Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-08 / 6. szám

12 Kulturális panoráma 1994. január 8., szombat A feladatok elől nem lehet kitérni Beszélgetés Sára Sándorral Bortnyik, a grafikus és könyvművész Sára Sándor nemrég töltötte be hatvanadik életévét. Túrán született, 1967-ben szerzett dip­lomát a Színház- és Filmmű- vészti Főiskola operatőr tansza­kán. Azóta mintegy harminc rövidfilm és számos játékfilm operatőre, ezen kívül számos rövid- illetve játékfilmet készí­tett önállóan is. A hatvanas évek elejétől kezdve együtt dol­gozott az új magyar filmművé­szet fiatal generációjának kép­viselőivel. Gaál Istvánnal for­gatta a Sodrásbant, Szabó Ist­vánnal az Apát, Kardos Fe­renccel és Rózsa Jánossal a Gyermekbetegségeket, Kosa Ferenccel a Tízezer napot. Ko­sával később több, mint tíz évig dolgoztt együtt. 1968-ban készí­tette első játékfilmjét, amelynek operatőri munkáján kívül maga írta a forgatókönyvét is (Földo­bott kő, 1969-ben a Magyar Já­tékfilmszemle fődíját, s a ma­gyar filmkritikusok rendezésé­ért járó az évi díját kapta). Sára Sándor a magyar filmművészet egyik legeredetibb egyénisége. Legújabb játékfilmjét, a Vigyá- zókat 1993 novemberétől vetí­tik a mozik. Életművén végigtekintve legelőször is az fogalmazódik meg a szemlélőben, hogy mi­lyen kegyetlenek, milyen kese­rűek az általa választott témák, s ugyanakkor feldolgozásuk a szép képek által milyen gyö­nyörű..- Azt gondolom, alkat kér­dése, hogy ki hogyan fogalmaz. Én - robosztus külsőm ellenére - lírai beállítottságú vagyok. S ta­lán az is hozzájárul ehhez, hogy operatőrként kezdtem, s min­dent a kép oldaláról gondoltam végig, így a rendet a legapróbb 'részletekben is. S azt hiszem, a szépség is ehhez a rendhez tar­tozik.- Ellentmondást érzek, mert témái, a cigányok, tanyán élők, a bukovinai székelyek kálvári­ája, a második magyar hadse­reg elvérzése a Donnál, a ma­gyar nők Gulagon az élet legke­gyetlenebb oldaláról a legke­gyetlenebb történéseiről szól­nak...- Öntudatlanul talán azt az el­lenpontot kívánom érzékeltetni, hogy minden nehézség ellenére a dolgokat másképpen kéne csi­nálni, másképpen kéne élni. Mindig igyekeztem azt tenni, amire lehetőségem volt, mint operatőr, rendező, dokumen­tumfilmes, vagy mint játékfil­mes. Emlékszem, szerettem volna elkészíteni játékfilmen a mádéfalvi veszedelem történe­tét. Akkor azt mondták, ilyen drága filmre nincs pénz. No, akkor sem esetem kétségbe. El­kezdtem dokumentumfilmeket forgatni a témáról.- De dokumentumfilmjei is szép képekkel hitelesítettek. Mi­ért fontos, hogy egy kép szép le­gyen?- Úgy gondolom, mindenki fogékony a kép iránt. De ezt az érzéket is fejleszteni kell. Ben­nem valami naívság élt, hogy hátha a képekkel sugalmazok valamit. S az a szándék is veze­tett, hogy bemutassuk a Kár­pát-medencét, ezt a gyönyörű természeti és táji egységet. Azt hiszem, még nem jutott eszébe senkinek, hogy ilyen szempont­ból elemezze munkáimat, ha megteszi rájön: filmjeimben az Alföld, a Dunántúl, Erdély, s Felvidék, minden benne van.- S a hitelesség?- A képeknél a szerkezet, a felépítés a döntő. A dokumen­tumfilmeknél nem mindegy hogy abból a nyolcvan-száz fel­vett interjúból mit emelek ki, mi marad végül is benne. A pon­tosságon én nemcsak a követ­kezetesen véghez vitt képterve­zést értem, hanem a hitelességet is. A dokumentumfilmekben csak azt az eseményt fogadtam el hitelesnek, amelyet hárman megéltek ugyanúgy.