Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-02 / 27. szám

1994. február 2., szerda Kultúra 5----útleírás A tévé képernyője előtt Televíziónk is öregszik! Ezt többek között olyan év­fordulók jelzik, mint például a népszerű Delta születésnapja: ugyanis január 31-én ponto­san 30 esztendeje, hogy meg­született a képernyőn a tudo­mányos élet magazinja; azóta az eltelt évtizedekben 1500 alkalommal szállította a né­zőnek hazánk és a nagyvilág tudományos eredményeit. Sok-sok erénye közül csupán egyet említenék most: nem­zeti elkötelezettségét, hogy tudniillik mindig volt és van is figyelme a magyar tudo­mány, a honi kutatás eredmé­nyeinek bemutatására, bizo­nyítván, hogy valójában mi­lyen jelentős szerepet tölt be a világ tudományos életében a mi. tudósaink felfedezése. Kimondatlanul is ez az isme­retterjesztő „folyóirat” nem­zeti önbecsülésünk forrása,, azzal egyetemben, hogy szemléletében nem téveszt arányokat, helyén méri, mér­legeli dolgainkat. És van még egy külön szépsége is e ma­gazinnak: a mindig mosoly­gós műsorvezető, Kudlik Jú­lia, aki bár harminc eszten­deje hűséges szolgálója a Del­tának, de akin semmi nyomot nem hagyott az időnek mú­lása; hangjában, gesztusaiban ugyanaz a kellem, kedély, va­rázs, amellyel a legszára­zabbnak minősülő ismeretek is édessé válnak a képernyőn. Reflektorfényben a magyar film Szállnak az évek, évtize-; dek, múlik az idő, már a film­szemlék története is negyed- százados; 1965-ben tartották a magyar filmek első sereg­szemléjét. A televízió érdekes módját választotta az ünnep­lésnek, műsorában sorra-rendre bemutatja azokat a filmeket, amelyek díjat nyertek a filmszemlék alkal­mával, ily módon áttekintést kapunk a magyar film több évtizedes terméséről, számba vehetjük ismételten értékein­ket. Érdi Sándor meghívott szakemberekkel hétfőn este megkísérelte felvázolni a ’60-as évek filmsikereinek okait, de tétova kísérletnek bizonyult a sorozat bevezeté­sének szánt gondolati indítás. Semmi érdemlegeset nem tudhattunk meg a gazdag, bő filmtermés mélyebb társa­dalmi, gazdasági, netán mű­vészeti okairól. Maradnak te­hát a filmek! Elsőként Szabó István játékfilmjét láthattuk, az Álmodozások korát. De jönnek a többiek, a kettes programjában, de az egyesen is esténként a magyar filmeké a szó, illetve a képernyő. A válogatásnak pedig egyéni színezetet ad, hogy a film­szemle alkalmából életműdíj­jal kitüntetett művészek ma­guk is megjelölhetik, megvá­laszthatják, melyik legyen az az alkotás, amelyben szeret­nék, ha viszontlátnánk őket. Törőcsik Mari például így je­lölte a Déryné, hol van? című filmet, amely a híres szí­nésznő naplója alapján ké­szült, s melyet Maár Gyula rendezett, s főszerepét az ak­kor negyvenéves Törőcsik Mari játssza. És ismét láthat­juk majd az Angi Verát, az Ötödik pecsétet. Kovács And­rás munkáját, a Falakat; és aki annyi új magyar film megszü­letésénél bábáskodott, Ne- meskürty István - őt is élet­műdíjjal tüntették ki - szintén önálló alkotással szerepel a sorozatban, A béke szigete című tévéfilmjét tekinthetjük meg ma este a kettesen, az egyesen ugyancsak ezen a na­pon este negyed kilenckor: Szegénylegények, Jancsó Miklós halhatatlan remeke, szorongatóbb látomás a hata­lom zsarnokságáról aligha született celluloidszalagon. Mi lesz veled, Hortobágy? A kérdés kissé költői, de Marcsa Attila és Sáfrány Jó­zsef, akik ezzel a címmel ké­szítettek dokumentumfilmet, vagy talán inkább riportfilmet a Hortobágy világáról, na­gyon is prózai és konkrét formában közeledtek a nagy magyar pusztához, amely akár sorsunk jelképének is te­kinthető, hisz bombák ütöttek rajta sebeket (bombázótémek használták a szovjetek), gi- gantomán átalakítási munká­latokat kellett elszenvednie, olykor pedig ellenkezőleg kisstílű ravaszkodások áldo­zatává vált; ki akarták cserélni a talaját, a melioráció ráció jelszavával, a Hortobágy azonban - miként elhangzott - kifogott mindenkin és minde­neken. Ez persze nem jelenti, hogy most már sorsára le­hetne hagyni, hisz fel nem robbant bomba nem csak a föld mélyében rejtőzködik még, más veszélyek is fenye­gethetnek robbanással. A ma­gánosítás folyamatában ott ágaskodik a kérdés: kié le­gyen a Hortobágy? Mit vállal­jon belőle az állam, és mennyi adassék magánkézre, privát haszonra? Azután, milyen vé­delmet élvezzenek a magyar puszta értékei, természetiek és emberiek? És a gazdálko­dás mennyi helyet kapjon éle­tében? Érintetlen formájában meg kell-e, és ha igen, miért kell megőrizni a természetnek e kivételes darabját? A riport­film tanulsága szerint bizony megoszlanak a vélemények. Még olyanok is akadnak, fe­lelős személyek, akik úgy vélik, „semmi szükség a széki pacsirtára”. Tehát az egyik legnagyobb veszély: a kör­nyezet iránti közömbösség. De más apróbb konfliktusok is „nyugtalaníthatják” a puszta sorsát. Kisebb háború­ság robbant ki például a Hor­tobágyi Nemzeti Park és egyes nagyiváni polgárok kö­zött. Retteg a falu - fogal­mazta meg az egyik riport­alany; retteg, merthogy a nemzeti park olyan területe­ket akar kisajátítani a határból magának, melyre az egykori tulajdonosok is jogot formál­nának, élve a privatizációs jo­gokkal. Kisajátíthatja-e köz­érdekből a szóban forgó hek­tárokat a pusztáért felelős nemzeti intézmény? Igazuk van-e azoknak a falubéli la­kóknak, akik váltig ragasz­kodnak őseik jussához? Meg­nyugtató válasz nem hangzott el. De azzal, hogy a film éle­sen tette fel a kérdéseket, bi­zonyára a tisztázás útját is egyengeti a folytatásban, mely már nem a képernyőn, hanem a valóságban történik. Tiszabura az Ablakban Az Ablakot is azért becsül­hetjük, mert még mindig őriz valamit valóságérzékenysé­géből. Itt még megjelennek a hétköznapok ellentétei, itt még hallatszik a nép szava is, nem csupán a politikusoké. Igazolásul a legutóbbi adás­ból egy bennünket is köze­lebbről érintő riport. Tiszabu- rán robbanásig feszülő hely­zet alakult ki, a falu eljutott odáig, hogy nem tűrheti to­vább néhány tolvaj gazember garázdálkodását, s ha más se­gítség nem érkezik, maga mond ítéletet mindazok felett, akik rettegésben tartják a fa­lucska lakóit. Tehát önbírás­kodás, az, ha kell. Minderről egy Ablak-béli riportban sze­rezhettünk tudomást, egy okos és bölcsen elkészített ri­portból, melynek alkotói azt keresték, mit is lehetne tenni e kiélezett helyzetben, azaz demagóg módon nem álltak oda az indulatokat szítók tá­borába, hanem a józanság ve­zérelte lépéseiket, amikor ké­pet, hangot adtak a megszóla­lóknak. Helyesen nem cigá­nyok és magyarok konfliktu­sára próbálták leegyszerűsí­teni a kérdést, jóllehet a bajok forrása néhány cigányszár­mazású egyén, hisz maguk a cigányok is, képviselőik is mélységesen elítélik a garáz- dálkodók közösségellenes magatartását. Mit lehet tenni? A belügyminiszter válasza egyszerűen: több rendőr. Ket­tőt oda is vezényelt menten. Ez azonban aligha lehet a végső megoldás. Az Ablak­nak sem volt végül is receptje, de ők legalább meghallották a tiszaburaiak segélykiáltását. Valkó Mihály Hatvan év a citera mellett A Petőfi Csarnokban A kunmadarasi művelődési házban minden kedden és csü­törtökön Somogyi Péter tart ci­tera szakkört a gyerekeknek. Az idős ember 10 éves korában, 64 évvel ezelőtt fogott először cite- rát a kezébe. Szülei korán meg­haltak, így a nővéréék nevelték fel - mondja, s könnycsepp jele­nik meg jobb szemében. Hogy másra terelje a szót, rázendít egy nótára. Kottája nem volt, hallás után tanult. Nyugdíj előtt a szolnoki Építőipari Vállalatnál, majd a tsz-nél dolgozott. Saját citeráját még egy kisúji mestertől kapta. Ő soha nem próbálkozott a ké­szítésével. Kedvenc nótája nincs, mind­egyiket szereti. Legöregebb fia már meghalt. Három fia, lánya, tíznél több unokája szokta hall­gatni a játékát. A füredi unokái már kezdenek ismerkedni a cite- rával. A tanítványok hallás után tanulnak, s mint mondja, játszani könnyebb, mint tanítani. A cim­boráival renszeresen muzsikál. Zimán Sándor, Balogh Imre, Csörgő Józsefné, Fazekas István és ő szoktak együtt fellépni. Ha hívják őket, elmennek minden­hová. A gyerekekkel a piactéren fog fellépni - mondja -, a majá­lisra már megtanulják a dalokat. Míg ő tanít, a felesége varr ott­hon. Az asszony a dalkörben énekel. Somogyi Péter bácsi elját­szotta a Fecske madár szépen szól című dalt, s a madarasi nó­ták is előkerültek. Lippai Anikót, az egyik tanít­ványt a próbára apukája kísérte el. Anikónak van otthon saját ci- terája, csak fel kellene húrozni. A Boci-boci tarka mellett már nótákat is tud. - de ­Koreográfusok nemzetközi versenye Selejtező Budapesten A Bagnolet nemzetközi ko­reográfusverseny budapesti se­lejtezőjét február 2-án és 3-án tartják a Petőfi Csarnokban. Fellép az előző találkozón több díjat is nyert Kovács Gerzson Péter társulata, a Tranz-Danz, Philippe Jamet Közép-Európa Táncegyüttese, Román Sándor, Bozsik Yvett, valamint Molnár Éva társulata és a Zagreb Dance Company. Nemzetközi zsűri dönt arról, melyik koreográfus és csapata kerül a párizsi dön­tőbe. A szervezők elmondták: idén 21 városban rendeznek se­lejtezőket. A versenyre nevezett 320 társulatból 21 jut a júliusi döntőbe. A nemzetközi szakmai zsűri elnöke Jan Fabre flamand vizuális színházi rendező. i/A Jászság a magyar kultúrában A Jászberényi Tanítóképző Főiskola és a Jász Önkormány­zatok Érdek-képviseleti Szövet­sége közösen létrehozta a „Jászság a Magyar Kultúrá­ban” elnevezésű alapítványt. A közös cél egyike, hogy ilyen címmel 1995-ben a Tanító­képző Főiskolán tudományos tanácskozást tartsanak. A Jász­ság kultúráját feltáró kutatások hazai és nemzetközi publiká­lása, az önszerveződéssel ki­bontakozó művelődési, művé­szeti, honismereti mozgalmak támogatása, ezek minőségi ver­senyének elősegítése, pályáza­tok kiírása is szerepel a célok között. Törekszenek a Jászság kulturális értékeinek a magyar közoktatásban való terjeszté­sére is. A célok megvalósítása érde­kében tudományos konferenci­ákat, rendezvényeket szervez­nek, illetve ilyenekre elmennek. Már ígéretük van arra, hogy a ’95-ös tervezett konferencia anyagát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem nép­rajzi tanszéke segítségével meg tudják jelentetni. Mivel a Jász Világtalálkozóra is ekkor kerül sor, egészen biztosan hasznos lesz az együttműködés. Az ala­pítvány kuratóriuma is létrejött, a főiskola és az önkormányzati szövetség mindenkori vezetője, Macsi Sándor jászágói helytör­ténész, pedagógus és dr. Sel- meczi László régész, a Jászság kutatója alkotja. Működésükkel a Jászság tudományos rangú és igényű alapítványa kezdte meg munkáját. K. E.------f-----------------------------­J Báli vigasságok Igazi báli szezon van Jászbe­rényben. A legkülönbözőbb kö­zösségek rendeznek bált. Feb­ruár 4-én 19 órától a Déryné Művelődési Központban ke­resztény bál lesz. A Nagybol- dogas.szony plébánia ifjúsági hittanosai rendezik ezt a far­sangi mulatságot. A gimnazisták életében fon­tos esemény a tablóbál. A Lehel Vezér Gimnázium negyedikes diákjai február 5-én 19 órától hálóznak a Bercsényi úti iskola tornacsarnokában. * A legpompásabb báli rendez­vény a Városvédő és -szépítő Egyesület hagyományőrző estje, a jász bál. A Déryné Mű­velődési Központban február 12-én 19 órától rendezik meg. A Bajcsy Zsilinszky Úti Álta­lános iskolában is hagyományos a farsangi bál. Idén február 18-án 15 órától tartják a karne­vált. A Bercsényi Úti Általános Iskola diákjai az Ifjúsági Ház­ban hálóznak. Február 19-én 14-21-ig köszöntik a farsangot. Vidám farsangbúcsúztatót a Palotás János Vegyes Kar is rendez. A Déryné Művelődési Központban lesz február 19-én 18 órától. Diákszemmel Dél-Afrikáról (8.) Elefántok tivornyája Az úgynevezett sivatagi elefánt igazi namíbiai különleges­ség. Az afrikai elefántnak a sivatagi körülményekhez mesz- szemenően alkalmazkodott populációja becslések szerint 150 egyedet számlál. Szívósságuk szinte határtalan. Víz nél­kül négy napig is kibírják, egy-egy forrásig akár hetven ki­lométert is meg tudnak tenni naponta. A szomszédos szavannákon, mocsaras deltában élők nemcsak vízzel vannak bőven ellátva, de gyümölcsökben, bogyókban, húsos-leveles ágakban is dúskálnak. Kedven­cük a híres marulafa gyümölcse: az érett, sárga termések a földre hullanak, és erjedésnek indulnak. Ezeknek esnek neki az ínyenc elefántok, a hatás pedig nem sokáig várat magára: az édes gyümölcsben keletkezett alkohol hirtelen, nagy mennyiségben szívódik fel. Mozgáskoordinációjuk látványosan romlik - rogyadozva támogatják egymást a „görbe nap” végéig. A fehér húsú gyümölcsöt az emberek is gyűjtik. Feldolgo­zás után, Amarula néven kerül a boltokba a krémszínű ital - sok dél-afrikai örömére. Namíbia igen gazdag régmúlt idők földtörténeti emlékeiben: kanyonok, kráterek, karsztkép- ződmények teszik változatossá a felszínét. Következő progra­munk is valami ilyesmit sejtet, de furcsa nevét - Megkövesedett Erdő - igazából nem tudom hova tenni. Nem is csoda, hiszen ez az erdő nem ad már árnyékot, és a fákon nem csicseregnek mada­rak. A harminc métert is elérő, vaskos törzsek élettelenül he­vernek szanaszét a földön. Az első meglepetés akkor éri az embert, mikor közelebb lép hoz­zájuk, esetleg meg is próbál mozdítani egy-egy darabot. Ez­zel igencsak meggyűlik a baj, mert a fák úgy tudták megtartani eredeti formáikat és rajzolatukat, hogy konzerválódtak: megköve- sedtek. Hogyan? Egy jégkorsza­kot követő hatalmas folyam so­dorta a még zöld, leveles fákat jelenlegi helyükre. Itt, kedvező, oxigénszegény környezetben azonban nem indultak rothadás­nak, mint rendes körülmények között, hanem kvarckristályok rakódtak le bennük. Ezért tűrték ilyen jól az elmúlt mintegy két­százmillió (!) évet, és minden esélyük megvan rá, hogy a kö­vetkező kétszázmilliót is sértet­lenül vészeljék át. Namíbia lakói szemében a víz az igazi kincs. A víz az életet je­lenti, embernek, állatnak egy­aránt. A legkisebb forrás is mág­nesként vonzza magához a kör­nyék szomjazó élőlényeit, ahogy ennek nyomai a Megkövesedett Erdő közelében is láthatók. Twyfelfontein, a földből szi­várgó forrás mellett évezredek­kel ezelőtt busmanok egy kis csoportja élte egyszerű életét: vadászó-gyűjtögető életmódjuk­nak egész sor nyomát tárta el a régészet. Egy hete utazunk Namíbiá­ban, és nagyon hiányolom már az afrikai vadakat. Nagyöbb tö­megben az ország északi felén találhatók meg, ahol több, ki­sebb tó várja a szomjazó, felhe- vült állatokat. Végre elértük a Vörös Vonalat. Ez az országon belüli „határállomás” mindany- nyiunknak világosan jelzi, hogy Namíbia féltve őrzött részéhez érkeztünk, oda. ahol több ezer állat éli háborítatlan életét. Egészségük megóvása érdeké­ben hozták létre ezt a szigorúan ellenőrzött határt, és erre nyo­mós okaik vannak. A múlt tra­gédiái lebegnek a szemük előtt: többször pusztított már errefelé súlyos fertőző, ragályos állatbe­tegség. Esteledik. Alig várjuk, hogy a megkövesedett erdő és a twyfel- fonteini sziklák után nyugovóra hajtsuk fejünket. A fölénk maga­sodó pálmákról sem veszünk már tudomást, pedig kempin­günket is róluk nevezték el: Palmwag. A hatalmas növény majdnem minden részét felhasz­nálják: nedvéből alkoholtar­talmú italt készítenek, leveleiből kosarat fonnak, lehulló gyümöl­cseit állatok eszegetik (a tarajos sül állítólag majd’ megőrül érte), leveleivel pedig - jobb híján - az elefánt, az úgynevezett sivatagi elefánt tömi magát tele. Másnap hajnalban már indulásra készen állunk, mikor sátorhelyeinktől alig 30-40 méterre megmozdul­nak a fák. Elefántok közelednek. Először csak kettő, majd hár­mas-négyes csoportokba a többi is: egy egész elefántcsorda. Ko­mótosan ballagnak el előttünk, éktelen trombitálásuk fülsértő. Szemügyre vesznek bennünket, megállnak, és ilyenkor hatalmas füleiket is meglegyintik. Az ele­fántcsorda végén lépeget anyja mögött egy néhány hónapos ki- selefánt is. Mindannyiunk ked­vence. Olyan pici, hogy kényel­mesen elférne bármelyik kifej­lett példány hasa alatt is. Palmwagi „elefántos” élmé­nyünk csak előzetese annak, amit a következő napokban a hí­res Etosha Nemzeti Park nyújt számunkra. A negyed Magyar- országnyi területen kijelölt uta­kon lehet autózni, az autókat nem lehet elhagyni. így hát az ablakokat lehúzva, a tető kémle­lőnyílásait kihajtva várunk az utunkba kerülő vadakra. Zebrák - leginkább Burchell zebrák -, zsiráfok, gnúk, nyársas antilo­pok és gazellák gyakran kerül­nek lencséink elé, de néhány rit­kább állattal is összeakadunk. A csavart szarvú kudu, a fekete fejű impala Namíbia büszkesé­gei. Az Etosha Park felkeresé­sére a száraz, téli hónapok a leg­alkalmasabbak: az állatok ilyenkor csapatosan keresik fel az édesvizű tavacskákat, ame­lyek között kedvükre válogat­hatnak. A szomszédos Nagy Tó, az Etosha Sóstó fenekén ma már ritkán fodrozódik víz, az azon­ban még ilyen ritka alkalmakkor sem alkalmas ivásra. Sótartalma majdnem kétszrese a tengervíz­nek, és ezt csak néhány hal vi­seli el. Sulyok Attila (Folytatjuk) A kempingünket meglátogató sivatagi elefántok egy csoportja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents