyülten tereli őket egy kézfogásnyi véletlen találkozásra, nagyapa és unoka valahol Szlovákiában, vagy Linz vagy Graz alatt, valahol háborúban összeölelkezik egy pillanatra. Aztán „kis kitérővel” hazaérnek, ki végleg megöregedni, ki már nem is oly fiatalon - ahogyan mondják: - gyermeket nemzeni, s a süket kagylóba csak hull, egyre hull a Nationale meg Marosesti szürke hamuja recsegő rádiókészülék mellett („... hogy engem is csak égve dobtak el...”), míg a tüdőre mohón sejtburjánzik a rák, a jobb karban fölsajdul Pancoas Tobias Őexcellenciája, a mindig mélyen mellre szívott háborús vagy békebeli cigarettáktól - egykutya az már nekik; valószínűleg nem véletlen, hogy az első világégést túlélő egyik utolsó résztvevő halála után nemsokára kivonják forgalomból a kurta és csípős Nationalét, s a nemesebb Marosesti - hogy azért valami emlékeztessen ama csatákra - lesz egyeduralkodóvá egy időre a süket kagylóban. Később három cigaretta púposodó hamuját, szaporodó csikkjeit fogadja be a hamutartó - véletlenül sincs köztük elnyomott füstszűrő: nem védekezünk. Nem tudunk. Vagy nem akarunk, Doberdo - Nationale, Marosesti - Don-kanyar, „csonka Erdély” - szűrő nélküli Kárpáti... Egyre tehetősebbek s egyre finnyásabbak leszünk a változó korral, módival. Újmódi, nájdivat. Karády mélyen búgó, a Bee Gees-fiúk magasszoprán hangja - minden arra utazik, hogy zavarba ejtsen és összekavarjon. Nem védekezünk. Nem tudunk. Vagy nem akarunk? Jön Őexcellenciája Pancoas Tobias, a mindig mélyen mellre szívott háborús és békebeli cigaretták bosszulója - egykutya az már nekünk. A második világháborút túlélt résztvevő halála fiúi gondokat ró ránk; sosem szívunk több Marosestit, de kevesebb Kárpátit sem. Aztán már csak egyikünk cigarettája haldoklik a kagylóban: halott fivérek hagyatéka, hogy ha majd egyszer dédapa leszek... Addig is jól megférnénk egy kagylónyi hamutartóban néhány jó emberünkkel, de az egyre akadozóbb beszélgetések közben hol az egyik, hol a másik tűnik el: ki a sírkertbe, ki a pályaudvarra - egykutya az már nekünk. Félig szívott, olcsó cigarettáik után kimosom a hamutálcát, aztán a régedes-régen mérsékelt égövi kontinentális kagylót titkon a fülemhez tartom, hogy a hagyományos tengerzúgás helyett még egyszer meghallgassam a kagylók csöndjét, mielőtt rágyújtanék a hetvenedikre. Kis halomba szürke hamu gyűl, bűnös fejemre hinteni sok, emlékre borítani oly kevés. Kagylóország ellentengernagya legyezőszerűen fogja körül a csikkeket, századvégi hableányt lehet képzelni mögéje, dédapákat és dédunokákat is, ha Őexcellenciája Pancoas Tobias úr egy kicsit kegyeskedik még várni. Csöndesen zsörtölődve hallgatom a suttogóra halkított rádiókészüléket, káromkodom is, mint két világháborút és két hadifogságot túlélt veterán tüzérek Doberdónál, Don-kanyamál és itt. O mlik a hamu a süket kagylóba: vezekléshez sok, feledni kevés, míg mindenütt ott vagyunk, ahol csak egy kicsit is veszíteni lehet. Dédapák veszteségeinek dús tapasztalataiból nem tanulnak a dédunokák. Ők is csak meghalni tudnak úgy, olyan méltósággal, ahogyan az örök győztesek teszik. De él a kagyló. Ez itt, az íróasztalomon. Az évszázad hamutartója. Mózes Attila: Kagyló és hamu Tódor János: A távoli rokon B ihari, a tekintélyes hírlapíró, hirtelen jött kocsmai ötlettől yfz£- relve vette rá Bogosit, az éjszakai zöldségest, hogy látogassák meg Jolánkát, a kikapós katonatiszt-feleséget. Bogosi egy alkalommal már majdnem találkozott a nővel, amikor öreg rokonával, a művészeti kritikussal kajtattak ismerőstől ismerősig a félájultan horkoló éjszakai városban, hogy valami italt hajtsanak föl. Akkor alsógatyában és meztelen felsőtesttel egy horpadt arcú, gyulladt szemű férfi jelent meg az ajtóban. Szerencséjükre Öreg Ronin rögtön kapcsolt, s egy csöppet sem zavartatta magát amiatt, hogy Joli urának most éppen egy, a Bakonyban folyó hadgyakorlaton illenék lennie, s kedélyesen lebélázva az álmából felvert férjet, tisztelettel kérte, hogy ha nem alkalmatlan, egy üveg akármivel segítse már ki őket. Jolánka átlátszó, rózsaszínű nejlon hálóingben tessékelte befelé alkalmi vendégeit. Áradt belőle valami áporodott bujaság, mint a negyven és ötven közötti, kissé már lestrapált asz- szonyokból általában. Ápolónő volt a helyi kórházban, annak a Késesnek becézett doktornőnek az osztályán, akit eufórikus félóráiban Öreg Ronin hajdani szerelmeként emlegetett. Őnagysága betegállományban leiedzett, ennek megfelelően úgy is bánt Bogosival, mint két esztékáellenőrrel. Azonmód visszabújt az ágyba, őket pedig biztatta, hogy húzzanak már oda két széket, és helyezzék kényelembe magukat. Áztán leesett neki, hogy a két férfinak másra is szüksége lehet, mint kétfenéknyi helyre, kipattant az ágyból, s rengő bájait meghintáztatva kigúvadt szemek előtt, a kombinált szekrényhez libegett, és valamely titkos rekeszéből teli üveget konyakot, valamint három poharat varázsolt elő. Töltött mindhármójuknak, leült az ágy szélére, aztán koccintottak. Nem egyszer, nem is kétszer. Jolán egy csöppet sem volt szégyenlős. Úgy ült ott, szétterpesztett lábakkal, mit sem törődve a szemérme fölött több hullámban felgyűrődött hússal, aláhanyatló, löttyedt didkóival, akár egy magáról megfeledkezett, ám egyébként élettel teli markotányosnő. A bágyadt fény apró porcsillámok milliárdjait szitálta a szoba légterébe. Bogosi arra gondolt, hogy mire gondolhat Bihari, s ettől egyből szépnek és kívántosnak látta Jolánkát, az elomló kisvárosi Vénuszt. Berúgtak, masszívan és jól- esően, de nem hagyták el magukat. Ideje menni, ötlött fel Bogosiban, végtére is Jolán Bihari barátnéja. Ekkor érezte először, hogy figyelik őket. Mintha a sarokban volna valaki, súgta egy belső hang, de szeme csak elmosódott árnyat látott, ami lehetett egy szék karfájára akasztott kabát, vagy falitükör, ami az alkonyi homályban őt és Biharit vetíti vissza. Megbökte a hírlapírót, és fejével a kísértet irányába mutatott, mire Bihari kérdően meredt Jolánkára.- Csak nem ijedtetek meg tőle? - kacagott föl az asszony. - Nem kell törődni vele, ő csak egy távoli rokon. A kis keszeg ember hosszú malaclopóban, ült a széken, szürkén és kókadtan, akár egy tífuszos városi gerle. Továbbra sem adott életjelt, Bogosi már-már azon volt, hogy közel megy hozzá és megnézi, amikor egyszer csak fiatal nő lépett a szobába. Jolán mint a szomszédasszonya lányát mutatta be. Rafinált egy perszóna ez a Jolánka, bizsergett a férfiasság Bogosiban, talán mégsem jöttem hiába. Hajts rá, olvasta ki a parancsot Bihari sürgető pillantásából. Egy barátért mindent, adta át magát Bogosi a gondolatnak. Később már maga sem emlékezett pontosan, hogy hol szúrta el, mikor siklott ki az amúgy már sínre tett vonat. A zenéről beszélgettek, a lány valamelyik nyálas diszkóban istenítette, amit Bogosi képtelen volt szó nélkül megállni. Egyszer csak azon kapta magát, hogy üvöltözik vele, s hülye kis kurvának nevezi. Nem is a lány, Jolán unt rá előbb, és a képébe vágta, ha csak azért jött, hogy ingyen vedeljen, aztán másokat sértegessen, akkor jobb, ha szedi sátorfáját. A zöldségesnek sem kellett több, elrohant haza, fölkapott egy ötszázast, aztán vissza, és a pénzt Jolánka ajtajának levélnyílásába gyömöszölte. Csak másnap találkoztak Biharival, aki dühösen mesélte, hogy neki sem jött össze. - Bezzeg a távoli rokonnak... - sóhajtott a hírlapíró.- Na ja - vigasztalta Bogosi -, ő kivárásra játszott... Ferenczes István: Farsang A felcsíki táncokból Vállatőra tagnak barbár örömei húshagyat havának ó egy isten kéne morzsányi biztató a férfiak javának temérdek az ünnep megolvadt vigyorgás csorog maszkokon fogatlan farkasok ülik a törvényt a hetedik parancson ne hallj ne szólj ne láss elfeledsz majd mindent szerelem-szombaton kenyerünk megszegik ó uram ó uram micsoda asztalon Léka Géza: Görényvadászat Fiúk! Ide mind! Kaszát, kapát, vasvillát! Szökik a girind! Nézd azt a tyúkot! Csüngő nyakkal is olyan akár egy túzok! Hova csapsz? Mafla! Biztos volt vagy tizenöt tojás alatt Hű, mennyi vérfolt! Ez a libánk lehetett, ha ennyi szétfolyt! Üsd! Szúrj már! Gyorsan! Vigyázz a kaszával, hé! Mögötted bor van! Fene a dögjét! Ezt jól elugrasztottuk! Hozok pár bögrét... Marafkó László: Camera viva Kaposváriné Mihályi Mária festménye Köváriné Dési Mária kerámiái Pogány József alkotása Surló biciklikerék - a küllők fűmagot kaszálnak. Bogáncsvirágot, ösvényszéli gazt. A kukoricásban gyalogcsapás visz a sírhoz. Összeütött fakereszt, rajta rohamsisak. A közelben kis ház - ők művelik a földet. Mindig megáll. Sehol senki, de belül, mint dinamó surro- gása, aggodalom, hátha meglátják. Mintha ez a katona, aki itt, a város szélén esett el, még holtában sem létezhetne. Pedig a sírja ugyanakkora, mint az indulók hőseié, akikről a gyári hangszórók bömbölnek hajnalonta, betöltve az ő utcájukat is, mígnem műszakkezdéskor hirtelen megszakadnak. Az ösvény porlisztjében szarkalábak, a bicikligumi mintázata. Ellegyinti a bóklászó szél. A kukoricás helyén később sportstadion. Ahol a sír kidudorodott a szántásból - egy reflek- toremyő óriás betonlába. Mint egy gigászi csizma. Amiből acélvirág nőtt. *** Egy lánnyal a korzón. Új ismeretség a strandról - az uszodából, ahogy ők mondják. Vasárnaponként csoportok róják itt útjukat, oda-vissza. Egyszer estefelé egy patkány tévedt elő egy pincéből a város legelőkelőbb utcájában. Riadalom, vérszomj: „Üsd agyon!” De azért mindenki a másiktól várta a hősi aktust. A patkány cikázott, néha sikerült belerúgni, de aztán elmenekült. Most hétköznap van, valamilyen évszak valamilyen délutánja. Beszél a lányhoz, s minduntalan attól fél, kifogy a szóból. Valaki azt mondta: „Bírni kell dumával.” A lány itt lakik a főutca közelében. Sápadt, kicsit szeplős, de szép: karcsú és hallgatag. Az utca közepén sétálnak, testük közt távolság: nem sok az együvé tartozáshoz, sok a meghittséghez. A cipőbolt előtt alacsony, jelentéktelen asszony közeledik a járdán. Nem sietősen, célirányosan. Ruhája rendes, de kissé viseltes. Cipőjének bőre kidudorodik, ott, ahol egy fájós bütyök lehet. Mintha izzadság fagyna rá - az anyja. Karoljon a lányba, s terelje elébe? De az olyan, mint egy megszervezett véletlen. Köszönni sem tud innen, az utca közepéről, mert nem néz feléjük. Tényleg nem látta meg őket, vagy csak úgy tesz? A lány semmit sem vett észre, talán csak hallgatásra tűnik el. S abban a pillanatban, amikor egy vonalba érnek, bent mintha egy ér vékonyodna, s pattanna meg. Végigszivárog majd az életén. *** Vele villan a reggel. A hegyoldalban egy ablakszem tűz- csóvája beleöli magát tengernyi zöldbe és kékbe, szembogáron pattogzik fénye. Mint azon a reggelen, mikor a tömegszállásról elindult, hogy a sűrű alvásból kiszakadva, az emberszagú villamos rézfogantyúján lógázva, a veszélytelenség boldogságában, a hajnal lélegzetében bevegye álmai városát, miközben a folyó túlpartján, hegyoldalban fellángolt egy ablakszem, melyet soha nem fog megtalálni, de az időtlenség önkívületében úgy villogtatta üzenetét, mint egy fárosz. Lobot vet ez az üvegtábla a napban, már nem tudja, mi volt az a sugallat, csak az ízét érzi, mint szikkadt ínyű öregek.