- Az ön által forgatott filmek témáira nem lehet azt mondani, hogy az akkori hivatalos poli­tika sugallta őket, távol estek az akkori elvárásoktól...- Fiát, nem örültek nekik. De engem fiatal koromban megra­gadtak a népi írók munkái, a Puszták népe, a Tardi helyzet, a Cifra nyomorúság. Amikor do­kumentumfilmek készítéséhez fogtam, azokat a témákat vá­lasztottam, amelyek másokat nem foglalkoztattak, de ame­lyeket mégis magaménak érez­tem, amelyekben otthon voltam. Az otthonosságot úgy értem, hogy a vidéket jobban ismerem, mint a várost, noha tizennyolc éves korom óta Budapesten élek... De talán az is befolyá­solt, hogy elég korán, ifjú éve­imben átkerültem a másik ol­dalra. Mivel apám falusi jegyző volt, 1948 után internálták. Én meg osztályidegen lettem. En­nek én nagyon sokat köszönhet­tem. Egy csomó fertőzés elke­rült, és egy szemszögből, alulról tudtam figyelni a társadalmi mozgásokat, az eseményeket.- Sosem volt „magányos far­kas" , voltak, akikkel együtt tu­dott gondolkodni is. Szindbád esetében például számomra a rendező Huszárik és az opera­tőr le- és elválaszthatatlan. Mit jelentettek, mit jelentenek a ba­rátok?- Az 1961 körül alakult Ba­lázs Béla Stúdióban nagyon igényes csapat jött össze: Gaál István, Szabó István, Kardos Ferenc, Rózsa János, Kosa Fe­renc... és mi mindig nagyon szigorú kritikusai voltunk egy­másnak. Bíráltuk egymás ötle­teit, aztán a forgatókönyveket. De ennek ellenére volt bennünk annyi tolerancia, hogy megpró­báltunk a másik szemével is látni. A stúdió mindannyiunk számára nagyon sokat jelentett. Minden kedden összejöttünk, ha esett, ha fújt, éveken keresz­tül vitatkoztunk, és hívtunk szociológusokat, történészeket, mindenféle embereket. Ez hihe­tetlenül gazdagított minket. Ami meg a Szindbádot illeti: Huszárik Zolival egy gimnázi­umba jártunk Aszódon. Ő ugyan két vagy három évvel idősebb volt, fölöttem járt, de közösek voltak a tanáraink, köz­tük rajztanárunk, a nagyszerű Széner Mihály, s közös volt a táj. Közös volt a szemléletünk is. Aztán Zoli a főiskolára ke­rült, de egy év után, mint kulák származásút, kipenderítették, s csak 1957-ben jöhetett vissza. Én akkor már negyedéves vol­tam. Addig is, és azután is mi nagyon sokat voltunk együtt. Úgy is, hogy napokon keresztül, mert ott aludtunk el, ahol éppen álmosak lettünk. Jártuk a várost, és beszélgettünk, és csodálatos emberekkel ismerkedtünk, Kondor Bélával, Kornissal, Gyarmathy Tihamérral. Hogy a Szindbád olyan lett, amilyen, abban évek vannak. Nem csu­pán az a fél év, amikor forgat­tunk.- Változnak az emberek, vál­toznak az idők, talán azok még jobban. Mindig tudott maga mellé barátokat állítani...- Nagyon jó barátságban va­gyunk Gaál Istvánnal, annak el­lenére, hogy mostanában rit­kábban találkozunk - főleg, fil­met csinálunk ritkán. De szoros kapcsolat fűz és fűzött Kosa Fe­renchez. Jó néhány filmet készí­tettünk együtt. S Csoóri Sán­dorhoz is, aki mint író, gondol­kodó, több filmünkben is jelen volt...- Örülök, hogy ezt a két utóbbi nevet említette. Mindket­ten elkötelezettek, s úgy tűnik, ellentétes irányban.- Azt gondolom, hogy mind­hárman azonos módon vagyunk elkötelezettek. Elég ha filmekre utalok, a sajátjaimat nem mon­dom, de Kosa Ferencét mond­hatnám a tízezer napot, foly­tatva a Hószakadással, meg a Mérkőzéssel, és ott vannak Csoóri verses- és esszékötetei meg tanulmányai. Ez az igazi elkötelezettség. Az, hogy ebben a megbolydult politikai életben kiket, kik hova sorolnak, az nem érdekes.- Alkotóművész, és tavasz óta a Duna Tévé első embere. Hogy érzi magát?- Fáradt vagyok. Egy új tévé­csatornát kell kitalálni és mű­ködtetni, megvédeni, pénzt sze­rezni. Mindegyik egyemberes feladat lenne külön-külön, de így együtt? Sok. Egy új televí­zióadás elindításhoz évek kelle­nek, a Duna tévé pedig előzmé­nyek nélküli. Most már hál’Is- tennek egyre többen nézik, és azt hiszem, kedvelik is, mégha néha szegényes, meg talán egy­síkú is. ha majd egy kicsit „ön­járó” lesz, akkor majd újból filmet forgathatok én is. Van egy filmtervem, a forgatókönyv Domahidy Miklós színdarabjá­ból készül...- Gondolta volna valaha, hogy egyszer tévécsatornát fog irányítani?- Adódnak néha feladatok, amelyek elől az ember nem tud kitérni. Például nem gondoltam arra, hogy tíz éven keresztül csak dokumentumfilmet rende­zek. Csak egyszerűen nem tud­tam kitérni. Elkezdtem a II. ma­gyar hadsereg történetét, és az egyik téma hozta a másikat, és úgy éreztem, hogy amíg nem já­rok a végére, addig nem lehet félreállni. Olyan iskolába jár­tam, ahol megtanultam, van fel­adat, van kötelesség, van elvé­gezni való munka. Persze, hogy az emberből végül is mi lesz, sok mindenen múlik. Én 1952-ben jelentkeztem a főisko­lára. Akkor nem vettek fel. Dolgoztam hát egy évig föld­mérő és talajjavító irodánál. Ott nem mondtam el az előz­ményeket, csak azt, hogy apám pályamunkás. Nem hazudtam. Akkor az volt. így mindjárt ká­der lettem. Nem is értették, hogy kitűnő bizonyítvánnyal miért nem tanulok tovább. Ak­kor beiskoláztak Sopronba az erdőmérnökire. Az utolsó pilla­natban azonban jelentkeztem a színművészetire is. Mind a két helyre felvettek. A színművé­szetit választottam. Ha nem így történik, akkor elkerülök Sop­ronba, s ’56 után az egész évfo­lyammal Nyugatra. Ez a kísér­tés egyébként anélkül is meg­volt, mert benne voltam a főis- kol forradalmi bizottságában, több diáktársammal és taná­rommal. Közülük sokan megló­dultak akkor. Én is azon a pon­ton voltam, megyek. De aztán egy éjszaka gondolkodtam, s döntöttem. Nekem itt a helyem, tulajdonképpen fölméri az em­ber, mit jelent pár millió em­bernek, akik az országhatáron kívül élnek, és mégis csak ezt a nyelvet beszélik, ehhez a kultú­rához tartoznak. Ha úgy tetszik, most ez a feladatom. Józsa Ágnes Két múzeum fogott össze, hogy eddig kevéssé ismert oldaláról mutassa be születésének cente­náriumán Bortnyik Sándor munkásságát. A Magyar Nem­zeti Galéria és a Petőfi Irodalmi múzeum közös kiállítása a Ká­rolyi Palotában több mint két­száz művet, rajzot, linómetsze­tet, nyomtatványt, reklámgrafi­kát, könyvművészeti munkát, fotót sorakoztat fel. Méghozzá úgy, hogy a hangsúly a korai Bortnyik-műveken van, az absztrakt, kubo-expresszív il­lusztrációkon, a művész ti- zes-huszas évekbeli remeklé­sein. Bortnyik, aki Marosvásár­helyről Budapestre kerülve Kemstok, Vaszary és Rippl-Rónai szabadiskolájában tanult, már pályája kezdetén sem követte mestereit, hanem Kassák köréhez csatlakozott. Szerepelt a Ma kiállításain és kiadványaiban grafikáival. A Magyar Tanácsköztársaság bu­kása után több művésztársával Bécsbe emigrált, és ott élt két évig. Képarchitektúra albumá­hoz, amely a magyar konstruk­tivizmus első állomása, még Kassák írt előszót. Útjuk azon­ban elvált, Bortnyik elhagyta a több híres változtban is meg­örökített író „Prófétát”. Molnár Farkas hívására We- inmarba költözött, és 1924-ig ott dolgozott. A Bauhaus isko­lája olyan hatást gyakorolt rá, hogy hazatérve. Műhely néven alkalmazottgrafikai magánisko­lát indított, amelyet magyar Ba- uhausnak is neveztek (1928-38), s a weinmari hatást mutatja a Zöld szamár avant­gárd színháznál kifejtett plakát- és reklámgrafikái tevékenysége. Éppen ezeket az 1926-tól ki­bontakozó reklámgrafikai és könyvművészeti tevékenységét illusztráló plakátjait, vonalraj­zait, könyvborítóit, kisnyomtat­ványait gyűjtötték össze a kiállí­tásra. Mindig is ellentmondásos, többrétegű és többirányú volt Bortnyik pályája. Illusztrálta Blokk poémáját, Madách és Bortnyik Sándor: Önarckép (1918-19) Hauptman műveit, az előbb montázsos, expresszív formálá­sában a berlini baloldal művé­szeti irányzataira jellemző natu- rálisabb, didaktikus elemek uralkodnak. Az utóbbiakban szűkösnek érezvén a síkban való mozgást, a tér meghódítá­sára törekszik. S bár sík felüle­ten dolgozik, kompozíciói há­romdimenziós hatást keltenek, architektonikus alakzatainak kereteiben marionett-manöken- szerű figurák is megjelennek. Művészettörténeti tény, hogy az ötvenes években érte el kar­rierje csúcspontját. Előbb a Szabad Művészet főszerkesz­tője, majd a Képzőművészeti Főiskola igazgatója lett. Mi­közben igyekezett fátylat borí­tani avantgárd munkásságára. Vagy legalább is nem beszélni róla. Csak élete vége felé készített önreplikákat korai műveiről. Ezeknek a nemzetközi műke­reskedelemben is nagy keletjük volt, van. Bortnyik műveit tizenhat múzeum és több magángyűjtő kölcsönözte a Petőfi Irodalmi Múzeumban kiállításra, amely tárlat 1994-ben Berlinben is lát­ható lesz. (kádár) Térkompozíció (1924) A Kortársban olvastuk Készül a Faust új fordítása Szabó Magda egy Vörösmarty-versröl Tudjuk, hogy készül a Fa­ust első részének új fordítása, már több részletét olvashattuk folyóiratokban Márton László munkájaként. A 2000 decemberi száma tovább csigázza várakozá­sunkat, s újabb irodalmi cse­megét kínál: párhuzamosan közli a Dolgozószoba-jelenet eredeti szövegét, majd három új fordítást: Báthori Csabáét, Efraim Israelét (aki Hap Béla néven élt korábban) és Már­ton lászlóét. Bécs, Jeruzsálem és Buda­pest hármasában három ma­gyar író-műfordító mun­kájaként élvezhetjük ezeket a régi-új szövegeket, egybe­vetve egymással s az eredeti­vel is, meg a korábbi fordítá­sokkal is. Mindegyik fordításnak számosak az erényei, s bizo­nyára jó lenne, ha mindhárom teljessé válna idővel. Minden életműnek vannak olyan alkotásai, amelyek tar­tósan árnyékban maradnak. Egy ilyen homályos zugra irányít most éles fényt Szabó Magda az év végi Kortársban, amikor Vörösmarty Mihály­nak A hős sírja című költe­ményét értelmezi és elemzi. Nemcsak egy közepesen sikeres, a romantikus jellegze­tességeket sokoldalúan, nagy mesterségbeli tudással meg­mutató műként kerül elénk e vers, hiszen Vörösmarty „vádbeszéd-költeménye megdicsóült sirató is. Ki tudta volna még ábrá­zolni azt a diszharmóniát, amely a nemzet válságálla­pota után életben maradottat bűntudattal tölti el: „miért ép­pen őt kímélte meg a sors”. E mű a költő szemléleti váltásának jellegzetes ter­méke lesz, s van benne egy „megíratlan monológ is”: „ha ó nem halt bele az Etelka el­vesztése miatti kínba, miért ne bírná el a nemzet immár érzékelhetően senkinek nem használó passzív pátosza mérséklését”. V. G.- Már januárban hozzáfogtam egy programcsomag összeállí­tásához - mondta, amikor egyik turnéján számvetésre kértük. - A Pesti Vigadóban öt koncerttel kezdődött, majd egy országos koncertturnéval folytatódott, és a Budapest Sportcsarnokban is közönség elé léptünk. Az elmúlt harminc év címmel a napokban jelent meg egy kazetta, egy vi­deo és az anyag CD-re is került. A három évtizedről szóló könyv első részében Koncz István, pé­csi újságíró barátom ír benyo­Az elmúlt harminc év nyomában _____Zorán ünnep má sairól, majd Zalatnay Cini szólaltat meg olyan embereket, akikkel valamilyen kapcsolat­ban álltam. A harmadik részben sajtóemlékek, különböző do­kumentumok kaptak helyet, vé­gül pedig sok-sok kotta. A vá­logatás ötven dalát kicsit hé­zagpótlónak is szánom, mert a kották úgy-ahogy megjelentek, de a szövegek nemigen. Az volt ugyanis a koncepció, hogy a dal elénekelve elmegy - problema­tikus dalokról van szó -, de le­írva már fennakadna a cenzú­rán. Nos, ez a programcsomag az én számvetésem.- A forró hangulatú, teltházas koncertek, lemezeid azt bizo­nyítják, sztár vagy. A sikert, ezt a jó értelemben vett sztárságot, miként éled meg?- Némely szakíró antisztámak tart. Ez egyébként engem nem sért, és sohasem tiltakoztam el­lene. Éppen azért, mert a sztárság fogalma ma már gyakran vegyül a botrányosság bizonyos színeze­teivel. Én mindig óvakodtam at­tól, hogy bármilyen botrányba keveredjek. Ez nem került külö­nösebb megerőltetésembe: egy­szerűen ilyen vagyok. Egy na­gyobb nyilvánosság előtti szerep­lés után - amit jelenthet színpad vagy műsorvezetés a Calypso Rádióban - furcsának tűnhet, pe­dig így van: szeretek magánem­ber maradni. Ez persze nem sike­rül, csak a lakásba zárva marad­hatok meg magánembernek.- Visszatérve a harminc év dalaira: némely szöveg jelentés- tartalma jócskán változott az évtizedek alatt...- Dusán azokat a témákat írja meg, amelyeket az adott pilla­natban aktuálisnak érez. Ez sze­rencse, a tehetségét dicséri, hogy ilyen szempontból nem­csak időtálló gondolatok kerül­nek papírra, hanem sokszor még új értelmet is kapnak a szövegek. így több síkon mű­ködő mondanivaló van elrejtve a sorok között. Ahogy változik világ, néhány dal valóban más és más értelmet kap. Új életet kezdenek el élni. Tudatosan próbálom távol tartani magam a napi politikától, bár abszolút poli­tizáló alkat vagyok. A környeze­temben mindenki tudja rólam, hogy miről, mi a véleményem. De ebben az agyonpolitizált vi­lágban, amiben élünk, és ami lo­gikus velejárója mindenféle for­dulatnak, úgy érzem, hogy a da­lok csak akkor maradnak hitele­sek, ha nem csatolódnak valami­lyen politikai irányzathoz. Mert ha így történne - belépnék egy pártba például -, akkor attól kezdve hiába születnének ezek a dalok, és íródnának magánvéle­ményként, akkor már soha többé nem maradnának azok. A legtöbb ember azt hinné, hogy én annak a politikai irányzatnak a szócsö­vévé váltam. A múlt rendszerben sikerült megőriznem a párttól, a hatalomtól való függetlenséget, úgy érzem, megéri ezt ma is meg­tartani. Ágálok az apolitikusság ellen, mert aki hallgat, elveszti a jogát ahhoz, hogy később véle­ményt mondjon. Az én eszközöm az, ami a színpadon zajlik, és ami a leme­zeken jelenik meg. I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents